Az Új Kelet e heti számából: Törésvonalak Szíriában

A Sunday Telegraphnak „az egész régió lángba borítását” ígérte egy nyugati légtérzár bevezetése esetére, egy orosz tévének viszont az Arab Liga által kidolgozott béketerv elfogadásáról beszélt Básár Asszad szír diktátor.

Az ENSZ jelentése szerint már a háromezret is meghaladja a szíriai rezsim biztonsági erői által meggyilkolt ellenzékiek száma az országban. Noha a szíriai ellenzék eddig jellemzően nem kérte azt, hogy a NATO avatkozzon be tevőlegesen a felkelők oldalán, és buktassa meg Básár Asszadot, miként azt Moamer Kadhafi líbiai vezetővel tette, az utóbbi időben néhány alkalommal felmerült annak az igénye, hogy a NATO hozzon létre Szíria felett légitilalmi övezetet. Ezt azzal indokolták, hogy – meg nem erősített jelentések szerint – egyre több katonai egység áll át a felkelők oldalára, és tartani lehet attól, hogy a rezsim beveti ellenük a légierőt, miként az Líbiában is megtörtént.

Óriásplakátok az öreg és a fiatal Asszad portréjával. Negyvenegy év rendőrállam: gombócból is sok

Asszad és rendszere továbbra sem hajlandó elismerni, hogy a népfelkelésnek bármilyen legitimitása lenne, és ragaszkodik ahhoz, hogy a nyugtalanságért a „külföld” által támogatott fegyveres bandák a felelősek, amelyek eddig ezernél több rendőrt, katonát és biztonságist öltek meg. Ez eddig a legnagyobb kihívás, amivel a jelenlegi elnök szembenéz, és ugyan nem a legvéresebb, de mindenképp a legkiterjedtebb és leghosszabb népmozgalom a modernkori Szíria történelmében.

A szíriai diktátor a brit Sunday Telegraphnak adott interjúban kijelentette, hogy egy, a rezsimje elleni külső intervenció „újabb Afganisztánhoz” vezetne; országa a térség súlyponti hatalma, amelynek szétzilálódása az egész térség felperzselését hozná magával. Mint mondta, hazája „minden tekintetben különbözik Egyiptomtól, Tunéziától, Jementől. Más a történelme. Más a politikája.” A szíriai elnök szerint a felkelés „harc az iszlamizmus és a pánarabizmus között”. Az utalás arra vonatkozott, hogy még apja elnöksége idején, 1982-ben a Muzulmán Testvériség lázadását tiporta el az uralmon lévő Baath párt Hama városában, egyes becslések szerint húszezer embert gyilkolva meg. „Az ötvenes évek óta harcolunk a Muzulmán Testvériséggel, és még mindig hadakozunk velük”, mondta Asszad.

Rendszerhű alaviták tüntetése. A változás nem érdekük, mindent rajtuk kérnének számon

Az elnöki kommentárok arról tanúskodnak, hogy a szíriai rendszer, amely hónapok óta mégoly brutalitással sem képes úrrá lenni a népfelkelésen, egyre nyugtalanabbul érzi magát, és – különösen Moamer Kadhafi erőszakos halála óta – egyre nyomasztóbb eshetőségként tartja számon a NATO lehetséges beavatkozását, holott egyetlen nyugati hatalom sem fenyegetőzött a baathista rezsim erőszakos megbuktatásával.

Teljesen más hangnemet ütött meg a szíriai államfő egy orosz tévéállomásnak vasárnap adott interjújában. „Együttműködünk valamennyi politikai erővel, azokkal is, amelyek már a válság előtt is léteztek és azokkal is, akik az alatt emelkedtek fel”, mondta szinte megkönnyebbülten azt követően, hogy az Arab Liga a hét hónapja tartó vérontás megfékezése céljából béketervet készített. Az elképzelés szerint Válid Muálem külügyminiszter és Bouthaaina Sáábán, az elnök befolyásos politikai tanácsadója Kairóban kezdene tárgyalásokat az ellenzékkel.

Asszad hozzáállásában mindenképp új és biztató elem, hogy hajlandó tárgyalni, eddig ugyanis kizárólag az ellenzék feltétel nélküli behódolását látta elképzelhetőnek – noha természetesen még kérdéses, hogy a rendszer hajlandó lesz-e előfeltételek nélkül érdemi tárgyalásokba kezdeni. Szíria eddig kizárólagos belügyének tekintette a lázadás katonai erővel történő leverését, és kikérte magának, hogy abba bárki, akár az Arab Liga is, beleszóljon.

Az Asszad ellen tüntetők nem szívesen mutatják az arcukat

Az ellenzék azt állította, Asszad korábbi, párbeszéddel kapcsolatos felhívásai taktikai jellegűek voltak, azokat komolyan venni nem lehetett, különösen annak tudatában nem, hogy a rendszer az utolsó hetekben fokozta a brutalitást, tömegesen tartóztatja le, hurcolja el és kínozza meg az embereket, s az összecsapások is egyre hevesebbek: ellenzéki adatok szerint csak az elmúlt hétvégén hatvanegy polgári személy és harminc katona vesztette életét.

Különösen élénken kínálkozik a párhuzam a líbiai és a szíriai események között annak okán, hogy Líbiához hasonlóan Szíria is törzsileg megosztott állam. Az egykori ottomán-török tartományból az első világháború után mesterségesen kialakított, ma körülbelül 23,1 milliós ország lakossága túlnyomórészt szunnita muzulmánokból áll, de a politikai és gazdasági hatalom, valamint a hadseregbeli kulcspozíciók többsége a három és félmilliós alavita kisebbség kezében van.

A síita iszlámnak ez a misztikus ága, amely nem nélkülöz bizonyos keresztény elemeket sem, 1930 és 1937 között még saját államot is magáénak mondhatott Latakia fővárossal. Az alavita kisebbség az állampárt szerepét betöltő Baathban 1966-ban, az állam élén pedig Hafez Asszad ezredes 1970-es puccsával szilárdította meg vezető szerepét. Miután minden fontosabb pozíció az övék, a kíméletlen fegyveres szervezeteket és a rettegett titkosszolgálatot pedig kizárólag ők működtetik, nem kétséges az sem, hogy a többségi szunnita társadalom egy rendszerváltás esetén igen kemény formában rajtuk, mint bűnbakokon kérné számon az elmúlt évtizedek valamennyi sérelmét.

