Cionista szervezetek III. – A Bár Giora

Simon bár Giora az első századi szikáriusok – korabeli zsidó szabadságharcosok – frakcióját vezette az első zsidó-római háború idején, az első században. Róla nevezték el a huszadik század hajnalán létesített Erec Jiszráél-i önvédelmi szervezetet.

Az első században, a zsidó felkelés harmadik évében, 68-ban négy zsidó vezető személyiség versengett egymással: Joszéf ben Mátiász, Eleázár ben Simon, Giszkalai János és Simon bár Giora – akinek a neve, a bár Giora annyit tesz: a betért fia. Bár Giora volt Giszkalai legfontosabb riválisa; népszerű tábornok, aki negyvenezer katonának parancsolt, s a „rabszolgáknak szabadságot, a szabad embereknek jutalmat” ígért politikai programjában. Azok a jeruzsálemiek hívták meg királynak, akik tartottak Giszkalai hatalmától. 69-ben lett a város uralkodója, míg arra nem kényszerült, hogy megadja magát Titus hadainak. Rómába hurcolták, ott végezték ki.

***

1907. szeptember 28-án a Poáléi Cion aktivistáinak egy csoportja gyűlt össze Jichák ben Cvi apró jafói lakásán. A földre telepedtek, mivel ben Cvinek nem volt arra pénze, hogy bebútorozza a lakást, és egy narancsos ládát használtak asztal gyanánt. Valamennyien egyetértettek abban, hogy Erec Jiszráélben csak akkor jöhet létre a harmadik zsidó állam, ha a zsidók képesek lesznek arra, hogy önmagukat, a földjeiket és a terményt megvédelmezzék a rablóbandák ellen. Ezeknek a bandáknak a fellépése ekkoriban még nélkülözött minden nacionalista színezetet. Nem terroristák voltak, hanem köztörvényes bűnözők, egyszerű haramiák, akik ellen ugyancsak arabokat fogadtak fel őrök gyanánt.

A résztvevők elhatározták, hogy szervezetet hoznak létre, és azt bár Gioráról nevezik el. Mottóként Jákov Kohén versének, a Hábirjonimnak egy sorát választották – azt, amelyet az oroszországi pogromokkal szembeszegülő zsidó védők is mondogattak, s azt, amely sor még sokszor kísért a zsidó állam megalapításáig vívott harcok során: „Vérben és tűzben esett el Júdea; vérben és tűzben támad fel Júdea ismét”.

A Bár Giora, a mai Izraeli Védelmi Erők „nagypapája” parancsnokává az alapító tagok – Jichák Ben Cvi, Mendel Portugáli, Jiszráél Giládi, Alexander Záid, Jechezkiél Hánkin, Jechezkiél Niszánov és Mose Givoni – Manya Sochát férjét, Jiszráél Sochátot választották. A tagok megesküdtek a titoktartásra, a fegyelemre, az önzetlen szolgálatra, az ügy iránti odaadásra és a hűségre. Határozatot csak egyhangú szavazással lehetett hozni. Ben Cvinek jutott a szerep, hogy pénzt kerítsen a Bár Giora számára. Tag csak az lehetett, aki minimálisan egy évet dolgozott a mezőgazdaságban. A szervezet Galileában kezdte meg működését. Később beolvadt az 1909. április 12-én alapított – a Bár Giorával szemben immár legálisan működő – HáSomérba.

Cionista szervezetek II. – Poáléi Cion

Az eredetileg marxista cionista zsidó munkásszervezet, mint a későbbi Izrael megannyi intézményének elődje, a cári Oroszországban gyökeredzett. A név jelentése: Cion Munkásai.

A Poáléi Cionnak volt elődje, a Bund – teljes jiddis nevén: Algemeiner Jiddischer Arbeiter Bund –, amelyről azonban sajnos nem emlékezhetünk meg a cionista szervezetek közt, mivel a Bund nem volt cionista – és épp a cionizmus 1901. évi visszautasítása miatt szakadt ki abból a Poáléi Cion, amely gyorsan nemzetközivé lett: 1903-ban már New Yorkban is volt fiókja, előbb, mint Erec Jiszráélben, ahol csak 1905. novemberében alakult meg. Magában Oroszországban 1906-tól üzemelt a szervezet; formálisan az ukrajnai Poltavában hozta létre a baloldali cionizmus nagy öregje, Beér Borochov (a képen).

