Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Maszada. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Maszada. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 29., szerda

Egy olá chádásá naplója (3)


Purim

Eljött hát ez a várva-várt nap, amikor is kivetkőzve hétköznapi énünkből afféle bohóságokra ragadtathattuk magunkat, amire még csak gondolni sem merünk az év többi napján…

Természetesen gondos előkészületek előzték meg eme nagy napot, melyek a jelmezárusok tematikus meglátogatását jelentette …és persze hosszas mérlegelés után (jól kiérdemelt) kereskedelmi haszonhoz juttatását. Hogy miért is jól kiérdemelt?

Mi ketten, Kisember és jómagam a kiszemelt kiskereskedelmi egység közel hat négyzetméteréből röpke háromnegyed órára lefoglaltunk kettőt, és egyik kezünkben a kalózok öltözékével, másikban egy varázslópalásttal hosszas vívódást adtunk elő ékes magyar nyelven… Mondanom sem kell, az eladó csak nézett egyikünkről a másikra, és hanglejtésből, esetleg gesztikulációból próbálta követni, mely jelmez áll épp nyerésre, és a vesztésre álló szetthez mindig odakínált egy-egy extra kiegészítőt, miáltal azonnal fordult a kocka, és kezdődött minden elölről.

Persze ha nem Izraelben lennénk, szegény emberünk már lila fejjel tépte volna a haját, de hát ez Izrael, és minden izraeli eladó (mivel valószínűleg neki is van két-három-négy gyerkőce otthon) jól tudja, hogy ez mennyire nem csekély döntés… hány pszichiáter mesélhetne a paciensek rosszul sikerült gyermekkori élményeiről ?!

Így tehát az ügy komolyságához illő alapossággal arra jutottunk, hogy a varázslógönc a megfelelő választás, mire (az eddigre kissé elhasználódott) eladó még egy grátisz varázslósüveget is belecsúsztatott a holmik közé, végképp teljes körű boldogságra ítélve ezzel az utódot…

Persze lehet, hogy minden nap a legstrapásabb vevő érdemli ki az extra ajándékot… ezt (még) nem tudhatjuk… Meglátjuk jövőre .

Ezután az én jelmezem már nem járt ennyi strapával, röviden csak annyit, hogy meglátni és megszeretni (és kifizetni) nem telt egyetlen percnél tovább…

Már csak a bátorságot kellett összeszedni, hogy minden más helyi erőhöz hasonlóan kihúzott derékkal viseljem a rám szegeződő tekinteteket a buszon (vagy akár a bankban)… és persze minden erőmmel küzdeni a nevetőgörcs ellen, amikor a boltban a máskor szigorú, felvágottas (és igen éltes ) hölgy rózsaszín tollas Barbie-koronával a fején néz rám várakozóan, miszerint melyikből és mennyit kérek…

Ezen előtanulmányok után már erősen vártam a nagy napo(ka)t…

Először az ulpánon köszöntött ránk az őrület, de az mindjárt megmutatta mire is számíthatunk… Máskor szolid és normális emberi külsővel megáldott tanonctársaim olyasmire maszkírozták magukat, hogy az arról készült képeket biztosan nem tennék fel a Facebookra portréképnek Én csak álldogáltam a kis fekete cicafüleim mögé bújva, és elnéztem a forgatagot… Mindenki felszabadult és boldog, hiszen végre valaki más lehet (esetleg felszínre engedheti ösztönlénye legbelsőbb titkait )…

Ennek fényében élénken elképzeltem, hogy mi lesz majd Kisember sulijában…

Persze ugyanaz lett, mint az ulpánon (csak kicsit kevesebb polgárpukkasztó jelmezzel és több szupermennel): őrületes buli, mérhetetlen mennyiségű purimsüti-evéssel, …zene-tánc dínom-dánom… teljes átéléssel. Hazamenetel jelmezben, pirosra-zöldre-kékre fújt hajjal… Egymáson vigyorgás a buszon. Az utcán. (Azután otthon!)…


Sajnos a híres utcai buliból kimaradtunk az idén, mert az eddig tavasszal örvendeztető időjárás most megelégelte a csillogó napsütést és (szintén csillogó) esőre, (és néha bocsánatkérésképpen gyönyörű szivárványra) cserélte a látványt. Persze ez is egzotikus, mert a beöltözött embereknél csak egy viccesebb lehet a beöltözött és bőrig ázott emberek… csatakos tigris és lucskos méhecske… ezt már nehéz felülmúlni.

Mindemellett minden alkalommal több nyelven is meghallgathattuk Eszter történetét (Eszter Könyve néven ismeretes), ahogy a perzsiai zsidók reménytelen kilátásai ellenére sikerült elérnie, hogy népe élhessen… Mennyire szeretik ezt a történetet itt, a modern Izraelben!

Hahn István egyik könyvében (Zsidó ünnepek és népszokások) olvastam, hogy a zsidó nép megmenekülése sokszor, sok helyen csak efféle módon történhetett (az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban), ezért a Purim afféle nagyon is aktuális népünneppé vált, az optimizmus, az életerő ünnepe, amikor azt ünnepeljük (ünnepelhetjük!), hogy a zsidóság, Izrael túlél minden kilátástalan helyzetet…

Ahogy eddig is… ezután is.

Így legyen.

Haaviv beTelAviv

Örömmel jelenthetem, új Barátom született…

Százhatvanöt-százhetven centis, huszonvalahány éves (tudom mennyi, de diszkrét vagyok ), vörös, szabadlelkű kis ördögfióka képében…

…hogy is mondják az ördögfiókát nőnemben?

Hűűű… lehet, hogy túl sok időt töltök a főnevek kontra melléknevek (és persze igék) nembéli (számbéli, időbeni…) egyeztetése elnevezésű népszerű izraeli társasjátékkal, melynek közismertebb neve: héber nyelv???

No de vissza az újszülötthöz, aki szintén alijatojásból kelt ki, akárcsak én, mindössze pár hete, és ugyanazon ostrommal bevette az iskolát és az én szívemet is.

Van az a barátság, amikor őt bántják meg és én sírok… na, ez olyan.

