Alan M. Dershowitz: Halálimádók

A palesztin anyákról szóló poszt élénk visszhangot váltott ki. Állandó olvasónk és vendégposzt-írónk, Konrad bukkant egy igencsak idevágó cikkre, amelyet a Harvard jogászprofesszora követett el a Wall Street Journalban. Az írást teljes terjedelmében közöljük magyarul. A grafika David Klein munkája.

Zahra Maldan tanult asszony: női magazint szerkeszt Libanonban. Amellett anya is, aki kétségkívül szereti fiát. Vannak ambíciói a gyermekével kapcsolatban, ám ezek különböznek a legtöbb nyugati anya elvárásaitól. Azt akarja, hogy öngyilkos merénylő váljék a fiából.

A Hezbollah terroristája, Imád Mugníje temetésekor – a tömeggyilkos volt a felelős 241 tengerészgyalogos 1983. évi meggyilkolásáért, valamint száznál több nő, gyermek és férfi 1992. és 1994. évi Buenos Aires-i lemészárlásáért – Maladan asszonyt idézte a New York Times, amint a következő módon inti a fiát: „Ha nem lépsz az iszlám ellenállás mártírjainak nyomdokába, nem akarlak téged.”

Zahra Maldan drámai módon változtatja meg azt, miként kell harcolnunk állampolgáraink megvédéséért azokkal az ellenségekkel szemben, akik felesküdtek, hogy önmaguk meggyilkolásával ölik meg őket. A hagyományos minta szerint az anyák szeretik gyermekeiket, azt szeretnék, ha békében élnének, férjhez mennének, s unokákat szülnének. A nőkben általában, az anyákban pedig különösen a férfi harciasság ellensúlyát látták. A hadba vonuló fiát sirató édesanya – még ha igazságos háborúba távozott is gyermeke – állandó és erőteljes kép volt hosszú időn át.

Most új képet szemlélhetünk, olyan anyákét, akik fiaikat ösztökélik, menjenek és haljanak meg, azután pedig édességek osztogatásával és esküvői dalok éneklésével ünneplik meg öngyilkos fiaik és leányaik mártírhalálát. Egyre több és több fiatal nő – köztük sokan férjezettek, kisgyermekes anyák – csatolja fel a robbanó övet a (sokszor terhes) hasára, mert arra tanították őket, hogy a halált jobban kell szeretni, mint az életet. Nézzük meg, mit prédikálnak egyes befolyásos iszlamista vezetők:

„Győzni fogunk, mert ők az életet imádják, mi meg a halált imádjuk”, jelentette ki Hasszán Naszralla, a Hezbollah vezetője, aki ezt is mondta: „[M]indannyian abban a reményben éljük napjainkat és éjjeleinket, hogy Allah kedvéért halunk meg.” Röviddel 9/11 után Oszama bin Laden egy riporternek jelentette ki: „Imádjuk a halált. Az Egyesült Államok imádja az életet. Ez a nagy különbség köztünk.”

Az amerikaiak a Pepsi-Colát imádják, mi a halált imádjuk”, magyarázta az afganisztáni al-Kaida végrehajtó vezetője, Maulana Inyadulla. Feiz Mohamed sejk, az ausztráliai Sydneyben működő Global Islamic Youth Center (Globális Iszlamista Ifjúsági Központ) vezetője prédikálta: „Gyermekeket akarunk, hogy őket az iszlám védelmére katonának felajánlhassuk. Tanítsátok nekik ezt: számomra semmi imádottabb dolog nem létezik, mint az, hogy mudzsahedként akarjak meghalni. Ali Khameini ajatollah egy beszédében jelentette ki: „Egy férfi, egy fiatal személy, legyen az fiú vagy lány, becsületének csúcspontja az, ha a nemzete és a vallása érdekeinek szolgálatában feláldozhatja az életét.”

Hogyan harcoljanak a nyugati demokrációk olyan ellenséggel, amelynek vezetői a halálpreferenciát prédikálják?

A konvencionális hadviselés két alapvető premisszája régóta az volt, hogy a katonák és a civilek egyaránt jobban kedvelik az életet a halálnál, következésképp el lehet őket rettenteni a gyilkolástól azzal, ha félelmet ébresztünk bennük, hogy meg fognak halni; valamint hogy a harcolók (katonák) könnyen megkülönböztethetők azoktól, akik nem harcolnak (nőktől, gyermekektől, idősektől, betegektől és más átlagpolgároktól). E premisszákat kérdőjelezik meg az olyan nők, mint Zahra Maladan. Sem őt, sem a fiát – már ha hallgat az anyjára – nem lehet a megöletés fenyegetésével a gyilkolástól eltántorítani. Meg kell előzni, hogy a mártíromsággal kapcsolatos hátborzongató vágyaikat kiéljék. A katonák vagy civilek csoportja felé közelgő asszony lehet ártatlan civil is. Egy pillanatnyi habozás ártatlan életekbe kerülhet. Ám ha valaki egyáltalán nem habozik, az is megadhatja az árát.

A múlt hónap végén fiatal öngyilkos merénylőnőt lőttek agyon Bagdadban. Az iraki katona, aki fegyvere után nyúlt, habozott, mivel a merénylőnő két kezét felemelve bizonygatta, hogy nincs nála fegyver. A katona és egy boltos végül tüzet nyitottak, miközben a nő az üzletek felé rontott; a földre zuhant, de még fel tudta robbantani a bombát, megölve három embert és megsebesítve nyolcat. Ha a katona és más arra járók nem figyelmeztetnek másokat – és nem lövik agyon, mielőtt odaér a boltokhoz –, bizonyosan sokkal többen halnak meg. Ha nem haboznak, tán még ennyien sem.

Miközben az anyák és a vallási vezetők egyre több gyermeket és fiatal nőt soroznak be öngyilkos merénylőnek, egyre több nőt és gyermeket lőnek agyon – néhányukat tévesen. Ez is része ellenségeink nagyszabású tervének. Azt akarják, hogy gyilkoljuk polgáraikat, akiket ők ugyancsak mártíroknak tekintenek, mert ha mi véletlenül megölünk egy civilt, az az ő győzelmüket jelenti a közvélemény bírósága előtt. Ezt nevezte egy nyugati diplomata „a fájdalom rideg matematikájának”, ahol mindkét oldal civil veszteségei „az ő hasznukra válnak”. A demokráciák veszítenek, ha akár szándékolatlanul is civilt ölnek, politikailag, érzelmileg egyaránt. Ahogyan Golda Méir mondta egyszer: „Egy napon talán megbocsáthatunk nektek, amiért gyilkoljátok a gyermekeinket, azt azonban nem bocsáthatjuk meg, hogy meggyilkoltatjátok velünk a gyermekeiteket.”

A civil veszteségek száma megnő akkor is, ha a terroristák polgári enklávén belülről operálnak, valamint emberi pajzsok mögé bújnak. Ez a relatíve új jelenség aláássa a konvencionális hadviselés kettes számú alappremisszáját, nevezetesen azt, hogy a harcolók és a nem-harcolók könnyedén megkülönböztethetők egymástól. Zahra Maladan harcoló lett attól, hogy arra biztatja a fiát, robbantsa fel magát? Mi van azokkal a „civilekkel”, akik készségesen hagyják, hogy őket emberi pajzsként használják? Vagy azt, hogy az otthonaikat terroristák rakétakilövő állomásnak használják?

Az egyenruhás katonák és a polgári gúnyát viselő civilek közti, hagyományosan éles határvonal elmosódóban van. Az egyik, a civilebb oldalon találjuk a csecsemőket és azokat, akik valóban nem harcolnak, a másik, a militánsabb oldal végén a tömeggyilkosságokra felbujtó a vallási vezetőket; középütt pedig azokat az átlagpolgárokat, akik a terrorizmust elősegítik, pénzelik avagy bátorítják. Nem léteznek egyértelmű demarkációs vonalak, így a hibák elkerülhetetlenek – mint azt a terroristák kiválóan tudják.

Új szabályokra, stratégiákra és taktikákra van szükségünk ahhoz, hogy hatékonyan és tisztességesen kezelni tudjuk e veszedelmes új realitásokat. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel, míg Zahra Maladan – és sok száz hasonszőrű nő fia és lánya – úgy dönt, engedelmeskedik az anyai parancsnak. Meg kell állítanunk őket, mielőtt beteges és veszedelmes kultúrájukat hozzánk exportálják.

***

Az eredeti cikk ezen a linken található:

http://online.wsj.com/article/SB120450617910806563.html?mod=djemEditorialPage

Várjuk a véleményeket: szerintetek mi a megoldás? Hogyan állíthatók meg a halálimádók, és miként lehet – ha egyáltalán – az iszlamista társadalmakat visszafordítani erről az útról? A fentiek fényében joguk van-e a nyugati hadviselőknek ahhoz, hogy kortól-nemtől függetlenül bárkit hadviselőnek tekintsenek?

Tel-Aviv - és környéke - felhőkarcolói

A Sálom-torony (ami a nevét nem a békéről, hanem az építtetőiről kapta) a zsidó állam büszkesége volt 1965-ben a maga 34 emeletével és 142 méterével. Ma már csak a nyolcadik a listán, és egyáltalán nem számít látványosságnak. Randa irodaépület, ami leginkább arról nevezetes, hogy valahol alatta van a nem létező tel-avivi metró egyetlen megépült állomása. Bezzeg a többi torony. Nézzük meg őket sorjában – lentről felfelé haladva.

Szeretem a felhőkarcolókat. Pedig a magasépületeket mindig is ellenséges légkör vette körül. Elsőként a Biblia tudósít az eget ostromló bábeliek kudarcáról, akik olyanok akartak lenni, mint Isten – vagyis nem alázattal építették a maguk tornyát. Tűzbiztonságilag is kérdésesnek tartották a felhőkarcolókat; emlékszem gimnazista korom nagy filmélményére, a Pokoli toronyra, amelyben a tűzoltóparancsnokot játszó Steve McQueen azzal baltázza le a főépítészt, hogy csak nyolc emeletig tudnak biztonságosan oltani, „maguk mégis ilyen tornyokat építenek”. S aztán jött szeptember 11… Mégis szeretem a felhőkarcolókat. Végtelenül megnyugtatónak tartom, ha az árnyékukban járhatok, odafenn pedig szabadon szárnyal a szellem.

1989-ben kereken száz méter magasra építették a – később Sáron Judit cukrászdájáról elhíresült – Gán HáIrt. (Igen, ez az a cukrászda, ahol egy időben minden új olé dolgozott hosszabb-rövidebb ideig.) Az elnevezés – Városkert – kissé anakronisztikus ma, amikor fű nem terem a környéken pár kilométerre. Itt van a Városháza rendkívül szocreál épülete, előtte pedig, a téren a még borzalmasabb Tomárkin-alkotás (egy fejtetőre állított piramis), amely úgymond a Holocaust áldozatainak állít emléket. A teret korábban Kikár Málkéi Jiszráélnek, Izrael királyai terének nevezték el, ma Rabin nevét viseli: a Gán HáIr árnyékában lőtték agyon a mártír miniszterelnököt.

Két métert vert rá Givátáim városában a lakásokat tartalmazó Gán HáIrra a Vered torony, ami 2001-ben épült fel, irodaháznak. Ugyancsak százkét méteresre sikeredett 1999-ben a tel-avivi Bét Rubinstein. Százhat méter magasra nyúlt 1986-ban a híres Dizengoff ikertorony, amely a hasonnevű út és a King George sarkán épült, az aljában klasszikus plázával. Ennél csak egy méterrel lett nagyobb a Mátkál; ezt az irodaházat 2005-ben adták át.

1997-ben, a tengerparton foglalhatták el a lakók – szállóvendégek – az Isrotel szépséges épületét, ami a valamikori Gán Rina színház helyén magasodik. Sajnos a szálloda is, az apartmanok is elég drágák odabenn, legalábbis izraeli viszonylatban, de aki megengedheti magának, az próbálja ki belülről is. Én eddig csak az árnyékában heverésztem délelőtti strandolások alkalmával, nem egyszer fantáziálgatva azon, milyen baró akciófilmet lehetne forgatni az épület külsején, ahol az erkélyek elrendezésének köszönhetően pompás menekülési útvonalak kínálkoznak. Száznyolc méteren huszonkilenc emelet, huszonkilenc méteres átmérő, pompázatos karcsúság – ezek a legfőbb jellemzők. A szállodában kilencven lakosztály van, a felsőbb szinteken hatvankét apartman, a tetőn pedig uszoda.

