Tizenhárom nap van hátra a választásokig / Bibi és Feiglin az egységről

Egybehangzó vélemények szerint nem volt még ennyire unalmas és színvonaltalan izraeli választási kampány. A régi szép időkben a plakátolók még lőtték is egymást egy-egy jobb felületért; ma leginkább enervált szócsata folyik, mintha a baloldal tudomásul vette volna Binjamin Netanjáhu miniszterelnökségét. A monotóniában viszont talán jobban meghalljuk a józan hangot.

Ezt támasztja alá, hogy Bibi már nem is az ellenféllel van elfoglalva, hanem a saját oldalával. A minap Mose Jáálont uszította rá Liebermanra, most pedig az erők széttöredezésével riogatja mindazokat, akiknek esetleg ő nem lenne elég jobboldali.

Egy a tábor, egy a zászló?

A Likud ugyan még nem jutott el arra a szintre, mint anno a Fidesz, aki előbb a „polgár” szót sajátította ki mértéktelen módon magának, azután a magyart, hogy a végén eljusson a következtetésre: „a zemberek” rájuk szavaznak. Orbánék Izraeli testvérpártja ugyan egyelőre még embereknek tartja azokat is, akik esetleg nem rájuk szavaznak, bizonyos tendenciák azonban érvényesülnek, és hát ezek nem emelik a színvonalat, ami olyan mélyen van, hogy attól bizony egy tisztességes bányászbéka is kétségbe esne.

Bibi szerint ugyanis a kormányzás megszilárdításának egyetlen módja, ha a polgárok nem szavaznak a kisebb nacionalista pártokra, nem forgácsolódnak szét az erők. Binjamin Netanjáhu az áttekinthető lajstromos szavazás országában adós marad annak megválaszolásával, vajon miért jobb, ha a Likud kap harmincöt mandátumot, a „szélsőjobb” meg semmit, annál, hogy a Likud kap harminc mandátumot, a nacionalisták meg ötöt. Mármint miért jobb az országnak? Hogy a Likudnak miért jobb, azt pontosan tudjuk. Nem kell majd kísérletet tenni az ígéretek betartására. Hiába nyilatkozta le szegény Mose Jáálon, hogy egy tapodtat sem vonulunk vissza, mert az arabok úgyse ismernek el minket. A legelső visszavonulásnál Jáálon tábornok, ha tisztességes, lemond; ha nem tisztességes, védelmi miniszterként hivatalban marad a ciklus végéig, már amennyiben egy hitszegő Likud-kormány megéri a ciklus végét. Tőle meg lehet szabadulni, amint nyilván azonnal visszaadja a mandátumát egy visszavonulás hírére a kitűnő, tisztességes Binjámin Zeév Begin is – hiszen egyszer már megtette. Majd betöltik a helyét valami mamelukkal. Ha viszont a nemmel szavazó képviselők más jobboldali párt tagjai – akkor abba Bibi belebukhat.

De túlságosan előreszaladtam, ciklus végéig meg Bibi bukásáig – holott még meg sem szerezte a hatalmat. Szerény véleményem szerint a leendő miniszterelnök elmondta, miért ne szavazzunk az ő pártjára – hallgassuk meg egyik fajsúlyos emberének véleményét. Mose Feiglinről van szó, arról az emberről, akit Bibi – hivatalosan a szélsőségesség vádjával, valójában azonban otromba féltékenységből – hátrébb sorolt a pártlistán, hátha ott már nem jut be. Karizmatikus ember ugyanis Mose Feiglin.

Átadom a szót Mose Feiglinnek (balra) – lehet vele vitatkozni, de nem csak meglepő dolgokat mond, hanem cikke nyomán az izraeli pártpolitizálás legsűrűbbjébe is bepillanthatunk. Azt is láthatjuk, milyen az, amikor egy politikus nem a gázárakról vartyog, hanem a nemzet jövőjét meghatározó, sorsdöntő kérdésekben higgadtan érvel és összefogást hirdet, abban a reményben, hogy elgondolkodnak szavain. [Az esetleg kevéssé ismert utalásokat szögletes zárójelben magyarázom dőlt betűkkel röviden, elnézést azoktól, akik számára ez felesleges.]

Miért szavazzunk a Likudra?