Szovjet gyártmányú gyalogsági harci jármű Homszban. Bevethetik a légierőt is

Amennyiben Latakia az alaviták legfőbb erőssége, úgy a felkelő szunniták egyik fellegvárának mindenképp a Damaszkusztól 140 kilométerre északra Homsz városa tekinthető, ahol az erőszak az utóbbi időben a legtöbb áldozatot szedi. A libanoni határhoz közel eső, stratégiailag fontos településen található a két szíriai olajfinomító egyike, így a rendszer számára különösen nyugtalanító, hogy a fegyveres felkelés épp itt bontakozott ki a legnagyobb erővel, és a hadseregből dezertált – kényszersorozott – katonák itt ölték meg a legtöbb Asszad-hű fegyverest.

Míg az 1982-es nagy felkelést a Muzulmán Testvériség irányította, a mostani lázadás annak vezetői szerint nem iszlamista jellegű és annak fő kiváltó oka az elnyomás és a szegénység volt. A nagyrészt még mindig központilag irányított szíriai gazdaság, amely a Szovjetunió összeomlása óta elveszítette legfőbb patrónusát, és komoly nehézségektől szenvedett, semmiféle választ nem volt képes adni a most lezajlott globális pénzügyi válságra, s annak nyomása alatt gyakorlatilag összeroppant – miként azt az „arab tavasz” többi helyszínén is tapasztalni lehetett.

Egy fotó, ami nem túl jó ómen lehet Asszadnak. Hamarosan randevúznak a pokolban?

Asszad, akinek apja negyvenegy éve hozta létre a család nevével fémjelzett rendőrállamot, a felkelés idején néhány alkalommal már ígért politikai reformokat, ám kérdéses, hogy egy akár teljesen tiszta és szabad választás esetén politikai erők mérkőznének meg egymással, vagy inkább etnikai és vallási alapon újulnának ki a törésvonalak a többségi szunniták és a kisebbségben lévő alaviták, drúzok és megmaradt keresztények között (a rezsim a valaha virágzó szíriai zsidó közösséget már régen felszámolta). Ugyancsak kérdéses, hogy egy Asszad utáni Szíriában mekkora szerephez jutna az iszlám fundamentalizmus, amit a baathista állam vaskézzel tört eddig le. A legfőbb ellenzéki ernyőszervezet, a Szíriai Nemzeti Tanács élén egy világi, nyugati oktatásban részesült professzor áll jelenleg Burhan Ghalioun személyében, de a testületben jelen vannak iszlamista politikusok is.

Egyiptom lángokban: az arab szocializmus eszméjének csúfos vége

Arab szocializmus, arab nacionalizmus, arab reneszánsz. Nagy jelszavak voltak valaha, de soha nem teljesedhettek ki. A világi arab-iszlám diktatúrák ideológiamentesen zakatoltak tovább az utóbbi húsz-harminc évben, élükön diktátorokkal, akik úgy viselkedtek, mint aki soha nem akar meghalni.

A hidegháború időszakában a két szuperhatalom számára a világ egyik legfontosabb térsége a Közel-Kelet volt, részint a Földközi-tengeren tartózkodó amerikai csapásmérő flotta szempontjából, részint a közel-keleti olaj miatt, amelytől a Szovjetunió nem függött ugyan, de azt sem kívánta, hogy az energiahordozók felett véglegessé váljon a nyugati dominancia. Moszkva ez okból sohasem állt kimondottan szemben a kommunista ateizmust amúgy a Sátán művének tartó iszlám világgal, s támogatta – fegyverrel, politikával és gazdaságilag – a megnyerhető arab államokat, köztük az úgynevezett arab szocializmus megvalósítására törekvő Irakot, Szíriát, Líbiát, Jement. Ezzel óhatatlanul támogatta a pánarab mozgalmat is.

A pánarab mozgalom világi és vallási részre oszlott, a cél azonban mindenütt ugyanaz volt: az arab világ egyesítése. A Szovjetunió mind a kettőt kihasználta, mert joggal úgy vélekedett: ha a pánarab mozgalom bármilyen formája megerősödik, a nyugatbarát arab rezsimek mozgástere törvényszerűen szűkül.
Az arab nacionalizmus – amely mára háttérbe szorult a fundamentalista mozgalmakkal szemben – kezdetben egyértelműen az arab nemzet jövőbeni útját jelentette. Egyfajta etnikai nacionalizmus volt, s ideológiája azon alapult, hogy az arabságnak közös a történelme, a kultúrája és a nyelve.

Az arab nacionalizmus képezte a világi pánarab mozgalom alapjait. Minden pánarab mozgalmista arab nacionalista is egyben, megfordítva viszont a dolog nem áll – nem minden arab nacionalista volt híve a pánarab eszmének. A nacionalizmus függetlenséget jelentett, más szóval azt, hogy az arab országok szabaduljanak meg a Nyugat gyámkodásától, de lehetőleg csökkentsék azt minimális szintre – például azzal, hogy söpörjék el azokat a korhadt, korrupt királyságokat, amelyek java részét a nyugati hatalmak hozták létre a térképasztalon, vonalzóval a kezükben, detronizálják a Párizsban és Londonban kinevezett uralkodókat, és helyükbe olyan vezetőséget válasszanak, amely az arab népek akaratát tükrözi.