2000-ben, a Ramat Gan-i Gyémánttőzsde negyedben adták át az ugyancsak huszonkilenc emeletes, de már száztizennégy méter magas Gibor Sports House-t, amit az Ámáv tervezett, ugyanaz a cég, ami a legmagasabb izraeli épületet, a nem messze lévő City Gate Towert is felhúzta. Hasonlít is a két épület egymásra, sokan mondják, hogy a Gibor semmi más, mint a City Gate-Mose Áviv lekicsinyített változata (balra).

Szintén a Gyémánttőzsde negyedben épült az azt uraló, masszív, lenyűgöző Gyémánt torony (jobbra). 1998-ban, amikor az Ország ötven éves volt, a benne lévő irodákban éjjelente úgy hagyták égve a villanyt, hogy a kivilágítás egy hatalmas ötvenes számot formázott. Száztizenöt méterre harminckét emelet jutott; 1989 és 2000 közt ez volt a legmagasabb ház Ramat Ganban, akkor a Sheraton City Tower rávert ötvenöt métert. Az első húsz emeleten csak gyémántcsiszolda van.

Bné Brák ortodox városa egyetlen magasépület-komplexummal iratkozott fel a listára, ez egy irodaház, a BSR 2. Neve is jelzi, hogy két toronyból álló épületegyüttesről van szó. A kisebbik torony 98 méter és 24 emelet, a nagyobbik 127 méter és 27 emelet; ez Bné Brák csúcstartója.

Három darab mozgalmas külsejű, százhuszonhárom méteres óriás előzi a BSR 2-t, ezek Cámeret névre hallgatnak, az első kettőt 2002-ben, a harmadikat 2005-ben fejezték be. Mindegyik lakóház. A tervek szerint a harmadik magasabb lett volna, száznegyven méteres, és ugyanennyi lakás lett volna benne, de menet közben megváltoztatták a tervet. A kettes számú Cámeret arról nevezetes, hogy a legfelső három szinten találhatók a legdrágább izraeli kéglik; ezeket tízmillió dolláros rekordáron adták el. Összesen háromszázhatvan lakás van a három toronyban. Itt lakik Ehud Bárák volt miniszterelnök, védelmi miniszter is.

Az abszolút modern vonalvezetésű, elegáns Levinstein torony (balra) két egész méterrel sikeredett nagyobbra a Cámereteknél. 2000-ben adták át, százhuszonöt méteren harminchárom emelettel. A Cámeret 3-mal szemben ezt menet közben nagyobbították: eredetileg csak 17 emeletet számlált volna a hetvennégy méter, de evés közben megjött az étvágy: harmincnyolc emeletre bővítették az immár 145 méteres álmot. Ekkora házra azonban nem volt elég érdeklődés, így állapodtak meg a harminchárom emelet mellett.

A Rotschild bulváron épült fel 2006-ban a százharminc méteres, harminc emeletes irodaház, a Bank Discount Tower, ebben kapott helyet a Discount bank központja.

Nyolc méterrel magasabb a Discountnál a Marganit, noha némi csalás árán: mint a képen is látható, maga a ház nem valami nagy durranás, csak tizenhét emelet; a százharmincnyolc méter a rá emelt toronnyal együtt jön ki. Ezen az alapon a readingi erőmű százötven méteres kéményét is a felhőkarcolók közé sorolhatnánk? Nem tesszük… A Marganit korai magasház, az útkeresést jelzi, maradjunk annyiban, hogy – feledhető alkotás.

A 2007-ben befejezett Yoo-ikertornyok (a bal oldali képen még építés közben), amelyek szintén a sikeres és gazdag izraeliek lakásszükségleteit voltak hivatva kielégíteni, száznegyvenkét és százhuszonnyolc méter magasba nyúlva Izrael kilencedik, illetve tizenkettedik legmagasabb házai lettek. Phillippe Starck francia építész, a New Design stílus legismertebb képviselője tervezte őket, és 145 millió dollárba kerültek. Noha a kéglik négyzetméterét 4-8 ezer dollárért vesztegették, azok háromnegyede már két évvel a befejezés előtt elkelt.

Szintén 2007-ben költözhettek be a lakók a száznegyvenhét méter magas, negyvennégy emeletes, háromszáz lakásos Nevé Cedek toronyba, ami a képen a jafói vasútállomás felől látszik. Ez a ház arról nevezetes, hogy egyes szintekbe loftlakásokat építettek, a megszokottnál nagyobb belmagassággal. Egy szint nyolcszázötven négyzetméter, és minimum három, maximum tizenhárom lakást tartalmaz. A tizedik egyet se, mert ott az uszoda van meg a konditerem.

Százötvennyolc méteres lett a 2005-ben elkészült, negyvenemeletes Kirjá. A legalsó huszonhat szinten kormányhivatalokat helyeztek el, föléjük irodák kerültek. Négyszázötvenmillió dollárba került a Kirja tető alá hozatala. Hát ahhoz képest - semmi különös...

2007-re készültek el a híres Ázriéli-tornyok. Konkrétan három darab, rendkívül masszív toronyról van szó, elképesztő körpanorámával, amelyek aljában a világ ötödik legnagyobb bevásárló központja nyitotta meg kapuit. Harmincnégyzer-ötszáz négyzetméternyi iroda jött létre azon a telken, amelyen egykor a tel-avivi kukásautók parkoltak. A 350 millió dolláros beruházás alaposan megdobta a lepattant környéket. Az egyik torony három-, a másik négyszögletű, a középső kerek. Ez utóbbi a legmagasabb a maga száznyolcvanöt méterével, és ez volt Izraelben a csúcstartó – míg a Mose Áviv rá nem vert. A háromszögű torony százhatvankilenc, a négyszögű százötvennégy méter. Az irodák négyzetméterenkénti bérleti díjai átlagosan havi 25 dollárosak – ami nem is annyira vészes: egy ötven négyzetméteres irodához már akár 220 ezer forintnak megfelelő összegért is hozzájuthatunk. Tegyük hozzá: ezért az árért a világ legbiztonságosabb irodaházát kapjuk. Az Ázriéli állandó terrorfenyegetés célpontja lehet, így nagyon bevédik.

A Ramat Gan-i Gyémánttőzsde negyed kipróbált környezetében építették fel 2000-ben a Sheraton City Towert, százhetven méteresre. Ez volt Ramat Gan első ötcsillagos szállodája. A hotelszobák az alsóbb szinteken kaptak helyet, a felsőbb szinteken apartmanok bérelhetők. Láttunk már szebb szállodát is.

Első helyen áll – legalábbis e sorok írásakor – a magassági versenyben a Mose Áviv, amelyet eredetileg Városkapunak neveztek volna. Szintén Ramat Ganban alapozták. Az épületet bevallottan a híres frankfurti Westendstrasse 1. ihlette – a tervezők azonban szerencsére eltekintettek a merev európai vonalaktól, és álomszerűen karcsú házat követtek el, amely annyira légies, hogy épp csak fel nem száll. A Közel-Kelet nyolcadik legmagasabb épülete a Mose Áviv, amit 1998-tól 2003-ig építettek. Ez elképesztően rövid idő volt: havonta öt emeletet húztak fel, mindössze negyven munkással és egyetlen műszakban… A költség 130 millió dollárra rúgott, és alighanem elmondhatjuk, hogy az utolsó fillérig megérte. Hatvankilenc emelet a föld felett, öt a föld alatt, 63 ezer négyzetméter, ennek java iroda, a legfelső öt emelet azonban lakás. Befejezésekor ez volt a maga kétszáznegyvennégy méterével Izrael, a Közel-Kelet és Európa legmagasabb épülete, azóta viszont már rávertek néhányan. Az átadást nem érte meg az építő cég tulajdonosa, Mose Áviv: 2001. októberében lovasbalesetben elhunyt.

Ki tudja, meddig marad a Mose Áviv a legmagasabb a zsidó államban. A vele szemben épülő, Donald Trump-féle Elite tornyot városszépítészeti megfontolásokból pontosan ugyanakkorára tervezték a néhai Elite csokigyár helyére (a földszinten múzeummal). Trump csak a telket 44 millió dollárért vette meg – ez volt Izraelben az első beruházása. A hetven emeletes épület 300 millió dollárért épül meg. Egészen biztos azonban, hogy a Mose Áviv-Elite kettősnek hamarosan újabb kihívója lesz.

Junger Ernő: József megkísértése

Néhány éve már, hogy nincs köztünk haverom, Junger Ernő z.l., aki nem sokkal a romániai forradalom után alijázott Konstancából, azután Petach Tikván élt. Én 1998-ban ismerkedtem meg vele és fanyar humorával. Novelláit közöltem az akkor szerkesztésemben, Bné Brákban megjelent A hét tükre című hetilapban. Sokkal később Ernő megkeresett. Akkor már halálos beteg volt, és szerette volna távozása előtt összegyűjtve, nyomtatásban látni a novelláit. Elkezdtem megszerkeszteni őket, holott tudtam, az írások semmiképp nem tesznek ki egy kötetet, a magyarországi könyvkiadás útvesztői pedig sokkal több időt emésztenek fel, mint amennyi neki hátra volt. A nyomtatás elmaradt, a blogon azonban időről-időre hozzuk egyik-másik írását. Boldog Purimot mindenkinek.

Néha a régészet megdöbbentő apokrif irásokat tár fel az ókori világ valaha virágzó városainak romhalmaza alól. Nemrég talált az ókori Egyiptom nagy szakértője, Dr. Menahem Horowitz, a Yale egyetem érdemes tanára egy elképesztő papiruszt az ókori Luxor egyik jegyzői hivatalának romjai alatt. Bár a papiruszban leirt történet kissé másként szerepel az Ótestamentumban leírt ókori események közt, mégis érdemes elolvasni a história szerintem első kézből valósi, hiteles leirását. Következzen a pergamen Londonban készűlt modern fordítása.

Putifárné a Luxor peremén elterülő hivatalnoki negyed egyik magas kőfallal, de gyönyörű kerttel is körülvett villában lakott. Férje, Putifár Béla már jó néhány éve a száműzetés keserű kenyerét ette, miután egy boldogtalan pillanatában nem éppen apai szeretettel közeledett a Fáraó Aida nevezetű fürdősnőjéhez. Persze, a dolgot a palotaőrség mindent látó főnőke nem késett besúgni – magának Putifárnénak. A következmények nem is késtek, hiszen a közelállók számára Putifárné nemcsak laza erkölcseiről, de hirtelen haragjáról és bosszúálló természetéről is ismeretes volt. Miután megjelent a Fáraó előtt, megtépte ruháit, sírva ecsetelte ura gyalázatos tettét s esengett, hogy a hatalmas uralkodó példás büntetést mérjen ki az amúgy felségsértésszámba menő cselekedetért, Putifár Bélát kurtán-furcsán kinevezték a dél-szudáni rézbányák első előjáróvá, s a lehető legrövidebb idő alatt el kellett foglalnia a fővárostól legalább háromhavi járásra levő hivatalát.

Putifárné az ötvenes éveiben járt, s mondhatni, dicsőséges múltra tekinthetett vissza. Valamikor, nemcsak a Fáraó testőrsége minden egyes tagját próbálta ki, de luxori villája kertjében egy jól elrejtett szentélyt rendezett be – úgymond – Ízisz istennő tiszteletére. Ennek a szentélynek hatalmas kerevetén, a puha párnák közt számtalan, a fővárosban diplomáciai küldetésben járó idegen ismerhette meg a vendéglátó matróna bőven mért bájait. Előkelő vendégeit általában éji órán, lenge ingecskében fogadta, látni engedvén hatalmas keblét és szokatlanul gömbölyű alfelét. A brokátfüggönyök mögé bújtatott zenészek halk fuvolaszóval járultak a légkör romantikus bensőségéhez. Miután jól belakmároztak a Fáraó földjén általában megtiltott barbár ételek sokaságából, jöhettek a távoli Hellászból hozatott borok, hogy átadják magukat a féktelen testi örömöknek. A környék buja ligetei, dús pálma és gránátalmafái többnyire felfogták Putifárné kéjes visitásait, csak nagyritkán jutott el egy-egy furcsa hang a közeli Oszirisz templomban ájtatoskodókhoz. Ilyenkor rendszerint a Fáraó pár mérföldnyire található vadaskertjében lakó foltos hiénára terelődőtt a gyanú.