Asszem’ vele együtt érkezett még valami: egy kis darabka az egy (két) évtizeddel ezelőtti életemből: a tavaszillatú csatangolások, a kávéházi világmegváltások, abbahagyhatatlan, estébe nyúló beszélgetések emléke… összekeveredve valaha-volt, mára megvalósult álmokkal: csillámló parti homokkal, égszín hullámokkal, (és persze az elmaradhatatlan pálmafákkal!), napozós-tanulós (inkább napozós mint tanulós ) délutánokkal…

Örömmel jelenthetem, új Életem született…

Így március derekán rám szakadt a tavasz, minden megtelt élettel, még a fecskék is visszajöttek… (Ezt Emberem újságolta ma, nekem eddig az sem tűnt fel, hogy elmentek. )

Valami történt velem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy élek, újra élek… évtizedes csipkerózsika-álmomból ébresztett fel ez az izraeli tavasz, ez az új barátság, olyan ajándékként, amelyből tényleg nem sok van az életben. …és ez az új kötődés hozta magával a többit, ráébresztve, hogy mennyi hasonló lélek van körülöttem, hasonló gondokkal, hasonló örömökkel, hasonló mindennapokkal… Én és Ők… most már Mi… Nem vagyunk már egyedül, önmagunkba zárva…

Amikor azt mondtam, itt lehet élni, még nem is tudtam, mennyire…

Ez a szikrázó napsütés, a szépség és a felpezsdülő vérű, igazán, belülről mosolygó emberek országa, azt hiszem.

A barátságok országa.

A tavasz országa.

Az ébredés országa.


Elég lemenni a tengerpartra, leülni egy kávézóba, elnézni a raszta-hajú, már tavasszal is lebarnult, örökmosolyú pincéreket, akik azért(is) -t rajzolnak a számla aljára, ha nem adsz elég borravalót…

…vagy a szokásos igeragozás-mantrákkal teli fejjel, törökülésben bámulni Kisembert, amint a tavaszi (=jéghideg) tengerből kirohanva nagy lendülettel fúrja be magát a forró homokba, végérvényesen bebizonyítva, hogy a „sárember” nem csupán elvont fogalom…

… vagy Barátokkal együtt ülni a parton, tanulásnak álcázva nézni, ahogy aranyba burkolva eltűnik a nap és csak borotvaéles, hideg szelet hagy maga után, bizonygatva, hogy a tavasz csak most kergette el a telet…

…vagy mosolyogva méregetni a (még) téli csizmában és (már) nyári shortban napozó lányokat, akik kicsit sem akarnak senkinek megfelelni, csupán önfeledten lazulni a parton suli után (vagy helyett? ) …

…mert itt nem gáz kicsit bolondosnak lenni, összevissza öltözni, összevissza beszélni (magyarul-héberül-angolul-mindenhogy), nem gáz őszintén kötődni mindenhez és egymáshoz… és főleg nem gáz boldognak lenni…

Maszada és egyéb erősségeink…

Már hetek óta szombatonként járjuk az országot, felfedezni mindazokat a látni(érezni)valókat, amik faltól-falig kitöltik ezt a kis országot…

Ismerősök, barátok, családtagok osztják meg velünk a titkokat, hogy hol leljük meg a legeldugottabb kis városkát a hegyekben, ahol egy mini-Svájcot rejtettek el, Szentendrével összekeverve, amiből lélegzetelállító panoráma és szombaton is nyüzsgő élet a végeredmény. Kávézókban üldögélő, fagyizó emberforgatag, viaszfigurákkal és régiségekkel zsúfolt, hangulatos kis boltocskák között…

No és persze nem hagyhatja ki az ember a gyönyörű romokat, amelyeket a rómaiak minden bizonnyal a modernkori izraeli turizmus felvirágoztatása érdekében hagytak maguk után, (nyilván direkt) az egyik legszebb tengerparton (ha eddig nem derült volna ki egyértelműen: Készáriáról van szó)…

Múlt szombaton pedig egészen nagylélegzetű túrára ragadtattuk magunkat, a Maszada meghódítását tűztük ki célul. Egész jól ment, nekünk nem tartott évekig, mint az előbb emlegetett birodalmi rombolóknak: csupán kétperces álldogálás eredményeképp feljutottunk. Igaz, ez csak akkor sikerülhet bárkinek is, ha jó helyen álldogál… mondjuk a kötélvasút kabinjában.

Láttam már filmet erről a helyről, ismertem is a történetét, mégis meglepett, milyen ereje van a helynek. Körben a végtelen holdbéli táj, nem a jól ismert finom homokdűnés sivatag, hanem afféle sziklatarajos, vad közeg, csupán a Holt-tenger sócsillámos kékje töri meg. No és persze a meleg, amely így februárban alig harminc fok… mindenki kiszáradva, félájultan lézeng, mégis elszántan mászunk fel-alá a sziklába erősített lépcsőkön, mert hatalmába kerít az az érzés, amit annaki dején érezhettek a harcosok: ez talán a világ teteje is egyben… Senkit ne tévesszenek meg holmi földrajzi tények, Everest meg ilyesmi… itt valami másról van szó.

Az az erő, amit ez a hatalmas sziklaerőd szimbolizál, azt hiszem, nem más, mint Izrael ereje. Nem is fizikai talán, bár az sem kicsi, valami másról van itt szó.

Soha, sehol nem láttam még olyat, amit itt mindennap láthatok az utcán, a buszon, bárhol.

Magától értetődő erő ez, büszkeség… először azt hittem, hogy a sok kiskatona miatt érzem, ahogy jelen vannak mindenhol, fegyverrel vagy anélkül, jönnek-mennek-élnek közöttünk. Azután rájöttem, hogy ugyanez árad a többiekből is, persze nemrég még ők is katonák voltak, ma már a hétköznapok kisemberei, bevásárlószatyorral… de azért ott maradt bennük valami tartás… Tudom, hogy van akinek ez inkább riasztó, mint megnyugtató… nekem speciel tetszik.


Mindemellett én nem elsősorban a fizikai erőben hiszek… de hát ez itt Izrael.

Az az Izrael, ahol néha egy cseppnyi gyengeség is veszélyes luxus lehet… az az Izrael, ahol a tanárnőnk fiatalkori szerelmét megölték, az az Izrael, ahonnan összetörve visszamenekült Franciaországba (mert nem meglepő módon ő is olá chádásá volt egykor), az az Izrael, ami nélkül mégsem tudott élni, az az Izrael, ahonnan már nem tudna elmenni…

Valahogy így vagyunk itt mindannyian, nem tudunk nem itt lenni. Itt van valami, ami nem ereszt el, akkor sem, ha árnyékok is csíkozzák ezt a napfényes helyet.