Az új tudatosság politikai jelentősége

Teljes mértékben elképzelhető, hogy a két nemzeti-vallásos párt – a megifjodott Nemzeti Vallásos Párt és a megifjodott Nemzeti Egység – nem gereblyézik össze elegendő szavazatot ahhoz, hogy bekerüljön a következő Kneszetbe. Néhány év óta ez lenne a legjobb dolog, ami a vallásos cionizmussal történik.

Engedjék meg, hogy megmagyarázzam. Mikor megtudtam, hogy a huszadik helyre választottak be a Likud-listára [a tavalyi pártválasztás, más néven előválasztás alkalmával], kissé kiábrándult lettem. Valamennyi felmérés, valamennyi pozitív visszacsatolás magasabb helyezést jelzett előre. Kiderült azonban, hogy a szavazóhelyiségeknél, ahol jól álltam, készakarva idéztek elő technikai akadályokat, és ez párosult azzal az egészséges kampányállítással, miszerint „Feiglin hat mandátumjába kerül majd a Likudnak” – mindez megtette a magáét. Már önmagában a tény, hogy annyi mindenen sikerült felülkerekednünk, és e sok minden dacára reális helyre kerültem a listán, a hívő közönségben [Feiglinnek ezt a többször használt kifejezését ne értsük félre: nem az ortodox vallásosokra, hanem a vallásos cionistákra gondol] a tudatosságnak valóságos forradalmát idézte elő. Mikor azt hallottam, hogy „a hegytető ifjúsága” [olyan jobboldali, részben még a telepesmozgalmat is puhának tartó cionista ifjúsági réteg, amely a jelenlegi politikai berendezkedést mihasznának tartja és monarchiát szeretne Izraelben], amely soha még csak fontolóra sem vette, hogy elmenjen szavazni, kijelenti, hogy „természetesen a Likudra szavazunk” – akkor megértettem, milyen sokat haladtunk előre.

„Azon az éjszakán úgy éreztem, enyém az egész ország”, mondta nekem egy kedumimi lakos. [Ezt a somroni települést 1975 Chanukáján alapították.] Az önmagunk által felállított és a társadalmat megosztó fal, hogy tudniillik olyan politikai és társadalmi eszközökkel kell harcolni az országért, amely eszközökkel irányítani kellene azt, az előválasztások éjszakáján ledőlt. Az eredmény: a hívő közönség özönlött a Likudba. Nem hogy hat mandátumot veszítettünk, miként az ellenem folytatott kampányban állították, de a Likud folyamatosan haladt előre a felmérések szerint, elérve a negyven mandátumot.

Az új tudatosság politikai jelentősége hatalmas volt. Abban a pillanatban, amikor a hívő közönség úgy érezte, a Likud az ő ideológiai otthona, világossá vált, hogy feliratkozik a Likudra [ti. mint párttag az előválasztásokon való részvételre], a Likudra szavaz, és egy olyan Likud-képviselő nem lesz, akinek akár álmában is eszébe jutna a nacionalista tábor értékeinek elárulása. Még azt is elmondhatjuk, hogy az előválasztásoknak azon az éjszakáján eltemették Oslo koncepcióját [a békefolyamatot], s Izrael megindult a nemzeti újjáéledés hosszú útján. S mindez azért, mert a nacionalista tábor lényeges része volt olyan bátor, hogy szektortudatosságát feladván, a nemzet többi részével felcsatlakozott a Likudhoz.

Binjamin Netanjáhunak később sikerült engem visszalöknie a harminchatodik helyre, amivel restaurálta a tudatosság falát. „Ne hagyjátok, hogy Netanjáhu visszakényszerítsen titeket a szektorodba”, rimánkodtam az újonnan felszabadult hívő szavazóknak. „Tartsatok ki a Likudnál.”

De nem használt. Az előválasztások éjszakáján megteremtett új tudatosság elenyészett. A Likud a felmérésekben mélyrepülésbe kezdett, és azok a szavazók, akik az egyetlen reménységet jelentik Izrael Állam számára, visszatértek a szektor-stetlbe.