És fülébe jutott Putifárnénak, hogy Júdeából érkezett egy nagytiszteletű írástudó, kinek szándéka a Fáraó előtt tisztelegni, majd a piramisok titkait ismerő írástudókat meglátogatni. Neve József, és fiatal korában a Fáraó udvarában nevelkedett. Putifárné még azt is megtudta, hogy József rendkívűl vallásos, istenfélő ember és kitűnő családapa. A kortárs luxori bulvárlap, a Nílus rózsája kimerítő riportot közőlt az illusztris vendégről, de ugyanakkor megjelentette a nemes vendég kőnyomásos portréját is a lap társadalmi rovatában. Putifárné hosszasan szemlélte a nagytudású kánaanita nemes vonásait, s bizony heves szerelemre gyuladt a kitünő férfiú iránt.

Mert nem is volt mindennapi látvány az illető úriember. Hatalmas, tekintélyes termete érzéki vágyakat ébresztett minden elébe kerülő asszonyállatban, s bizony, hosszú pajeszát elég gyakorta kényszerült sodorgatni, hogy ellent tudjon állni az alantas ösztönök noszogatásának. Jámbor tekintetét egy főníciai mester által remekbe készített pápaszem óvta az illetlen pillantásoktól, s mindig készenlétban tartott egy Smá Jiszráél kezdetű fohászt, hogy elhárítsa a gonosz asszonytestben jelentkező csábítását.

József nagy meglepetésére egy szolga elegáns papirusztekercset hozott a szállására, az okmányon a Fáraó udvari postájának diszes pecsétje diszelgett. A jeruzsálemi tudós izgatottan törte fel a pecsétet, gondolván, talán valami állami hivatalnok gyanakvó kérdéseire kell majd felelnie. Végtelen csodálkozással vette tudomásul, hogy bizonyos Putifár Béláné, igen magasrangu úriasszony látná szivesen vendégéül, és nagy megtisztelésnek venné, ha a nagytudásu haszid esetleg bevezetné a Szent Tan kapuján. A papirusz szerint másnap, a koraesti órában egy núbiai rabszolga fog jönni, hogy elvezesse a nemes urat a Putifárné birtokára.

József semmi rosszat sem gyanitott, és miután a rabszolga az adott időpontban pontosan megjelent, a vendég – kezében az akkor éppen a Tóra aktuális hetiszakaszát magyarázó szent pergamenttekercsel – kényelmesen elhelyezkedett a lent várakozó, két izmos szudáni rabszolga által hordott gyaloghintóban.

Jókora út következett, majd miután áthaladtak egy kőszobrokkal díszített boltíves bejáraton, a núbiai mély meghajlással jelezte Józsefnek, hogy kövesse. Nemsoká egy tisztás közepén álló, templomszerű kis épülethez értek. Apró, vörös hajú rabnő vezette be a szent férfiút egy eléggé szerényen megvilágitott fogadóterembe. Józsefet hirtelen valami rossz érzés fogta el. Füleit egy mellékteremből trágár kacarászásféle ütötte meg, a terem egyik elfüggönyözött sarkában pedig egy pornográf szöveget lejnolt egy idomított papagáj. Mikor már valamennyire megszokta a teremben uralkodó félhomályt, hatalmas falfestményen fedezte fel a görög művész által pingált, nem az ő szemeinek szánt s való erotikus jeleneteket.

A sötét háttérből hirtelen kiváltak Putifárné gömbölyű idomai.

József begyulladva érezte, hogy valami helyrehozhatatlan hivát követett el, de mint gyarló, esendő embert, a forgószél már elkapta.

***

Később, már ő maga sem emlékezett pontosan, mi történt, hol is történt s hogyan. Talán valami gonosz dzsinn kerítette a hatalmába! Legalábbis nem tudott semmi elfogadható magyarázatot találni, miután a Fáraó poroszlói félmeztelenűl, ittas állapotban találtak rá egy külvárosi, rossz hírű, sötét sikátorban. A rendőrségig valami régi héber bordalt énekelt. Amíg sor került a kihallgatására, derengeni kezdett benne, hogy egy nagy kert közepén található kis épületben mértéktelenül fogyasztott tiltott italokat, s persze teletömte magát tisztátlan állatok húsából készített ételekből. Aztán már tudta, és el is mondta, hogy valami nagy ágyfélén hemperegett egy gonosz nőszeméllyel, s valahol nála felejthette a magával vitt szent tekercset is, merthogy a Tan világosságát hozta volna ő az eltévelyedett asszonynak.

A Fáraó bírósága természetesen nem adott hitelt az izraelita József zagyva meséjének, hiszen a nép előtt Putifárnét csak mint szentéletű, feddhetetlen erkölcsű asszonyként lehetett említeni. Igy aztán a jeruzsálemi nagytudásu férfiút – szerencséjére – csak csendháborításért ítélték el. Tetteit persze elég enyhén bírálták el, tekintettel a két állam közt nemrég megkötött alexandriai békeszerződésre, valamint a delikvens jó kapcsolataira. Harminc nap kényszermunkát kapott amit tulajdonképp a Fáraó konyvtárában kell ledolgoznia.

Nem is lett volna különösebb baj, de a térgyalóteremben ott volt a Júdeai Sakál című jeruzsálemi hetilap kairói tudósitója, igy aztán József meg Putifárné esetét rövid idő elteltével különkiadásban olvashatta a jeruzsélemi publikum. Hogy történetünket mégis másképp ismeri a világ, az bizony csak a régészek csigalassú munkájának tulajdonítható.

2004. február

Nekik is joguk van a hazájukhoz

Amikor ezeket a sorokat írom, Kommunista Kína teljes mértékben elszigetelte az 1951-ben megszállt Tibetet. Az ország megközelítése eddig sem volt könnyű feladat, most azonban még a CNN sem jut el oda. Sem vonat, sem repülő nem indul Tibetbe, s az onnan kiszivárgott hírek szerint a főváros, Lhasza egyharmada lángokban áll. A tibetiek felkeltek elnyomóik ellen.

Cionista érzelmű embert nem hagyhatja közömbösen a hír, hiszen még köztünk élnek azok, akik az akkor pár százezres nép kebelében néhány százan, egy-két ezren a Brit Világbirodalommal háborúztak a szabadságért. Köztünk vannak azok, akik 1948-49-ben megvédték az Országot fél tucat arab állam csapataitól; azok, akik 1956-ban móresre tanították a csatornatolvaj, pszichopata, kalóz Nasszert; azok, akik 1967-ben hat nap alatt eltörték az arabnáci világ gerincét, megszégyenítve ezzel a mögöttük álló vörös rémet, a Szovjetet; azok, akik 1973-ban hősi önfeláldozással akadályozták meg az iszlám által tervezett újabb holocaustot. És a sort még folytathatnánk.

Ilyen végzetes órákban derül ki, hogy Izrael – dacára a vele történteknek – mennyire szerencsésnek érezheti magát. A zsidó állam háborúit megnyerte, a világ diplomáciájának színpadán pedig maga mellett tudhatja szinte az összes kultúrországot: a skandináv és a Benelux államokat, Németországot, a teljes angolszász világot, Japánt, Olaszországot, és legújabban – Isten éltesse sokáig Sarkozyt – még a franciákat is.

Tibet nem ennyire szerencsés. Ezt az országot, a buddhizmus és az ázsiai titkok hatalmas, hívogató földjét 1951-ben rohanta le a kommunista barbárság. A tibetiek 1959-ben lázadtak fel a kínai uralom ellen. A forradalmat brutálisan leverték. Ennek az évfordulójára emlékeztek most a tibetiek.

Az időpontot jól választották meg. Idén Pekingben olimpia lesz. Miért is ne: ha rendezhetett a náci Németország és a bolsevista Oroszország, úgy ez a jog őket is megilleti. Tibeti aktivisták már régen jelezték, hogy forró lesz az idei év, mert az olimpia kitűnő lehetőséget nyújt arra, hogy elnyomatásukra felhívják a figyelmet. A hatalmas és agresszív szomszédsággal már évszázadok óta kétségbeesetten küzdő Tibet beleköp a világ számára nagy csinnadratta közepette feltálalt kínai marhahúslevesbe.

Jól teszik: nem sok vesztenivalójuk van. Kommunista Kína eddigi rémuralmának mérlege 1,2 millió halott, 200 ezer menekült, több tízezer koncentrációstábor-lakó, kínaiak tömeges betelepítése, etnikai tisztogatás, a tibeti nők tömeges kényszersterilizálása, illetve abortuszaik kikényszerítése vagy elősegítése, az ország atomhulladék-lerakóhellyé változtatása. És persze a vallás-, a szólás- és a gyülekezési szabadság vandál lábbal tiprása.

Tibet megszállását a nemzetközi közösségből szinte senki nem ismeri el, és a Dalai Lámát Peking dühödt tiltakozása ellenére a legtöbb fővárosban fogadni szokták – de ezzel az országnak nyújtott segítség ki is merül. (A CIA 1969-ig segélyezte az ellenállókat, abban az évben azonban minden átmenet nélkül beszüntette a segítésüket. Richard Nixon épp a talajt készítette elő az amerikai-kínai kapcsolatok javításához, és abba nem fért bele Kommunista Kína „területi integritásának” megkérdőjelezése; Washington épp úgy beáldozta Tibetet, ahogyan két évvel később, 1971-ben beáldozta a csangkajsekista Kínai Köztársaságot: Tajvant is.) Tibetet mindenki sajnálja, de Tibettel senki sem törődik. Tibetről senki nem hitte volna, hogy még van parázs a hamu alatt.

A felkelést természetesen le fogja verni Kommunista Kína, a világ egy kicsit ejnyebejnyézik, azután pedig nem fog tovább foglalkozni az üggyel, hiszen itt nem mesterségesen kitalált és felszínen tartott népről és annak tömeggyilkos „kormányáról” van szó, hanem a világ egyik legősibb civilizációjáról, amelyet a világ maga áldoz fel a kínai gagyi és a „béke” megőrzése oltárán. Persze el fog jönni az a nap, amikor rájön, hogy hiábavaló volt.

Aki teheti, kísérje figyelemmel a tibeti nép szabadságharcát. Aki zsidó, izraeli, annak ez kutya kötelessége.

Holdidő / Levana rovata

Sok szeretettel köszöntjük a blog új szerzőjét, aki hosszas rábeszélésre mutatkozik be. Fogadjátok olyan szeretettel, mint amilyennel ezt a kezdeményezést fogadtátok. Jelentkezése reményeink szerint rendszeres lesz.

Rekviem a palesztin anyáért, avagy: méhemből kiáltok

„Ébredjetek palesztin lányok, asszonyok!” – Kétségbeesett jajkiáltás hagyná el a számat, ahogy reggeli közben álmosan hallgatom a vészjósló izraeli híreket, ha nem épp akkor haraptam volna bele napindító fokhagymás pirítósomba. Ettől a pillanattól már keserű a tejeskávé és a szokásos jótékony nosztalgiahullám sem önt el a közel-keleti képek láttán. Érzem, most már a gyomrom is émelyeg és lassan a hányinger kerülget. Ennek a reggelinek már lőttek.

Mindig és mindig ugyanaz: fiatalok ölnek fiatalokat, miközben maguk is belehalnak. Vajon miért történhet mindez? Úgy értem, mi mozgathat egy ifjú embert, majdnem-gyereket, hogy önként megváljon rövidke életétől? Milyen kultúra, tradíció termelhet tucatszámra ilyen brutálisan be nem váltott reményeket? Hiszen minden emberi élet egy megtestesült lehetőség, egy új ígéret az alkotás, a kibontakozás felé. Gondolom nagy filozofikusan.

Aztán a lényegre tapintok, csakis halálkultusz az ilyen. Jéghideg, számító, mindent elemésztő, haragos sátáni pokol.

De hol vannak a kultuszt teremtők lányai, asszonyai? Hol marad az életet adó anyai szív? Gázában mintha nem is létezne. Mintha csak álarc volna a klepetusba burkolt, megmételyezett női forma. A fülsüketítő gyászsiralom is hamisan cseng. Kik vagytok ti, palesztin anyák?? Éreztek valamit egyáltalán?

Hogyhogy túlélitek halálba masírozó gyermekeiteket?