Mert itt van valami, ami sehol máshol…

Naplemente felé feküdtem a Holt-tenger partján, néztem a híres fekete iszaptól sötét arcokat, amint együtt lebegtek a sós vízben a születetten fekete arcokkal, pár méternyire a tetőtől talpig divatos farmerholmiba préselt, hagyományos muzulmán kendőt viselő, (farmerostul!) fürdőző lányoktól… szikrázó napsütés, extra nagy pálmafák, naplementében romantikusan vízipipázó társaság, társaság, csillogó (és mérhetetlenül sós) víz, fel-alá sétáló határőrök bokára csúsztatott térdvédőben (még ha nem is érezzük, mégis csak egy országhatáron napozunk önfeledten)… ilyen hely nincs máshol.

Csak ez a kis ország.

Akkor, ott újra eszembe jutott az erőd, ahogy a szél hiába tépte-szaggatta a Dávid-csillagos zászlót. Azt hallottam, hogy ez az erőd nem eshet el többé.

Erődök védenek kívül, és még inkább itt, belül… Bízhatunk bennük, mert erőssé tesznek, legalábbis, ha van hitünk… hitünk bennük és önmagunkban. Mert a legerősebb erőd nem a legerősebb ember, hanem a sok összekapaszkodó, sorsát, hitét, erejét, életét összeadó hétköznapi ember(ke). Mi mindannyian.

Én ezt hiszem.

Mi történik, ha ünnepnap a szerda? Na jó, fél-ünnep és egész szerda…

Találós kérdés: Mi az? Bibliai meg nem is, ünnep is meg nem is, (sőt!) magyar is meg nem is?!… Hm? Akik olvassák a fórumot, könnyen kitalálhatják, a többiek meg majd menet közben rájönnek …

Tehát történt Pészach egyik fél-ünnepi napján, egy erősen nyáriasra hangolt szerdai napon, (ami nem is csupán költői túlzás, elnézve napszemüveg-lenyomatos, finoman fogalmazva pirospozsgás orcáinkat)… tehát eme jeles napon Efi barátunk meghívására célba vettük a Bibliai Állatkertet, ami Jeruzsálem tartozéka, és mint ilyen, a legalkalmasabb hely az izraeli, ezen belül speciálisan a jeruzsálemi ünnepi hangulat feltérképezésére, az egész társadalom teljes keresztmetszetében, A-tól Z-ig. Ami jelen esetben a kaftántól a pólóig terjedő skálát jelenti, valláson belüli (esetenként kívüli) no meg persze egyéb meggyőződési hovatartozás szerint.

Vizuálisan ez a következőt jelenti: Jeruzsálem szinte teljes lakossága a vonzáskörzetet is beleértve, ki-ki habitusa szerint értelmezett ünnepi öltözetben, összes gyermekkel, és nem csekély tárgyi állománnyal, nevezetesen hűtőládával, kerekes bőrönddel felszerelkezve (nem viccelek!) pontban tíz és tizenegy közé időzítve megrohamozza az állatkertnek nevezett objektumot. Ekkor már gyanítottam, hogy nem holmi könnyen felejthető élményben lesz részünk…

Mindenesetre leszögezem, nem tudnék ötnél több állatot felsorolni az egész állatkertből… No nem mintha nem lennének ott tömegével, jobbnál-jobb felhozatalban, de nem értem rá velük foglalkozni, lévén hogy lefoglalt a piknikező, áramló, lüktető tömeg alapos (és diszkrétnek álcázott) szemrevételezése.

Első megfigyelés: a túlnyomó többségében a hagyományos zsidó (ünnepi) öltözékek valamelyikét viselő családokban elterjedt gyakorlat, hogy az összes gyereket egyforma ruhába öltöztetik, kétévestől tizenkettőig, persze nemenként szelektálva. Ez azt jelenti, hogy ránézésre megállapítható, hogy egy család, nevezetesen a krémszín-sötétkék széles csíkos, három fiúval rendelkezik, húszcentinként egymást lépcsőzetesen követő méretben. A mellettük lévő hajszálcsíkos fekete-fehéreknek csupán két fiúk van, de lányból viszont három.

Puhatolózó körkérdésemre elhangzott válaszok között a legmeggyőzőbb verzió (mármint a közkeletű szokás miértjére): nyílván hármasával (ötösével) vásárolni olcsóbb…(gondolhattam volna!)… esetleg biztonságtechnikai szempontból sem utolsó, hogy az elkószált gyermeket a biztonságiak ránézésre az illetékes családhoz irányíthatják. Ezért ne vegyünk sokszámú gyermekeinknek túl népszerű (és ezáltal gyakori) mintázatú pulcsit, mert otthon a népszámláláskor szembesülhetünk néhány tévesen hozzánk irányított kék-fehér csíkos pluszkölökkel.

Már-már én is eljátszottam a gondolattal, hogy már meglévő és leendő gyermekeim esetében én is megpróbálkozom egyforma cuccokkal, de Efi (a lényegretörő) kiábrándított, a tizenhárom évesen azért már szarul állna a rugdalózó (akármilyen csíkos is). Na ez van, erről már lecsúsztam. Zeu.

Második megfigyelés: fekete-fehér-krémszín variációkban, szigorúan hosszú ujjban és szoknyahosszban és kendőben gondolkodva is lehet zseniálisat alkotni női divatban, és e kérdésben Jeruzsálem ismét új távlatokat mutatott. Nem először éreztem, de most a legmeggyőzőbben, hogy korlátok közé szorítva szárnyal a legjobban a kreativitás. No nem állítom, hogy mindenkinél szárnyal, helyenként inkább csak cammog, de ez persze egyéni habitus, mintsem vallás kérdése. Világi ruházkodás viszonylatában is legalább annyi a bevitt ziccer, mint a kihagyott. Én jelenleg a kettő közötti hidat keresem, tetszik a nőies, de nem kifejezetten csak domborzati villantásra összpontosító stílus. Na jó, talán kicsit merészebb színekkel is operálva, afféle újraértelmezett hippiműfajként, nem mellesleg felhasználva, ellesve a kendő nevű találmányban rejlő (több)száznyi variációs lehetőséget, ami az európai nőkhöz már csak töredékes formájában jut el, míg itt, a kelet kapujában már az önkifejezés egyik legmutatósabb kelléke. Minél rafináltabb, annál többet takar és egyben annál többet mutat.

