Oldalak

2012. december 23., vasárnap

Mit hoz Ahmedinedzsádnak a Jézuska?

Jóllehet az óesztendőben minden egyes nap nukleáris eszkalációval fenyegető iráni atomfegyverkezést nem követték izraeli retorziók, Irán a lehető legrosszabb körülmények között zárja az óévet. Az ENSZ és az Egyesült Államok korábbi szankcióihoz idén, fokozatosan bár, de végül valamennyi uniós tagállam csatlakozott, és immár senki nem vásárol iráni olajat, amit világszerte negyed-ötödönáron vesztegetnek, feketén, vagy barterben, közvetítők által próbálnak elsózni. Súlyosan érinti Iránt, hogy a napokban az Európai Unió újabb gazdasági-pénzügyi retorziókat alkalmaz vele szemben. Ha Ahmedinedzsád valamiért azt gondolta, Európa „puhább”, mint Amerika, és a Merkel-Hollande-Cameron trió kevésbé hajthatatlan Barack Obamánál, tévedett. Brüsszel összerántotta magát.

Kétségtelen, hogy az emberi történelem folyamán sokszor, sokan értelmezték a civilizációt a gyengeség jeleként, és azzal sem vitatkozhatunk, hogy a pokolba vezető út megannyiszor jó szándékkal van kikövezve. Utóbbira klasszikus példa volt Neville Chamberlain brit miniszterelnök, aki annak idején úgy vélte, papírdarabokkal és odavetett falatokkal ki lehet elégíteni a mindig más formában feltámadó fenevad megveszekedett étvágyát – a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani, holott a vérontásból csak kára származott erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Milosevics maradék Jugoszláviájának karmait végül az Egyesült Államoknak kellett egyenként lefeszegetnie Koszovóról, miközben az európai hatalmak sajtója halálosan komoly vitát folytatott arról, szabad-e német katonának elsütnie a fegyverét. Ha az euroatlanti civilizációt védi, kötelessége, az Isten szerelmére!

E fázison ma már szerencsére túl vagyunk, a német katona ott van, ahol lennie kell és elsüti a fegyverét, például Afganisztánban, az Európai Unió magva és motorja pedig, jóllehet ezt nem sokan hittük volna a hitelválság évei alatt, megacélozódva kezd kijönni a krízisből, vezető politikusai pedig átgondolják az eddig elkövetett hibákat. Rájönnek szép lassan: az nem működik, hogy a perifériaállamocskák, amelyeket fel sem lett volna szabad venni az Európai Unióba, a központi, pénzt csináló országok adófizetőinek vérét szívják, miközben középkori elveken alapuló, pazarló államgépezetük minden nem célzott segítséget szétlop és népszerűség-hajhászásra használ fel. Rájönnek, hogy valódi uniót kell csinálni, Európai Egyesült Államokat, de csak azokkal, akikkel lehet és érdemes, a korszellemet megérteni képtelen hulladékországok pedig ebből szépen kimaradnak, és ha nagyon nagy lesz a baj, hát majd adományként szétosztják köztük a tehenet sohasem látott, porból felvizezett tartós „tejet”. Éhen senki nem hal. Az Unión kívül is van élet.


Egyáltalán nem csoda, hogy Orbán Viktor egy-két éve még azt gondolta, simán és minden következmény nélkül packázni lehet ezzel a tehetetlen, aktatologató óriással, amit Európai Uniónak nevezünk; nem gondolt arra, hogy ez a monstrum egy nap még összeszedi magát, és minden bizonnyal sokan mások is így gondolták, Afrikában és Ázsiában. Valószínűleg Ahmedinedzsád sem lehetett a kivétel, akinek a napokban bazi nagy csomagot kézbesít Jézuska.

Ma, vasárnap léptek életbe az iráni iszlámnáci rezsim elleni eddigi legszigorúbb európai szankciók, melyek célja, miként az eddigieké is, az, hogy Teheránt az atomfegyverkezéstől eltántorítsa. Az intézkedésekről még októberben állapodtak meg, a kihirdetés viszont ma történt meg az EU hivatalos lapjában.

Az Unió soha még ilyen durva szankciókat nem hozott – sőt, épp az volt a probléma, hogy az angolszász szankciók hatását részben sokszor ellensúlyozta a német és a francia vonal, valamint az, hogy egy sor dél-európai ország Iránból szerezte be teljes nyersolaj-szükségletét. Ez utóbbinak már július óta vége – Irán hiába fenyegetőzött a Hormuzi-szoros eltorlaszolásával, az árak elszabadulásával, olajhiánnyal s apokalipszissal. Motorcsónakjaival nem kísérelte meg, hogy anyahajókkal szálljon szembe, az olajárak nem szabadultak el, a termelést Szaúd-Arábia könnyedén pótolta, az apokalipszis pedig érdeklődés hiányában elmaradt.