Az arab nacionalizmus az akkor még török kézen lévő Nagy-Szíria tartományban – a mai Szíria, Jordánia, Libanon és Izrael területén – keletkezett, konkrétan Libanonban: itt indította útjára Butrusz al-Busztáni (jobbra) a Náfir Szúria című lapot. Az eszme intellektuális kezdetét képviselő sajtóorgánum hazafias hangvételt ütött meg, és – a térségben talán elsőként – követelte az állam és a vallás szétválasztását. „Hitünk a szülőföld szeretete”, hangzott a jelszó, amely számos korabeli értelmiségit vonzott – főként Szíriában; ők hozták létre a legkülönfélébb hazafias titkos társaságokat. Közülük a legnevezetesebb az 1875-ben alakított Bejrúti Titkos Társaság volt, amely rövid időn belül szervezeteket létesített Damaszkuszban, Tripoliban és Szidonban is. A török uralom elől számos szír keresztény értelmiségi menekült Egyiptomba, ahol a liberális Mohamed Ali pasa és utódai idején jóval nagyobb szabadságot élvezhettek, mint otthon, s tanaikat lényegében akadálytalanul terjeszthették.

Az arab nacionalizmus még az első világháború előtt is inkább intellektuális jellegű volt, semmint politikai mozgalom. Reformokat követeltek, autonómiát szerettek volna létrehozni az Ottomán Birodalom keretein belül, el akarták érni, hogy az arab nyelv nagyobb szerephez jusson az oktatásban, valamint azt kérték a Fényes Portától, hogy fiataljaiknak legalább békeidőben ne kelljen bevonulni a birodalmi hadseregbe, hanem saját, szűkebb pátriájukban katonáskodhassanak. 1908-tól azonban épp ellenkező szelek fújtak a török birodalomban. Az Egység és Haladás Bizottság – amelyet a történelem sokkal gyakrabban emleget közkeletű nevén ifjútörök mozgalomnak – agresszíven lépett fel a különutas törekvésekkel szemben, s a soknemzetiségű birodalom erőszakos törökösítését szorgalmazta. Az arab nacionalista mozgalom ekkoriban még nem volt tömegmozgalom, még Szíriában sem, ahol a legerősebb hídfőket sikerült kiépítenie. Az arabokat nem érintette meg a gondolat, a legtöbben továbbra is vallásukhoz, törzsükhöz, nemzetségükhöz maradtak hűek. Ráadásul az ottománizmus és a pániszlamizmus is hatalmas kihívást jelentett az arab nacionalizmus számára.

Értelmiségiek és politikusok 1913-ban, Párizsban tartották meg az első Arab Kongresszust (érdekes párhuzam, hogy az első Cionista Kongresszusra, Herzl Tivadar vezényletével, mintegy másfél évtizeddel korábban, ugyancsak Európában – Bázelben – került sor). A testület megfogalmazta a Törökországgal szemben támasztott követeléseket, amelyek közt szerepelt a már említett lokális hadkötelezettség is. A Porta azonban nemhogy nem bizonyult fogékonynak az ésszerű és jogos arab követelésekre, de damaszkuszi és bejrúti csoportjaikat brutálisan szétverte Dzsamál pasa, aki 1915-ben és 1916-ban egy sor hazafias értelmiségit kivégeztetett. Megkezdődött a mártírgyártás, terjedőben voltak a törökellenes érzelmek, amire a britek a tőlük telhető alapossággal rá is játszottak: rávették a mekkai seriffet,* hogy robbantsa ki – a világháború kellős közepén – az arab forradalmat Törökország ellen. Miután a britek és a franciák a Sykes-Picot paktumban megegyeztek a török területek jelentős részének felosztásában, kétkulacsos játékba fogtak: az araboknak független államot ígértek a MacMahon-levélben, nemzeti otthont pedig a zsidóknak a Balfour-deklarációban. Az első világháború az ottomán-törökök teljes vereségével és birodalmuk szétesésével ért véget; a közel-kelet ezen része angol-francia érdekszféra lett. Az arab felkelő erők 1918-ban vonultak be Damaszkuszba. Ekkor testesült meg első ízben a modernkori arab egység a tiszavirág-életű Szíriai Királyságban, amelynek élén Fejszál állt.

A briteknek azonban csak addig volt fontos az arab nacionalizmus, amíg azt fegyverként lehetett használni a török birodalom ellen. A két háború között azonban szóba sem került többé semmiféle függetlenség. Ennek a kornak a legjelentősebb arab nacionalista gondolkodói Constantin Zurejk,** Zaki al-Arszúzi (jobbra), Michel Aflek és Száti al-Huszri voltak, a legfőbb, egymással is versengő ideológiák pedig az iszlamizmus és a helyi nacionalizmus. Utóbbi Libanonban bizonyult kimondottan erősnek, ahol jelentős számú arab keresztény élt; ők mindenképp olyan független államot szerettek volna, amelyben ők vannak többségben.

Ennek ellene mondott a Nagy-Szíria eszme, amely Anton Szádeh nevéhez kötődik. Szádeh (balra) egységben szerette volna megőrizni az egykori török tartományt, vagyis egy államba forrasztotta volna Szíriát, Libanont, Transzjordániát (a mai Jordániát) és Palesztinát (azt a területet, amelyen ma Izrael Állam és a palesztin autonómia osztozik - lásd lejjebb a térképet). A húszas-harmincas években a kommunista eszme is megvetette a lábát a térségben: elsődlegesen Irakban, később Szíriában, s bizonyos mértékben Egyiptomban is sikerült követőket toboroznia. A közel-keleti arab kommunizmust azonban úgy kell elképzelni, hogy azt teljes mértékben összeegyeztethetőnek találták a nacionalizmussal.

Ezekből az egymással versengő ideológiákból nőtt ki a baathista eszme, melynek nyomán megalakultak a Baath pártok.

Maga a szó, ha mindenáron le akarjuk fordítani, reneszánszt jelent. A fordítás azonban nem túl szerencsés, hiszen komoly képzelőerő kellene ahhoz, hogy a baathizmus olyan képviselőit, mint Szaddám Huszein vagy a szíriai Asszad-garnitúra, akár csak képzettársítás szintjén is egy kalap alá vegyük mondjuk Lorenzo Medicivel vagy Corvin Mátyás magyar királlyal. Kétségtelen azonban, hogy a baathizmus – mint oly sok eszme – nem annak indult, amivé később lett. Legitim, sokszínű, intellektuális elképzelés volt, akárcsak a cionizmus, amellyel több ponton rokonságot mutatott. Abból indult ki, hogy létezett már egy alkalommal dicsőséges arab múlt, következésképp ez megint eljöhet – s ezt az eljövetelt minden eszközzel elő kell segíteni. Legelébb pártot kell alakítani.