Harmadik megfigyelés: ismét megdőlt a nézet a magyarok köztudomású (és eszerint többszörösen téves) lélektanáról, ami finoman szólva sem a pozitív jelzőkkel illethető. A népes (?) magyar populációból itt és most egybegyűltek között hosszas eszmecserék után sem sikerül felfedezni egyetlen rossz arcot sem (bár nem is nagyon akartam), viszont új barátságok köttettek minden korosztályt beleértve, négyévestől hatvanasig, ami még fehér abrosz mellett sem kis teljesítmény, de így zsiráftól zebráig vándorolva egészen kiemelkedő. No meg a fehér abrosz is meglett előbb-utóbb, bár nem a pingvinek mellett a fűben piknikezve, hanem Efi elhíresült panorámateraszán, macesz-batyu és egyéb pészáchi kajahegyek közé ékelve, ahol ki-ki kedve szerint hintázva vagy hintaágyazva esetleg a rendes ágyat félórácskára igénybe véve vezette le a tömeges jeruzsálemi ünneplés és az ezt követő extra élményeket nyújtó jeruzsálemi tömeg(es)közlekedés következtében fellépő enyhe sokkot. (A jeruzsálemi buszozás külön fejezetet érdemelne, de majd egyszer később, ha már lesznek rá szavaim :) …)

Egyéb megfigyelések is voltak, négytől százkettőig, de ezek részletes felvázolásától most eltekintenék, lévén, hogy ez blog és nem négykötetes önéletrajz (legalábbis egyenlőre). Elégedjünk meg annyival, hogy az kiderült, vallási vagy világi besorolástól függetlenül a tradíciók itt igen fontos szerepet töltenek be még ma, 2010-ben is (amiről húsz éve még azt hitték, hogy az már a holdon-nyaralós űrkorszak lesz, de nem az lett…)


Tehát a hold helyett mindenki ott él és ünnepel, ahol tud, de ahogy látom, még a legrikítóbb atlétatrikós családok sem kapják elő Pészách közepén batyujukból a vajas kenyeret sonkával-sajttal!… Nem mintha tiltótáblák lennének kirakva parkszerte… nem szükséges. Van valami, ami miatt ezt nem teszik. Hagyomány? Tapintat? Közösség? Nem is tudom… talán mindegyikből egy kicsi. Múltbéli idealizmus? Vagy a nagyon is mai izraeli valóság?

Néztem és egész nap nem tudtam betelni a tömény tradíció jelenlétével, ami nem is selyemkaftánokról szól, hanem apukákról (akik történetesen kaftánt hordanak), családokról, arról a valahonnan régről megőrzött értékrendről, ami rábírja ezeket az embereket, hogy harminc fokban (is) felvegyék a szőrmekucsmát, és hűtőládákat és gyerekeket cipelve csak egymásnak szánják ezeket a napokat. Hogy aszerint éljenek, ahogy jónak tartják. Hit, tradíció, értékrend, gyerekek, család…

Az élet, amit élnek, látszólag fényévekre van tőlem, de a szavak, amivel jellemeztem őket, nem távoli, elvont fogalmak. Ha megkérdezünk akárkit Pesten, New Yorkban, Tadzsikisztánban, mondjon néhány szót, amit fontosnak tart az életben, nem ilyesmiket mondana?

Talán mások az útjaink. Nem is olyan biztos. És a célok?

Sokszor csak ülnék egész nap egy sarokban, láthatatlanul, nézve ezt a forgatagot, hogy megérthessem végre, hol a híd, amit keresek (és keresünk annyian). Mert az úgymond túlcivilizált társadalmakban érezhető, hogy valami hiányzik, amit mindenki másképp fogalmaz meg, de a hiányérzet azonos. Keresünk, és útra kelünk, ki a pénz, ki az eszmék útján, van aki a régmúltban keresi a megváltást, van aki a virtuális világban, esetleg a kegyetlenül anyagiban.

Az utak között pedig ott vannak a hidak, átjárhatóak (akkor is, ha sokan nem így gondolják).

Kezdek eljátszadozni a gondolattal, hogy nem is a saját utamat kell megtalálnom, hanem a hídjaimat.

A hidakról köztudott ugyanis, hogy nem azért vannak, hogy elválasszanak, hanem hogy összekössenek. Mint az ünnepek.

Előző rész / Első rész

Fotók copyright by Miért Cion?, 2007

2008. december 26., péntek

Jáir, a Halál Angyala – I.

Hanuka van – egy szabadságharc ünnepe, minden ellenkező híreszteléssel szemben. Szabadságharcost ígértem nektek az ünnepre; íme az első rész Avraham Sternről, a talán legismertebb zsidó „terroristáról”.

A mai Lengyelország északkeleti csücskében lévő Suwałkiban született 1907-ben, december 23-án - nemrég múlt 101 éve -, Mordechai és Lea Stern gyermekeként (a szülőház kapuját balra lent látjátok), és korán kibontakozott benne a klasszikus humánértelmiségi: az irodalom, a történelem és a nyelvek érdekelték elsősorban. Gyermekfejjel érte meg, hogy az első világháborúban az előrenyomuló német seregek megszállták az akkor még a cári Oroszország részét képező Suwałkit, amely a világháború végét követő zűrzavaros időszakban többször is gazdát cserélt, és egy darabig nem lehetett tudni, szovjet-orosz, litván vagy lengyel uralom alá kerül-e. Édesanyja féltette a fiát és tízévesen oroszországi rokonokhoz küldte, akiktől Avraham szinte azonnal elvágyódott, és 1921-ben, mindössze tizennégy évesen, távozott is az alakulóban lévő kommunista munkásparadicsomból. Életét kockáztatva, egy szál ruhában, pénz, iratok nélkül kóborolt, éjszakánként a szabad ég alatt hálva, míg valahogy hazavergődött Suwałkiba. Tanulmányait az ottani zsidó iskolában folytatta, és belépett a cserkészekhez is. Hamarost a helyi csapat vezetője lett – hiszen vezéregyéniség volt, vezetésre született fiú. De nem kellett az ő intellektusa ahhoz, hogy valaki lássa: az újjászületett lengyel köztársaságban nem lesz könnyű zsidónak lenni.