Nagy gondban voltak azok, akik fából vaskarikát akartak gyártani, és az osztályharcos nemzetközi munkásmozgalmat össze kívánták békíteni a nemzeti otthon létrehozatalának mégiscsak súlyosan nacionalista gondolatával. Maga Borochov és számos ideológus úgy vélekedett, hogy Erec Jiszráélben előbb létre kell hozni a zsidó proletariátust, és azután következhet majd az osztályharc…

Létrejött a Poáléi Cion Világszervezete is, amely 1909. évi, második kongresszusán már valamivel gyakorlatiasabb szocialista célkitűzéseket fogadott el Erec Jiszráél tekintetében. Az akkor még ottomán-török uralom alatt lévő Ősújországban a Poáléi Cion megszervezte a Hásomér őrszolgálatot – a későbbi izraeli hadsereg csírája volt ez –, és a kibus háávodá (a munka meghódítása), valamint az ávodá ivrit (zsidó munka) ideológiai jelszavakat tűzte zászlajára, hogy kétkezi munkára szoktassa a zsidóságot. Ennek a munkának évtizedekre nagy lett aztán Izraelben a becsülete, egészen a hatvanas évek végéig. A Poáléi Cion emellett munkaközvetítőket, üzemi konyhákat és egészségügyi szolgáltatásokat tartott fenn tagjai számára, az első világháború alatt pedig kulcsszerepe volt a Zsidó Légió megszervezésében. Angliai szervezetük az első világháború végén elérte, hogy a brit Munkáspárt megfogalmazza a zsidók jogát a Palesztinába történő visszatérésre; ez a dokumentum három hónappal előzte meg a Balfour-deklarációt.

A Poáléi Cion 1919-1920-ban bal- és jobboldali frakciókra szakadt, nagyjából a Második Internacionáléban történteknek megfelelően. A jobbszárny elvetette a marxizmust, s voltaképp a modern szociáldemokrácia előfutára lett. Ehhez a szárnyhoz csatlakozott Dávid Ben Gurion, valamint Borochov régi barátja, a későbbi államelnök, Jichák Ben Cvi. A szakadás után „a két Beni” irányította a jobbszárnyat, időnként más mozgalmakkal is fuzionálva (a korabeli fotón balra Ben Cvi, középütt Ben Gurion látható, jobbra pedig Jichák Sochet, a „kibucok anyjának”, a mára méltatlanul elfeledett Manya Sochátnak a férje).

A baloldal egyenesen a borochovi elvek elárulásával vádolta a Beniket (holott ő már jóval korábban áttért a szociáldemokrata vonalra), nem vetette el a marxista és kommunista eszméket, és fáradhatatlanul lobbizott azért, hogy a Szovjetuniót vegyék fel a Kommunista Internacionáléba – sikertelenül, miután a Szovjetunió igazi sztálinista paranoiával viszonyult a cionizmus letagadhatatlan nacionalista tendenciáihoz, és nem kért ebből a segítségből. Az eleinte Mifleget Poálim Szocialisztimnek (Szocialista Munkáspárt) nevezett mozgalomból 1921-ben létrejött a Zsidó Kommunista Párt, amely egy évre rá a cionizmus feletti vita miatt megint csak kétfelé szakadt, az egyik frakció a Palesztinai Kommunista Párt, a másik a Palesztina Kommunista Pártja nevet vette fel. 1923-ban Palesztin Kommunista Párt néven egyesültek megint, és hivatalos tagja lettek a Kommunista Internacionálénak. A baloldali Poáléi Cion egy másik frakciója később a Hásomér Hácáir kibucmozgalommal szövetkezve hozta létre a Mápám pártot, 1948-ban. A véresen sztálinista Mápám csak 1953-ban, a prágai Slánsky-per hatására szakított a Szovjetunióval. (A képen az egyik 1950. évi választási plakátjuk látható, a felirat: „Alija, biztonság és béke veletek”.)

