Március idusára, avagy: van-e helyük 2009-ben a zsidóknak Magyarországon?

Közeleg a nemzeti ünnep, készülődik a rendőrség, ahogy azt – újabban megint – szokta, és Magyarországon, különösen a gázai rendcsinálás óta, ismét tombol az antiszemitizmus, miközben a gazdaság gyakorlatilag összeomlófélben van. Nyugaton is tombol, de ott az importiszlámnak köszönhetően, a magyarok ezzel szemben, köszönik szépen, önellátók. De nem csak az antiszemitizmus tombolása veti fel a kérdést, érdemes-e a mégoly asszimilálódott magyarországi zsidóságnak tovább erőltetni a huszadik században többszörösen megbukott magyarkodást, vagy elgondolkodni azon, milyen lehet egy működő országban élni, ahol a törvény őt védi, és nem mást.

Biztosan voltak bölcsek, akik előre látták már az úgynevezett rendszerváltás idején, hogy elszabadulnak az indulatok, és majd a zsidókon köszörülik az emberek a nyelvüket. Az első igazi, nagypofájú antiszemita a bolseviki állam által Kossuth-díjjal is kitüntetett Csurka ügynök volt, aki nyilván ezzel hálálta meg egy kultúrzsidónak – Aczél Györgynek –, hogy az amúgy kutyát sem érdeklő, dögunalmas (más szóval „szépirodalmi”) könyveit, amelyek piaci körülmények közt aligha állták volna meg a helyüket, százezerszámra nyomtatták és terjesztették. Zsírtáltos rövid időn belül a gengszerváltás utáni egyik legundorítóbb politikai figurává nőtte ki magát. Hülye kis dolgozatát, amelyben mindenféle New York–Tel-Aviv tengelyekről fantáziált, már Tel-Avivban olvastam, és hálát adtam Istennek, hogy ezek a dolgok engem már nem érintenek, egyszersmind egyetértettem másokkal abban, hogy amit Zsírtáltos művel, az aztán már mindennek a teteje – vagy ha úgy tetszik: az alja.

Ebben hatalmasat tévedtem. Csurka kétségkívül ostoba és primitív módon élte ki a maga kis mániáját, hiszen a nagy elődök sokkal színvonalasabban művelték az ilyesmit. Ha valaki beleolvasott egy Istóczy Győzőbe – a magyarországi antiszemitizmus atyjáról van szó –, ha más nem, hát a styl, az tiszteletet parancsolt, ha pedig Istóczy arcképét tekintette meg, azonnal feltűnt, hogy emberformának örvendett az illető, és nem úgy festett, mint egy szeneslapáttal pofán vert disznó. Csurkából az eltelt évszázad folyamán végbement általános rothadás hozta ki az antiszemitizmust úgy, ahogyan ebből az emberből elénk ömlött: ócska kis összeesküvés-elmélet formájában, amely minden gondolkodó fő számára nyilvánvalóan a sok évtizedes elfojtottságból vette eredetét: a vidéki prolinak valahogyan fel kellett dolgoznia, hogy a zsidó Budapestnek köszönhetően vitte valamire. Mi másra is futhatta tőle, mint ordenáré zsidózásra – ami egyszersmind arra is jó volt, hogy gründoljon egy pártocskát és abból el is éldegélhessen, munka és tehetség nélkül.

A párt, amit otthagyott, nem remekelt. Magyarországon ugyebár szocializmus volt 1988. január 1-ig, a társasági törvény hatályba léptéig (onnantól fogva lehetett pénzt keresni, legalábbis elviekben, mert pénzt csak pénzzel lehet csinálni, hitellehetőségek pedig nem léteztek). De több más tekintetben megmaradt a szocializmus, amelynek fő jellemzői: a) a magánkezdeményezés valamilyen fokú korlátozása, b) a demokratikus szabadságjogok korlátozása és c) a GDP-t termelők túladóztatása és az adójövedelmek elherdálása. Nos, a magánkezdeményezést többé-kevésbé szabaddá tették; a demokratikus szabadságjogok is kiteljesedtek – noha a kényszersorozást évekig fenntartották, zsidózni viszont azon nyomban szabadott –, ami pedig az adóztatást illeti, arra ráépült egy olyan állami-politikai maffiahatalom, amelynek láttán tisztességtelenségben megőszült dél-amerikai diktátorok is elpirultak. A kettős olajár fél évtizeden át történő fenntartásától és a magánembereket milliárdokkal gazdagító, vérforraló parkolási díjaktól olyan ív vezetett a Vegyépszer-korrupciókon át a völgyhidak mesterséges létrehozásából fakadó túlszámlázásáig, hogy nincs az a banánköztársaság, amely ehhez fogható mérleggel dicsekedhetne. Lehet, hogy nem Magyarország lett a legkorruptabb ország a világban az elmúlt húsz évben, de hogy a legpofátlanabbul korrupt ország lett, az biztos, és nagy valószínűséggel nem létezik olyan aljas politikusgárda, mint a jelenlegi magyar. Ja, hogy minden országnak olyan kormánya van, amilyet megérdemel? Hát akkor elég ciki…

