Oldalak

2012. december 19., szerda

Izraeli arabok – I. rész


Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.


A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.


A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.


Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.


Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.


Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

2 megjegyzés:

Unknown írta...

A Kneszet összetételével kapcsolatban eszembe jutott egy vicc az 50-es évekből: Mi a különbség az Izraeli és a Magyar Parlament között? - Az Izraeli Parlamentben arab képviselők is vannak. Víg Balázs.

Névtelen írta...

Eldrad írja:

- Na igen.

Az ótvaros zsidózás mindig is a Nagymagyar Észjárás alapvető fundamentuma volt.

Ezek semmit nem változnak.