Jáir, a Halál Angyala – III.

A késedelemért is elnézést kérve folytatom a történetet, amely szerintem a huszadik századi zsidó sorsok egyik legizgalmasabbika. December 30-án az Arlozorov-gyilkosságnál hagytuk el, s ott, hogy Stern barátja és harcostársa, Tehomi hívására elgondolkodik azon, van-e értelme annak, hogy filosznak készüljön, és hazatér a reneszánsz fővárosából, Firenzéből.

Jáir az Irgun Cvai Leumi (Ecel) földalatti zsidó szabadságharcos szervezet soraiba lépett be, amely azt a célt tűzte ki, hogy egyszerre harcol a már akkor is védtelen polgári célpontokat kereső, de az angol mandátumi igazgatás ellen is lázongó arab terrorbandák és a velük szemben bűnös tehetetlenségről tanúbizonyságot tévő britek ellen. Utóbbiakat már akkor megfertőzhette a politikai korrektség, hiszen a kortárs Patai József, aki pedig hajlamos volt arra, hogy pozitívan lássa még a legkiábrándítóbb fejleményeket is, így panaszkodik a mandátum akkori kormányzójára, Sir Arthur Winchope-ra:

„…hivatalos jelentésében ’őszinte fájdalmának ad kifejezést, amiért egy eltévedt golyó Nabluszban eltalált és megölt egy arab leányt’, ugyanakkor, amikor ez az arab leány gyengéd kezeivel virágok helyett nagy követ dobált a háztetőről társnőivel együtt az angol katonákra… […] Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy az új katonák vonaton jönnek Egyiptomból, mert a repülőgépeken való szállítást csak sürgős esetekben alkalmazzák, és ez egyelőre nem forog fenn. Sir Arthur megnyugtatja a tüntetni szándékozókat, hogy a rendőrség könnyfakasztó gázbombákkal lett felszerelve, de ezek csak könnyekig megindító hatással vannak, elgyengülést és harcképtelenséget okoznak átmenetileg, de senki becses egészségében kárt nem tesznek…Sir Arthur hetekig úgy vélte, hogy az általános sztrájk legális harci eszköz, amelyet elnyomni nem lehet és nem gondolt arra, hogy más egy sztrájkhirdetés Angliában, művelt, intelligens munkások között és más a sztrájkhirdetés analfabéta, félvad churániak között, akik úgy értelmezik a sztrájk ’legális’ mivoltát, hogy a kormány most büntetlenül enged útonállni, gyilkolni, gyújtogatni, rabolni. És ezt az értelmezést muftik és sejkek mint szent tanítást viszik szerte az országba… Sir Arthur megengedte a ’vezéreknek’, hogy beutazzák az országot ’szervezni az ellenállást’ és még akkor is tárgyalt velük, amikor már a lázadás teljes nyíltsággal ütötte fel a fejét városokban és falvakban” (kiemelések Pataitól).

Mit tudunk ehhez hozzátenni? Nincs új a nap alatt; ha Sir Arthur Winchope idejekorán kivégezteti az iszlamista vezéreket, csapataikat megtizedeli, és vagy ötvenezer terrorgyanús alakot áttelepít Transzjordániába, az 1936-1939. évi arab felkelés minden bizonnyal elmarad. De hát ezek az önmegtartóztatás évei, a chamberlaini békepolitizálás évei voltak, azok az évek, amelyek során a kis híján Nobel-békedíjra jelölt Hitler szabadon készülődhetett arra, amit később elkövetett. Ami a vak londoni külpolitikát illeti, az távlati szerepet szánt az araboknak, Izrael megalakításával pedig – Balfour-nyilatkozat ide vagy oda – nem számolt… Rothadt, defetista esztendők voltak, nem csoda, hogy az arab terror elemében érezte magát.


Jáir hazatérése után aktívan belevetette magát annak a szervezetnek a munkájába, amelynek himnuszát, Az ismeretlen katonát egyébként ő írta korábban (a zenét menyasszonya szerezte hozzá); az induló a szakítás után a Lechinek is himnusza lesz majd. (Jobbra: az Irgun két tagja ebben az időszakban.) A bölcsészhallgatóból fegyvercsempész lesz. Ebben az időszakban a Brit Fehér Könyv előírásai vannak érvényben, amelyek rendkívüli módon leszűkítik a zsidók bevándorlási lehetőségeit – a hitlerista üldöztetés kellős közepén, amikor éppen hogy minél szélesebbre kellett volna tárni Erec Jiszráél kapuit. „Zsidó nemzeti otthonról” már szó sincs, a Balfour-nyilatkozatnak erre a különben is homályos fordulatára (mit értettek ez alatt? Autonómiát? Korlátozott államiságot? Félgyarmati létet? Protektorátust? Nem tudjuk) most már csak az Erec Jiszráél-i jisuv alapvetően baloldali vezetése emlékszik, ők emlegetik, mint valami mantrát, de ezzel sem törődik senki.

