Holdidő / Levana rovata

Sok szeretettel köszöntjük a blog új szerzőjét, aki hosszas rábeszélésre mutatkozik be. Fogadjátok olyan szeretettel, mint amilyennel ezt a kezdeményezést fogadtátok. Jelentkezése reményeink szerint rendszeres lesz.

Rekviem a palesztin anyáért, avagy: méhemből kiáltok

„Ébredjetek palesztin lányok, asszonyok!” – Kétségbeesett jajkiáltás hagyná el a számat, ahogy reggeli közben álmosan hallgatom a vészjósló izraeli híreket, ha nem épp akkor haraptam volna bele napindító fokhagymás pirítósomba. Ettől a pillanattól már keserű a tejeskávé és a szokásos jótékony nosztalgiahullám sem önt el a közel-keleti képek láttán. Érzem, most már a gyomrom is émelyeg és lassan a hányinger kerülget. Ennek a reggelinek már lőttek.

Mindig és mindig ugyanaz: fiatalok ölnek fiatalokat, miközben maguk is belehalnak. Vajon miért történhet mindez? Úgy értem, mi mozgathat egy ifjú embert, majdnem-gyereket, hogy önként megváljon rövidke életétől? Milyen kultúra, tradíció termelhet tucatszámra ilyen brutálisan be nem váltott reményeket? Hiszen minden emberi élet egy megtestesült lehetőség, egy új ígéret az alkotás, a kibontakozás felé. Gondolom nagy filozofikusan.

Aztán a lényegre tapintok, csakis halálkultusz az ilyen. Jéghideg, számító, mindent elemésztő, haragos sátáni pokol.

De hol vannak a kultuszt teremtők lányai, asszonyai? Hol marad az életet adó anyai szív? Gázában mintha nem is létezne. Mintha csak álarc volna a klepetusba burkolt, megmételyezett női forma. A fülsüketítő gyászsiralom is hamisan cseng. Kik vagytok ti, palesztin anyák?? Éreztek valamit egyáltalán?

Hogyhogy túlélitek halálba masírozó gyermekeiteket?

Aki életet ad, nem kívánhatja a halált. Az anyaméhből kiáltok hozzátok: Ébredjetek hát!
Ne adjátok oda gyermekeiteket a pusztítás démonának!

Végre harcoljatok már!