Az ügyész és a krónikás együtt sétáltak a Duna parton. Tavaszi, késő délután volt, leesett egy-egy csepp eső. A pesti oldalon tartottak a Margit híd felé, elhagyták az Akadémia méltóságteljes épületét.
Egész nap a konferencián ültek, amit a Mensch Alapítvány rendezett az Eichmann per 50. évfordulóján. Az ügyész a Jeruzsálemben zajló tárgyalás akkori helyettes főügyésze, ma az Izraeli Legfelsőbb Bíróság nyugalmazott bírája: Gabriel Bach volt. Kedves arcú, még mindig egyenes tartású ősz úr, korban a krónikáshoz képest bácsi. Séta közben néha megállt, nem mintha elfáradt volna, csak nézelődött. Másodszor járt a városban, először turistaként, akinek ugye az idegenvezető diktálja az iramot… Most lassan, kényelmesen, a sokat látott-hallott nyolcvan év feletti emberek nyugalmával ballagott. Délelőtt ő volt az első előadó. Visszaemlékezett a perre, az ember külsejű, de valójában embernek aligha nevezhető tömeggyilkosra, és arra a piros kabátos kislányra, aki a rámpán lassan beleolvadt a szürke tömegbe.
Körülbelül a Lánchíd és a Margit híd között jártak, amikor az ügyész felfigyelt valami furcsa, szürke, egyelőre még kivehetetlen valamire. Ahogy közelebb értek, külön-külön is kirajzolódtak a cipők. Amiket a nyilas terror Dunába lőtt áldozatainak emlékére készített Pauer Gyula és Can Togay szobrászművész. A krónikás megpróbálta elmagyarázni, hogy mi történt itt 66 évvel ezelőtt. Persze nagyon nem kellett, nem volt mit magyarázni, mert az ügyész mindent tudott.
De a cipőket most látta először.
S amikor a krónikás egy egészen kicsi, szakadozott talpú gyerekbakancsra mutatott, az ügyész elfordult, és kitörölt a szeme sarkából egy nehéz, csillogó, talán utolsó könnyet. Azután átnézett Budára, szeme megtapadt a Váron és csak annyit mondott:
„Milyen gyönyörű ez a város…”
.gif)