Jáir Stern nem az arabokban (balra egy 1936-ban készült kép) látja az igazi ellenséget. Globális világlátásának birodalmi méretű ellenfélre volt szüksége. Mai ésszel elképzelhetetlen, miért nem Németország jelentette automatikusan minden zsidó számára az ősgonoszt. Ne feledjük, hogy ekkoriban, a harmincas évek közepén még az emberarcú nemzetiszocializmus esztendeit írjuk. A világ a berlini olimipiára készül. Németország nemhogy kijött a gazdasági világválságból, de jobbára ismeretlenek voltak számára az olyan fogalmak, mint bűnözés, munkanélküliség, infláció – és ha mégsem, hát a náci propaganda sikeresen elfedte az itt-ott meglévő hiányosságokat. A zsidó lakosságot megkülönböztették, igyekeztek vagyonától megfosztani és a lehető legtöbbjüktől megszabadulni, ám ha valaki igazi cionista volt, ebben részint világnézete igazolását látta, részint azt remélhette, hogy a kiebrudalt, alapvetően jól képzett, munkabíró emberek legalábbis részben Erec Jiszráélt választják. Más szóval: a nácik tulajdonképpen még pozitív szerepet is játszottak azzal, hogy kirúgták az országból a magukat teljes gőzzel németnek képzelő egyedeket, ráébresztve őket arra, amire saját maguktól soha nem ébredtek volna rá: hogy tulajdonképpen - zsidók. Az arab felkeléssel szemben igencsak elnéző brit politika azonban épp az alijának tett be, és Jáir Stern szent dühe nem a zsidaitól szabadulni kívánó Berlin, hanem London felé fordult: elvégre a britek nem adtak ki kellő számú bevándorlóvízumot, és ők voltak azok is, akik kétkulacsos játékot játszva a cionizmus ellen izgatták az arabságot. Az már csak hab volt a tortán, hogy Nagy-Britannia, noha Palesztinát egyáltalán nem gyarmatként szerezte meg, hanem népszövetségi felhatalmazással mandátumként igazgatta, szabályszerű gyarmattartóként terpeszkedett a zsidóság ősi földjén, és úgy is viselkedett. Ugyan mi különböztethette meg Stern szemében Angliát Rómától? Semmi a világon. S míg Európát járva szervezte az Irgun fegyver-utánpótlását, egyre inkább arról álmodozott, hogy felszabadítja Erec Jiszráélt.

Bétár-tagok felvonulása Varsóban 1938 szeptemberében, a Harmadik Bétári Világkongresszus idején

Jáir a Bétár egyik lengyelországi konferenciáján beszélte rá Menáchem Begint, a majdani miniszterelnököt (jobbra, fiatalon) és Jiszráél Siévet (a későbbi Jiszráél Eldádot) arra, hogy javasolják Zsabotyinszkijnak Erec Jiszráél fegyveres erővel történő visszahódítását. Ám Zsabotyinszkij – noha amúgy realista volt – még mindig hitt a korábbi londoni ígéretekben; azonfelül (lássuk be: teljes joggal) abszurdnak és nevetségesnek tartotta az ötletet, hogy egy egy-két ezer fős csoport szembeszálljon a Brit Birodalommal. Begint és Siévet azonban akkorra már megfertőzte a Jáirból áradó csodás, félelmetes, eszelős energia, és később – Zsabotyinszkij akkor már nem élt – kulcsszerepet vittek a fegyveres felszabadító harcban. Jáir lengyel-zsidó és nem-zsidó, de az üggyel szimpatizáló katonatisztek segítségével titokban negyvenezer fős hadsereget kezdett szervezni európai zsidókból. Az volt az elképzelés, hogy ezzel a negyvenezer emberrel inváziót – szabályszerű partraszállást – hajtanak majd végre, és az Irgun ezzel párhuzamosan zsidó felkelést robbant ki Erec Jiszráélben. Soha nem tudták meg, mennyi realitása volt – ha egyáltalán volt – ennek a tervnek. Végrehajtását meghiúsította a második világháború kirobbanása.