Ilyen körülmények között tulajdonképpen nem is csoda, hogy Zsírtáltos, legalábbis szavakban, ott folytatta, ahol Szálasiék abbahagyták, és az sem, hogy erre volt fogadóközönség. És azon sem csodálkozhatunk, hogy az emberek ingerküszöbe egyre többet bírt el. Csurkát egyre szókimondóbb alakok követték. Bayer, Lovas, Bencsik, a Demokrata, a Magyar Nemzet és a HírTV zsidózása már egy magát polgári pártnak hazudó rablókft ideológiai aláfestését szolgálta, s noha magának a rablókft-nek nem volt szellemi lényege az antiszemitizmus, sőt, abban zsidók is részt vettek és ma is részt vesznek, a „polgári” zsidózás már jóval veszedelmesebb volt, hiszen nem egy agyatlan paraszt művelte a hozzá hasonszőrű, trianonozó vén majmok mulattatására, hanem képzett médiaszakemberek, akik minden elképzelhető fogást bevetettek a hatalomra került bolsevista maffia ellen, és semmi nem volt szent a számukra, kivéve az eszköz, amit a cél szentesített.

A szocializmus leglényegét – ha látod, hogy valakinek van, akkor vedd el tőle, a nagy részét tartsd meg magadnak, az aprón meg vásároljál négyévente szavazatot magadnak – azonban senki nem számolta fel. A Kupa-féle gyilkos adórendszer a mai napig változatlan formában működik, mert senkinek nem állt érdekében hozzányúlni, és nem elsősorban azért, mert akkor a megrövidített eltartottak a következő választásokon majd nemmel szavaznak. Azért nem nyúltak hozzá, mert a rablóelit bevételi forrását kellett volna ezzel megkurtítani. Az eltelt két évtizedben azonban végletesen eltorzult a társadalom. Hárommillió nyugdíjas vált politikai ütőkártyává, százmilliárdokat szórtak fölöslegesen a magyar mezőgazdaságnak nevezett szemétdombra, százmilliárdokat MÁV-ra, Volánra, BKV-ra, lerohadt egészségügyre, szociális segélyekre, túlduzzasztott államigazgatásra és főleg korrupcióra, amelybe természetesen az is beletartozik, ha valakit közpénzen alkalmaznak egy minisztériumban úgy, hogy az a minisztérium elketyegne nélküle is. Ha az állami alkalmazottakat is levonjuk, jelenleg kétmillió adófizető tartja el a többi nyolcmilliót, és az arány egyre rosszabbodik. A mindenkori kormány piramisjátékot folytat, és makacsul egyre többet akar elvenni a még GDP-t termelőktől: az alkalmazott fizetésének majdnem a felét, a vállalkozó jövedelmének majdnem az egészét viszi. Mindenki tudja, mi szokott lenni a piramisjáték vége.