„Hogyan várhatnád tőlem azt, hogy Bibire szavazzak?”, kérdezték tőlem a hívő emberek. Nem értik, hogy a Likudra leadott szavazat nem jelent egyszersmind Netanjáhura leadott szavazatot is. A Likudra leadott szavazat annyit tesz, hogy a szavazó csatlakozott az evilági arénához, amelyben Izrael Állam sorsa eldől. Ha valaki szavazói nyilvántartásba véteti magát és a Likudra szavaz, azzal megváltotta a jegyét arra, hogy a játéknak ne csak nézője, de részese legyen.

„A ti hibátok”, mondom mindig az embereknek, akik azt kérdezik, hogyan szavazhatnának Bibire. „Még a pártnak sem vagytok tagja. Mit akartok hát Bibitől?”

Amikor visszalöktek a Likud-lista harminchatodik helyére, Árje Eldád professzor [a Nemzeti Egység formációt alkotó egyik pártnak, a nacionalista Moledetnek a képviselője - jobbra] az egyik vele készített interjút használta ki arra, hogy a saját pártjában nekem csúcspozíciót ajánljon. A lehető legnagylelkűbb politikai javaslat volt ez. A Nemzeti Egység pártja [Jáákov] Kecále vezetése alatt még nem formálódott újjá, a Zsidó Otthon párt őrlődött, és sanszosnak látszott, hogy sikerül a nacionalista szavazók többségét, plusz az oroszajkúakat, plusz az általában vett kemény jobbosokat az új „Hit Megújulás Pártjába” terelni. Az én becslésem szerint ez a párt nyolc mandátumot szerzett volna.

Ám ha elfogadom Eldád nagylelkű ajánlatát, nyilvánvalóan elárultam volna mindazokat az embereket, akikhez támogatásért fordultam, lévén én voltam az, aki megalapított a Zo Árcéinut [Ez a mi hazánk; nacionalista mozgalom Izrael területi integritásának megőrzésére]. Mert ennek a javaslatnak az elfogadása azt jelentené, hogy a mi szektorunk potenciálját a legutolsókig kihasználnánk – Izrael többi szavazójára pedig rácsapnánk az ajtót. Ávigdor Lieberman, a Jiszráél Béitéinu vezetője aligha lesz valaha is miniszterelnök, mert ő pontosan ezt csinálja. Az orosz szavazók szektoralapú erejét hasznosítja, plusz még néhányakét. Ugyanezzel próbálkozott Effie Eitam is, és látjuk, hol van ő ma. Így aztán visszautasítottam Eldád ajánlatát. Ami azzal járhat, hogy a következő körben kimaradok a Kneszetből. Nyitva marad viszont a lehetőség is, hogy ezt az országot a hívő közönség kormányozhassa.

A hívő közönség számára az lesz a legjobb, ha a két nemzeti vallásos tábor nem kerül be a Kneszetbe. Ebben az esetben politikai értelemben nem lesz válaszútja annak a közönségnek, amely a csata frontvonalában áll [az utalás a Zsidó Otthon / Új Nemzeti Vallásos Párt itt látható plakátján is szereplő szlogenjére - "Mindig a frontvonalban" - vonatkozik]. Egyszerűen muszáj lesz csatlakoznia a Likudhoz és megmenteni Izraelt.

Eddig Mose Feiglin írása, amelyet angolul az Áruc Seva honlapján olvashattok el:

http://www.israelnationalnews.com/Articles/Article.aspx/8538

Választási hírek

Oké, akkor közkívánatra elkezdjük a februári választással kapcsolatos események közzétételét. Figyelem, az izraeli belpol nem annyira vészesen bonyolult, mint elsőre látszik, de a szövegbe beszőve igyekszünk magyarázni mindent, ami nem alapfogalom. Ha valakinek valami nem világos, hozzászólásban kérdezhet.

Vezet a nacionalista elhajlással vádolt Likud

Noha számosan tartottak attól, hogy a szélsőjobboldalinak bélyegzett Mose Feiglin képviselő-jelöltsége elriasztja a jobbközép szavazóit, a Binjamin „Bibi” Netanjáhu (a fenti képen) vezette Likud továbbra is biztos befutónak tűnik.

Eddig úgy tűnik, a Nyugati Part annektálását és az ottani arab lakosság külföldi arab államokba történő áttelepítését szorgalmazó Mose Feiglin jelölése nem riasztja el olyan mértékben a mérsékelt jobboldalt, mint attól Netanjáhu tartott.