Ha volt velejéig antiszemita állam, nos, az az első és második világháború között létezett Lengyelország volt, amelynek elmaradottságára jellemző, hogy dívott a botbüntetés, amit a földesurak habozás nélkül el is rendeltek a parasztokkal szemben, ha úgy látták jónak. Az antiszemitizmus kezdettől fogva dühöngött – ez elsősorban a katolikus egyház nagymérvű befolyásának volt köszönhető, és csak másodsorban a politikusoknak, akik az államiság helyreállításával amúgy is túlfűtött nacionalista érzelmeket csúcsra járatták. Az új lengyel államnak számos etnikai kisebbség jutott, az ukránokon, litvánokon, szlovákokon kívül németek és hárommillió zsidó, s noha a lengyelek Versailles-ban magukra nézve kötelezőnek ismerték el a kisebbségi jogok betartását, ezt egy pillanatig sem gondolták komolyan – az állam karizmatikus vezetője, Josef Pilsudski marsall 1935-ös halála után végképp nem, amikor elszabadult a pokol, és Lengyelországban nürnbergi típusú faji törvények léptek életbe. (Folyamatosan vegzálták a német kisebbséget is – manapság erről nem illik beszélni, de a napirenden lévő atrocitások szolgáltatták Hitler számára az ürügyet Lengyelország lerohanására.)

A képen a szülőházon látható emléktábla, lengyel és héber nyelven
Stern mindezt már jó érzékkel nem várta meg, tizennyolc évesen alijázott és a jeruzsálemi Gymnasia iskolában folytatta tanulmányait. Abból a fajtából valósi volt, akinek nem kellett elmagyarázni, mi a cionizmus, mit jelent Erec Jiszráél szeretete. Így született, és természetesnek tartotta azt, amit sok millió honfitársa közönséges őrültségnek tartott: el kell menni egy messzi, (akkor még) kietlen országba, a teljes bizonytalanságba, és ott kell új életet kezdeni. Persze Stern nem a „teljes bizonytalanságba” ment, hanem a saját hazájába. Erec Jiszráél-i volt ő, csak épp rossz helyre született; ezt a hibát azonban alkalomadtán korrigálta. Napok alatt beilleszkedett a helyi kultúrába, és egyedül az bántotta, hogy családját hátrahagyta. Akkoriban pedig még nem léteztek gyors repülőjáratok Tel-Avivba. Aki alijázott, számolhatott azzal, hogy szeretteit csak hosszú évek, évtizedek után látja viszont. Ha egyáltalán. Ám Stern számára elképzelhetetlen volt, hogy családtagjai szeretetét használja ürügyként a gálutban maradásra – mint teszik ma oly sokan.

Nem gazdasági okokból alijázott, hiszen a húszas évek Erec Jiszráélje, noha komoly fejlődésnek indult minden szinten, akkoriban még nem versenyezhetett sem Nyugat-Európával, sem az Egyesült Államokkal; szülővárosa, Suwałki meg éppen prosperáló kereskedelmi központtá fejlődött a húszas években. Nem is vallási okokból. A vallási hevület egyáltalán nem állt távol Sterntől; a hidegnek és szemlélődőnek tűnő külső alatt valóságos vulkán dolgozott a szíve helyén, de ez a hevület magára az országra irányult. Avraham az Országnak akart a része lenni, körülbelül úgy, amint egy kabbalista zsidó szeretne Istennel egyesülni. Az ő menyasszonya Izrael volt – és az is maradt haláláig.

A Gymnasia után a Héber Egyetemre iratkozott be, itt kötött barátságot Dávid Ráziéllel, aki az akkori főrabbi, Avraham Jichák Hákohén Kuk tanítványa volt, és itt lépett be az egyik bibliai prófétanő nevét viselő nacionalista diákszervezetbe, a Huldába. A klasszika-filológia és az irodalom tárgykörein belül a romantika bűvölte el. Tanárai, köztük az egyetem rektora, Júda Leon Magnesz „egyedülálló léleknek” tartották, olyan diáknak, akivel foglalkozni kitüntetést jelent számukra.

Noha rendesen Majakovszkijt szokták Stern kapcsán emlegetni, az irodalomban talán a legjelentősebb hatást mégis Juliusz Słowacki, a tizenkilencedik század első felének jeles költője (jobbra) gyakorolta rá, akit viszont Byron meg Shakespeare bűvölt el. A cári orosz elnyomásban élő honfitársai nem értették a költészetét, csak halála után magasztalták. Stern viszont alighanem párhuzamot vont a rab Lengyelország és a mandátumi Erec Jiszráél között, és rokon léleknek érezte Słowackit; ám ennél is jobban megragadhatta, hogy a költő 1836-ban mediterrán útján meglátogatta Erec Jiszráélt is, és az útról verses eposzban számolt be – nem is sejtve, milyen szikrát pattant ki ezzel sok évtizeddel később egy öntudatos zsidó ifjú lelkéből. Stern rávetette magát arra a költőre, akiről Czesław Miłosz ezt írta: „Alkotóművészetének utolsó szakaszában átlépett a romantika határán, igazi szimbolista költő lett, aki saját misztikus költészettani doktrínát teremtett, mely a vers zenéjén és képein keresztül ragadja meg a kimondhatatlant.” Erec – közismertebb nevén: Palesztina – 1836-ban kietlen, holdbéli táj volt. S lám, Stern talált valakit, akinek mondanivalója lehetett erről a tájról. A sors keze? Vajon a fiatalember a romantikus költő életútjának is utánanézett? Minden bizonnyal tudomása volt arról, hogy Słowacki leginkább külföldön – Franciaországban – élt, és hasonló gondolkodású fiatal száműzöttekkel közösen szervezett szabadságharcos csoportot, majd 1848-ban részt is vett a Welkopolska felkelésben, amit a porosz seregek egy hónap alatt elfojtottak, a költőt letartóztatták és kitoloncolták Párizsba. Słowacki útközben még meglátogathatta húsz éve nem látott édesanyját, hogy aztán letelepedjen a francia fővárosban, ahol meghalt és ahol eltemették.