Michel Aflek (balra) Damaszkuszban született 1910-ben, Zurejkhez hasonlóan görög-ortodox családban. A helyi frankofón iskolákba járt, kitűnő eredménnyel, s így pályafutását a párizsi Sorbonne-on folytathatta. Mint oly sok társa, ő is megpróbálta összeegyeztetni a szocialista eszméket a pánarab nemzetről szőtt álmokkal. Hazatérve tanítóként dolgozott, de élénken politizált is. 1940 szeptemberében – amikor a franciák kapituláltak a náci hadigépezet előtt – hozta létre a később párt magját Szaladdin al-Bitárral. Ez volt a Harakat al-Ihja al-Araba – azaz Arab Feltámadás Mozgalma –, egy relatíve kisebb csoport, amelynek tagjai főleg tanárok és diákok voltak, a főideológus szerepét pedig Aflek vállalta magára. A romantikus elképzelésekben vonzó módon keveredett a nacionalizmus a szocializmussal. Aflek az osztályharcot teljes egészében elvetette. Aflek legjobb barátja és harcostársa, Szaladdin al-Bitár muzulmán volt, de ugyancsak megjárta Párizst, s bizonyos fokig őt is hatalmába kerítették Marx és Engels akkoriban még népszerű eszméi.

A másik csoport al-Árszúzi körül alakult ki. Al-Árszúzi koncepciója az arab nemzet nyelvi egységén alapult. Egyes történészek, mint Hanna Batatu, rasszizmussal, valamint misztikus tendenciákkal vádolják, mely utóbbiakért az alavita vallás befolyását tartják felelősnek. Vannak kutatók, akik szerint az Árszúzi csoport neve al-Bath al-Arabi (Arab Reneszánsz) volt, mások viszont úgy tartják, csak azt a könyvesboltot hívták így, amit Árszúzi Damaszkuszban nyitott. 1944-ben követői legtöbbje elhagyta, így ő maga is Aflekékhez csapódott.

A Baath Párt ezekből a formációkból jött létre 1945-ben, s noha nem tagadta, hogy a régi idők visszakívánt dicsősége voltaképp az iszlám hódításának köszönhető, szigorúan világi, radikális nacionalista politikai pártként kezdte – és folytatta mindvégig – pályafutását. Alapító atyái Michel Aflek, Szaladdin al-Bitár és Zaki al-Árszúzi voltak. A párt 1947. április 7-én, Damaszkuszban tartotta az első konferenciáját.

A kezdetben alapvetően értelmiségi rétegpárt akkor tett szert nagyobb befolyásra, amikor 1952-ben egyesült Akrám al-Havráni Arab Szocialista Pártjával. Al-Havrani ismert politikus volt, aki főleg a földesurak elleni izgatással vívott ki magának népszerűséget, de az anticionizmus egyik ékes szószólójaként is ismerték. Az egyesülés után az Arab Szocialista Baath Párt név mellett döntöttek, s a Baath alapszabályát az új formáció változtatások nélkül vette át. A Baath fenntartotta magának a jogot, hogy a teljes arab nemzet nevében beszéljen, s az ötvenes években létre is hozta a maga fiókszervezeteit Irakban, Jordániában és Libanonban.

Szíriában drámai politikai változásokra került sor 1954-ben, amikor megdöntötték Ádib al-Sisakli katonai juntáját, s kísérletet tettek a demokratikus államberendezkedés meghonosítására. Az immár ismert Baath abban az évben került be választások útján a törvényhozásba és tett szert a hatalomra. Az értelmiségen kívül immár a kispolgárság és a munkásosztály részéről is sokan támogatták, s a párt egyre nagyobb fenyegetést jelentett az ósdi nemesi és nagypolgári pártokra. Két komoly versenytársa is akadt azonban, az arab nacionalizmust ellenző, inkább Nyugat-pártinak mondható Szíriai Szociál-Nacionalista Párt, valamint a Szíriai Kommunista Párt, amelynek osztályharcos jellege és bizonyos fokú internacionalizmusa a Baath szemszögéből nézve irtózatos eretnekségnek tűnt. Egy közös azonban minden pártban volt: valamennyien arra törekedtek, hogy minél nagyobb befolyásra tegyenek szert a hadseregben.

Miután a szociál-nacionalisták egy embere megölte Adnan al-Málki baathista ezredest, a gyilkosság ürügyet szolgáltatott a legnagyobb riválissal való leszámolásra, a teljhatalom azonban még messze volt. A Baath az ötvenes évek végén a folyamatos frakcióharcoknak és a teljes ideológiai zűrzavarnak köszönhetően válságba jutott. A kommunisták is egyre erősebbek lettek. Ez a magyarázata annak, hogy a Baath 1958-ban úgy döntött, támogatja Szíria egyesülését Nasszer Egyiptomával. Nasszer hihetetlen népszerűségnek örvendett az akkori arab világban, így a lépés minden körülmények között kifizetődőnek számított. Létrejött az Egyesült Arab Köztársaság. Miután azonban Egyiptomban a nasszerista Arab Szocialista Párton kívül semmilyen más politikai szervezkedés működése nem volt megengedve, a Baathnak és a többi szíriai pártnak lassanként rá kellett döbbennie: vagy önként feloszlatják magukat, vagy Nasszer oszlatja fel őket.

A Baath 1959 augusztusában tartott kongresszusa – Aflek nézeteit elfogadva – úgy döntött, hogy a párt beolvad az Arab Szocialista Unióba. A párttagság azonban korántsem állt egységesen e döntés mögött, s rá egy évre, a negyedik kongresszuson meg is másították azt. A Baath egyiptomi fiókjánál dolgozó funkcionáriusok rádöbbentek arra, hogy másodhegedűs szerepébe kényszerítik őket, s úgy határoztak, titkos katonai bizottságot hoznak létre. Az eredeti felállásban Mohamed Umrán alezredes, Szalah Dzsadíd és Amed al-Mir őrnagyok, valamint két százados vett részt. Előbbit Abdelkarim Dzsundinak, utóbbit Hafez Asszadnak hívták (jobbra).