Mose Feiglint (balra) – aki a kilencvenes években azzal vívta ki a polkorrekt közönség haragját, hogy indítványozta: Izraelben a miniszterelnök csak zsidó lehessen – a Likud előválasztásain a tagság a huszadik, biztos befutó helyre juttatta. (A zsidó államban nincsenek egyéni jelöltek, szavazni csak pártlistákra lehet, minden, a választáson induló párt százhúsz embert jelöl a Kneszet százhúsz mandátumára. Amennyit ebből nagy valószínűséggel elnyer, azt biztos helynek hívják. A felmérések szerint a Likud 30-35 helyre számíthat.) A párt bírósága azonban ezt felülbírálta, és Feiglint visszadobta a harminchatodik helyre. Lévén az eljárás törvényellenes, Feiglin a – hírhedten baloldali verdiktjeiről ismert – Legfelsőbb Bírósághoz fordulhatott volna, ám nem ezt tette. A lassanként karizmatikussá váló politikus nem kívánta bírósági iszapbirkózás tárgyává tenni pártja ügyeit, és kijelentette: neki így is jó, szavazzanak annyian a Likudra, hogy ő is bejusson.

A Likud Feiglintől függetlenül is kimondottan nacionalista irányba mozdul el, hiszen a biztos befutók közt van hat olyan politikus, aki annak idején ellenezte Gáza feladását, és hat további olyan, akik szövetségesüknek mondhatják Feiglint. Ha Netanjáhu miniszterelnök lesz, legalábbis a frakciójának a fele ellenezni fogja Erec Jiszráél további területeinek elidegenítését.

A Likud a mélypontról tér vissza – már amennyiben a jelenlegi előnyt sikerül megőrizni, pláne növelni. A párt tizenkét képviselővel van jelen a mostani Kneszetben. Ha ezt a létszámot valóban sikerül a háromszorosára növelni, az olyan siker lesz, amilyet párt még sohasem aratott a zsidó államban. Politikai elemzők több okát látják ennek: a gázai kivonulást, a kormányzó Kadima-Ávoda tehetetlenségét a Hamasz terrorszervezet rendszeres rakétatámadásaival szemben, a Cipi Livni vezette Kadima és az Ehud Bárák-féle Ávoda (Munkapárt - a képen Bárák még aktív tábornokként) egyre nagyobb széthúzását, az iráni atomfegyverkezés nyilvánvalóvá válását, Ehud Olmert korrupciós ügyeit, a gyalázatosan rosszul kezelt 2006-os libanoni háborút. Ezzel szemben áll Netanjáhu, aki korábban, pénzügyminiszterként teljessé tette Izraelben a szabadpiaci gazdaságot, általános elismerést aratva bel- és külföldön egyaránt. Mellette szól az is, hogy kezdettől ellenezte és szabotálta az ún. oslói békefolyamatot, mert az utóbbi években bebizonyosodni látszott, hogy a területeket békéért elv palesztin viszonylatban működésképtelen.

Ha Feiglin valóban bekerül, tehát meglesz a harminchat mandátum, az annyit tesz majd, hogy a Likudra jó 800 ezer olyan ember szavaz majd, aki az előző választáson ezt nem tette. Köztük lesznek azok a likudnyikok, akiket annak idején Áriél Sáron, a Kadima alapítója sodort magával, valamint azok a hagyományosan jobboldali, kékgalléros szavazók is, akik szintén Bibi pénzügyminisztersége alatt, az akkori megszorítások miatt hagyták el a pártot (Netanjáhu többek közt azt jelentette ki: „Munkanélküli nincs, csak lusta ember”). A megszorítások azóta meghozták a maguk eredményét, és a Likud is újra úton van afelé, hogy ismét nagypárt legyen.

Ez nem mondható el az Ávodáról – Munkapártról –, amely az államalapítástól a hetvenes évek végéig egyeduralkodó volt a politikában, s később is meghatározó tényező maradt. A jelenleg nyolc százalékon álló párttól olyan szinten elfordult még a hagyományos bázisa is, hogy Ehud Bárák mint védelmi miniszter a telepesek ellen indított gyomorforgató hajtóvadászattal igyekszik voksokat szerezni – az arab szavazók körében.