Miután a nyugati hatalmak hadban álltak Németországgal, Zsabotyinszkij egyértelműen arra utasította az Irgunt, hogy mindennemű, Nagy-Britanniával szembeni fegyveres tevékenységet függesszen fel. Noha a múltban éppenséggel nem ment ritkaságszámba, hogy az Irgun legfelsőbb parancsnoksága figyelmen kívül hagyta Zsabotyinszkij túlságosan angolbarátnak tartott utasításait, most arra a következtetésre jutottak: több szempontból sem lenne szerencsés, ha a szervezet gyakorlatilag náci oldalon harcolna Anglia ellen. Sokan voltak az Irgunban – köztük Dávid Ráziél is –, akik egyenesen a brit hadseregbe jelentkeztek, hogy Hitler ellen harcolhassanak, és az angolokkal való leszámolást a háború utánra halasztották. (A képen az East Kent Regiment 12. századának zsidó katonái gyakorlatoznak a Jezréel Völgyében.)

Jáir Stern nem tartozott közéjük. Ő továbbra is úgy vélekedett, hogy az angolok legalább annyira ellenségei Izraelnek, mint a németek, hiszen aktívan akadályozták a bevándorlást, ezzel tulajdonképpen gyilkolva a zsidókat. Meglátása szerint a szövetségesek önnön érdekeik végett folytatták harcukat a tengelyhatalmakkal, és ennek a harcnak semmi köze nincs a náci ideológia gyűlöletéhez vagy pláne a zsidómentéshez. Sternnek ebben kétségkívül igaza volt. Kutyát nem érdekelt sem Párizsban, sem Londonban, vajon a zsidók élnek-e, halnak-e, sőt; és ezt az érdektelenséget - ha ugyan csak erről volt szó - később vastagon aláhúzta, hogy a háború alatt a szövetségesek soha, még véletlenül sem bombázták sem Auschwitzot, sem a többi megsemmisítő tábort, sem az azokhoz vezető vasútvonalakat. Jáir Stern kijelentette: ebben a háborúban nem kell senkinek az érdeke mellé felsorakozni, hanem meg kell fogalmazni a saját, zsidó érdeket. Ha valaki ebben a helyzetben felölti a brit egyenruhát, az annyi, mintha bálványimádást követne el – az pedig a zsidó vallás szerint egyike annak a három bűnnek, amitől az embernek még élete árán is tartózkodnia kell. Jáir szerint az angolok mellé csak akkor szabad kiállni, ha ez minimálisan korlátlan zsidó bevándorlás engedélyezésével jár együtt. Hitt abban is, hogy az európai zsidóság sorsát nagyban meghatározhatja, hogy létezik-e független zsidó állam vagy sem – ezzel sem igen vitatkozhatunk –, márpedig a független zsidó állam létrehozásának legfőbb akadálya a Brit Birodalom.

Jáir Stern hozzálátott, hogy ezt az akadályt eltávolítsa az útból. Még nem volt harminchárom éves. A Teremtés 5700. évében – 1940-ben – szakított az Irgun Cvai Leumival és létrehozta saját szervezetét. A Locháméi Chérut Jiszráél – Lechi: Izrael Szabadságharcosai – hadat üzent a Brit Birodalomnak. Később ez a törekvés a teljes revizionista-cionista szárny magától értetődő ideológiájává vált. Akkoriban azonban ultraradikalizmusról, vagy ha így jobban tetszik, nevetséges őrültségről tanúskodott.

A britek nem nevettek sokáig.

A befejező részért kattints ide.

Zsabotyinszkij unokája is a Likudban

Örök törvény, hogy akármilyen mély is a gödör, egyszer, valahol el kell érni az alját, hogy onnan fölfelé vezessen az út. A Likud mostanság nagyon rákapcsolt, a felmérések szerint egyértelműen győzni fog – persze, messze még a február… S talán elindult valami.

Az izraeli politikai élet, mint a nagyvilág – jelesül az euroatlanti civilizáció – évtizedek óta rohad. Valaha hatalmas figurákat, igazi gigászokat termelt ki, akik már életükben legendává váltak, s ami a legfontosabb, azok maradtak haláluk után is.

Régebbi olvasóim tudják, 1991-ben alijáztam, és a mai napig úgy érzem, még épp hogy elértem, érezhettem a hősidők visszfényét, a cionizmus nagy napjainak hangulata maradékát, mint a vándor, ha hatalmas tábortűz maradványaihoz ér, és még érzi kicsit a parázs melegét. Nem sokkal alijám után halt meg Menáchem Begin, a tisztességnek ez a szobra; egykori harcostársa, Jichák Sámir volt a miniszterelnök, kihívója pedig Jichák Rabin… az utolsó nagy generáció.