A baloldali frakció tevékenyen résztvett az orosz bolsevik államcsínyben. Maga Borochov személyesen szervezte a róla elnevezett brigádokat a Vörös Hadsereg soraiba. Egészen 1928-ig legális is maradt a Szovjetunióban a párt – csak akkor számolt le vele az NKVD hírhedt jevszekcijája, zsidó keretlegényekből álló terrorkülönítménye, holott az összes többi cionista szervezetet már 1919-ben elintézték. A maradék párt megtért a Szovjetunió Kommunista Pártja kebelére.

A Varsói Gettófelkelés hős mozgalma, a ZOB (Zydowska Organizacija Brojowa) több szervezetből tevődött össze: voltak Bné Akivások, a Dror tagjai, Hásomér Hácáir-osok, bundisták, kommunisták, és voltak a Poáléi Cion mindkét frakciójából. A nevezetesebbek közé tartozott: Adolf Berman, Hersz Belinski, Jochánán Morgenstern és Emmanuel Ringelblum.

A két Benin kívül nevezetesebb tagok voltak Jichák Tabenkin kibucvezető és a Szochnut végrehajtó bizottságának tagja, Slomó Kaplánszkij.

Ben Gurion az első világháború után a jobboldali Poáléi Ciont java részt bekebeleztette az általa irányított Munka Egységpárttal – ebből lett az 1930-as években a Mápáj, amely a zsidó pártok jó szokása szerint 1946-ban szakadt ketté, és a baloldaliak a Mápámban folytatták pályafutásukat. Még jó néhány szétválás és szövetségkötés következett, míg az egykori jobboldali Poáléi Cionból kialakult az izraeli Munkapárt.

Cionista szervezetek I. - A Nili

A modern idők első cionista kémszervezete az első világháború idején kezdett működni a török megszállás alatt álló Erec Jiszráélben Aaron Aaeronsohn, húgai, Sarah és Rivka, fivére, Alex, valamint barátjuk, Avsalom Feinberg vezetésével.

A nevét Sámuel első könyvének egy verse (15:29: Necách Jiszráél Lo Jsákér – azaz: Izrael erőssége nem tagadja meg [az ősapáknak tett ígéretet]) után kapta. A Nili volt egyben a szervezet jelszava is. A motivációt főleg az szolgáltatta, hogy Sarah Aaronsohn tanúja volt az örményekkel szemben elkövetett népirtásnak, és tartott tőle, hogy a zsidó kisebbség bármikor hasonló sorsra juthat az Ottomán Birodalmon belül. A csoport – melynek tagjai hittek abban, hogy az Erec Jiszráél-i zsidóságnak csak brit uralom alatt lehet bármiféle jövője – próbált kapcsolatot teremteni a Hásomér zsidó önvédelmi szervezettel, de ez a kísérlet a bizalmatlanság és a gyanakvás miatt eleve kudarcra volt ítélve. A sors fintora volt, hogy a török hatóságok – teljesen ártatlanul – már 1915-ben börtönbe vetették Avsalom Feinberget, Sarah Aaronsohn szerelmét. Kémkedéssel vádolták, holott a Nili még meg sem kezdte a működését.

1915 tavaszán, nyarán és őszén, nyolc hónapon át hatalmas sáskajárás volt a fél Közel-Keleten. Ez katasztrofálisan hatott a termésre, és a török hatóságok az akkor már világhírúő botanikus-agronómushoz, Aaron Aharonsohnhoz fordultak, aki nem zárkózott el a segítség elől, csupán annyit kért cserébe, hogy Feinberget helyezzék szabadlábra. A csapat, miután a sáskákkal kellett felvennie a küzdelmet, engedélyt kapott arra, hogy akadálytalanul mozoghasson az egész Országban. Eközben természetesen nem mulasztották el, hogy információkat gyűjtsenek az ottomán csapatmozgásokról, laktanyákról.

Az információkra azonban egyelőre senki nem volt kíváncsi. Alex Aaronsohn és Avsalom Feinberg több alkalommal próbálták az angolokkal felvenni a kapcsolatot Kairóban és Port Szaídban, de nem vették őket komolyan. A nexus csak akkor jött létre, amikor Aaron Aaronsohn Londonba utazott és meggyőzte az ügy fontosságáról Sir Mark Sykes brit diplomatát.