Aki életet ad, nem kívánhatja a halált. Az anyaméhből kiáltok hozzátok: Ébredjetek hát!
Ne adjátok oda gyermekeiteket a pusztítás démonának!

Végre harcoljatok már!

Falu végén kurta vécé, oda való a Hezbollah

Az egyik leggyilkosabb terrorszervezet zászlaja tűnt fel a magyar futball híján labdarúgó csapatnak már csak igen súlyos csúsztatással nevezhető Ferencváros háza táján. Szociológusok, szociográfusok, no meg elmegyógyászok számára csemege – csemegézzünk mi is kicsinyt.

A futball és az antiszemitizmus kapcsán néhány éve elkövettem egy máig kiadatlan, s rövid ideje a másik blogon olvasható szösszenetet, ahol több helyütt értekeztem a futballhuliganizmus által előszeretettel használt politikai jelképekről. Ne kérdezzék, mi szükség van politikára épp a lelátón – egy agyonpolitizált országban miért épp a lelátón ne lenne jelen a „politika”; de ezt is idézőjelbe kell tenni, hiszen a magyarországi politikának soha a történelem folyamán egy pillanatig nem volt köze a demokráciához, a magyar politikusok zöme pedig jelenleg is utolsó, mocskos, pitlák tolvaj, jobb- és baloldalon, valamint középütt egyaránt.

Engedelmükkel ide iktatom a fociról és bizonyos (kvázi) önkényuralmi jelképekről szóló írásomat, amely része a másik blogon olvasható könyvnek; azután kiegészítem a friss hír tükrében.

A nyolcvanas évek vége felé A Kádár-rendszer puhulásával egyes nézett és hallgatott tévé- és rádióműsorok szerkesztői felbátorodnak, s olyan témákkal is foglalkozni kezdenek, amelyek korábban tabunak számítottak. A Heysel-stadion 1986-os katasztrófája után vagyunk; muszáj foglalkozni a futballhuliganizmussal. Az egyik ilyen, ma már nem létező műsor – talán A hét – viszonylag hosszú riportban elsőként számol be arról, amit persze mindenki pontosan tud, aki valaha focival foglalkozott: a meccseken gyakoriak a rendbontások, és azoknak politikai mellékzöngéjük van. Szavalókórusokat vágnak be, persze csak rövid időre, mert nem akarnak a förtelmes rigmusoknak („Auschwitz, Auschwitz, régi szép idők, / Áztunk, fáztunk a gázkamrák előtt”, vagy: „Szappan-csont”, vagy: „Duna partján folyik a vér, / Öld a zsidót, nyilas testvér!”) reklámot csinálni. A bejátszásokban lehetőség szerint kerülik az igazán sokkoló közelképeket – kevés dolog riasztóbb, mint a gyűlölettől eltorzult emberi arc –, de a megvadult emberekkel teli lelátó így is félelmetes látványt nyújt, s a záróképen egy dzsekis fiatalember hirtelen-hősies mozdulattal feszít meg öklei közt egy rúd nélküli német zászlót.

A többszörösen eltévesztett üzenet többrétegű jelentést hordoz. Elsősorban azt: diktatúrában élünk, a szabad véleménynyilvánítás egyelőre álom. A fiatalember szíve szerint természetesen nyilas- vagy horogkeresztes zászlót lengetett volna, de ezt nem merte megtenni. Úgy vélekedett: a fekete-vörös-arany színek enyhébb elbírálás alá esnek. Elvégre ezek két létező német állam nemzeti színei (még ha a keletnémet zászló közepén ott éktelenkedik is a kommunista címer a körzővel meg a kalapáccsal). Igaza volt: a jogszabályok oldaláról nézve nehezebben lehetett uszítással megvádolni azt, aki egy Magyarországgal diplomáciai kapcsolatot fenntartó, s általában jó viszonyt ápoló állam színeivel demonstrál.

Az NSZK zászlaja azt üzente elsősorban, hogy diktatúrában élünk; de arról is árulkodott, hogy a fiatalember a németséget általában a zsidóság ellenségének tartja, az ellensége ellensége pedig – véli ő – a barátja. A zászlólengető feltételezte azt, amit egyes kommunista propagandakiadványok, különösen korábban, a hatvanas években teljes erővel sulykoltak is: a náci Németország erkölcsi és jogi örököse voltaképp a Német Szövetségi Köztársaság, amely semmit nem tanult a történelemből, és eltűri, hogy a „fasizmus” ordas eszméi tovább éljenek, szervezkedjenek a területén, nacionalista, revansista vagy egyéb formában. A fiatalember talán kissé elszoruló torokkal gondolt bele, kikkel vállalt közösséget, s a hivatalos tiltás mellett talán ez is visszariasztotta attól, hogy kimondottan tiltott önkényuralmi jelképet használjon. De miután mondandója nem rekedhetett benne, világgá kiáltotta azt egy olyan zászló használatával, amely önmagában mindenképp pozitív jelkép – mi több, a zsidóüldöző náci hatalom erőszakszervezeti büntették a weimari színek birtokosait –, egy szabad, független, demokratikus, s nem utolsósorban polgárainak jólétet biztosító állam jelképe; de az adott szituációban semmi más, mint annak kifejeződése, hogy GYŰLÖLÖM A ZSIDÓKAT.

A behelyettesítés más alkalmakkor is megmutatkozott, s ilyenkor is felszínre bukkant a történelmi ismeretek – finoman szólva – hézagossága. A Budapesten, 2000. június 2-án játszott – egyébként halálosan unalmas, 2:1-es hazai győzelemmel végződött – magyar-izraeli meccsen a Fáy utcába kilátogató mélymagyarok egy része azzal tüntetett, hogy a Konföderáció – az amerikai Dél – zászlaját akasztotta ki a barikádra. Ebben az időben demokrácia volt már ugyan, de létezett az önkényuralmi jelképek taxatív felsorolása, melynek következtében törvényben meghatározott büntetést kockáztatott (elvben legalábbis) mindaz, aki horog- vagy nyilaskeresztet, ötágú vörös csillagot stb. mutatott nyilvánosan fel. A konföderációs zászló alkalmazása egyszerre ostoba és eredeti ötlet. Visszacseng benne a világot feketére és fehérre felosztó, jó tíz éve letűnt rendszer felfogásával való szembenállás, amely szerint az amerikai polgárháborúban a feketéket felszabadító északiak voltak a „jók”, a rabszolgatartók meg a „rosszak”. (Ez a torz logika képes volt anno dacumál arra, hogy betiltsa az Elfújta a szél című könyvet.) A konföderációs zászló tulajdonosa azt üzente: a „rosszak” oldalára áll, mert szerinte azok a „jók”; ő maga ugyan soha nem volt rabszolgatartó, de mellszélességgel kiáll a fajok egyenlőtlensége mellett, mégpedig úgy, hogy saját magát – ki tudja, milyen megfontolásokból kiindulva – magasabb polcra helyezi. Az izraeli válogatott tagjait pedig alacsonyabb polcra.

Az ötlet ugyanakkor tagadhatatlanul eredeti, mert – ellentétben például az Árpád-sávokkal – azonnal megérti az egész világ. Megértette az izraeli Ötös Csatorna kommentátora is, aki a konföderációs lobogó megjelenésével haladéktalanul, szomorú hangon közölte nézőivel: sajnos, ez a város sem mentes teljes mértékben az antiszemitizmustól.

De hol vagyunk ma, 2008-ban az amerikai Dél, az NSZK és hasonló formációk zászlaitól? A frusztrált magyarországi csatornapatkány – úgy is, mint tévéostromló, hídfoglaló, kukagyújtogató, civilben hivatásos zsidófaló – messze túllép holmi distinkciókon. Azok az önkényuralmi jelképek, amelyek ma be vannak tiltva, és amelyek igazán közel állnak a szívéhez, már ki sem elégítenék. Az ingerküszöb egyáltalán nem ugyanaz, mint ami pár éve volt, az Árpád-sávos rongyok jámbor fideszes össznépi bégetési kellékekké szelídültek. De van valami, gyerekek, ami még nem volt.

A Hezbollah zászlaja!

Lehetett volna persze a Hamaszé, avagy millió másik szervezeté, és persze lehetett volna iráni, iraki, palesztin stb. zászló – édesmindegy, csak akarjon zsidót gyilkolni, lehetőleg gyilkoljon is, minél többet, és mellesleg álljon szemben Amerikával meg Gyurcsánnyal, ezt így mind, együtt, mert akkor kerek a világ. A sárga zászló, rajta a stilizált géppisztollyal. A logó, amely már nem is igyekszik úgy tenni, mintha az öldöklésen kívül bármi más érdekelné.

A halál kultúrája.

Mit mondjak: átkozottul gyorsan eljutott a béközép az NSZK zászlajától a Hezbollah zászlajáig.

Hogy mindennek mi köze a Fradihoz? Ahhoz talán nem sok… kivéve, hogy a csapat valahol a másodosztályban tanyázik. Ki is tehet erről (is)? Na, ki?

Németül a Kneszetben? Ha arabul is lehet…

Botrány árnyékolta be a német kancellár asszony jövő heti izraeli látogatását. Vannak, akik a Holocaustra hivatkozva megtiltanák, hogy a vendég németül mondjon beszédet az izraeli törvényhozásban.

A Kneszet házbizottsága 7:2 arányban döntött úgy, hogy Angela Merkel, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja jövő heti izraeli látogatása alkalmával németül is beszédet mondhat a Kneszetben. A határozatra azért volt szükség, mert a fennálló törvények szerint a héber a Kneszet – de, mint látni fogjuk: nem az ország – egyetlen hivatalos nyelve, és a Kneszetben más nyelven kizárólag „elnökök, államfők és királyok” szólalhatnak fel. Márpedig Merkel mint kancellár nem tartozik egyik kategóriába sem. Németországban a kancellár a közhiedelemmel ellentétben nem államfő. Olyannyira nem, hogy van német államfő, de jobbára csak ceremoniális szerepet lát el, politikai súlya semmi, sokan meg sem tudnák külföldön nevezni. (Nekem is úgy kellett utánanéznem: a jelenlegi német államfő – 2004 nyara óta – Horst Köhler. Aki egyébként járt már Jeruzsálemben, felszólalt a Kneszetben, és, noha udvariasságból héberül mondta el a bevezetőt – németül szónokolt.)

A döntésnek nem mindenki örül, és az azt övező polémia nem tesz jót a két ország amúgy évtizedek óta kitűnő viszonyának.

A házbizottság két nem szavazatát a Nemzeti Egységpárt két képviselője, Árje Eldád és Uri Áriél adta le. Eldád a Holocaustra hivatkozva indokolta álláspontját. Eszerint nem bírná elviselni, ha számos rokonai hóhérainak nyelve szólalna meg az izraeli törvényhozásban. Áriél megjegyezte: tisztában van azzal, hogy Németország azóta sok tekintetben megváltozott, és ezek a változások dicséretre méltók, ezzel együtt nem tartja szerencsésnek Merkel német nyelvű szónoklatát.
A két nemmel szavazó házbizottsági taggal értett részint együtt Jochanan Pleszner, a Kadima képviselője, akinek nagyszülei Németországból menekültek el annak idején, és „otthonukban nem hallatszott a német, az elnyomók nyelve.” Ugyanakkor Pleszner szerint „sok minden mást is fontolóra kell venni. Németország ma Izrael Állam stabil barátja Európában. Támogatásunk biztosítéka. (…) Németország ma minden erejével a mi oldalunkon áll, és feltétel nélkül támogat bennünket. Közös érdekeink jelentősek.”

Erősen hajlok arra, hogy Plesznernek adjak igazat – és őszintén remélem: ha Soá-túlélő olvassa ezeket a sorokat, nem bántom meg állásfoglalásommal. Erősen hajlok, részint mert kár megterhelni a hatvanas évek óta kitűnő német-izraeli viszonyt egy ilyen üggyel. De van egy másik érvem is.

Nem muszáj a németeket szeretni sem a zsidóknak, sem az izraelieknek (noha utóbbiak nem vetik meg őket – legalábbis erre utal, hogy ma Németországban mintegy ötvenezres izraeli közösség él), de ha már kérdéses, hogy a német kancellár felszólalhat-e a Kneszetben héberül, akkor érdemes lenne megvizsgálni azt is, mi a helyzet az arab nyelvvel.