A szeretteitől ugyancsak elszakított, számos szempontból rokon léleknek tekinthető Stern sorsa azonban sokkal szerencsésebben alakult, mint Słowackié. Legfőképp azért, mert ő otthon volt 1925-től, méghozzá egy meglehetősen pezsgő, dinamikus, izgalmas világban, ahol a jövő nagyon sokféleképp alakulhatott, a múlt pedig már akkor felért bármilyen hősi eposszal. Nem csak a régmúlt, az ókor, hanem az új is. A cionizmus hőskorának első szakasza lezajlott, megvoltak az első nagy aliják, létrejöttek a későbbi állam alapvető intézményei, 1920-ban már az arabság is végrehajtotta az első, ösztönös pogromot, a jisuvnak volt vezetése és volt ellenzéke – tehát a hagyományosnak mondható zsidó széthúzás is intézményesült, mégpedig annak rendje és módja szerint. Megvolt a ma is létező izraeli bal- és jobboldal, az egyik oldalon Dávid ben Gurionnal és csapatával, a másikon a gyakran lefasisztázott, szélsőségesnek nevezett Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijjel.

A fiatalember nagyon is a jelenben élt, mindazonáltal mégiscsak klasszika-filológiát hallgatott, elkerülhetetlen volt tehát, hogy az ókor megigézze. Jeruzsálemi tanulóévei alatt ellátogatott Gamlába, amely az első századi Róma-ellenes szabadságharcnak – az első zsidó-római háborúnak – a legfőbb fészke volt. Ennek a kirándulásnak az alkalmával ismerkedett meg Gamlai Joszéf alakjával. Ez a hérosz vezette a szabadságharcot az ország északi részén. Stern, miért, miért nem, szilárdan hinni kezdett abban, hogy valamiféle misztikus kapcsolat létezett Gamlai Joszéf és Tel Cháj modernkori hőse, Joszéf Trumpeldor között.

Röviden meg kell ismerkednünk azzal az emberrel, akiről minden izraeli városban utca van elnevezve, és aki Sternnek bizonyos fokig kortársa volt: öt évvel a fiatalember alijája előtt halt hősi halált. Egy nap lesz róla külön poszt mindenképp, így most csak annyit, hogy Trumpeldor (balra) Oroszországban született, fogorvosnak tanult, de később önként a cár katonájává szegődött, és a japánok elleni harcban elveszítette a fél karját. A hadifogságból hazakerülve számos kitüntetést kapott, és az első zsidó lett, aki az orosz hadseregben tiszti rangot kapott. Leszerelése után került kapcsolatba a cionizmussal, és az első világháború kitörésekor Egyiptomba utazott, ahol Zsabotyinszkijjal együtt ő szervezte meg 1915-ben a brit színekben küzdő Cion Öszvérhadtestet, amelyet be is vetettek Gallipolinál. 1918-ban visszatért Pétervárra, ahol zsidó önvédelmi mozgalmat szervezett, valamint megalapította az alijára előkészítő Hecháluc ifjúsági csoportot, azután alijázott. Ott volt a cionista szocialista mozgalom alapítói között.

1920. március elsején több száz síita vonult fel a dél-szíriai Dzsabal Amil faluból az észak-ereci, meglehetősen elszigetelt zsidó mezőgazdasági település, Tel Cháj ellen. Tulajdonképpen nem a zsidókkal volt problémájuk: francia-ellenes szabadcsapatok voltak, és valamiért azt hitték, Tel Chájban francia katonákat rejtegetnek (Libanon nem sokkal később jött létre Dél-Szíria egy részén, francia mandátumi területként). Ilyesmi gyakran előfordult, sőt, annak fordítottja is: a semleges Tel Cháj azzal próbálta átvészelni a zavaros időket, hogy hol franciákat, hol arabokat rejtegetett, mindig a másik elől. Most épp egy francia sem bujkált ott, így beleegyeztek abba, hogy a síiták átkutassák a települést, de közben jelzőlövéssel erősítést kértek a közeli Kfár Giládiból, ahonnan el is indult a tíztagú csapat, Trumpeldorral, a Hásomér helyi parancsnokával az élen.

A történelemírásnak azóta sem sikerült kielégítően tisztáznia az eseményeket, de úgy tűnik, mindkét oldal részéről félreértés történt. Annyi biztos, hogy tűzharc robbant ki, és öt zsidó védő és ugyanennyi arab azonnal elesett; Trumpeldor pedig halálos sebet kapott, és még estig húzta, az orvos megérkeztéig, akkor meghalt. En dávár, mondta, tov lámut beárcénu – Mindegy: jó meghalni a hazánkért. Ezek voltak az utolsó szavai, amelyeket aztán mások is idéztek haláluk előtt. (A képen az emlékmű Tel Chájban.)

„Jó meghalni a hazánkért!” Vajon hányszor fordulhatott meg ez a mondat Stern fejében, aki egyetemi tanulmányaiból minden bizonnyal tudta, hogy Horatius egyik ódája tartalmaz kísértetiesen hasonló sort: Dulce et decorum est pro patria mori (édes és dicső dolog meghalni a hazáért)? Mikor vonatkoztathatta először önmagára? Azt nem állítanám bizton, hogy kereste a halált – bujkálni mindenesetre nem bujkált előle. Félni pedig egészen biztosan nem félt. Miután Gamlai Joszéf és Trumpeldor között misztikus kapcsolatot feltételezett, nem volt idegen számára a zsidó vallás egyik központi részét képező (a nyugati zsidóságban azonban leginkább elhallgatott) lélekvándorlási tan. Avraham Stern úgy érezte, ha Trumpeldorban megtestesült egy ókori hős, akkor ez mással is megtörténhet – akár vele is. Az 1929. évi arab pogromok idején a Hagana tagjaként fegyverrel védte a jeruzsálemi zsidó civileket. Nem tudni, akkoriban mennyire foglalkoztatta, ki lehetett ő a zsidó-római háborúk idején, később azonban, amikor belépett az Irgun Cvai Leumi földalatti mozgalomba (Nemzeti Katonai Szervezet; héberben a kezdőbetűket összeolvasva az Ecel szót kapjuk, tehát az Irgun és az Ecel egy és ugyanaz), már a Jáir álnevet használta, éspedig Elázár ben Jáir, Maszada zelóta parancsnoka után.
Stern előtt nem volt kérdéses, hogy spirituális kapcsolat fűzi ahhoz a ben Jáirhoz, aki a Róma elleni nagy, első századi háború végén nemesedett óriás, drámai alakká. Jáir nem sokkal a Második Templom lerombolása előtt vezette fel a szikáriusok – korabeli, tőrrel gyilkoló zsidó terroristák – egy kis csapatát a sivatagi Maszada erődítményére, amely a Holt-tengerre néz, bevenni pedig csak a legnagyobb áldozatok árán lehetett. Három éven át védekezett ebben a fellegvárban a csapat, és a Római Birodalom három éven keresztül volt kénytelen megállapítani, hogy még mindig nem sikerült teljes mértékben elfojtani a zsidók lázadását. S amikor a Tizedik Légió kitalálta annak módját, miként lehet Maszadát bevenni, Elázár ben Jáir maga köré gyűjtötte a harcosokat, és elmondta utolsó beszédét.