Az Unió persze most is a békecsinálási rögeszméből indul ki – a szankciók fő célja az, hogy hátha azok tudatában Izrael nem támadja meg Iránt, amelyet mindenáron engedelmességre akarnak szorítani nukleáris téren. Az új európai intézkedések a pénzügyi tranzakciókra, az Iránnak szállítandó acélra, hajózási felszerelésre,valamint a másik nagy energiahordozó, az iráni gáz betiltására terjednek ki.

Az EU nem zárkózik el a tárgyalásoktól, amelyek akár már januárban folytatódhatnának, Teherán azonban október óta egy hanggal sem jelezte, hogy tárgyalóasztalhoz kívánna ülni –pedig most huszonhét állam meglehetősen markáns pálfordulásáról van szó. Az uniós szankcióktól korábban sohasem kellett úgy tartania Iránnak, mint az amerikaiaktól, amelyekkel maga rombolt le annak idején minden kapcsolatot, pusztán ideológiai okokból. Európával, különösen annak nagyhatalmaival, mindig is mézesmázosan viselkedtek, nehogy a számukra létfontosságú kereskedelmet valamivel megzavarják. Ennek az idilli állapotnak lett most vége. Az EU, ha ütött is, kesztyűs kézzel tette, és próbált ügyelni arra, hogy a szankció közvetlen célpontja lehetőség szerint ne az átlagember legyen. Mostantól fogva ez sem szempont.

Az új európai szankciók különösen szerteágazóak a gázüzletág viszonylatában, Irán ugyanis korábban mindenféle sumáksággal próbálta kijátszani az olajembargót; az uniós jogászok mostani megfogalmazásai gondoskodnak arról, hogy semmilyen kiskapun át ne szivároghasson be az iráni gáz. Nem csak az adásvétel, de a barter és a kölcsön is meg van tiltva.

A pénzügyi tranzakciók közül tételesen felsorolják azokat, amelyeket humanitárius okokból még nem tiltottak be, így élelmiszer, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz továbbra is exportálható Iránba.

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Eldrad írja:

"...a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani..."

- Ha már szélesebb történelmi kontextusba helyezzük a II. VH utáni, "ki a tehetetlenebb balfék, és hol van a legtöbb halottja ennek" c. dolgot, akkor nálam még mindig a ruandai események és az ensz kreténkedése van első helyen...

Nechemia ben Avraham írta...

Ruanda valóban durvább, de ha érzéketlen akarsz lenni, mondhatod azt, ugyan kit zavart, hogy a hutuk meg a tuszik öldökölték egymást, mondjuk a belgáknak egy kicsit kínos volt, meg odalett pár százmillió dollár befektetésük,igazán komolyan azonban senki nem volt érdekelt a ruandai polgárháború leállításában. Jugoszláviában azonban már voltak komoly érdekek, az egyik a németeké, hogy bosszúbúl a II. világháborús presztízsveszteség miatt szét kellett az egészet verni; különösen a horvátokat jól kellett ebből kihozni; de az alapvető német és európai érdek az is volt, hogy az egész minél gyorsabban és kevesebb véráldozattal bonyolódjon, és utána be lehessen nyomulni a piacra, kb. ahogy Szlovénia esetében. És azért egy vicc volt, hogy miután Daytonban gyakorlatilag fölosztották Boszniát, Szerbia a szerződéssel a zsebében megkezdhette Koszovó albántalanítását.

Névtelen írta...

Eldrad írja:

- Nem érzéketlenségből írtam, hanem tényként.

Ruandában nem is "érdekek" voltak a lényeg, hanem hogy lazán meg lehetett volna állítani azt az őrjöngést, ami ott történt. Bőven elegendő katona, fegyver, adminisztráció volt ehhez. A tetves ensz töketlenkedésén múlt az egész.

Ex- Jugoszláviában pedig persze, hogy a "piac" is érdek volt, de nem gondolom, hogy ezért nyomta volna le a szerbeket az USA.

Sokkal inkább azért, mert éppen készült lángba borulni fél közép- kelet Európa, amit az USA könnyedén megakadályozott, elsöprő katonai- technikai fölényével.

Jól tették.