Utánuk már jöttek jobbról és balról mások. Egyenes és tisztességes katonatisztek, mint Ehud Bárák és Áriél Sáron, akiket elvakított a béke lidérclángja, és mindent feláldoztak annak a hazugságnak az oltárán, amelyért Rabin életét adta. Jött rajtuk kívül aztán sok percemberke, egy-két tolvaj, jöttek etnikai bűnbandák, jött sok mindenki, aki a nyavalyás kis pecsenyéjét szerette volna annak a bizonyos nagy tábortűznek a maradványánál sütögetni. Látni is rossz volt. A hányinger kerülgette az embert az ultrakorrupt Ehud Olmerttől. Félreértés ne legyen: az izraeli politikai, közélet soha nem csúszott olyan mélységekbe, mint a magyar. Szó sincs ilyesmiről. Csakhogy azokat, akik Izraelért felelősek, nem ehhez a pitlák tolvajbandához mérjük, hanem a nagy elődökhöz. Ben Gurionhoz, Weizmannhoz, Dájánhoz, Golda Méirhez.

A Likud minden közvélemény-kutatás szerint jól áll, mandátumok számában 32:26 arányban verné a Kadimát (a Munkapárt 10 mandátum körül jár, legjobb úton afelé, hogy kispárttá váljon), és egymás után jelentkeztek nagy nevek, hogy csatlakoznának hozzá. Egyáltalán nem csak jobboldaliak. Visszatért a pártba Dán Meridor; jelentkezett Ászáf Chefec volt országos rendőrkapitány, Uzi Dáján tábornok, Joszi Peled tábornok, Tál Brody kosárlabdacsillag, Mose Jáálon egykori vezérkari főnök, valamint Samir fia, Jáir. Nemrég pedig Begin fia, Beni Zeév Begin – mondani sem kell, kiről kapta a középső nevét. És most itt van annak az embernek az unokája, akiről kapta: Zeév Zsabotyinszkij. Igen, annak a Zsabotyinszkijnek az unokája, aki gyakorlatilag a mai egész izraeli jobboldalnak az atyja.

Binjamin Netanjáhu csábítgatta már egy ideje Zeévet, aki egyébként a mobiltelefónia szakembere, több elmés újítást is köszönhet neki állítólag az iparág. Az egyik egy kürtő alakú ketyere, amit rá lehet tenni a maroktávbeszélőre; ez megelőzi, hogy túl közel tartsuk azt az agyunkhoz, és idejének előtte kisüssük azt (ezek szerint mégis lennének a mobiltelefonnak káros hatásai?)

Igen, lehet epésen fortyogva kérdezni, ahogyan a Háárec publicisztikája teszi, hogy ugyan miként férhet meg egy pártban egy Dán Meridor és egy Zeév Zsabotyinszkij. Megmondom én a választ. Úgy, ahogyan egy országban is megférnek ők. Az az ország nem túl nagy. Vannak, akik azon dolgoznak, még kisebb legyen, lehetőleg szűnjön is meg. Ez meggyőződésem szerint soha nem fog megtörténni, de a szart sokáig lehet kenni. A gödör még mélyíthető. Lehet még tovább kiegyezést keresni az arabsággal, amely a kijózanító erőszakon kívül semmi másból nem ért. Lehet tovább rothasztani az ország közéletét. Vagy pedig össze lehet fogni. Az Ország legfőbb baja mindig is a széthúzás volt. Most kell egy csapat, ahogyan Minarik mosodás mondotta volt. Egy olyan csapat, amilyen anno a Munkapárt is volt. A Munkapártot vádolták sok mindennel, főként egyeduralomra törekvéssel, majd’ három évtizedes uralma alatt az Ország mégis megnyert három háborút, felszabadította Júdeát, Somront, a Golant, a Gázai-övezetet és a Szináj-félszigetet, és virágzó gazdaságot épített. Gyűjtőpárt volt, sok nagy arccal, a karizmatikusokból akár egész kormányokat tudott kiállítani. Most mintha a Likud menne ugyanebbe az irányba. Meglátjuk!

Zeév képe után feltúrtam a netet, persze kizárólag a nagyapjáról van fotó. De ami késik, nem múlik. Igyekszünk lépést tartani a választásokkal. Meg azzal, hogy a Háárecet elönti az epe. :-)

Nagy Izrael: miért ne?

Erec Jiszráél Háslemá. Így hívják héberül Nagy-Izraelt. Álom volt ez is. Hogy valaha valósággá válik-e, azt ma senki nem tudhatja.