Régen elhatároztuk, ember előtt fejet nem hajtunk, hanem csak Istent szolgáljuk. Mi voltunk a legelsők, akik felkeltünk Róma ellen, és most mi vagyunk az utolsók, akik még állunk velük szemben. Mikor láttuk a Templomot a lángok közt elveszni, idejöttünk Maszadára, a héber függetlenség utolsó bástyájára. Tudja meg minden apa, hogy nem fogja gyermekeit rabszolgasorban látni. Határozzon úgy minden férj, hogy sohasem fogja asszonyát meggyalázva látni. Isten ehelyett lehetőséget adott nekünk arra, hogy az ellenség kezéből a győzelmet kiüssük. Egyelőre még rajtunk áll, bátran, szabad emberként halunk-e meg.
Természetesen ezt a megoldást választották, azzal az eltökéltséggel és megalkuvást nem ismeréssel, amely Avraham Sternt annyira jellemezte. A maszadai zelóták megölték családtagjaikat, majd egymást is, elejét véve annak, hogy lányaikból, asszonyaikból prostituáltat csináljanak, őket magukat meg – jobb esetben – a Colosseumban fogják be a római közönség mulattatására gladiátornak. Elázár ben Jáir és követői úgy vélték, van olyan élet, ami a halálnál is rosszabb, és van olyan halál, amely nagyobb, mint az élet.

Sternben ugyanaz a hang szólalt meg, mint ben Jáirban. Az abszolút, huszonnégy karátos, vegytiszta cionizmus, az a fajta érzelem, amely semmi mást nem ismer önmagán kívül, amely nem alkudozik, nem vesz figyelembe mellékkörülményeket, amelynek ítélőszéke előtt nincs mentség, és ahol a cél minden eszközt szentesíti. Stern cionizmusa épp úgy megsemmisítendőnek tekintette a Brit Birodalmat, amint ben Jáir cionizmusa a Római Birodalmat. Az erőviszonyok most még rosszabbak voltak, mint annak idején. Avraham Stern felvette a Jáir nevet – és talán ezzel tudatosan eljegyezte magát a halállal, miközben maga a kérlelhetetlenség lett mindazokkal szemben, akik Erec Jiszráél függetlenedésének útjában voltak. Stern számára nem igazán létezett vallási, de még faji kérdés sem. Tökéletesen mindegy volt, ki kicsoda és mit csinál – ameddig a személy és annak tevékenysége segítette, de legalábbis nem gátolta a zsidó függetlenséget. Ha gátolta – semmi más nem volt, mint megsemmisítendő akadály.

A folytatáshoz kattints ide.

2008. április 12., szombat

Ezékiél látomása a száraz csontokról

Vendégeink száma ismét szaporodik eggyel; ezúttal Gabi Zeévit, a magyar nyelven is író izraeli fizikust és publicistát ajánljuk figyelmetekbe; fogadjátok őt és gondolatait sok szeretettel.

A polgári időszámítás 70. évében Titusz császár vezérletével a rómaiak elfoglalták és lerombolták Jeruzsálemet, Júdeában azonban még több helyen izzott az ellenállás. Az egyik ilyen sasfészek a fővárostól délre, a sivatag szélén, a Holt-tenger partján emelkedő Maszada vára volt.

A meredek, megmászhatatlan sziklafal tetején fennsík terült el, amelyen még Nagy Heródes építtetett téli palotát és katonai épületeket, raktárakkal, vízgyűjtőkkel, hogy ez a helyőrség védje az ország határát a kelet felől beszivárgókkal szemben. A háború idején ide menekült néhányszáz zsidó harcos, a családjaikkal, közel ezer ember.
72-ben a római légiók körülfogták a várat – de elfoglalni nem tudták. A bennrekedteknek hosszú időre elég volt az élelem, és nem voltak hajlandók megadni magukat. Egy év hiábavaló ostrom után a rómaiak megtalálták a győzelem kulcsát: fegyvereik fedezete alatt földből és kövekből rámpát, emelkedő töltést kezdtek építeni, és néhány hónap alatt a töltés a tengerpart magasságából felvezetett, és elérte a hegyen lévő várkapu magasságát. A töltésen ostromgépeket, kaputörőket vontattak fel, és rövid idő alatt sikerült betörniük a várba.
A védők el voltak szánva arra, hogy nem lesznek Rómába hurcolt rabszolgák, inkább meghalnak. Ám az öngyilkosságot a zsidó vallás tiltja. Ezért egy halachikus döntés szerint kisorsolták - cserépdarabokra írva a harcosok neveit -, ki öljön meg kit: a családfők a családjaikat, őket pedig a kisorsoltak - hogy csak egy maradjon utoljára.

A betörő római katonák, akik győzelmi torra, nőkre és rabszolgákra számítottak, meglepetten és megilletődötten fogadták a látványt, az önkéntes halottak százait, a nagy élelmiszer- és víztartalékokat. Mindezekről beszámol Josephus Flavius, az egykori Joszéf ben Mátitjáhu, Galilea katonai parancsnoka, aki bántatlanság ellenében megadta magát, majd a császár szolgálatába szerződött a zsidó háborút megörökítő történészként. Ő az esemény után a helyszínre utazott, és meginterjúvolta azt a néhány asszonyt, akik gyerekeikkel elbújtak a kollektív öngyilkosság elől, és így élve kerültek a rómaiak kezére.

Maszadát a következő 1900 esztendőre belepte a szelek hordozta sivatagi homok, eltemette a romokat, és a történet - majdnem - feledésbe merült.

