Az elmebaj végső határa: felvette a mohamedán vallást a posztcionista „történész”

Dr. Uri Davis – aki a múltban több alkalommal apartheidnek titulálta azt a zsidó államot, ahol az arabság ma a legszabadabban és a legtöbb jogot élvezve élhet – és nem volt hajlandó katonai szolgálatot teljesíteni az Izraeli Védelmi Erőknél, egy héttel ezelőtt feltette a koronát pályafutására: betért az iszlámba a somroni Baka el-Garbíjében, és feleségül vette az egyik Fatach-aktivista lányát. Noha a betérés a zsidó vallásjog szerint – tisztesség ne essék szólván – annyit ér, mint halottnak a csók, Davis esete mégis jól reprezentálja, hová tart a világ.

A júdaizmus álláspontja szerint a zsidó mindig zsidó marad, bármilyen hitre tér is át; visszatérése érdekében tehát semmit nem kell tennie Davisnek abban a fölöttébb valószínűtlen esetben, ha kijózanodna, bár ezt őszintén és szívből kívánjuk neki. Noha a zsidóság szerint az iszlám még a legkisebb rossz valamennyi vallás közül, hiszen a legtöbb zsidósággal közös elemet hordozza (egy kisebbségi talmudi vélemény szerint életveszély esetén, nagyon szélsőséges esetben, az iszlámba még be lehet térni, szemben a kereszténységgel), a tömeggyilkosokkal parolázó, önmagát „anticionista palesztinai hébernek” bélyegző, doktorátussal is bíró klinikai elmebeteg mindenképp súlyosan megsértette a halachát, amely megtiltja az esküt – a hazája védelmét megtagadó, a katonáskodás helyett az alternatív szolgálatot választó Davisnek pedig az aposztáziával mindjárt kettőt is le kellett tennie: meg kellett esküdnie arra, hogy Allah az egy Isten, Mohamed pedig az ő prófétája.

Általános tapasztalat, hogy az öngyűlölő zsidó, ez a külön emberfajta, nem csak a zsidóságában, de más bőrben sem igen érzi otthon magát. Davis, aki korábban arról volt nevezetes, hogy „világi demokratikus államért” harcolt „a történelmi Palesztinában”, és - mint az 1984-es felvételen látszik - mosolyogva volt képes kvaterkázni Jasszer Arafattal, máris kijelentette, hogy követni fogja ugyan az iszlám szabályait, „de nem nagyon elkötelezetten”, magyarán annyit tart azokból meg, amennyit épp jónak lát.

Az iszlám új, a jelek szerint súlyosan Stockholm-szindrómás híve számára ezért igen nagy szerencsétlenség lenne, ha csakugyan arab állam alakulna Izrael helyén, lévén ez az alakulat nem ismerné el az „anticionista palesztinai héber” jogállást, és bizonyosan nem tolerálná az olyan magatartást, amely csak tetszés szerint kívánja a muzulmán vallás szabályait betartani. Ha pedig dr. Davis netán úgy döntene, hogy a továbbiakban nem kíván mohamedán lenni, és kipróbálja a hinduizmust, a káldeus vallást, netán amishnak áll, avagy – legvégső esetben – újfent a zsidóság kebelén belül töltekezik szellemileg, amely mélységes szégyenére őt kitermelte, azon nyomban halálos ítéletet hoznának ellene, imádottjainak vallása ugyanis nem ismeri az öngyűlölő zsidó által oly nagyra tartott, bálványimádott toleranciát, és még az sem számítana enyhítő körülménynek, ha az illető történetesen négy évtizede a palesztin jogok élharcosaként köpi arcul saját hazáját.