Az emberek többsége persze ezt látja, s noha kellőképp sötét ahhoz, hogy bármilyen, őt érintő változásra nemet mondjon (lásd a háromszáz forintos népszavazás szánalmas eredményét), annyira azért kényelmetlenül érzi magát, hogy az elvonások ellen lázongjon, azok alól minden eszközzel kibújni megpróbáljon, lopjon-csaljon, ahol tud, hiszen az evésről még nem sikerült leszoktatni. Képmutató, mert széttárja a kezét, hogy ő erről nem tehet, a politikusok a hibásak. Sunyi, mert már a nagyapját betörték az ötvenes években, normális emberi, állampolgári viselkedést hírből sem ismer. Forr benne az elégedetlenség, mert úgy érzi, neki több jár. Igazi nagy botrányt nem szeretne, mert csak félti a plazmatévéjét meg a Suzukiját, ami még ki sincs fizetve. Nos, ha már így összeadtuk az egy meg egyet, rájöttünk arra, feleim, miért tűntek fel egymás után olyan üstökösök a magyar politikai élet egén, mint Kocsis Imre (Lelkiismeret ’88), a Budaházy-Toroczkai duó, Bácsfi Diana honleány, Polgár Tamás, az agyhalott számítógépfüggő tinik atyaistene, Novák Előd, a fostosnáci, kurucos haverja, Molnár Balázs, Hegedűs, a zugpap, Kurvai Hisztina, hovatovább az ország nagyasszonya, a Magyar Gárdának csúfolt Szálasi Népi Együttes, és miért koronázza meg az egészet a liberálisnak indult, mára anarchistává züllött Tamás Gáspár Miklós, bizonyítván a tételt: összenő, ami összetartozik? Rájöttünk arra, hogy Csurka bácsi nyálverése szelíd kis pampogás volt a minden rendű és rangú, veszedelmes elmebeteg tombolásához képest, akik például akadálytalanul kiugathatták magukat a 2006-os csőcseléklázadás idején, a Kossuth teret összeszarva-hugyozva? Rájöttünk már arra, miért vannak ők, és miért nincs egy normális politikus, akire szavazni lehetne?

Azért, mert az egyikre van igény, feleim, a másikra meg nincs.

Hát arra rájöttünk-e, mi az, amiben a felsoroltak mind megegyeznek.

Bezony ám, a zsidó (Izrael). Hogy azzal vannak itten a bajok.

Ami a gazdasági bajokat is megmagyarázza természetesen. És az összeomlást is meg fogja, ami rövidesen itt lesz.

És a pogromokat is, amelyek itt lesznek.

***

A viszonylagos csend ne tévesszen meg senkit. Volt már Magyarország a béke szigete, például végig 1940-ben. A magyar zsidók 1940-ben nem szívesen lettek volna a belga vagy holland zsidók bőrében, és bölcsen mondogatták, hogy bezzeg a Kormányzó Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. Az események most is Nyugaton zajlanak; az euroatlanti civilizáció hihetetlen rövidlátással magára szabadította az iszlám nevű társadalmi rákot, és ezzel a leggyilkosabb antiszemitizmust oldotta el, ami a történelem folyamán valaha létezett: rosszabbat és kegyetlenebbet, mint a nácizmus volt. Vele szemben épp úgy az appeasement politikáját folytatta, mint tette a nácizmussal szemben. Az iszlamista bevándorlás Magyarországot nem árasztotta el, miután itt nem létezett a franciához, hollandhoz vagy brithez fogható, könnyedén lelegelhető szociális ellátórendszer, no meg a végsőkig adóztatott, és már a romák eltartását is erősen sérelmező őslakosság is igen durva xenofóbiával reagálna egy nagyobb iszlamista bevándorlásra (ez esetben, azt kell mondjuk: hála Istennek). A magyarországi zsidó ma is azzal vigasztalhatja magát, hogy ez még mindig a béke szigete, csak néhány majom csinálja a fesztivált, és a Miniszterelnök Úr Őfőméltósága soha nem hagyná, hogy velünk ilyesmi történjen. (Mi az, hogy! Nagyon is!)

Eddig tartott az én mondanivalóm, s most átadom a szót Guy Bechornak, aki a Jediot Achronotban jelentetett meg figyelemre méltó írást. Ő is arra biztatja az európai zsidóságot, nézzen szembe a tényekkel.

Élhetnek-e zsidók Európában?

Az egyre gyámoltalanabb európai zsidóság számára Izrael nem a probléma, hanem a megoldás

Nehéz elhinni, hogy ez a kérdés még mindig aktuális, de sajnos hét évtized elteltével is felmerül: van-e a zsidók számára hely Európában? Folytathatja-e a zsidóság az életét büszke közösségként 2009-ben, azon a kontinensen, amit annyi rémes emlék terhel? A válasz – annak fényében, amely az elmúlt hetek folyamán végbement, noha nem csak amiatt – negatív.

Zsidó immár nem sétálhat az utcákon látható zsidó védjegyekkel, nem látogathat meg olyan zsidó intézményt, amit nem vesz körbe a rendőrség vagy biztonságiak; lakatok és rácsok mögött kell maradnia, és féltenie kell az életét.

Eközben akik elrejtik zsidóságukat és asszimilálódnak a társadalomba, élhetnek tovább – legalábbis amíg kellemetlen szituációba nem keverednek a kollégájukkal, az iskolában, vagy az élet bármely más területén.