Az uniót 1958. február 22-én, a mindkét országban levezényelt, borítékolható kimenetelű népszavazást követően írta alá Nasszer és Sukri al-Kuvatli szír elnök. Az unió elnöke Nasszer, fővárosa pedig Kairó lett. A közös zászló az egyiptomi volt, ám azon két csillag jelezte a két államot. (A mai napig ez a szír állami lobogó. Az iraki lobogón három csillag ékeskedik, jelezve a valamikori reményeket, melyek értelmében Irak is csatlakozott volna, ám erre sohasem került sor.) Új, szövetségi alkotmányt léptettek életbe. Nyilvánvaló volt az egyiptomi túlsúly gazdasági, de főleg katonai szinten. Az egyiptomi műszaki és katonai tanácsadók ellepték Szíriát, a rendőrség és a bürokrácia egyiptomi irányítás alá került – nyilvánvaló volt, hogy Nasszer lényegében puskalövés nélkül bekebelezett egy országot. Az egyiptomiak a „mi mindent jobban tudunk” fölényes magatartásukkal hetek alatt kivívták a szírek ellenérzéseit, akik arroganciájukat elviselhetetlennek találták. A szíriai politikai vezetésnek kötelessége volt Kairóban székelni, ahol semmiféle rálátásuk nem volt a saját országukra, politikailag elszigetelődtek és ennek megfelelően eljelentéktelenedtek. A politikai ellenzékkel kíméletlenül leszámoltak: az iszlamisták épp úgy, mint a lazább föderáció mellett kardoskodó kommunista vezér, Khalid Bakdas, börtönbe kerültek. Nasszer az uniót kibővített Egyiptomnak tekintette. A közel-keleti Anschluss után az ország külpolitikailag Moszkva felé orientálódott: megkezdődtek a szovjet fegyverszállítások.

Az Egyesült Arab Köztársaság mindenekelőtt a két társország közt elterülő sivatagi királyságra, Jordániára vetett vészjósló árnyékot. Jordániában tipikusan olyan, a Nyugat által létrehozott monarchia uralkodott, amelynek a világi arab nacionalizmus az egész térségben elvből még az írmagját is ki akarta irtani. Egyiptom még Szíria bekebelezése előtt bődületes nyomást gyakorolt az ügy érdekében Ammanra, mire a fiatal Husszein jordán király uralkodókollégájával, az iraki II. Fejszállal fogott össze, létrehozva az arab világ második unióját. Ez az aktus nyolc nappal előzte meg az egyiptomi-szír egyesülést, s voltaképp katonai uniót jelentett: összevonták a két ország katonai költségvetését, melynek nyolcvan százalékát állta Irak, húsz százalékát Jordánia. Csapatösszevonásokra is sor került egymás országában: jordán katonák mentek Irakba és viszont. A damaszkuszi rádió folyamatosan arra szólította fel a jordán népet, hogy döntse meg a monarchiát. Szíria készenlétbe helyezte a jordán határ menti egységeit. Jordániát félig elvágták a külvilágtól – ami súlyos csapást jelentett, hiszen például a királyság a komplett olajszükségletét Szírián keresztül szerezte be. Husszeinnek nem volt más választása, mint hogy az Egyesült Államok közbenjárását kérje annak érdekében, hogy Izraelen át szerezze be a nyersanyagokat és a többi importárut. Jordánia ekkor hivatalosan javában hadiállapotban állt az általa el nem ismert „cionista entitással”: igencsak kétségbeesett helyzetben kellett legyen, ha ilyen lépésre szánta el magát. És még ennél többet is tett: Nagy-Britanniához fordult segítségért. Országát végül az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Izrael közös fellépése mentette meg a megsemmisítéstől.

Rövid idő elteltével azonban nem csak a Baath, de Szíria egésze érezte, mennyire elhamarkodott volt a lépés. 1961-ben Damaszkuszban katonai puccs vetett véget a rövid életű polgári kormányzásnak, s az ország új urai felmondták a közösködést Egyiptommal. A Baath több prominense támogatta a puccsot, a párt azonban továbbra is válságban volt, szakadás történt, és a tagság tekintélyes része az újonnan létrehozott Szocialista Egység Előőrsében folytatta pályafutását. A felsővezetésben szünet nélkül folyt az intrika Aflek körül. Maga al-Havrani is távozott, és újra létrehozta a saját Arab Szocialista Pártját.

Ilyen körülmények közt került sor Homszban a Baath ötödik országos kongresszusára, ahonnét úgy Havraniékat, mint a Szocialista Egység Előőrsét kitiltották. Sikerült viszont kompromisszumot teremteni a mérsékeltek és a nasszeristák között, eközben azonban a párt titkos katonai bizottsága terveket forralt arra, miként lehetne megkaparintani a hatalmat.

Erre az eseményre egy évvel később, 1963-ban került sor, éspedig elsőként nem Szíriában, hanem Irakban. 1963. februárjában véres puccs során buktatták meg Abdelkarim Kászimot, majd leverték az elsősorban a kommunisták által vezetett ellenállást. A szír Baath különféle frakcióit a hír felvillanyozta, sikerült megegyezésre jutniuk, és március nyolcadikán ők is végrehajtották a maguk puccsát. A hatalmat egy magát Nemzeti Forradalmi Kormányzótanácsnak nevező gárda vette át, amely azon nyomban törvényhozó alakulattá minősítette önmagát. A „nemzeti front kormányának” feje Szaladdin al-Bitár lett. A Baathon kívül a hatalomban helyet kapott az Arab Nacionalista Mozgalom, az Egyesült Arab Front és a Szocialista Egységmozgalom is. (Ugyancsak 1961-ben szűnt meg Nasszer kettes számú kísérlete, a szintén 1958-ban létrehozott, ám sokkal lazább föderációt képviselő Egyesült Arab Államok, amelynek társállama Észak-Jemen volt.) Meglehetősen csúfos véget ért az arab egység gyakorlati megvalósítására tett első kísérlet. Ezt a kezdeményező kairói rezsim természetesen soha nem ismerte be. Egyiptomot továbbra is Egyesült Arab Köztársaságnak hívták, s jellemző, hogy az elnevezés csak Nasszer halála után, 1971-ben változott meg.

