Mint az (remélhetőleg) nagyjából köztudott, a bibliai Ráchel anyának sok baja volt a Binjáminnal való terhességgel és a gyermekszüléssel, mely utóbbiba bele is halt szegény; egyáltalán nem véletlen, hogy napjainkban az áldott állapotban lévő zsidó anyák sűrűn keresik fel végső nyughelyét (jobbra), amely egyébként érdekes módon nem Hebronban található, hanem a Jeruzsálem és Efrát (azaz Betlehem) közötti útszakaszon – a hagyomány szerint azért, mert amikor az Első Szentély pusztulása után a zsidók babiloni száműzetésbe mentek, elvonultak Ráchel sírja előtt. A száműzöttekért Izrael nagyjai imádkoztak: az ősatyák, Mózes és Áron, Dávid király. Isten nem hallgatta meg őket. Akkor az ősanya, Ráchel könyörgött, és az ő imája meghallgatásra talált.
Az Öntött Ólom hadművelet idején alighanem sok anya (és apa) intézett könyörgést az égiekhez, hadd lássa viszont a fiát élve és egészségesen – el tudom képzelni, hogy még az ateistákkal is előfordult ilyesmi, hiszen józan ember, hogy úgy mondjam, bármi áron el akarja kerülni, aminél borzasztóbb csak kevés dolog lehet: saját gyermekének eltemetését. Az ateistáknál nyilván sokkal komolyabban vehette a dolgot Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi (balra), aki az Öntött Ólom előtt elzarándokolt Ráchel sírjához és ott több ízben imádkozott. Nem is nagyon lepődött meg, amikor megtudta, hogy egy idős asszony titokzatos jelenése mentette meg izraeli katonák életét, hanem azt kérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”A sztorit elsőnek Lazer Brody asdodi rabbi, egykor a Cahal különleges alakulatainak, ma a breszlávi közösségnek tagja mesélte el az Áruc Seva telepes honlapnak. Elmondása szerint egy férfi hívta fel, akinek fia a Giváti hadtest utász századának tagjaként kapott feladatokat Gázaváros környékén. Az egyik ház előtt feketébe öltözött asszony toppant eléjük és arabul kiáltott rá: „Ruchu min hon!” El innen, itt veszélyes! Valamennyi katona egyre gondolt – az arab banya a családját akarja védelmezni, és alkalmasint rejtegetnivalója is lehet, de nem volt idejük vele foglalkozni, mert egy másik célponthoz rendelték őket.
Ahol ugyanaz az öregasszony jelent meg, és ugyanazokkal a szavakkal figyelmeztette őket.
A fiatalemberek persze ekkor sem gondoltak semmi csodásra, legfeljebb arra, hogy az arab banya valamilyen rejtekalagúton jutott oda és előzte meg őket, olyan alagúton, amelyet a Hamasz ásott különféle házak között. Az egyik srác el is küldte melegebb éghajlatra. És amikor odaértek a harmadik házhoz – megint megismétlődött a jelenség. Immár kísértetiesen. És a katonák most megdermedtek. Mert kapcsolatba léptek a Golani utászegységével, amely azt a feladatot kapta, hogy robbantsa fel az aláaknázott házakat. Ilyen házakkal a terroristák várták azokat a katonákat, akik elfogásukra érkeztek. Az egység az utászoktól tudta meg, hogy mind a három ház, ahonnét az arabul beszélő öregasszony elkergette őket, alá volt aknázva.
Ennyi történt, nem több és nem kevesebb – noha a mendemondák beindultak, és ha egyszer Izraelben a mendemondák beindulnak, nincs, ami leállítsa a folyamatot. Néhány nap múlva Smuél Élijáhu cfáti főrabbi – Mordechái Élijáhu volt szefárd főrabbi fia – a jeruzsálemi Máchon Méirben tanított, és ő tett említést a dologról előadás közben. A jesiva vezetője afelől érdeklődött, lehetséges-e összefüggés a jelenés és aközött, hogy az apja több alkalommal imádkozott Ráchel sírjánál? A cfáti főrabbi azt felelte, nem tudja, de majd megkérdezi.Némileg tartott attól, hogy megkérdezze, mert az apja rendszerint kézlegyintéssel intézte el a csodákról szóló mendemondákat. Ám most odament hozzá, és így vezette fel mondókáját:
„Emlékszel, amikor egyszer az áldott emlékű Sálom Mucáfiról meséltél nekünk, aki a második világháború idején, amikor úgy tűnt, a németek elérik a Szentföldet, Ráchel sírjánál imádkozott, és utána azt állította, magát Ráchelt látta eközben imádkozni?”
Mordechái Élijáhu azt felelte, emlékszik, mire fia elmesélte neki a gázai sztorit, és a véleménye felől érdeklődött: „Hihetünk ebben? Igaz ez?” És ő azt mondta: „Igen, ez igaz.” Magyarázatot kért tőle, s apja így felelt: „Megmondtam neki: Ráchel, háború van! Ne tartsd vissza sírásodat! [Vö. Jeremiás 31, 14-16.] Menj Isten színe elé, s imádkozz a katonákért, akik Izrael Nemzetéért áldozzák fel magukat, hogy lesújthassanak – de rájuk le ne sújthasson senki.” „Nos”, mondta a fia, „tudd meg, hogy pontosan ezt tette.” Mire az öreg Élijáhu megkérdezte: „Nem említette, hogy én küldtem?”Persze az is lehetséges, hogy a dolog nem több, mint aminek látszik. Egy arab öregasszony valamiért zsidómentő tevékenységre adta a fejét. Tudta, hogy a Hamasz mely házakat aknázta alá, de nemkülönben ismerte a hozzájuk vezető rejtekutakat is, így mindig a megfelelő helyen tudott felbukkanni, hogy figyelmeztesse az izraelieket. Elvégre mi sem életszerűbb…