Az elmúlt hónapokban – már a gázai hadműveletek előtt is – több európai ország, köztük Törökország, Nagy-Britannia és Franciaország néhány zsidó közösségét látogattam meg, s beszélgettem tagjaikkal. Az út során a saját szememmel láthattam a zsidó lét nyomorúságát. Igen, ha eldugják a Dávid-pajzsot és lemondanak az egyedi ruháról, s ha beletörődnek, hogy a zsinagógájuk úgy fessen, mint valami ostromlott erőd – voltaképp mint egy gettó –, és ha arra kényszerülnek, hogy a nyílt utcán fenyegessék meg őket, és halljanak az egyre növekvő számú antiszemita incidensekről – nos, mondhatjuk, hogy van zsidó lét. Riadt, zavart és alávetett lét.

Biztonságban érezhetik-e magukat országukban? Egyáltalán nem.

Az antiszemitizmus európai jelenség, a kontinensre milliószám özönlenek a muzulmánok, akik az Izraellel és a zsidósággal fennálló konfliktusukból olyan ügyet kovácsolnak, amelynek segítségével megvethetik a lábukat Európában. A globális gazdasági válságot zsidóellenes agitációra és arra használják kik, hogy azon befektetési bankok ellen hergeljék az embereket, amelyek öt évtizeden át a világ javát szolgálták. S most, amikor veszteségek is vannak, „a zsidó pénz még mindig uralja a világot”, mint azt Dél-Afrika külügyminiszter-helyettese riasztó módon kijelentette.

A trend az egész világon nő, és semmi köze nincs Izraelhez: Izrael csak eszköz, amelynek révén céljaikat elérhetik. Izrael az, ami a múltban a zsidóság volt.

Ha azt tapasztaljuk Törökországban vagy Olaszországban, hogy zsidó tulajdonú üzleteket jelölnek meg, nehogy a helyiek vásároljanak ott, ugyan micsoda jövőjük lehet a 750 ezres nyugat-európai zsidóság gyermekeinek? Egy olyan országért dolgoztatok, ahol titeket mindig is idegennek fognak tekinteni. A második világháború után egyes országokat gazdaggá tettetek, s ma azt látjuk, hogy a svéd fővárosban betiltanak egy néma zsidó tüntetést, mert tartanak a muzulmán erőszaktól. Micsoda jövőtök van nektek azon a földrészen, amely egyre gyorsabban iszlamizálódik?

Ma már van államunk

És mi a különbség 1939 és 2009 között? Ma, szemben a múlttal, a zsidóknak van államuk: sikeres és gazdag állam, amelynek életszínvonala ma már a nyugati színvonalhoz közelít. Az egy főre jutó nemzeti össztermék decemberben, Nagy-Britanniában 39 ezer dollár volt (az Economist szerint), Izraelben pedig 29 ezer dollár.

Hagyjátok ott azt a kontinenst, amely szeretettel visszavárja az antiszemitizmust; nekünk Izraelben szükségünk van rátok. Ha sok százezer gazdag zsidó érkezik, az fellendíti Izraelt, és végez az izraeli arabok illúzióival, akik demográfiai győzelemről álmodoznak, valamint teljessé teszi Izrael gazdasági felsőbbrendűségét. Ti, akik most érkeztek Izraelbe, nem viszitek be az országot a világ húsz leggazdagabb országa közé – ezt a célt már elértük –, hanem a világ tíz leggazdagabbja közé.

Van nektek hazátok, hát miért érnétek be azzal, hogy másodosztályú állampolgárok legyetek? Miért kéne félnetek attól, ha megmutatjátok zsidóságotokat? Miért támadna meg benneteket bárki késő este a metróállomáson?

Ez a nagy különbség. Gyertek ide, ne csak Izrael kedvéért, de saját identitásotok és gyermekeitek jövője kedvéért.

Az izraeli zsidó közösség mindig a zsidóüldözések idején gyarapodott – elvégre is a cionizmus alapvető célja és a zsidó nemzeti mozgalom legkézenfekvőbb ideológiai alapja ez: Izraelnek otthon gyanánt kell szolgálnia mindazon zsidók számára, akiket világszerte üldöznek.

Szemben azzal, amit már megszokott módon hallotok a globális médiából, számotokra, európai zsidók számára, Izrael nem a probléma – sokkal inkább a megoldás.