S mi történt eközben az eszme atyjával, Michel Aflekkel? Ő Irakba menekült, s az ottani Baathhoz csatlakozott, amely azonban szintén nem vette figyelembe az alapító tanításait, őt magát ellenben megtette Szaddám Huszein rezsimjének egyik plakátarcává. Az ő személye jelentette a „garanciát” arra, hogy egyetlen igazi baathista ország létezik, és ez Irak. Aflek irtózatos személyi tragédiája, hogy nemes és haladó eszmét képviselt, miközben a világ egyik legbrutálisabb terror-rendszerének emblematikus figurája lett. Pártfőtitkárrá tették meg – ez a szerepkör merőben formális volt –, s ha meg is szólalt néha a rendszer ellen, a hangját elhallgattatták.

Aflek írásaiban megannyiszor hitet tett a nyugati civilizáció olyan, a baathista rezsimek által következetesen lábbal tiport alapértékei mellett, mint a szólás- és sajtószabadság, általában az emberi jogok tisztelete és az alsóbb néposztályokról való segítő gondolkodás. Kitartott amellett, hogy az arab nacionalista államnak demokratikusnak kell lennie. Hosszú élet adatott meg neki, ez alatt azonban nem érte meg, hogy bármely arab országban demokrácia jöjjön létre. 1989-ben hunyt el, így szerencséjére Kuvait lerohanását sem érte meg. Az iraki kormány azt hangoztatta, hogy halálakor betért az iszlámba, ez azonban fölöttébb valószínűtlen. Aflek filozófiailag egész életében a Dosztojevszkij-féle keresztény misztika befolyása alatt állt, amellyel még a sorbonne-i években ismerkedett meg, és kizárt, hogy hitét a halálos ágyán megtagadta volna.

A bagdadi rezsim ennek dacára muszlimként, a költségeket nem kímélve temettette el, és szépséges síremléket emeltetett neki – nem máshol, mint Szaddám Baath Pártjának nemzetközi székháza előtt, az al-Kindi utca és a Kádiszíja gyorsforgalmi út kereszteződésénél. Az angolszász légicsapások egyik fő célpontja a Baath székháza volt, ennek dacára a síremlék – csodával határos módon – sértetlenül vészelte át a háborút. Ma az úgynevezett zöld szektorban található a kék csempékkel kirakott kupola. Környékén az amerikai hadsereg állomásozik, így az arra járók csak a bázist övező betonfalak tetején átkukucskálva vethetnek rá egy pillantást.

***

A Baath 1963-ra megvalósította Szíriában az egypártrendszert, maga az állampárt azonban korántsem volt egységes, így a szíriai puccsok sora még nem ért véget. 1966-ban a jóval radikálisabb Szalah Dzsadíd jutott államcsínnyel hatalomra, s vele elszállt minden remény arra, hogy az alapítók, Aflek és al-Bitár moderáltabb elképzelései valaha is érvényesülhetnének. Ennek a Baathnak már semmi köze nem volt az 1945-ben létrehozotthoz. Két fő frakciója volt, az egyiket a neomarxista Nureddin Átászi vezette, a másikat a nacionalista Hafez Asszad, aki nem tudott lelkesedni azért, hogy a párt egyre inkább balra tolódik, a jövőt pedig sokkal inkább abban látta, hogy ki kell egyezni a konzervatív arab királyságokkal, mindenekelőtt Szaúd-Arábiával, mert ez Szíria stratégiai pozíciójának szempontjából elengedhetetlen. A folyamatos belharcok és kormányváltások ellenére a két dudás egészen 1970-ig megfért, ha csak kénytelen-kelletlen is, egy csárdában, amikor is Szíria sokadik – s e sorok 2006-os írásáig utolsó – puccsával Hafez Asszad megfosztotta a hatalomtól Ataszi miniszterelnököt, s megszerezte a teljhatalmat.

Meg is tartotta azt 2000-ben bekövetkezett haláláig, s utódjává fiát, Básár Asszadot (balra) nevezte ki. A Baath ezután nem pusztán egy párt volt az egypártrendszerben, hanem maga lett az állam, talán még nagyobb mértékben, mint akár a Szovjetunióban. A többi párt papíron 1973-ig üzemelhetett, akkor Asszad azokat beterelte az általa létrehozott Nemzeti Haladó Frontba, amit a Baath vaskézzel irányított. A pártból kiűzött baloldaliak létrehozták ugyan a Demokratikus Arab Szocialista Baath Pártot, amely részben hű maradt Aflek eszméihez, és az létezik is a mai napig – de Szíriában csak illegalitásban. Nem egy tagja pedig száműzetésben van.

Hasonlóan tragikusan alakult az iraki Baath párt sorsa, amely a kezdetekben képtelen volt kiépíteni a hadseregen belüli támogatottságát. Sőt: a polgári lakosság körében sem volt népszerű, 1958-ban belharcok szaggatták, és ez a jelenség a hatvanas évek közepén is megismétlődött. A párt hatalomra először 1963 februárjában jutott, de csak rövid időre: már novemberre kiszorultak a hatalomból. A második lehetőségre 1968 júliusáig kellett várni, amikor Ahmed Hasszán al-Bakr baathista tábornok vértelen puccsal ragadta meg a hatalmat. Bakr elnöksége azonban egyre inkább névleges lett, s a hatalom mindjobban a párt erős embere, Szaddám Huszein kezében összpontosult. Szaddám 1979-ben távolította el végleg Bakrot, és a 2003-as amerikai invázióig a közismert módon, Orwellt megszégyenítő rémségek közepette kormányozta országát. Noha a Baathnak korábban nem voltak katonai hagyományai, Szaddám teljes mértékben militarizálta azt, s a párt legfőbb tisztségviselői nyilvánosan csak egyenruhában mutatkoztak.

