Bibi alakíthat nemzeti kormányt

Simon Peresz, Izrael Állam elnöke Binjamin Netanjáhut, a Likud elnökét bízta meg a kormányalakítással – jelentették be mintegy negyedórája Jeruzsálemben.

Tegnap estefelé már tudni lehetett, hogy Peresz még a szombat beállta előtt kiadja a felhatalmazást Izrael Állam új végrehajtó testületének megalapítására, és mivel a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu vezetője, Ávigdor Lieberman nyilvánvalóvá tette, hogy ő Netanjáhut ajánlja kormányfőnek – a Kadima pedig nem volt hajlandó sem koalícióra, sem rotációs kormányzásra, inkább választotta a tisztes ellenzékiséget –, nem sok kétség volt afelől, ki alakíthat koalíciót.

Mert persze koalíció lesz, mint eddig minden izraeli kormány volt. Alapvetően jobboldali koalíció lesz, hiszen messze a legnagyobb játékos – huszonhét mandátummal a következő Kneszetben – a Likud. Amely azonban még az úgynevezett „szélsőjobboldal” – az én szóhasználatom szerint inkább: hangsúlyozottan nacionalista pártok – segítségével sem tud kormányozni. Kelleni fognak hozzá a vallásos pártok is.

A végeredmény szerint a harmadik helyen végzett Jiszráél Béitéinu tizenöt képviselőt küldhet a törvényhozásba. Ez a párt bizonyos, nagyon kemény feltételek mellett hajlandó ugyan arra, hogy – úgymond béke fejében – Erec Jiszráél további területeit idegenítse el, radikális megoldásokat képzel el azonban az izraeli arabságot illetően, lehetővé téve akár az állampolgárságtól való megfosztást is arra az esetre, ha lojalitásuk megkérdőjelezhető (márpedig alaposan megkérdőjelezhető). Összesen hét mandátumra volt jó a két kisebb nacionalista párt, a Bájit Jehudit (Zsidó Otthon) és az Ichud Leumi (Nemzeti Egység), amelyek nem tartják elképzelhetőnek a további területi engedményeket, mi több, még az eddigieket is elhibázottnak tartják – véleményem szerint: teljes joggal –, Júdeát és Somront, akárcsak korábban Jeruzsálem és a Golan esetében történt, jogilag Izrael részévé tennék, sőt, egyes képviselőik Gázát is visszavennék, és az ilyen módon ismét teljessé tett Izraelföldet egyszer és mindenkorra, önkéntes (általában pénzzel forszírozott) kitelepüléssel tisztítanák meg a muzulmán-arabságtól. Erre kevés a reális esély, a hét mandátum viszont ékesen jelzi, hogy az izraeli társadalomban egyre több embernek van elege az úgynevezett békefolyamat hullájának erőltetett táncoltatásával, egy olyan féllel szemben, amely minden alkalommal csak terrorral, intifádával, öngyilkos merényletekkel és rakétatűzzel volt képes válaszolni a legnagylelkűbb ajánlatokra is.

A jobboldali és nacionalista pártok mellett Bibi még be kell vonja a kormányba a keleti vallásosokat tömörítő Sászt (tizenegy mandátum) és a nyugati (litván) ortodoxia fellegvára, az Egyesült Tóra Júdaizmus által delegált öt képviselőt is, így stabil, hatvanöt fős többséggel rendelkezhet a Kneszetben. Az elkövetkező napok-hetek a tárcák elosztása feletti huzavonával, macchiavellista cselszövésekkel, alkukkal és zsarolásokkal telnek majd el az Országban. Reméljük, mihamarabb feláll a kormány és megkezdi működését. Ha megvan, kinek mennyi az annyi, természetesen szólunk róla.

Választási hírek

Oké, akkor közkívánatra elkezdjük a februári választással kapcsolatos események közzétételét. Figyelem, az izraeli belpol nem annyira vészesen bonyolult, mint elsőre látszik, de a szövegbe beszőve igyekszünk magyarázni mindent, ami nem alapfogalom. Ha valakinek valami nem világos, hozzászólásban kérdezhet.

Vezet a nacionalista elhajlással vádolt Likud

Noha számosan tartottak attól, hogy a szélsőjobboldalinak bélyegzett Mose Feiglin képviselő-jelöltsége elriasztja a jobbközép szavazóit, a Binjamin „Bibi” Netanjáhu (a fenti képen) vezette Likud továbbra is biztos befutónak tűnik.

Eddig úgy tűnik, a Nyugati Part annektálását és az ottani arab lakosság külföldi arab államokba történő áttelepítését szorgalmazó Mose Feiglin jelölése nem riasztja el olyan mértékben a mérsékelt jobboldalt, mint attól Netanjáhu tartott.