Mint talán ismeretes, Anvar Szadat, Egyiptom elnöke megjárta a Kneszetet, és ott elmondta a maga beszédét – arabul. Ő természetesen beleesett az államfő kategóriába, miatta nem kellett jogszabályt módosítani. Az arab nyelvvel amúgy az a helyzet, hogy az természetes módon jelen van a zsidó államban. A megannyiszor apartheiddel, fajüldözéssel, etnikai tisztogatással és megannyi hasonló dologgal vádolt Izraelben az arab: hivatalos nyelv. Igen: Izrael a világ egyetlen országa, amely képes volt arra, hogy a béke keresése közben hivatalossá tegye annak a népnek a nyelvét, amely az országot a megszületése pillanatától kezdve el akarja pusztítani, sőt, legszívesebben már az előtt, az anyaméhből kitépte, kitaposta volna, ha teheti. Az arab nyelv ott van az izraeli bankjegyeken, az izraeli utcatáblákon, az izraeli hivatalokban és az izraeli bíróságokon.

Ez persze nem puszta formalitás, hiszen nem csak a nyelv van ott az élet minden területén, hanem maguk az arabok is. Tavaly augusztusban, ottjártamkor hagyományos öltözetű muszlima szolgált ki minket Tel-Aviv közepén, az Allenby egyik sarkán lévő éjjel-nappaliban. Az arabok ott voltak és vannak a buszokon, a strandokon, a szupermarketekben, az iskolákban. Nem volt és nincs számukra külön kórház, külön autóbusz, külön iskola. Vannak arab bírák, tanárok, ügyvédek, orvosok, írók, költők.

Az arabok természetesen ott vannak a Kneszetben. Minden eddigi Kneszetben volt arab képviselő; a jelenlegiben tizenketten ülnek (az izraeli törvényhozás százhúsz tagú), de akkora lármát csapnak, mintha legalábbis abszolút többségük lenne. Egy időben izraeli képviselő volt Jasszer Arafat főtanácsosa, Izrael Állam esküdt ellensége, Ahmed Tibi. Volt és jelenleg is van arab miniszter az izraeli kormányban. Van arab miniszterhelyettes, aki az elmúlt tíz évben a legkülönfélébb posztokat töltötte be – ma épp külügyminiszter-helyettes. Izrael arab diplomatát küldött nagykövetként, éspedig nem jelentéktelen, harmadik világ-beli állomáshelyekre, hanem EU-s fővárosokba, de Vietnamba és Ecuadorba is. Arab diplomata volt az atlantai főkonzul. A San Franciscó-i jelenleg is az.

Az első arab képviselőnőt 1999-ben választották be a Kneszetbe, miközben számos arab országban a mai napig nincs és még nagyon sokáig nem lesz képviselőnő. Az izraeli Legfelsőbb Bíróságnak (amely egyben alkotmánybírósági szerepkört is ellát!) volt és van arab tagja. A fegyveres erőknél: arab tábornok a parancsnoka az izraeli határrendőrségnek és a polgári védelemnek.

Az izraeli arabok – 1,2 millió lélek – emberi jogai messze meghaladják azokat a jogokat, amelyeket arabok bármely arab országban élvezhetnek.

Fordítva persze mindez nem működik – tegyük hozzá mindjárt a rend kedvéért. Zsidó nem lakhat arabok között, kivéve ha fegyveres védelmet élvez. Zsidó nem dolgozhat arab munkaadónál. Zsidónak nem ajánlatos arab tömegközlekedéssel utaznia, sem a palesztin autonómia területén, sem bármely arab országban nincs joga az anyanyelvét használni, ellenben mindezekben megkülönböztetett, alsórendű állampolgár, már amennyiben egyáltalán megtűrik. Zsidót nem találunk sem a palesztin kormányban, sem a palesztin törvényhozásban, sem a palesztin bíráskodásban. Ugyanez áll valamennyi arab államra. Egyetlen zsidó sincs palesztin fegyveres testületeknél. A palesztin egyetemekről – ezek természetesen a zsidó államnak köszönhetik létüket – a zsidók ki vannak tiltva. Általában elmondhatjuk: jelenleg közönséges vicc, hogy egyetlen arab állam is tagja lehet az ENSZ-nek, hiszen ezek az államok – az élen a Palesztin Hatósággal – szabályszerű fajüldöző képződmények, az apartheid Dél-Afrika maga volt a demokrácia megtestesülése hozzájuk képest.

Mélységesen megértem úgy a nemmel szavazó képviselőket, valamint mindazok indulatait, akik úgy vélik, hogy a német nyelv nem való a Kneszetbe. Igen, tudjuk: Németország felelős elsősorban a hatmillió mártírhaláláért, noha persze a cinkosokról – a teljesség igénye nélkül említsük meg itt a Tiso-féle Szlovákiát, a Vichy-Franciaországot és a lengyel társadalmat, amely úgy tartotta, minden ürömben van öröm, és a nácik legalább egyvalamire jók: elviszik a zsidókat – sem feledkezünk meg. De azt is tudjuk, hogy amit Németország képes volt végrehajtani, azt az arabság csakis azért nem hajtotta végre, mert nem volt rá képes. Amit Németország hivatalosan soha nem mondott ki, azt az arabság nem egy és nem két alkalommal, hangsúlyozottan és egyértelműen kimondta. További különbség – nagyon fontos különbség –: Németország, amit tett, önmagával szemben tette, érthetetlenül és értelmetlenül, annak dacára, hogy a világ legelső kultúrállama, amelynek egyéb teljesítménye az emberi civilizáció aranylapjaira kívánkozik. Ezzel szemben az arabság, amely jó nyolcszáz éve menthetetlenül megrekedt a fejlődésben, és azóta egyebet, mint a környezetével való folytonos torzsalkodást, nem tud felmutatni, mást, mi lényege, nem adhatott és nem adhat. Természete a zsidóirtási vágy.

Izrael, mint láttuk, ehhez képest igen nagyvonalú, ami az arabjait és azok nyelvét illeti. Vajon mi probléma lehet ezek után Merkel asszony német nyelvű beszédével?

Willkommen, Gnädige Frau.

A Titanic zsidói

Elegen voltak ahhoz, hogy még kóser szakács is legyen a fedélzeten. Minden idők legnagyobb filmjében felbukkan a halált lezserül szembeköpő milliárdos – de szép számmal voltak zsidók a fedélközben is.

Idestova egy évszázada már, hogy a Titanic elsüllyedt, de a katasztrófa iránti érdeklődés azóta sem lanyhult, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fog. Az óriás utasszállító kapcsán – noha nagyjából tudjuk, hogy a süllyedést szerencsétlen véletlenek sajnálatos összejátszása plusz némi emberi gondatlanság idézte elő – számtalan legenda és összeesküvés-elmélet kering, a múmia bosszújától egészen odáig (naná, hogy ilyet is olvasni a neten), hogy a zsidók süllyesztették el a hajót… (Hogy mi okból tették volna? Aki kíváncsi, járjon utána, és ne törődjön azzal, hogy hamar megöregszik.)

Jómagam hajlok arra, hogy azt higgyem, a Titanic jelkép volt – a higgadt, méltóságteljes és irigylésre méltó, amellett vitán felül dicsőséges WASP-angolszász imperializmus jelképe. Az imperializmus akkoriban, 1912 táján, a békeidőkben járt a zenitjén; két évre rá kitört az első világháború, és onnan már lefelé vezetett az út, kommunista és nemzetiszocialista szörnyrendszerek megalakulásához, gázkamrákhoz, fél Európa bolsevizálásához, hidegháborúhoz. De akkor, 1912-ben aligha sejtette ezt valaki. Azt meg éppenséggel nem gondolta épeszű ember, hogy az elsüllyeszthetetlen Titanickal történik majd valami baj. Utána meg a nagyvilággal.

Jelkép volt tehát a Titanic, olyasféle, mint később a World Trade Center, de teljesen másfajta véget ért. Ha akkoriban használták volna a globalizmus kifejezést mint szitokszót, nyilván akadt volna levitézlett zugíró, aki ujjongva adja hírül kőnyomatosában: „Elsüllyedt a globalizmus zászlóshajója”. A Titanic bizony a globalizmus előhírnöke volt, annak összes örömével és nyűgével, hátrányával és előnyével. Magával, magában hordozta az akkori világ társadalmainak keresztmetszetét, voltak rajta sok-sok országból, mindenféle osztályból, gazdagok és szegények, szépek és csúnyák, fiatalok és öregek. És persze zsidók.

Hogy konkrétan hányan voltak, azt sohasem fogjuk megtudni, annyi azonban biztosnak tűnik, hogy több tucatnyian. Egy honlap - http://www.jewishgen.org/InfoFiles/titanic.txt - felsorolja a zsidó hangzású neveket, és oda kattintva megtudjuk, hogy a Rosenbaumok, Hermanok, Tauszigok szép számmal képviseltették magukat mindhárom osztályon, sőt egy Kántor-házaspárt is látunk, akik Bronxba, bizonyos Liebermanékhoz igyekezett. Voltak gyerekek is… Elegen voltak a Titanicon ahhoz, hogy kósert ehessen az, aki ezt fontosnak tartotta, és a konyhán dolgozott egy „héber séf”, ahogyan a többiek nevezték, aki azt elkészítette számukra.

Ha a Titanic a világ társadalmának keresztmetszete volt, úgy a fedélzeten utazott zsidókat szemügyre véve bepillantást nyerhetünk a 19-20. század fordulójának híres emigrációs zsidósága világába. A csúcson – úgy a hajón, mint a társadalomban – ott voltak az elsődlegesen német eredetű amerikai-zsidó nagycsaládok, azok, akik még az 1800-as években alapozták meg – bankárként, üzletemberként – mérhetetlen vagyonukat. Messze lenn, a fedélköz harmadosztályán utaztak azok, akik az üldöztetés, jobb esetben pedig az Óhaza mind tűrhetetlenebbé, elviselhetetlenebbé váló mocsara elől menekültek, abban a reményben, hogy új életet kezdhetnek a Bátrak Hazájában.

Utazott a Titanicon három német-zsidó nővér. Legfiatalabbjuk, Typkia Londonban ment férjhez. Bohém életet élt: ő meg a férje utcai műsort adtak elő, konkrétan a Piccadilly Circuson. Énekeltek-táncoltak, Typkia egy mini zongorán játszott. Amerikába azzal a céllal utaztak, hogy meghallgatásra járuljanak az akkor még ismeretlen Florence Zigfieldhez, és leszerződjenek hozzá, azután pedig nagyon híresek és gazdagok legyenek. Számukra – mint oly sok más zsidó és nem-zsidó számára – az Amerikába tartó Titanic (ahogyan Cameron örökbecsűjének elején el is hangzik) valóban az álmok hajója volt.

Frank Aks harmadosztályú utas túlélte a katasztrófát, és 1991-ben hunyt el, nyolcvan éves korában. Alig kétévesen a legfiatalabbak közé tartozott, akik azon a borzalmas éjszakán mentőcsónakba kerültek. A „Titanic Baby” természetesen semmire nem emlékezett, másoktól tudta, hogy még a hajón elválasztották az anyjától a zűrzavarban, és egy másik nő találta meg a fedélzeten, aki végül mentőcsónakba szállt vele. A legenda szerint a csónakban Mrs. John Jacob Astor vette le a kendőjét, hogy bebugyolálja vele a kisgyereket a dermesztő hidegben. Igaz vagy sem, Frank Aks a sálat mindenesetre megtartotta, azután más relikviákat is gyűjtött hozzá, így övé lett a világ legnagyobb Titanic-tárgyú emléktárgygyűjteménye.

Frank édesanyja, Lea Varsóban született, vagyis az akkori cári Oroszország embertelen igáját nyögte. Mint akkoriban sok családban, itt is a férjre hárult a feladat, hogy menjen ki az Egyesült Államokba, szenvedjen, harcoljon és dolgozzon látástól vakulásig, s teremtse meg egy jobb élet lehetőségét a családnak. Terhesen hagyta ott a feleségét három évvel korábban, így a babát sohasem látta. A mama is túlélte a kalandot, s a család végül egyesült. Boldogan éltek, míg meg nem haltak, mégpedig vallásos életet Norfolkban. Frank később egy ideig a Brit Sálom elnöke is volt.