Filléres ügy volt annak idején, éspedig a szó szoros értelmében. Jasszer Arafat, a PFSZ terrorszervezet főembere 1988. december 13-án nagy garral váratlan sajtókonferenciát hívott össze Genfben, amelyen azt állította, az egyik izraeli pénzérme, a tízagorás magán viseli Nagy-Izrael térképét, és ez is csak azt bizonyítja, hogy a cionisták be akarják kebelezni a Közel-Keletet, mert a tervezett ország a Földközi-tengertől Mezopotámiáig, a Vörös-tengertől pedig az Eufráteszig terjed.

Arafat persze a numizmatikához is pontosan annyit értett, mint bármi máshoz (az ő nevéhez fűződik annak a képtelen hülyeségnek a terjesztése is, hogy az izraeli zászlón látható két csík a Nílust és az Eufráteszt jelképezi [valójában a vallási szertartásokhoz használt csíkos imalepel inspirálta a zsidó állam lobogóját]). Sikoltozása azonban messzire hatolt, míg a zsidó állam központi jegybankja, az Izrael Bank hiába mutatott rá, hogy az állítás igazi fajsúlyos ostobaság; a felhánytorgatott tízagorást ugyanis egy ókori érme (jobbra) után tervezték, amely i. e. 37 és 40 között volt Izraelben forgalomban, II. Mátitjáhu Antigónusz – az utolsó hasmóneus király – uralkodása idején; ezt vette alapul Nátán Karp érmetervező, nem a tízagoráson, hanem még a régi százsekelesen; innen tették át a tízagorásra 1985 szeptemberében, amikor az új sekel felváltotta az infláció tépázta régit, merthogy száz régi sekel épp az új egytizedét érte, vagyis tíz agorát. Az Izrael Bank arra is felhívta a figyelmet, hogy ugyanez a tízagorás az ő szimbóluma is (balra).

Nagy Izrael álma persze létezik és létezett már akkor is, noha az izraeli tízfilléreshez semmi köze nem volt. Az álom egyben parancsolat is. A Bibliában Isten még a Teremtés könyvében (15:18) jelöli ki „Egyiptom folyójától a nagy folyóig, az Eufrátesz folyóig”. Az Eufráteszt illetően nagyon nincs mit vitatkozni. Elég egyértelműnek tűnik a mondat első fele is, lévén Egyiptom igencsak „egyfolyós” ország; mindazonáltal vannak vélemények, melyek szerint a nagy folyó mégsem a Nílusra vonatkozna, hanem a Szináj-félsziget északi részén található Vádi el-Árisra. Akár így, akár úgy, az biztosnak tűnik, hogy Izrael jelenlegi határai között nem éri el az isteni meghatározásban foglalt kiterjedését.

A határokról már akkor vita folyt, amikor Izrael államiságának helyreállítása csak néhány fantaszta agyában létezett. A fantaszták közt volt Herzl Tivadar, aki 1900 táján automatikusan az akkori teljes Szíria tartományban – a mai Szíriában, Izraelben, Jordániában, Libanonban és a Palesztin Hatóság területén – képzelte el az Ősújországot. Herzl, akinek fogalma sem volt arról, hogy az arabság terrorhadjárattal fog reagálni már röpke két évtizeddel később a zsidó hon visszafoglalására, úgy képzelte, a betolakodók valami oknál fogva önként és dalolva vesznek majd részt az államalapításban, hiszen ez nekik is jól felfogott érdekük. 1898-ban Herzl még úgy tervezte, az egyiptomi határ és az Eufrátesz közti területet „kéri el” a török szultántól. Négy évvel később pedig mezopotámiai betelepülésről beszélt.

A jobboldali – ún. revizionista – cionisták vérmes reményeket dédelgettek, a mozgalom alapítója és annak legnagyobb alakja, Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkij 1935-ben kijelentette: „Izraeli birodalmat akarunk.” A Stern csoport – Avraham Stern csapata –, amely a legmesszebb ment el e tekintetben, egyértelműen a bibliai sorok alapján állt, olyannyira, hogy azokat felvette alapszabályába is. Sternék nem a megalkuvásukról voltak híresek, és ha rajtuk múlik, Izrael ma körülbelül tízakkora, mint most. A Stern-szervezet egyik tagja hatalomra is került, csak jóval később. A tagot Jichák Samirnak hívták, az év pedig 1983 volt. Samir Ben Gurion után a második leghosszabb terminust mondhatta magáénak. 1989-re „teljes nonszensznek” nevezte, hogy hazája valaha is be akarná teljesíteni a Nagy-Izrael eszméjét.