A párt a sejtrendszer alapján épült fel: a lakókörzeti vagy falusi – helyi – sejt minimum három, maximum hét emberből állt. A sejt találkozóin a sejtvezető átadta a többieknek a felülről érkező utasításokat. Az egyes sejtek egymással nem álltak kapcsolatban, mert az ilyesmit nem nézték jó szemmel. Ennek köszönhetően a fent lévők minden további nélkül rákényszeríthették akaratukat a struktúra alsóbb rétegeire. A következő egység a divízió volt, ami legalább két, legfeljebb hét sejtből állt, s azt a divízióparancsnok ellenőrizte. A sejtek és a divíziók keresztül-kasul átszőtték a bürokráciát és a hadsereget, így a párt – s végső soron a Nagy Testvér – szeme a szó szoros értelmében mindent és mindenkit látott. A pártszekció – kettő-öt divízió – nagyvárosi kerületi, kisvárosi vagy járási szinten működött. Legalább két szekcióból állt össze a tartományi pártszervezet, amely fölött a kongresszus következett; ennek tagjai választották meg a politbürót és a legfőbb döntéshozókat. A legfelsőbb szervezet, a Nemzeti Parancsnokság hozta a döntéseket és koordinálta a Baath mozgalmat az egész arab világban.

Az iraki Baath a szaddámi időkben több helyütt, így Libanonban, Mauritániában, Jordániában, Jemenben és Szudánban tartott fenn fiókszervezetet; a diktátor megbuktatását követően az utóbbi két párt önállósította magát. A palesztinok között is létezik Baath párt Arab Felszabadítási Front néven; a szaddámi években Irakban ez a szervezet tömörítette az Irakban élő palesztinok legtöbbjét. Bahreinben a Nacionalista Demokratikus Gyűlés Társadalma ugyancsak Baath-gyökerekkel rendelkezik, de az utóbbi időszakban az iszlamistákkal szövetkezve ellenzi a bahreini kormány politikai reformjait. Ezen kívül – meglepő módon – Szíriában, az ottani Baath mellett is létezett iraki Baath. Ennek élén Amin Hafez volt elnök állt, akit Asszad kényszerített emigrációba. Amin Hafez több mint három évtizedes száműzetés után csak 2003-ban térhetett haza szűkebb pátriájába, Aleppóba.

*Husszein bin Ali Konstantinápolyban született, és 1908 és 1917 között töltötte be ezt a méltóságot; ő volt az utolsó, az ottomán törökök által kinevezett hidzsázi hasemita alkirály. Az első világháborúban eredetileg a központi hatalmak oldalán állt, MacMahon brit főbiztos arab államot ígérő levelének hatására azonban köpönyeget fordított, és 1916-ban kirobbantotta az ottomán-ellenes arab lázadást. A török birodalom széthullásával azonban nem arab önállóság, hanem angol és francia mandatariátus köszöntött a régióra. 1924-ben minden igazhívő kalifájának nyilvánította magát, ezt követően Szaúd hadat viselt ellene s legyőzte, majd elvette Husszeintől Mekkát, Medinát és Dzsiddát. Ciprusra, majd Ammanba menekült. Husszein fiai lettek Transzjordánia – a mai Jordánia –, Szíria és Irak uralkodói. A szíriai monarchia, amikor a franciák már nem támogatták, nem tudott megállni a lábán, s az ott uralkodó fiú, Fejszál Irakba menekült, ahol az angolok megint csak királyként helyezték üzembe. Husszein 1931-ben hunyt el Ammanban, ahol fia, Abdullah uralkodott az angolok védnöksége alatt.
**Constantin Zurejk 1909-ben született Damaszkuszban, görög ortodox családban. A bejrúti Amerikai Egyetemen, később a Princetonon tanult, ahol 1930-ban a történelem doktora lett. 1949-ben a Damaszkuszi Egyetem rektorává nevezték ki, majd a bejrúti Amerikai Egyetem élére került. 1939-es könyvében abban látta az arab nemzetek misszióját, hogy ismét hozzájáruljon az emberi kultúrához és a civilizációhoz, mert – mint írta – a küldetés nélküli nemzet nem méltó a nemzet névre. Zurejk, aki kilencvenegy évet élt, legutóbbi munkájában elemezte az arab világ előtt álló kihívásokat, s rámutatott a racionalizmus teljes hiányára, a baloldali mozgalmak meggyengülésére, a vallási fundamentalizmus veszedelmeire. Megközelítése a racionalizmus és az etika talaján állt, s azt bizonygatta, az értelmiségnek kulcsszerepe lehet abban, hogy az arab társadalmakat kimozdítsák a holtpontról.

Hamarosan a Miért Cionon: Mubarak: Út a végzet felé

Szíria békülne… Egyik szemünk nevet, a másik sír…

Néhány napja röppent fel a hír: Törökországnak sikerült tárgyalóasztalhoz ültetnie a zsidó államot annak ősellenségével, Szíriával. Sokféle érzés ütközik ilyenkor az emberben, igazán nem tudja, miként reagáljon.

Izrael kereste a békülést Szíriával. Már 1948 óta. A zsidó állam hivatalos doktrínája mindig is az volt, hogy bárkivel, akár a legádázabb ellenségével is hajlandó béketárgyalásokat kezdeni – de csak előfeltételek nélkül –, illetve békét kötni – de csak ha az a béke teljes körű diplomáciai kapcsolatok felvételével jár együtt.

Szíria nagyon sokáig csak a konfrontációt kereste Izraellel. Már 1948 óta, amikor először támadta meg az egynapos, fiatal országot. Azután évtizedekig, amikor fegyveresei a Golan-magaslatokról lődözték a Kineret környéki kibucok, falvak polgári lakosságát. Azután 1967-ben, amikor az elmeháborodott Nasszer vezette Egyiptommal közösen tett kísérletet a zsidó állam térképről való leradírozására és lakosságának a tengerbe fojtására. Azután 1973-ban, amikor a legnagyobb zsidó ünnepen, Jom Kipurkor indított – ismét Egyiptommal közösen – támadást Izrael ellen.