Edith Louise Rosenbaum harminchárom évesen szállt fel a Titanicra. Újságíróként dolgozott a Women’s Wear Daily divatlapnak Edith Russell álnéven, és a divat Mekkájából, Párizsból tért haza, ahonnan az új francia tavaszi kollekcióról küldte tudósításait. Vajon milyen lehetett 1912-ben egy amerikainak Párizs?... Igen, olyan, amilyennek mi sohasem fogjuk látni. Edith nem szívesen hagyta ott, s női hatodik érzéke jól működött: mialatt mindenki lelkesedett a Titanicért, neki sehogy sem tetszett a monstrum. Ezt egy levélben is megírta haza, amit az Írországi Queenstownban (ma: Cobh) adott postára. Úgy vélekedett benne, hogy a Titanic „merev és formális”, és megírta: boldog lesz, ha ez az út véget ér. Túlélte a jégheggyel való találkozást, aktív és izgalmas életet élt, elannyira, hogy az első világháborúban ő lett az első női haditudósító.

Mrs. Henry B. Harris a férjével, az ismert New York-i színházi producerrel utazott. A férje odaveszett, ő viszont nem, sőt, a nyomdokaiba lépett, és ő lett New York első színházi producernője.

A gazdagokat és a híreseket hagytam utoljára: Guggenheimet és a Straus házaspárt. Aki látta a Titanic-mozit, annak aligha kell őket bemutatni. Benjamin Guggenheim (balra) volt az, aki a hajó süllyedése hírére legjobb ruháját öltötte fel, pezsgőt rendelt, és frakkban-cilinderben, kitágult szemekkel nézte, amint az Atlanti-óceán hatalmába keríti a Titanicot – vele együtt… Hátborzongató jelenet. Mire véljük Guggenheim viselkedését? Bátorságnak? A sorssal szembeni arcátlanságnak? A halál merész szembeköpésének? Istenkísértésnek? Közönséges milliárdos-allűrnek, egy olyan ember frivolitásának, aki még a vég küszöbén sem képes arra, hogy alázatot tanúsítson, holott indul a nagy útra? Bárhogyan ítélkezünk is – de könnyű nekünk –, Guggenheim halállal szembeni magatartása mindenképp lenyűgöz, s miként magából a Titanicból, ebből a magatartásból is sugárzik az önmagával kapcsolatban kérdéseket fel nem tevő, a maga útját célzatosan járó, huszadik század elei imperializmus rendíthetetlensége. De ki volt ez a gentlemanként, pezsgőzve meghalt dúsgazdag zsidó, akiről még a család honlapja sem árul el semmit azon kívül, hogy a Titanickal együtt elnyelte a hullámsír? A Detroit Jewish News egyik cikke szerint a coloradói bányaiparban volt érdekelt, és ott volt azon befektetők között, akik lifteket szereltettek az Eiffel-toronyba (már megint Párizs! Ha ott járnak és fellifteznek, gondoljanak egyet Benjamin Guggenheimre.)

Cameron filmjében van egy szívszakasztó jelenet: két idős ember öleli át egymást a kabinban, és megadóan várják a víz emelkedését… Ez a házaspár nem más, mint Isidor és Ida Straus. Mint közismert, Ida nem volt hajlandó a férje nélkül mentőcsónakba szállni, ő komolyan gondolta a holtodiglan-holtomiglant. Isidor Straus nyilván a mellényzsebből megvásárolhatott volna nemhogy egy helyet magának, de valószínűleg egy egész mentőcsónakot is. Nem tette, mert nem akart helyet elvenni nők és gyerekek elől. Utolsó órájuk a Titanic-legenda szerves része lett; no de az életük is megér – majd’ azt mondtam: egy misét…
A leggazdagabb New York-i német-zsidó dinasztiák közé tartoztak. Isidor halálával egy, a társadalom szolgálatának, az oktatásnak, a zsidó közösségnek, az üzletnek, valamint a Demokrata Pártnak szentelt élet ért 1912-ben véget. Negyven éven át volt hitvese – leánykori nevén: Ida Blun – a tőről metszett zsidó matróna volt: egyszerre nagy szívű és leteríthetetlen asszony. Hat gyermeket nevelt fel, és mindvégig méltó társa volt férjének.

A Straus család legkorábbi ismert tagja Isidor dédapja, Jacob Lazare volt, aki 1806-ban bekerült a Napóleon által Párizsban összehívott Szanhedrinbe. Isidor édesapja a bajorországi Otterbergből vándorolt 1852-ben a georgiai Talbottonba, ahová később neje és három fia (Isidor, Nathan és Oscar) is követték. Afféle ószeres-házalóként kezdte, kétkerekű kézikocsit tolt maga előtt, noha tanult ember volt, és németül, franciául, valamint héberül beszélt. Később üzletet nyitott, noha ezt ő maga nem üzemeltethette a saját nevén, mivel Georgiában akkoriban még léteztek antiszemita megszorítások. Hívő volt, de miután a városban ez volt az egyetlen zsidó család, a gyerekeket jobb híján a baptista iskolába íratták, ahol tanulhatták az Ótestamentumot, s ahol Lazarus élénk hitvitákba bocsátkozhatott a lelkipásztorral.

A Straus család a polgárháborúban a Konföderációt támogatta, maga Isidor déli kötvényeket árult, sőt Európát is megjárta, hogy pénzt gyűjtsön a négy éven át létezett államalakulatnak. A háború után azonban New Yorkban telepedett le, betársult a Macy’shez, később pedig egy másik áruházhoz, amelynek így Abraham & Straus lett a neve.Noha főiskolára egy napot sem járt, Isidor Straus számos megemlékezés szerint korának egyik leginformáltabb embere volt, amellett Grover Cleveland elnök közeli barátja. Sokat tett Cleveland 1892-es újraválasztásáért, de visszautasította a postaügyi miniszterséget, amivel hálából megkínálták, mivel „nem keresett sem dicsőséget, sem hivatalt”. 1892-ben választották be a Kongresszusba, ahol 1895-ig szolgált, másodjára azonban nem indult; két ízben (1901, 1909) pedig azt utasította vissza, hogy New York polgármester-választásán indítsa a Demokrata Párt.New York egyik vezető filantrópjának tartották. Tisztséget vállalt egy sor emberbarát szervezet, vállalkozás igazgatótanácsában, s nemkülönben a helyi zsidó közösségben: többek közt az ő nagylelkűségének köszönhetően jelenhetett meg a Zsidó Enciklopédia. Emlékezve arra, hogy annak idején, Talbottonban nem volt zsidó iskola, különös elégedettséggel rakta le az Ansche Chesed zsinagóga alapkövét 1908. április 13-án. Ő és felesége viszonylag sok micvát tartottak, gyermekeiket azonban már alaposan megcsapta az asszimiláció, és ma Strausék számos leszármazottja halachikusan már nem mondható zsidónak.

A poszt megírásában segítségemre volt a következő portál: http://www.ilperetz.org/graduates/karen_hakken.htm

Ötvenmillió a tömeggyilkosoknak, avagy: csikorog a pannon patkány

Pénteken véget ért Sólyom László izraeli útja. Hála Istennek, tegyük hozzá nyomban. Mr. Fontoskodó Fusernek ezúttal is sikerült elérnie, hogy szinte mindenkinél kihúzza a gyufát. Azaz mégsem. Volt olyan portál, amely megdicsérte. Jelesül a kuruc.info.

Sólyom László már régóta nem bír tetszeni nekem. Fontoskodik, nagyon próbálkozik, de hát mint köztársasági elnök ki volt lőve attól a pillanattól kezdve, hogy a Fidesz eljátszotta a megválasztásakor a maga kis játékát. Ez persze itt és most nem érdekes, ez magyar belügy.

Egyáltalán nem csak magyar belügynek indult viszont, és meg mertem volna esküdni, hogy rossz vége lesz: Sólyom izraeli látogatása. Ez az ember arra nem volt képes, hogy eligazodjon a magyar belpolitikában, aminek állítólag egyik alakítója kéne legyen. Vajon hogyan fog tudni diplomatikusan eljárni a III. Magyar Köztársaság képviseletében egy olyan országban, ahol jóval több forog kockán annál, hogy a következő négy évben épp melyik rablóbanda készül kifosztani az állampolgárokat.

Kiderült, hogy Sólyom László ötvenmillió forintot vitt a palesztinoknak. Nem mintha ez valami hű de nagy összeg lenne, egy komolyabb belpesti lakás ára – az a pénz, ami a mostanában csikorgó-nyikorgó pannon patkánytól kitelik. Ettől nem dől össze a világ. Főleg, hogy a magyar külügy azzal védekezik, ezt a pénzt még a párizsi donorkonferencián ajánlották fel.

S mégis… illett volna várni azzal az ötvenmillióval. Illett volna várni akkor, amikor Sólyom László nagyon jól tudja, de legalábbis tudnia illene, hogy irtóhadjárat folyik a zsidó nép ellen, és ennek a fő letéteményese a palesztin nép. Nem, kérem: nem a Palesztin Hatóság, nem az Autonómia, nem Iszmaíl Haníje és nem Abbász, nem a „szélsőségesek”, nem a Hamasz és nem az Iszlám Dzsihád, hanem en bloc, mindenestül a palesztin nép, amely nem érdemli meg ezt az elnevezést, mert már rég barbár, tömeggyilkos csőcselékké züllött.

Csütörtök este bekövetkezett, amit nagyon sok időn át sikerült megakadályozni. Az arab gyilkos jól számított, amikor úgy gondolkodott, egy jesivában fog vérengzést végrehajtani, a jesivában ugyanis bizonyára nincs fegyver, nem lőnek vissza. A gyilkos – egyébként izraeli állampolgársággal rendelkezett – csütörtök este lépett be a jeruzsálemi tanintézménybe, meggyilkolva nyolc embert, továbbiakat megsebesítve. A lemészároltak zöme tinédzser volt. A számítás teljes mértékben nem vált be. A gyilkos több tárat ki tudott ugyan lőni, de aztán mégis került fegyver: az egyik bóher agyonlőtte. (Gratulálunk; kár, hogy nem ezzel kezdtétek.)

Sólyom László, aki a tömeggyilkosság idején még Izraelben tartózkodott, úgy döntött, nem szól erről a zavaró momentumról. Holott szólhatott volna. Elvárta volna minden józan ember, hogy abban a pillanatban visszavonja a magyar állam ötvenmilliós adományát, amit a megadományozottak természetesen újabb gyilkosságokra fognak költeni. Elvárta volna, hogy mekegjen valami együttérzőt az áldozatokról – legalább próbáljon meg úgy tenni, mintha az emberek oldalán állna, és nem pedig az állatokén, még mielőtt megfeledkezik állítólagos européerségéről.

No de a jesivabóherek azért mégsem bánáti bazsarózsák, gondolhatta magában Sólyom, aki oly sok mindent el szokott ítélni. Ha a Google-ba beütjük a „Sólyom elítélte” szavakat, egy sor találatot kapunk. Az államelnök elítélte a lejárató kampányt. A Szabadság téri ostromot. Elítélte a gárdát. Elítélte kordonbontást. Elítélte külön a kordont, és külön a bontást. Sólyom mindent és mindenkit elítélt. Kétségtelen tény, hogy elítélte a Merkáz Háráv jesiva elleni támadást, és kérte Simon Peresz elnököt, tolmácsolja részvétét az elhunytak családtagjainak. Táviratban kérte. Péntek reggel. Miután már hazajött. A gyilkosoknak adományozott ötvenmillió visszavonására nem került sor.

Pedig példaértékű tett lett volna egy uniós ország részéről, és talán mások is követték volna a példáját. Talán – ezt nem tudom biztosan. Lehet, hogy nem követték volna. Akkor Magyarország elmondhatta volna magáról: azon kevés országok közé tartozik, amelyek helyesen cselekedtek.

Az is példaértékű lett volna, ha Sólyom mondjuk egy nappal meghosszabbítja a látogatását, és elmegy az egyik áldozat temetésére. Ilyesmi persze valószínűleg meg sem fordult az agyában.

A belpesti lakás ára azonban maradt a palesztinoknál, akik köztudottan éheznek (naná, hogy a gaz zsidók miatt, akik már etetni se hajlandók gyilkosaikat). Vagy mégsem?