Miután sikerült megállapodni a részletekben, működni kezdett a britek palesztinai ötödik hadosztálya. Aaron Kairóban maradt, Sarah Zichron Jákovból irányította a műveleteket. Avsalom Feinberg 1917-ben értelmetlen halált halt. Gyalogszerrel indult neki Egyiptomnak, amikor nomád beduinok gyilkolták meg a szináji brit fronton, nem messze Rafachtól, a mai gázai-egyiptomi határátkelőhelytől. Erről azonban senki nem szerzett tudomást egészen 1967-ig; az előrenyomuló izraeli seregek ezután fedezték fel Feinberg földi maradványait egy fa alatt. A fa abból a datolyamagból nőtt ki, ami a Nili emberének zsebében volt meggyilkolásakor. A mai napig így nevezik: Avsalom Feinberg pálmája. Feinberg bajtársa, Joszéf Lisánszki megsérült ugyan, de ő sikeresen elérte a brit vonalakat.

A Monegan nevű hajó 1917 februárjától szeptemberéig rendszeresen elhaladt az atliti partoknál. Lisánszki ezen alkalmakkor a partra úszott, hogy magához vegye a Nili által összegyűjtött információkat és letegye azt a pénzt, amit az amerikai zsidók juttattak el az angolok közvetítésével a sáskajárás és a háborús viszontagságok, valamint a gazdasági nehézségek (1916-17 telén összeomlott a török valuta) miatt immár éhező Erec Jiszráél-i zsidóságnak. A németek új csodafegyverei, az U-bootok azonban egyre veszedelmesebbekké váltak, a Monegan útjai egyre kockázatosabbakká, így a Nili áttért a postagalambok használatára.

A törökök 1917 októberében fogták el az egyik galambot. Egy hét kellett ahhoz, hogy megfejtsék a Nili által alkalmazott, héber-arámi-francia-angol kódot, majd elfogják a csapat egyik emberét, Naaman Belkindet. Belkind némely történészek szerint a kínzások hatására mondott el titkokat a csoportról. Erre nézvést csak közvetett bizonyíték van – nevezetesen az, hogy a törökök Belkind elfogatása után vették körül nagy erőkkel Aaronsohnék Zichron Jákov-i házát és tartóztattak le mindenkit, akit ott találtak, köztük Saraht is, aki négynapi kínzás után öngyilkosságot követett el. Az elfogottakat Damaszkuszban börtönözték be; Lisánszkit és Belkindet halálra ítélték. A csoport hivatalosan csak később, Aaronsohn halálával szűnt meg.

George MacDonough, a brit hírszerzés főnöke a Nili kapcsán a következőket mondta 1919-ben, a woolwichi Royal Military Academyn:

„Kétségkívül emlékezetes marad Lord Allenby nagy palesztinai hadjárata, és sokan talán meglepődnek, milyen merész akciókat hajtott végre. Olyasvalaki, aki a partvonalról nézi a történteket, és nem ismeri jól a helyzetet, hajlamos azt gondolni: Lord Allenby felhatalmazás nélkül vállalt komoly kockázatot. Ez nem felel meg a valóságnak. Hiszen Allenby a (palesztinai) hírszerzésének köszönhetően teljes bizonyságga ismerhette az ellenség előkészületeit és mozgását. Belelátott ellenfele összes lapjába, így aztán magabiztosan játszhatott. Ilyen körülmények közt a győzelem már a hadjárat megkezdése előtt biztos volt.”

Az Erec Jiszráél-i zsidóságon belül már nem volt ilyen egyértelmű a Nili megítélése. Az valamelyest még érthető, hogy a jisuv, amikor még a törökök voltak az urak az Országban, elhatárolódott Aaronsohnéktól és elítélte a tevékenységüket, hiszen félő volt, hogy a kiszoruló ottomán hadak a zsidóságon töltik ki tehetetlen dühüket. Az viszont már több mint szégyen, hogy még sok évtizeden át akadtak, akik a Nili „felelőtlenségét” hánytorgatták fel, és azt állították, tevékenységük „veszélybe sodorta” az Erec Jiszráél-i zsidóságot. A vitára csak 1967-ben sikerült pontot tenni; Avsalom Feinberg földi maradványait ekkor hantolták el teljes katonai tiszteletadás mellett a Herzl hegyen lévő temetőben, s a gyászbeszédet a Kneszet elnöke és a Cahal főrabbija mondta.