Amely azonban mindannyiszor felbukkant, valahányszor a nagy idők nagy emberekkel találkoztak. Mose Dáján, aki nem sokkal a Hatnapos Háború után meglátogatta a Golan-fennsíkon állomásozó csapatokat, állítólag oda nyilatkozott – hatalmas „baloldali” létére –, hogy „az elmúlt generáció megalapította Izraelt az 1948-as határok között; mi megteremtettük az 1967-es határok között; nektek pedig meg kell teremtenetek Nagy-Izraelt a Nílus és az Eufrátesz között.” Nincs biztos forrás arra nézve, hogy csakugyan így fogalmazott, miután a beszédnek másfajta verziói is forgalomban vannak („miénk Jeruzsálem… és most úton leszünk Játríb és Babilon felé”, mondta volna), könnyen elképzelhető azonban, hogy a hadtörténelem egyik legnagyobb katonai diadala után mondott ilyesmit vagy ehhez hasonlót, és baloldaliság ide, Mápáj oda, Mose Dájánt magával ragadta a birodalmi hév. Miként Menáchem Begint is, aki több – főleg arab – forrás szerint ugyanebben az időszakban Irak, Szíria, Törökország, Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szudán, Libanon, Jordánia és Kuvait vagy ezen országok területei egy részének bekebelezéséről szónokolt volna. 1967 forró nyarán elvégre semmi sem tűnt lehetetlennek.

A huszadik század végén szinte már minden annak tűnt. Ekkor már csak elszigetelt csoportocskák – Avrom Smulevics aprócska Beád Árcénu (A hazáért) csapata, valamint az Ahavat Jiszráél vette komolyan a Nílus-Eufrátesz eszmét, ám ezek a marginális csoportok mindösszesen sem számláltak ezer főt.

Maga a Nagy-Izrael kifejezés sem azt jelentette már a köztudatban, mint eredetileg. A kilencvenes években, a palesztinokkal megindult párbeszéd idején Nagy-Izrael az 1967-ben felszabadított és azóta ki nem szolgáltatott területeket jelentette, hiszen ezekről folyt a vita. Kellenek, vagy béke fejében visszaadjuk őket? Az Erec Jiszráél Háslemá a jobboldal szóhasználatában „a területekre” vonatkozott, és a Likud Binjamin Netanjáhu miniszterelnöksége idején hivatalosan is kiiktatta az eszmét a párt programjából.

Kérdés, ezek után lehet-e ma arról beszélni, hogy Nagy-Izraelnek, különösen a Nílus-Eufrátesz relációban, bármi értelme lenne – már ha nem vallási alapon állunk a dologhoz.

Természetesen semmi értelme nem lenne, ha az 1991-ben Madridban kezdetét vett békefolyamatnak lett volna valami kézzelfogható eredménye – már a sorozatos arab hitszegésen és a mind erőteljesebben folytatott terrorhadjáraton kívül. A békefolyamat azonban halott. Halott akkor is, ha százszor az ellenkezőjét állítja az amerikai elnök, az EU, japán avagy a sóhivatal. Halott, mert sohasem is élt. Halott, mert az egyik fél, az arab, soha egy pillanatig nem gondolta komolyan, és a még aláírt szerződéseknek sem volt egyetlen olyan szakaszuk, amit rövidesen lábbal ne tiport volna. Halott, mert az arab-iszlám egyetlen alternatívát ismer a békére, ez pedig az, hogy az izraeliek takarodjanak őseik földjéről, és menjenek vissza Ausztriába meg Németországba, ahogyan Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnök javasolta. Ez az alternatíva is csak időleges, hiszen az iszlámnáci ideológia nem éri be sem Gázával, sem Jehudával, sem Somronnal, sem egész Izraellel, naggyal vagy kicsivel; nem áll meg semmiféle határon, végcélja az egész világ, Ausztráliától Alaszkáig, Chilétől Norvégiáig.

Ilyen körülmények között ugyan miért is ne álmodozhatnánk Erec Jiszráélről, különösen most, hogy felelősség nélkül tehetjük, hiszen a horizonton egyáltalán nem rémlik fel egy megnagyobbodott zsidó állam képe? Miért is ne gondolhatnánk bele abba, hogy Izrael átveszi az arab olaj egy része felett az ellenőrzést, amikor a háborúk eddig csak diadalt hoztak a zsidó
állam számára, míg a békék csak megszégyenülést, területveszteséget és belső rothadást?

Miért is ne moshatná három tenger Izraelt?

Áprilisi évfordulók

1881. április 1. Zsidóellenes zavargások robbannak ki Jeruzsálemben.

1920. április 1. Az NSDAP felemelkedésének kezdete Németországban (annak a napnak az évfordulóján, amelyen Hámán kiadta a zsidóság kiirtására vonatkozó dekrétumát).