***

A hatvanas években újfajta emberek jelentek meg a hegy tetején. Héberül beszéltek, azon a nyelven, amin az egykori harcosok. Szerszámaikkal kaparni kezdték a tömör homoktakarót, s kibontakoztak a falmaradványok, a termek, a palota freskói, a raktárak, a vízmedencék, a zsinagóga, a mikve. Előkerült néhány, a sorsoláshoz használt cserépdarab, az egyiken Elázár ben Jáir, a felkelők vezetőjének nevével, továbbá fegyverek, kőgolyók, edények, pénzek. Halottakat azonban eleinte nem találtak: a rómaiak - valószínűleg az esetleges járványtól tartva - eltemették a holttesteket valahol a közelben a puhább talajban, vagy elégették őket.

Azaz mégis! Egy félreeső, szélső sziklaparti szobácskában találtak a forró, száraz homok alatt teljesen jól konzerválódott három halottat: egy apát, anyát, és lányukat. Megmaradt a ruházatuk, a kislány copfja, fésűje is. Feltehetőleg az apa ölte meg a számára legdrágább két nőt, majd várta a lakásokat sorra járó ölő-csoport emberének kését. De ez az apa üzenetet küldött számunkra: haláluk előtt vígasztalni akarta a családot és magát, és felolvasott nekik egy könyvből. Ennek a könyvnek néhány kitépett lapját feltűnően elhelyezte maga mellett, - és a régészek megtalálták és rekonstruálták az írást. Ezt a szöveget több mint ötszáz évvel azelőtt írta Ezékiel próféta Babilonban, a fogságban, aki a salamoni Első Szentély felégetése és az utána következő száműzetés alatt így kívánta vigasztalni népét.

Mi mással is vigasztalhatta volna szeretteit a kétségbeesett apa a Második Szentély felégetése után, amikor kint már a római hadigépek dübörögtek, és a halált hozó kés közeledett, mint a feltámadás reményének ígéretével? Nem tudhatta, mit hoz majd még a távoli jövő, és a halál küszöbén egy, már akkor is réges-régi szöveget olvasott fel nekik, vigaszként.

Olvassuk el most mi is, kései utódok, ismételjük meg a szöveget a próféta, és a masszadai apa nyomán:

Ezékiel látomása a száraz csontokról (Ezékiel könyve, 37. fejezet)

Isten keze volt rajtam, szelleme kivitt engem, és letett egy völgybe, amely csontokkal volt tele. Majd elvezetett engem körbe-körbe, és íme, nagyon sok csont hevert a völgyben, és nagyon szárazak. És azt mondta nekem: ember fia, vajon élni fognak-e még ezek a csontok? Én feleltem: Uram, Istenem, ezt csak Te tudhatod! És Ő azt mondta nekem: prófétálj ezeknek a csontoknak! Én pedig szóltam hozzájuk: száraz csontok, halljátok meg az Úr szavát! Ezt mondja az Örökkévaló ezeknek a csontoknak: íme, lelket lehelek belétek, és élni fogtok, ínakat feszítek rátok, húst borítok arra, bőrrel vonom be, és lelket adok nektek hogy éljetek, és megtudjátok, hogy én vagyok az Örökkévaló! Én pedig prófétáltam, ahogy megparancsoltattam, és hang támadt szavaim nyomán, nagy zörgés, csont tapadt csonthoz. Íme, láttam, hogy ínak feszültek rajtuk, hús borította be, és bőr vonta be őket felülről, - de lélek nem volt bennük. Akkor azt mondta nekem az Úr: prédikálj a szélnek, prédikálj, ember fia! Mondd a szélnek: Így szólt az Örökkévaló, jöjj, szél, a négy égtájról, fújj ezekbe a halottakba, és azok élni fognak! Én pedig prédikáltam, ahogy parancsoltattam, és íme, lélek költözött azokba, életre keltek, és lábaikra álltak, - egy hatalmas, nagy sereg. Akkor szólt hozzám az Úr: ember fia, ezek a csontok – ők egész Izrael háza. Azt mondják rólunk, kiszáradtak csontjaink, elveszett a reményünk, végre ítéltettünk. Ezért prófétálj, és mondd meg nekik: így szólt az Úr, az Örökkévaló. "Íme, én megnyitom sírjaitokat, felhozlak titeket sírjaitokból, népem, és Izrael országába viszlek titeket. És megtudjátok, hogy én vagyok a Mindenható, midőn kinyitom sírjaitokat, és felhozlak benneteket azokból, népem, szellemet fújok belétek hogy éljetek, és leteszlek benneteket földjeiteken, - akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki mindezt mondtam és tettem" – eddig az Úr szava.

***

A régészek elgondolkodhattak. A prófétának sejtelme sem lehetett, ami később következett: hogy a zsidó királyság visszanyeri függetlenségét a Makkabeusok szabadságharca nyomán, hogy az új hódító, Róma, ismét vészt hoz ránk. Sem ő, sem a halála előtt álló ősünk nem tudhatta, hogy Róma valamennyi istenét nemsokára megbuktatja a zsidó hit egy Istene, de ez szétszórt népünkre csak új szenvedéseket hoz: Bizánc, iszlám, kiűzetések, pogromok, Harmadik Birodalom, Soá, Szovjetúnió. De egyben mindkettőjüknek igaza volt: mindegyiküket túléltük, a száraz csontok új életre keltek, az utódok ismét itthon művelik földjeiket, és bennük életre kelt a harcos ősök emléke, szelleme.

A régészek, élükön Jigáél Jádín volt vezérkari főnökkel, aki állása szerint a hadsereg főparancsnoka, de szakmája szerint archeológus volt, csendes katonai tiszteletadással temették el a három holttestet a hegy lábánál, mellettük a Könyv lapjaival. A kis síremlék jól látható a hegytető széléről, egykori lakásuk ablakából, ahol ma a kíváncsi turisták százai nézelődnek, és hallgatják a történetet Maszadáról és védőiről. De időnként más látogatói is vannak a hegynek. Az alapkiképzés befejeztével a hegytető plátóján kiskatonák sorakoznak, felvonják az állami zászlót, lángbetűket gyújtanak meg, és hangosan kiáltják:

Esküszünk, hogy Maszada soha többé nem fog elesni!

Odalent, a völgy sírjában a három halott megérti az eskü nyelvét. Bizonyára már békésen pihenve várják a feltámadást.

2007. október 15 / 5768. Chesván 3.

(Balra: izraeli harci gép a Maszada felett)