Mose Feiglint (balra) – aki a kilencvenes években azzal vívta ki a polkorrekt közönség haragját, hogy indítványozta: Izraelben a miniszterelnök csak zsidó lehessen – a Likud előválasztásain a tagság a huszadik, biztos befutó helyre juttatta. (A zsidó államban nincsenek egyéni jelöltek, szavazni csak pártlistákra lehet, minden, a választáson induló párt százhúsz embert jelöl a Kneszet százhúsz mandátumára. Amennyit ebből nagy valószínűséggel elnyer, azt biztos helynek hívják. A felmérések szerint a Likud 30-35 helyre számíthat.) A párt bírósága azonban ezt felülbírálta, és Feiglint visszadobta a harminchatodik helyre. Lévén az eljárás törvényellenes, Feiglin a – hírhedten baloldali verdiktjeiről ismert – Legfelsőbb Bírósághoz fordulhatott volna, ám nem ezt tette. A lassanként karizmatikussá váló politikus nem kívánta bírósági iszapbirkózás tárgyává tenni pártja ügyeit, és kijelentette: neki így is jó, szavazzanak annyian a Likudra, hogy ő is bejusson.

A Likud Feiglintől függetlenül is kimondottan nacionalista irányba mozdul el, hiszen a biztos befutók közt van hat olyan politikus, aki annak idején ellenezte Gáza feladását, és hat további olyan, akik szövetségesüknek mondhatják Feiglint. Ha Netanjáhu miniszterelnök lesz, legalábbis a frakciójának a fele ellenezni fogja Erec Jiszráél további területeinek elidegenítését.

A Likud a mélypontról tér vissza – már amennyiben a jelenlegi előnyt sikerül megőrizni, pláne növelni. A párt tizenkét képviselővel van jelen a mostani Kneszetben. Ha ezt a létszámot valóban sikerül a háromszorosára növelni, az olyan siker lesz, amilyet párt még sohasem aratott a zsidó államban. Politikai elemzők több okát látják ennek: a gázai kivonulást, a kormányzó Kadima-Ávoda tehetetlenségét a Hamasz terrorszervezet rendszeres rakétatámadásaival szemben, a Cipi Livni vezette Kadima és az Ehud Bárák-féle Ávoda (Munkapárt - a képen Bárák még aktív tábornokként) egyre nagyobb széthúzását, az iráni atomfegyverkezés nyilvánvalóvá válását, Ehud Olmert korrupciós ügyeit, a gyalázatosan rosszul kezelt 2006-os libanoni háborút. Ezzel szemben áll Netanjáhu, aki korábban, pénzügyminiszterként teljessé tette Izraelben a szabadpiaci gazdaságot, általános elismerést aratva bel- és külföldön egyaránt. Mellette szól az is, hogy kezdettől ellenezte és szabotálta az ún. oslói békefolyamatot, mert az utóbbi években bebizonyosodni látszott, hogy a területeket békéért elv palesztin viszonylatban működésképtelen.

Ha Feiglin valóban bekerül, tehát meglesz a harminchat mandátum, az annyit tesz majd, hogy a Likudra jó 800 ezer olyan ember szavaz majd, aki az előző választáson ezt nem tette. Köztük lesznek azok a likudnyikok, akiket annak idején Áriél Sáron, a Kadima alapítója sodort magával, valamint azok a hagyományosan jobboldali, kékgalléros szavazók is, akik szintén Bibi pénzügyminisztersége alatt, az akkori megszorítások miatt hagyták el a pártot (Netanjáhu többek közt azt jelentette ki: „Munkanélküli nincs, csak lusta ember”). A megszorítások azóta meghozták a maguk eredményét, és a Likud is újra úton van afelé, hogy ismét nagypárt legyen.

Ez nem mondható el az Ávodáról – Munkapártról –, amely az államalapítástól a hetvenes évek végéig egyeduralkodó volt a politikában, s később is meghatározó tényező maradt. A jelenleg nyolc százalékon álló párttól olyan szinten elfordult még a hagyományos bázisa is, hogy Ehud Bárák mint védelmi miniszter a telepesek ellen indított gyomorforgató hajtóvadászattal igyekszik voksokat szerezni – az arab szavazók körében.

Zsabotyinszkij unokája is a Likudban

Örök törvény, hogy akármilyen mély is a gödör, egyszer, valahol el kell érni az alját, hogy onnan fölfelé vezessen az út. A Likud mostanság nagyon rákapcsolt, a felmérések szerint egyértelműen győzni fog – persze, messze még a február… S talán elindult valami.

Az izraeli politikai élet, mint a nagyvilág – jelesül az euroatlanti civilizáció – évtizedek óta rohad. Valaha hatalmas figurákat, igazi gigászokat termelt ki, akik már életükben legendává váltak, s ami a legfontosabb, azok maradtak haláluk után is.