Cukorkaosztogatás zajlott a palesztin városokban, falvakban. Miután az iszlamisták köztudottan józan emberek, be mégsem rúghattak örömükben, de valamivel azért ki kellett fejezni azt a mámort, azt az ujjongást, azt a keblet feszítő örömet, hogy sikerült nyolc, félig-meddig még gyerek jahudot lemészárolni. Ezért cukorkát, édességeket osztogattak, főleg Gázában, ahol a csütörtök este általános népünnepélybe fulladt. A benzinhiányos Övezetben autók ezrei haladtak dudálva, megrakva emberekkel, tombolva, énekelve, és az édességfogyasztás soha nem látott szintre hágott. Örömtüzek is gyúltak. Vigadott az arab.

Történt mindez – hangsúlyozzuk még egyszer – akkor, amikor minden idők legtehetségtelenebb magyar köztársasági elnöke még a helyszínen tartózkodott.

Egy kis történelmi lecke a végére, nem csak Sólyom Lászlónak, akinek ez úton is gratulálunk: nem hisszük, hogy akadt nép, ami a történelem folyamán ilyen mélyre süllyedt. Sem a náci Németországban nem osztogattak az iskolákban csokit a V-2-esek becsapódásakor vagy Coventry lebombázásakor, és a brit iskolákban sem volt rendkívüli pudingnap, amikor a RAF elpusztította Hamburgot és Drezdát.

Az arab ünneplőknek jó étvágyat kívánunk a cukmishoz. És minden további fogáshoz, amit remélhetőleg hamarosan alkalmuk nyílik kiélvezni.

P.s.: A kuruc.info megdicsérte Sólyom Lászlót az izraeli úton tanúsított karakán kiállásáért. "Egész tűrhetően viselkedett", így a kommentár. Az elnöknek és környezetének jó szórakozást hozzá: http://kuruc.info/r/1/21886/

A cionizmus arcképcsarnoka III. - Jákov Szika-Aharoni (1921-)

Február 21-én született – szabreként a még élő „zsidó terroristák” utolsó mohikánja. Aharoni tizenhét évesen lépett be a Bétárba és az Irgunba, és tevékeny részese volt az arab felkelés idején a megtorlásoknak, amellyel az Irgun megtörte a jisuv baloldali vezetősége által szorgalmazott-erőltetett havlagát, az önmegtartóztatás politikáját. Ott volt az Irgun másik híres tagjával, Dávid Ráziéllel együtt Irakban, brit küldetésben (amelyről Ráziél nem tért vissza).

Aharoni részt vett a brit hatóságok elleni harcban: a brit hírszerzés jeruzsálemi központja elleni első támadásban (a képen jobbra fent), a jeruzsálemi rendőrkapitányság elleni rajtaütésben, valamint 1944. szeptember 17-én – Jom Kipur napján – a Bét Dágon-i rendőrség megtámadásában (ennek az akciónak ő volt a parancsnoka).

A britek több alkalommal letartóztatták: ült börtönben Jeruzsálemben, Akkón, majd megjárta a kenyai koncentrációs táborokat, s onnét 1948. július 12-én, a legutolsók között térhetett haza – immár a létező zsidó államba.

Kik azok a palesztinok, hol van az a Palesztina?

Sajnálatos, hogy ennyire az alapoktól kell kezdeni… mindazonáltal megpróbáljuk. A jól értesültek nyugodtan scrollozzanak. Azok, akik csak annak hiszik magukat, figyeljenek. Annyira azért mégsem olyan bonyolult a közel-keleti helyzet, mint hinnék.

Kezdetnek leszögezhetjük: soha a történelem folyamán nem létezett sem olyan civilizáció, sem olyan nép, sem olyan nemzet, amelyet palesztinnak neveztek volna. A palesztin arab nemzet kifejezés a világ legnagyobb csalását takarja, miután soha nem létezett palesztin kultúra vagy nyelv. Sohasem létezett továbbá a történelem folyamán olyan palesztin(ai) államalakulat, amelyet arab-palesztinok kormányoztak volna, és soha nem létezett komolyabb palesztin-arab nemzeti mozgalom 1964 előtt – ami, akárhogyan is számolunk, három évvel az előtt volt, hogy a „palesztinok” elveszítették a Nyugati Partot (Júdeát és Somront), valamint Gázát az 1967-es Hatnapos Háborúban (amelyet az arabok kezdtek). Az úgynevezett palesztin nép bálványa, Jasszer Arafat egyiptomi volt. A palesztinok mint olyan kitalált nép, olyan nép, amelynek nincs nyelve, kultúrája, civilizációja, népművészete, történelme. Célja is csak egy van: a zsidó állam elpusztítása.

Az első izraeli államalakulat i.e. 1312-ben jelentkezett, kétezer évvel az iszlám megszületése előtt. Hétszázhuszonhat évre rá, 586-ban Babilon királya, Nabukodonozor lerombolta az Első Templomot, számos zsidót megölt, még többeket rabságba hurcolt, de sokan maradhattak. A következő ötszáz évben újra betelepültek, felépítették a Második Templomot. Az arabok – és legújabban Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök – állítása, miszerint a zsidók a Holocaust után jelentek meg a közel-keleten, teljesen komolytalan.

70-ben – mások szerint 69-ben –, 2000 éve a Római Birodalom vetett véget a zsidó államiságnak, és odalett a Második Templom is. Sok zsidót lemészároltak és elhajtottak, mások maguktól mentek el, mert az élet ellehetetlenült a Szentföldön. Rómát Bizánc, az arab hódítás, Egyiptom, a keresztesek, a mamelukok, a törökök, őket pedig az első világháború végétől a britek uralma követte, mígnem 1948-ban helyreállt a zsidók szuverenitása Izrael Földje felett. A felsoroltak közül senki nem foglalkozott azzal, hogy ezen a földön felépítse a saját nemzetét. Kivéve a zsidókat.

Reklám

1944: Velünk történt

A 636-tól megjelenő araboknak esze ágában sem volt, hogy külön országot csináljanak Palesztinából, a palesztin nemzet fogalma pedig senkiben fel nem ötlött. Egyszerűen arabok voltak, akik, mint előttük oly sokan, bevándoroltak egy Palesztinának nevezett geopolitikai térségbe.

Magát a Palesztina szót érdemes közelebbről szemügyre vennünk. Ezt a nevet a hódító rómaiak adták Erec Jiszráélnek, éspedig abból a célból, hogy ezzel is kifejezésre juttassák: a lázadó, nyakas nemzetnek többé e földhöz semmi köze. A Palesztina országnevet 135-ben találták ki. A Júdeáért felelős római prokurátor történészeihez fordult, hogy megtudakolja, ki volt a zsidók legelkeseredettebb ellensége a történelem során, és amikor azt a választ kapta, hogy a filiszteusok, elrendelte, hogy Izrael Földjét nevezzék a továbbiakban Philistiának. Ez a név torzult később Palesztinává. A filiszteus egyébként héber szó, betolakodókat jelent, így enyhén szólva mulattató, hogy a földre igényt támasztó arab „népnek” héber neve van, és egy olyan népről kapta, amihez soha köze nem volt, nem is lehetett, hiszen sok-sok évszázad választja el őket egymástól (nem beszélve arról, hogy maguk a filiszteusok sem voltak egy nép, hanem elsősorban égei-tengeri és délkelet-európai, szedett-vedett horda, amely két és fél ezer éve kipusztult, ugyanúgy, ahogyan Erec Jiszráél többi őslakosa, a kánaániták, a jebusziták, a föníciaiak).

A Palesztina szónak arab nyelven nincs jelentése. Az arabban minden szót meg lehet magyarázni a Korán alapján, kivéve ezt az egy szót. Még mulattatóbb a helyzet, ha figyelembe vesszük, hogy ez nem csoda, tudniillik az arab ábécében, noha huszonnyolc mássalhangzó szerepel, nem kapott helyet a P betű. A palesztin kifejezés természetesen sűrűn előfordul a huszadik század első felében. Megmaradt a római elnevezés, így volt Palesztina, annak angol nyelvű lapja, a Palestine Post, amely természetesen zsidó lap volt; futballválogatottja, amely zsidó labdarúgókból állt; szimfonikus zenekara, amelyben kizárólag zsidók játszottak. Létezett Palesztina Brigád, kizárólag zsidó önkéntesekből, a brit hadsereg soraiban. Az arabok azonban elutasították a „palesztin-arab” identitás minden formáját, miután ők úgy tartották, Palesztina semmi más, mint az egykori török tartomány, Nagy-Szíria (a mai Izrael, Jordánia, Szíria és Libanon) része.

Talán mondanunk sem kell, hogy a huszadik században felvirágzott régészet, amely tízezerszám talált leleteket a zsidóság több ezer éves itt-tartózkodásával kapcsolatban, soha még egy betűt, adatot nem lelt arra nézvést, hogy a föld valaha is „palesztin” lett volna, nyomát sem találta a palesztin népnek, sem az arab jelenlétnek a hatodik század előtt. Az arab-palesztin történelmet csak 1948 után kezdték kitalálni, és még ez a folyamat is csak a Hatnapos Háború után kapott lendületet. Hogy ebben mekkora cinizmus játszott szerepet, azt jól érzékelteti a Trau című holland lap 1977. március 31-i száma, ebben nyilatkozott ugyanis a kérdésről – igazi szemérmetlen őszinteséggel – Záhir Muhszein, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet végrehajtó bizottságának tagja. Posztunkat zárjuk az ő szavaival:

„A palesztin nép nem létezik. A palesztin állam megalakítása számunkra csak eszköz, hogy az arab egység kedvéért fokozzuk Izrael állama ellen a harcunkat. A valóságban ma nincs különbség jordánok, palesztinok, szírek és libanoniak között. Ma csakis politikai és taktikai okokból beszélünk a palesztin nép létezéséről, lévén az arab nemzeti érdekek azt követelik, hogy a cionizmussal szemben mutassuk be egy ’palesztin nép’ létezését.”

Ha tetszett a poszt, ajánld a Facebookon, és olvasd el ezt is!

Márciusi évfordulók

1886. március 1. Első ízben zajlik szervezett arab támadás Erec Jiszráél-i zsidó település ellen.

1942. március 1. Hitler elrendeli egy zsidó könyveket és műtárgyakat tartalmazó könyvtár létesítését. Az állomány átvészeli a világégést, az amerikai hadsereg később 600 ezer kötetet „szabadít fel”.

1942. március 2. A nácik több ezer zsidót gyilkolnak meg a minszki gettóban.

1801. március 3. Elfoglalja hivatalát az Egyesült Államok első zsidó kormányzója, David Emmanuel, Georgia állam élén.

1957. március 4. Izrael – részint az ENSZ-határozatoknak, de főleg Dwight D. Eisenhower elnök fenyegetéseinek engedelmeskedve – visszavonja csapatait a Gázai-övezetből és más területekről, amelyeket az 1956-os hadjárat során szállt meg.

1699. március 4. Kiűzik a lübecki zsidóságot.

1791. március 4. Egy elzászi sábeszgój büntetésben részesül, amiért zsidók tüzét gyújtotta meg szombaton.

1849. március 4. Az osztrák zsidóság egyenlő polgári és politikai jogokat kap.

1949. március 4. Hivatalba lép az első permanens izraeli kormány.

1933. március 5. A németországi választások nyomán a Reichstagban többséget kap az NSDAP.

1953. március 5. Joszip Visszárionovics Dzsugasvili, alias Sztálin halála. A Szovjetunió-beli, több milliós zsidóság tervezett Holocaustja elmarad.

1799. március 6. Jafó kikötője Napóleon kezére kerül.

1940. március 6. A nácik megtiltják, hogy zsidó orvosok árjákat és árja orvosok zsidókat kezeljenek.

1244. március 9. A pápa elrendeli a Talmud elégetését.

1496. március 9. Kiűzik a karinthiai zsidókat (akik csak 1848-ban térhetnek vissza).

1616. március 10. Felakasztják Vincent Fettmilchet, kora leghírhedtebb zsidógyilkosát.

1970. március 10. A Kneszet elfogadja az ún. Ki a zsidó? törvényt.

1812. március 11. A poroszországi zsidók családnevük németesítése fejében állampolgárságot kapnak.

1948. március 11. Bombamerényletet követnek el a Zsidó Ügynökség jeruzsálemi központja ellen.

1421. március 12. Választás előtt áll Bécs zsidósága: vagy kikeresztelkedik, vagy máglyahalált hal.

1681. március 12. Pogromok zajlanak Krakkóban.