1925. április 1. Lord Balfour megnyitja Jeruzsálemben a Héber Egyetemet.

1933. április 1. Megkezdődik a zsidó kereskedők ellen a hivatalos náci bojkott (jobbra: SA-rohamosztagosok hívják fel az utcán a németek figyelmét arra, hogy ne vásároljanak zsidó üzletben).

1279. április 2. Számos zsidót végeznek ki Londonban rituális vádak alapján.

1550. április 2. A genovai zsidók kiűzetése.

1979. április 2. Menáchem Begin személyében első ízben jár izraeli miniszterelnök Kairóban.

1544. április 3. V. Károly császár megerősíti az ausztriai zsidóság privilégiumait.

1949. április 3. Izrael és Jordánia tűzszünetet ír alá.

1917. április 4. Az orosz forradalmi kormány – Oroszország történetében első ízben – teljes egyenlőséggel ruházza fel az oroszországi zsidókat. Ebben az időben Oroszország határai között él a világ zsidóságának mintegy fele.

1920. április 4. Gyilkos arab pogromok zajlanak Jeruzsálemben.

1951. április 4. A művelt Nyugat egyik szégyenteljes – és agyonhallgatott – eseménye: pogromok zajlanak Salzburgban a Holocaust-túlélő zsidók ellen. Emberélet nem vész oda, huszonhat zsidó viszont megsérül.

1464. április 5. Antiszemita zavargások zajlanak Sevillában.

1919. április 5. A lengyel hadsereg kivégez huszonöt zsidó fiatalt, akik a Joint által küldött segélycsomagokat osztják szét a pinski zsidó közösségnek.

1938. április 5. Antiszemita zavargások robbannak ki a lengyelországi Dabrowában.

1848. április 6. Egyenjogúsítják a poroszországi zsidókat.

1941. április 6. A nácik két gettót alapítanak a lengyelországi Radomban (jobbra a zsidók összegyűjtése folyik a városban). Ugyanezen a napon lerohanják Jugoszláviát és Görögországot, megpecsételve az ottani – de különösen a görög – zsidóság javának a sorsát.

1954. április 6. Edmond de Rothschild báró (balra) földi maradványait elszállítják Zichron Jáákovba, abba a bortermelő faluba, amely az ő nagylelkűsége jóvoltából jött létre.

1957. április 6. Befut Eilátra az első tankhajó, fedélzetén a Perzsa-öbölből származó olajjal.

1645. április 7. A Holland Nyugat-Indiai Társaság engedélye jóvoltából Michael Cardoso személyében praktizálhat Brazíliában az első zsidó.

1933. április 7. Hatályba lép az antiszemita náci törvénykezés első két darabja, amely a közszolgálattól és a jogászi hivatástól tiltja el a zsidókat.

1801. április 8. Vérvád-képtelenségekkel felheccelt román katonák pogromban százhuszonnyolc zsidót mészárolnak le Bukarestben.

1941. április 8. A nácik létrehozzák a kielcei gettót.

1940. április 9. Németország lerohanja Dániát és Norvégiát.

1570. április 10. Az itáliai Cremonában jiddis fordítással jelenik meg a Chumás.

1302. április 11. A barcelonai zsidókat rendeletileg kötelezik arra, hogy térdeljenek le, valahányszor szentségekkel ellátott pappal találkoznak.

1891. április 11. Vérvád-ostobaságok miatt pogromok törnek ki Korfu szigetén.

1909. április 11. Tel-Aviv megalapítása (a város jövőre lesz száz éves!)

1912. április 11. Leteszik a haifai Technion alapkövét.

1961. április 11. Jeruzsálemben kezdetét veszi a magyarországi zsidóság hóhéra, Adolf Eichmann pere.

1464. április 12. A krakkói pogromok során harminc zsidót gyilkolnak meg.

1945. április 20. Az amerikai hadsereg felszabadítja Buchenwaldot. A láger húszezer lakója kapja vissza szabadságát.

1951. április 20. A Kneszet döntése értelmében Niszán 27-én lesz a Soá Napja (idén: május másodikára esik). Ezen a napon robbant ki a Varsói Gettófelkelés. Az indoklás szerint a Holocaustra olyan napon kell emlékezni, amelyen a zsidók fegyvert fogtak elnyomóik ellen.

1556. április 13. Az itáliai Anconában megégetik a júdaizmusba visszatért portugál marannusokat. Válaszul a zsidók bojkottálják az anconai kikötőt. A diaszpóra kezdete óta ez a zsidóság első szervezett fellépése veszélyben lévő testvérei megsegítése érdekében.