Régebbi olvasóim tudják, 1991-ben alijáztam, és a mai napig úgy érzem, még épp hogy elértem, érezhettem a hősidők visszfényét, a cionizmus nagy napjainak hangulata maradékát, mint a vándor, ha hatalmas tábortűz maradványaihoz ér, és még érzi kicsit a parázs melegét. Nem sokkal alijám után halt meg Menáchem Begin, a tisztességnek ez a szobra; egykori harcostársa, Jichák Sámir volt a miniszterelnök, kihívója pedig Jichák Rabin… az utolsó nagy generáció.

Utánuk már jöttek jobbról és balról mások. Egyenes és tisztességes katonatisztek, mint Ehud Bárák és Áriél Sáron, akiket elvakított a béke lidérclángja, és mindent feláldoztak annak a hazugságnak az oltárán, amelyért Rabin életét adta. Jött rajtuk kívül aztán sok percemberke, egy-két tolvaj, jöttek etnikai bűnbandák, jött sok mindenki, aki a nyavalyás kis pecsenyéjét szerette volna annak a bizonyos nagy tábortűznek a maradványánál sütögetni. Látni is rossz volt. A hányinger kerülgette az embert az ultrakorrupt Ehud Olmerttől. Félreértés ne legyen: az izraeli politikai, közélet soha nem csúszott olyan mélységekbe, mint a magyar. Szó sincs ilyesmiről. Csakhogy azokat, akik Izraelért felelősek, nem ehhez a pitlák tolvajbandához mérjük, hanem a nagy elődökhöz. Ben Gurionhoz, Weizmannhoz, Dájánhoz, Golda Méirhez.

A Likud minden közvélemény-kutatás szerint jól áll, mandátumok számában 32:26 arányban verné a Kadimát (a Munkapárt 10 mandátum körül jár, legjobb úton afelé, hogy kispárttá váljon), és egymás után jelentkeztek nagy nevek, hogy csatlakoznának hozzá. Egyáltalán nem csak jobboldaliak. Visszatért a pártba Dán Meridor; jelentkezett Ászáf Chefec volt országos rendőrkapitány, Uzi Dáján tábornok, Joszi Peled tábornok, Tál Brody kosárlabdacsillag, Mose Jáálon egykori vezérkari főnök, valamint Samir fia, Jáir. Nemrég pedig Begin fia, Beni Zeév Begin – mondani sem kell, kiről kapta a középső nevét. És most itt van annak az embernek az unokája, akiről kapta: Zeév Zsabotyinszkij. Igen, annak a Zsabotyinszkijnek az unokája, aki gyakorlatilag a mai egész izraeli jobboldalnak az atyja.

Binjamin Netanjáhu csábítgatta már egy ideje Zeévet, aki egyébként a mobiltelefónia szakembere, több elmés újítást is köszönhet neki állítólag az iparág. Az egyik egy kürtő alakú ketyere, amit rá lehet tenni a maroktávbeszélőre; ez megelőzi, hogy túl közel tartsuk azt az agyunkhoz, és idejének előtte kisüssük azt (ezek szerint mégis lennének a mobiltelefonnak káros hatásai?)

Igen, lehet epésen fortyogva kérdezni, ahogyan a Háárec publicisztikája teszi, hogy ugyan miként férhet meg egy pártban egy Dán Meridor és egy Zeév Zsabotyinszkij. Megmondom én a választ. Úgy, ahogyan egy országban is megférnek ők. Az az ország nem túl nagy. Vannak, akik azon dolgoznak, még kisebb legyen, lehetőleg szűnjön is meg. Ez meggyőződésem szerint soha nem fog megtörténni, de a szart sokáig lehet kenni. A gödör még mélyíthető. Lehet még tovább kiegyezést keresni az arabsággal, amely a kijózanító erőszakon kívül semmi másból nem ért. Lehet tovább rothasztani az ország közéletét. Vagy pedig össze lehet fogni. Az Ország legfőbb baja mindig is a széthúzás volt. Most kell egy csapat, ahogyan Minarik mosodás mondotta volt. Egy olyan csapat, amilyen anno a Munkapárt is volt. A Munkapártot vádolták sok mindennel, főként egyeduralomra törekvéssel, majd’ három évtizedes uralma alatt az Ország mégis megnyert három háborút, felszabadította Júdeát, Somront, a Golant, a Gázai-övezetet és a Szináj-félszigetet, és virágzó gazdaságot épített. Gyűjtőpárt volt, sok nagy arccal, a karizmatikusokból akár egész kormányokat tudott kiállítani. Most mintha a Likud menne ugyanebbe az irányba. Meglátjuk!

Zeév képe után feltúrtam a netet, persze kizárólag a nagyapjáról van fotó. De ami késik, nem múlik. Igyekszünk lépést tartani a választásokkal. Meg azzal, hogy a Háárecet elönti az epe. :-)