1920. március 12. Kimondják a Hagana megalakulását.

1656. március 13. Új-Amszerdamban (a későbbi New Yorkban) döntés születik: a zsidók nem építhetnek maguknak új súlt. Peter Stuyvesantnak a vallási türelemmel kapcsolatos nézetei a nem keresztényekre a jelek szerint nem terjednek ki.

1918. március 13. Létrejön az American Magen David Adom.

1473. március 14. Pogrom a cordobai marrannusok ellen.

1181. március 14. A francia király elfogatja az összes párizsi zsidót, és váltságdíjat követel szabadságuk fejében.

1960. március 14. Dávid Ben Gurion és Konrad Adenauer találkozásán kölcsönös problémákat vitatnak meg.

1391. március 15. A sevillai pogromok kezdete. Az antiszemita tombolás később kiszélesedik, Spanyolországról átterjed Portugáliára is, és nem egész egy év alatt 50 ezer életet követel.

1943. március 15. A trákiai zsidóság deportálása.

1939. március 15. Német csapatok masíroznak be Prágába.

1190. március 16. A yorki zsidóság inkább választja a mártírhalált, mint a kikeresztelkedést.

1917. március 16. Az orosz átmeneti kormány semmissé nyilvánítja a legtöbb antiszemita jogszabályt.

1968. március 21. A karamehi ütközet napja. A palesztin „történetírás” szerint az arabok ezen a napon győzelmet arattak az izraeli haderő felett.

1490. március 23. Megjelenik Majmonidész Misné Torájának első datált kiadása.

1893. március 23. Szászországban betiltják a kóser vágást.

1915. március 23. Zsidó önkéntesek részvételével megalakul a Cion Öszvér Hadosztály. Ez az ókor óta az első szervezett, reguláris zsidó haderő. 1918-ban átalakul a Zsidó Légióvá.

1933. március 23. A Reichstag teljhatalommal ruházza fel Adolf Hitlert.

1942. március 23. Lemészárolnak 2500 lublini zsidót, a többieket deportálják.

1949. március 23. Izrael és Libanon tűzszüneti egyezményt ír alá, amely dokumentum a későbbi évtizedekben a világ legsűrűbben megszegett ilyen egyezménye lesz: libanoni területről több ezer alkalommal indul támadás Izrael legtöbb esetben polgári célpontjai ellen.

1564. március 24. A pápa engedélyezi a Talmud kinyomtatását, föltéve, ha annak a címe – nem Talmud.

1862. március 24. New York Cityben Purim Association alakul az éves purimi bál megszervezésére.

1921. március 24. Megalakul az Erec Jiszráél-i főrabbinátus.

1303. március 25. Lemészárolják a németországi Weissensee zsidait.

1488. március 25. Jeruzsálembe érkezik a Misna népszerű kommentátora, Ovádja MiBartinura rabbi.

1911. március 25. Kijev mellett megtalálják Andrej Jisinszkij megcsonkított holttestét. Az ügy nyomán vérvád képződik, az ún. Bejlisz-ügy.

1953. március 25. Felavatják az új szodomai országutat.

1902. március 26. A román kormány rendelettel tiltja meg a zsidóknak a kézművességet és a kereskedést.

1979. március 26. Menáchem Begin miniszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi elnök a Fehér Házban aláírják az izraeli-egyiptomi békeszerződést.

1839. március 27. A perzsiai Mesed városának 32 zsidóját gyilkolják le, a maradék száz családot pedig az iszlám felvételére kényszerítik. A legtöbbjük, akárcsak a marannusok, titokban tovább gyakorolja hitét.

1918. március 27. A brit hadsereg a Zsidó Brigád segítségével beveszi Ammant.

1944. március 27. A nácik a kovnói (Kaunas) gettóban összefogdossák a zsidó gyerekeket, és meggyilkolják őket.

1917. március 28. A britek előrenyomulása miatt a törökök elhajtják Jafó és az akkor kilenc éves Tel-Aviv lakosságát.

1956. március 29. Ettől a naptól Beér Sevára is lehet már vonattal utazni.

1492. március 30. Ferdinánd király és Izabella királynő aláírják a zsidók Spanyolországból történő kiűzetését.

1799. március 31. A spanyolországi Sevillában, egy autodafé során megégetik Lorenzo Bertrant. Ő az utolsó, aki zsidósága miatt mártírhalált szenved Spanyolországban.

1783. március 31. II. József engedélyezi a zsidók pesti letelepedését.

1745. március 31. Kiűzik a prágai zsidóságot.

1821. március 31. Kétszázkilencven évi véres működés után befejezi pályafutását a portugál inkvizíció.

1492. március 31. Spanyolországból és Szicíliából kiűzik a zsidókat.

1899. március 31. Romániában kitiltják a zsidókat a szakmunkásképzőkből és a mezőgazdasági iskolákból.

1925. március 31. Megalakul Afula város.

1944. március 31. A magyarországi zsidók számára kötelező a „kanárisárga” Dávid-csillag viselése.
1945. március 31. A nácik meggyilkolják Párizsi Mária orosz apácát, aki számos francia zsidót rejtegetett és mentett így meg a biztos haláltól.

Soha nem volt még ilyen katasztrofálisan sovány alija

Én legalábbis a több százezres számokhoz szoktam. Tavaly ezzel szemben összesen 19 ezren alijáztak Izraelbe. Nem Magyarországról: az egész világról. Vajon a Szochnut végez – még mindig és továbbra is – rémségesen szar munkát, vagy valahol másutt van a baj? Akárhogy is, új olék, figyelem: most felértékelődtetek.

Utoljára 1989 volt ennyire fekete év az aliják történetében – azután 1990-től nagyon sokáig piros tintával írták a zsidók Izraelbe vándorlásának történetét. Százezrével érkeztek zsidók – és nem zsidók – a volt Szovjetunió területéről, de nem volt elhanyagolható az argentin és más alija sem.

Én, aki 1991-ben alijáztam, meg kell mondjam, egyáltalán nem éreztem magam emiatt jól. Halálosan utáltuk az oroszokat, akik nem sokkal azelőtt mentek ki Magyarországról, és most megint velük kellett találkoznunk az új hazában. Verhettem a fejem a falba, hogy nem korábban döntöttem a felmenetel mellett. Beszélgettem a tel-avivi egyetemen egy magyarajkú sráccal, aki már megfordult az Országban 1989-ben is. Mint mondta, „kinyalták” a szebbik felét, kézről kézre adták a hivatalok, mindenki hízelgett, hogy már vissza se menjen, és napok alatt bármit el tudott volna intézni. De akkor még inkább visszament Magyarországra. Később Izraelt választotta, akkor viszont már ott voltak az oroszok. Hivatalokba nem lehetett bejutni tőlük, ahol sorszámot osztottak, ott azt ők kisajátították és egymás közt osztogatták. A nem ex-szovjetek a legkülönfélébb trükkökkel jutottak be a hihetetlenül lassú, pökhendi és arcátlan ügyintézésről hírhedt izraeli hivatalokba. Volt egy ismerősöm, aki azt állította, Kanadából jött, és nagyon szívesen elbeszélgetne a minisztérium osztályvezetőjével. Azonnal időpontot adtak neki, mert azt hitték, adakozni kíván; de ő csak azt akarta, intézzék el a papírjait. Egy lány minden orosztudását összeszedve „én itt dolgozom!” felkiáltással jutott be. Nekem mázlim volt, összekevertek a bulgárokkal (hungarit – bulgarit), így felküldtek az ő külön ügyintézőjükhöz, mert hát igen, ők, a bulgárok, akik vagy ötvenfős alijával dicsekedhettek évente, el tudták intézni, hogy legyen emberük a minisztériumban. A magyarajkúak erre természetesen képtelenek voltak. (A bulgár ügyintéző felkarolt minket, vesztére, mert mi oda küldtük az összes magyart.) Számos előnytől, segélytől csak azért estünk el, mert már nem volt türelmünk Kis-Oroszországban előszobázni napokon át.

A mindenkori hatalom, a befogadási minisztérium és a Szochnut persze ünnepelte magát, holott semmi más nem történt, mint hogy a Szovjetunió összeomlása után boldog-boldogtalan ment, amerre látott, és egyáltalán nem csak Izraelbe. Ez rossz volt nekünk, akik elvesztünk az orosz tengerben – de jó volt az országnak, mert ennyire képzett alija még sohasem érkezett.

Az orosz dömping csökkent azután, de sokáig igen testes maradt. A magyar mindig is a nullával volt egyenértékű. Az elszáradt ág legfeljebb kalandkeresőbe küldte ki nagy-néha fiait, akik rendre vissza is szivárogtak. De máshonnan mentek. A katasztrófát azonban előre lehetett látni. És hiába lehetett. Az illetékesek semmit nem tettek érte. A nemrégiben publikált statisztikák szerint 2007-ben 6 %-kal csökkent az alija az előző évihez képest – és összesen húszezer főre sem rúgott a száma. (Igaz, minőségileg viszont jobb lett az alija: az Egyesült Államokból érkező olék száma 7 %-kal nőtt.) A legfőbb kibocsátó még mindig a volt Szovjetunió: a bevándorlók harmada ott szállt repülőre. Tizenkilenc százalékuk Etiópiából, tizenöt százalékuk pedig Észak-Amerikából és Franciaországból származott (az iszlamofasiszta téboly elharapózása miatt megnőtt Franciaország kibocsátó szerepe, kellőképp utálják is most a francia olékat Izraelben, mert sokan vannak.) A maradék a többi nyugat-európai országból, illetve Közép- és Dél-Amerikából indult el, hogy régi-új hazájában folytassa életét.

A nők valamivel többen voltak, mint a férfiak (52 %), az egyedülállók többen, mint a házasok (54, illetve 35 %, a maradék elvált vagy özvegy). Közel harmaduk részesült valamilyen tudományos képzésben, 15 %-uk volt diák, 9 %-uk pedig ipari munkás. Ötvenen voltak 90 éven felüliek, a legidősebb tavalyi olé 99 évesen alijázott Nagy-Britanniából.

Noha ez az alija semmiképp nem gazdasági okokból vette kezébe a vándorbotot, csak tizennégy százalékuk választotta letelepedése helyéül Izrael örökre egységes és oszthatatlan fővárosát: Jeruzsálemet.

Azt az adatot már csak nagyon félve merem leírni, hogy a jerida – az Izraelből hosszabb időre, netán örökre történő kivándorlás – 17 ezer főt számlált, azaz majdnem annyit, ahányan jöttek…

Tizenkilencezer, megáll az ész. Ha Magyarországról lett volna tavaly ekkora alija: az ember kiegyezne vele. A tizenkilencezerből tízezer hosszabb-rövidebb idő után nyilván megszökik az országépítés színhelyéről, de még mindig megmarad kilencezer. Őszintén szólva nem tudom, mekkora volt tavaly a magyar alija, és nem is merem megkérdezni.

Aktív újságíró koromban sokat ostoroztam a Szochnutot, így most nem igazán akarok bántani senkit, de hát a kérdés mindenképpen felmerül: valahol máshol van a baj, vagy ők végeznek ilyen rémségesen szar munkát az izraeli adófizetők pénzén? Nem én kérdem, hanem az élet… ami engem illet, megpróbálom ebben is a pozitívumot keresni.

A hatalmas pozitívum az, hogy az új olék mindenképp felértékelődtek. Nincs dömping, nincs áradat, nem könyököl félre a sorállásban edzettebb moszkvai, kijevi, minszki a maga jellegzetes aranyfogú vigyorával. A magyar új olénak most sokkal több az esélye, mint akár öt éve, és tekintve, hogy mégiscsak gátlástalan kelet-európai törtetők volnánk, akiket valaha arról lehetett megismerni, hogy bementünk valaki mögött a forgóajtón, és előtte jöttünk ki, most mi vagyunk azok, akik lekönyökölhetjük a többieket. Mire a Los Angelesből vagy Londonból alijázott kultúrzsidó felocsúdik, utolsókból az elsők lehetünk. Amellett – és most már fordítsuk komolyra a szót – valószínűleg valamivel több figyelemben részesülünk a hivatalok részéről. Nem sokkal, de valamivel több figyelemben.

S ha valamivel többen leszünk, akkor talán jövőre nem kényszerül arra a hivatalos Izrael, hogy egy ilyen adattal sompolyogjon elő.