1944. április 14. Athénból elindul az első görögországi deportálóvonat Auschwitzba.

1250. április 15. A pápa nem hajlandó engedélyezni, hogy a zsidók súlt építsenek a spanyolországi Córdobában.

1402. április 15. A pápa privilégiumokat ad Róma zsidóságának.

1912. április 15. Elsüllyed a Titanic. Az utasok közt vannak jól ismert, dúsgazdag zsidók és koldusszegény bevándorlók egyaránt. Lásd március 11-i posztunkat.

1945. április 15. A brit hadsereg felszabadítja a belseni koncentrációs tábor negyvenezer lakosát.

1871. április 16. A Német Birodalomban megszűnik a zsidókat sújtó összes hátrányos megkülönböztetés.

1922. április 16. Megalapítják a vallásos cionista tábor mozgalmát, a Poél HáMizráchit.

1750. április 17. Nagy Frigyes porosz uralkodó megszorításokat léptet életbe a zsidókkal szemben. Intézkedései előrevetítik az antiszemitizmus feléledését az ún. Felvilágosodás korszakában.

1389. április 18. Prágában háromezer zsidót mészárolnak le.

1506. április 19. Pogrom a lisszaboni marannusok ellen.

1848. április 19. Zsidóellenes zavargások törnek ki Pest-Budán.

1919. április 19. A Vilniust elfoglaló lengyel hadsereg a város zsidóságára támad.

1936. április 19. Zsidóellenes lázongások törnek ki arab részről Erec Jiszráélben.

1943. április 19. Keresztény vasutasok által segített zsidó földalatti szervezet kisiklat egy deportálóvonatot, minek következtében több száz zsidó megsemmisítése marad el.

1799. április 20. Elhangzik az első modernkori ígéret egy zsidó állam megalapítására, nem kisebb személyiség, mint Napóleon (balra fiatalkori arcképe) részéről, aki azt állítja, segíteni fog a zsidóknak „az ősi Jeruzsálem újjáalapításában”.

1899. április 20. Megszületik Adolf Hitler.

1933. április 21. A németországi náci hatalomátvétel után X. Keresztély dán király – hogy a zsidóság iránti szimpátiáját demonstrálja – megjelenik a koppenhágai Kristály zsinagóga fennállása 100. évfordulóján rendezett ünnepségeken. (A dán király [jobbra], a később elterjedt történelmi legendával szemben, nem tűzte ki a sárga csillagot a nácik bevonulása után.)

1593. április 22. A hollandiai Amszerdamban letelepednek az első zsidók.

1872. április 22. A bajorországi zsidók egyenlő jogokat kapnak.

1615. április 23. XIII. Lajos francia király rendelete értelmében minden keresztény számára halálbüntetés terhe mellett tiltatik meg, hogy zsidónak menedéket nyújtson vagy vele társalogjon.

1891. április 23. Moszkvában megjelenik a zsidók kiűzéséről szóló rendelet.

1921. április 24. Vlagyimir Zeév Zsabotyinszkijt, a jobboldali cionizmus atyját a brit mandátumi kormányzat tizenöt évre ítéli, amiért tagja volt a zsidó önvédelmi erőknek.

1848. április 25. Az új osztrák alkotmány garantálja a zsidó vallás szabad gyakorlását.

1881. április 25. Negyedmillió német ír alá petíciót, amelyben kérik, hogy a kormány rekessze a német határokon kívülre a külföldi zsidókat. Ez a dátum a modern német antiszemitizmus nyitánya.

1655. április 27. A Holland Nyugat-Indiai Társaság igazgatótanácsa nem engedélyezi, hogy Peter Stuyvesant, Új-Amszterdam (ma: New York) kormányzója kirekessze városából a zsidókat. A Társaság külön kimondja, hogy zsidókkal szemben kereskedelmi vonatkozású megszorítások nem hozhatók. Ezzel nem csak a zsidóság fizikai biztonságát, de gazdasági fejlődését is garantálják. Egyetlen megszorításként azt mondják ki, hogy a zsidóság köteles önnön szegényeiről gondoskodni. Ez újabb lökést ad az Újvilág zsidó filantrópiájának.

1881. április 27. Véres pogromok veszik kezdetüket az oroszországi Jelizavetgradban.

1945. Az amerikai hadsereg felszabadítja Dachaut.

1800. április 30. Rendelet tiltja meg Oroszországban, hogy a zsidók bármilyen nyelvű könyvet importáljanak.

1940. április 30. Lódzban a nácik létrehozzák az első zárt és őrzött gettót (a képen a gettó leveskonyhája előtt állnak sorban az emberek).