Szíria nem kereste a békét a kilencvenes években, amikor pedig az karnyújtásnyira lett volna. Megboldogult Jichák Rabin mártír miniszterelnök, z”l, először nem a palesztinokkal ült volna le tárgyalni, hanem magával Hafez Asszaddal, a jelenlegi elnök édesapjával. Damaszkusz válasza minden tapogatózási kísérletre egy rideg nyet volt – illetve Szíria csak úgy lett volna hajlandó tárgyalni, ha Izrael előbb visszaadja a Golan-magaslatokat, amelyek az 1967-ben, Szíria által – hangsúlyozottan és kimondottan népirtási szándékkal indított – háború elveszítése után kerültek Izraelhez… Kissé olyan volt ez az attitűd, mint a sportolóé, aki azt követeli, akasszák már a nyakába az arany medált, azután esetleg még indulni is hajlandó a versenyen.

Hafez Asszad 2000 nyarán halt meg, miután gondoskodott fia, Básár Asszad utódlásáról (többek közt az alkotmány módosíttatásával, amely annak idején még azt írta elő, hogy szíriai elnök csak olyan ember lehet, aki már betöltötte a 40. életévét. Miután Básár még nem töltötte be, a damaszkuszi parlament az atya utasítására leszállította a korhatárt).

Szíria nem változott. Megmaradt a végtelenül korrupt, tervgazdálkodásos utasításnál, a borzalmas „arab szocializmusnál”, a földkerekség egyik legembertelenebb rendőrállami berendezkedésénél, az emberi jogok lábbal tiprásánál – no és tovább tántorgott a gazdasági összeomlás szélén. Mert az arab világban, hogy klasszikust idézzek, „nincs tovább”: az olajállamok 50-60 év múlva omlanak össze (ha ugyan az újonnan feltárt brazil olajmezők nem siettetik ezt a folyamatot az olajár lejjebb nyomásával – és nagyon reméljük, hogy siettetni fogják), azok az arab államok pedig, amelyek jelentősebb energiahordozókkal nem rendelkeznek, néhány éven belül. Az India és Kína által megnövelt élelmiszerárak nyomán szerte az arab-iszlám világban éhséglázadások zajlanak; ez alól Szíria sem kivétel.

Szíria tehát most jelentkezik békéért, amikor már nincs tovább, pláne, hogy lebuktak: ők is atombombát akartak barkácsolni észak-koreai segédlettel (mi más dolguk is lenne mostanság, a húsz éve stagnáló gazdaság, az ötven százalékos munkanélküliség és az 1700 dolláros per capita GDP hazájában), aztán az izraeli légierő szétbombázta az egész kis kócerájukat. Básár Asszad előremenekül, és nem biztos, hogy ez neki jó. Ha valaki leül tárgyalni a gyűlölt és megvetett – de mindenekelőtt rettegett – cionista entitással, az bizonyos fokig, ha akarja, ha nem, elismeri azt az entitást. Ezzel jelentős mértékben kivonja magát a Gonosz Tengelyének bűvköréből, azaz Teherán varázsa alól, amely eddig a legszorosabb szövetségese volt, és miután a Közel-Keleten az út közepét már régen felszedték, automatikusan a másik oldalra kerül. Innentől kezdve két választása lesz. Vagy afféle hidegbékét tart fenn Izraellel, mint Egyiptom teszi Camp David óta (vannak diplomáciai kapcsolatok, van minimális gazdasági-kereskedelmi együttműködés és bóklászik az országban néhány izraeli turista nagyünnepek környékén), és akkor továbbra is szembe kell néznie a kenyérlázadásokkal, vagy pedig valódi kapcsolatokat teremt a gyűlölt ellenséggel, és ebben az esetben a formális nagykövetcserén túl az is megtörténik pár éven belül, hogy a zsidó tőke belülről alakítja át Szíriát, amely kénytelen-kelletlen elindul a modernizáció útján.

Kénytelen vele, de nagyon kelletlen – a modernizáció, ezt nap nap után a bőrünkön érezhetjük, még a kelet-európai államok alattvalói mentalitású, szolgalelkületű népei szemében sem okvetlenül kívánatos valami, hát még ha néhány millió rabszolgáról beszélünk, akiket ha a munka nem is, de a tőke egyik napról a másikra szabaddá tenne, annak minden következményével együtt.

Kutyaszorító a javából!

De legyen ez a szírek baja, törjék ők a fejüket azon, mit (nem) akarnak inkább: modernizációt és a globalizmusba való bekapcsolódást vagy a történelem süllyesztőjében való eltűnést. Izrael sokkal komolyabb dilemma előtt áll.

Érdemes-e egy hidegbéke lehetőségéért odadobni a Golant (jobbra)?

Az eszünk azt mondja: érdemes, a békéért mindent érdemes. A szívünk, no meg az igazságérzetünk hevesen tiltakozik ellene. Főleg, ha tekintetbe vesszük, mi mozgatja a dolgokat az izraeli oldalon. Itt személyesen Ehud Olmert, minden idők legkorruptabb politikusa keveri a kártyát, aki ellen rendőri-ügyészi vizsgálatok folynak holmi kövér pénzes borítékok törvényellenes és erkölcstelen zsebre süllyesztése okán. Milyen érdekes, hogy Izrael épp most mutatkozik engedékenynek egy, pár hónapja még megbombázott, agyaglábakon álló szemétrezsimmel szemben – csak nem az húzódik meg a háttérben, hogy Olmert úgy érzi, mint békecsináló, netán leendő Nobel békedíjas (ne röhögjetek, ha Arafat kaphatott, akkor ő miért ne?) sanszosabban úszhatja meg a maga kis sötét bulijának a jogos következményeit?

Meglátjuk – azt mondta a vak is. Kommentjeiteket várom.

Egyet azonban ne feledjetek: Szíriában a mai napig olyan térképeket nyomtatnak, amelyen nem csak a Golan képezi az ország részét, hanem Libanon, Jordánia, Izrael, Irak, Kuvait, valamint Egyiptomtól a Szináj-félsziget, továbbá Ciprus szigete is. Magyarán: arról a Szíriáról álmodnak, amely valaha tartomány volt az Ottomán Birodalomban.

(Szíria természetesen semmilyen formában nem ismeri el a nem létező palesztin népet, és annak semmiféle államot nem szán sem Izrael területén, sem másutt.)