Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jeruzsálem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Jeruzsálem. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. június 1., szerda

Felhívás! Támogasd: Jeruzsálem Izrael örök és oszthatatlan fővárosa!

Izrael erős nyomás alatt van, hogy Jeruzsálemet ossza meg, és a város palesztin fennhatóság alá kerüljön. Kelet-Jeruzsálem, az Óvárossal, a Templom-heggyel és a szent helyekkel arab kézbe kerülne. A történelem során 1948-67-ig arab kézben volt ez a terület, és a nem muszlimok számára tilos volt a látogatása. Csak Izrael garantálhatja ezeknek a helyeknek a szabad látogatását minden nemzet és vallás képviselője számára.



Ha egyetértesz a fentiekkel, írd alá a Jeruzsálem Nyilatkozatot, miszerint Jeruzsálem örök fővárosa a zsidó népnek, és oszthatatlan fővárosa kell maradjon Izraelnek. A nyilatkozatot Izrael miniszterelnöke, Binjamin Netanjahu, Jeruzsálem polgármestere, Nir Barkat és a Kneszet tette közzé.

A véleménynyilvánításhoz az alábbi linkre kattintva meg kell adnod majd a neved (first name - keresztnév, last name - családnév), ki kell választani az országod (Hungary), és megadnod egy e-mail címed, majd megnyomni a végén levő Sign Declaration gombot.

Link:



2011. április 18., hétfő

Boldog ünnepet!

Sziasztok! Nagyon boldog és nagyon kóser Pészáchot kívánunk kedves mindnyájunknak, valamint azt, hogy jövőre már tényleg Jeruzsálemben ünnepelhessük. Chág száméách!

Nechemia ben Avraham, Levana Rút bat Avraham
Miért Cion?


2011. január 24., hétfő

Big deal

A palesztinok a béketárgyalásokon felajánlották az örök, egységes és oszthatatlan izraeli főváros keleti felét Izraelnek. Egy városrészt, ami soha nem volt az övék, most sem az övék és soha nem lesz az övék. Még mondja valaki, hogy a zsidóknak van jó üzleti érzékük.

Az al-Dzsazíra katari hírtelevízió – az arab CNN – ezerhatszáz bizalmas dokumentumot tett közzé, amelyekből kiviláglik, hogy a béketárgyalásokon résztvevő palesztin fél a 2008. augusztusában folytatott titkos tárgyalásokon lemondott volna a „majdnem teljes” Kelet-Jeruzsálemről, vagyis annak a városrésznek a nagyobbik – zsidók által lakott – részéről, amely 1967-ben került vissza Izraelhez. Nem „Palesztinától”, az ugyanis akkor nem létezett, hanem a Jordán Hasemita Királyságtól, amely abban az évben, a Hatnapos Háborúban Kelet-Jeruzsálemből ágyúzta Nyugat-Jeruzsálemet.

Nem mindennapi üzleti érzékre vall, hogy az arab tárgyalódelegáció felajánl egy városrészt, ráadásul nem is teljes egészében, ami nem az övé, soha, a történelem folyamán egy percig sem tartozott Palesztina nevű arab államhoz, ilyen ugyanis megint csak soha nem létezett; Jeruzsálem fővárosként kizárólag a keresztesek állama időszakában funkcionált, amúgy a három évezreddel ezelőtt Dávid király által megszerzett Szent Város mindig is a zsidó államisághoz, a valláshoz, a júdaizmushoz és az utóbbi másfél évszázadban a cionizmushoz kötődött. Az ENSZ 1947. novemberi felosztási határozata, amely a területen egy arab és egy zsidó állam létrehozataláról rendelkezett, és amely felosztást a zsidók elfogadták, az arabok pedig elutasították, Jeruzsálemet mint három világvallás szent városát nemzetközi felügyelet alá kívánta rendelni.

Amikor arab vagy török – iszlám – kézen volt, a város abban a pillanatban jelentéktelen porfészekké változott, falusias jelleget öltött, elhanyagolták és elfelejtették; jelentőségre kizárólag akkor tett szert, amikor a zsidók érvényesítették évezredes jogaikat ősi jussukra, amely a történelem, a vallás és a nemzetközi hadijog alapján egyaránt őket illette és illeti ma is.

A dokumentumokból kiderül, hogy a palesztin delegáció nagy titokban tette meg ezt a bombasztikus ajánlatot, és erre – tegyük rögtön hozzá – minden oka megvolt. A palesztin közfelfogás és a mindenkori hivatalos palesztin politika – nem beszélve a muzulmán vallásról – nem ismeri el a zsidó állam létét, még csak annak gondolatát sem, sem az 1967-es, sem az 1948-as, sem az 1922-es, sem a 70-es határok között. Azt sem ismeri el, hogy zsidó állam valaha létezett. Ezzel szemben a palesztin államot a zsidó állam helyén – tehát nem mellette, hanem ahelyett – kívánja látni, és ezen állam fővárosául a teljes, osztatlan Jeruzsálemet kívánja. A palesztin-arabok és politikusaik nem szánnak a majdani palesztin államban szerepet a zsidóknak. A Nyugati Parton uralkodó Fatach az 1948 előtt a területen élt zsidókat nem toloncolná ki az országból, a többieket – a hatvanhárom évesnél fiatalabbakat – viszont igen. A Gázát rémuralma alatt tartó Hamasz terrorszervezet már csak azokat az aggastyánokat tűrné meg, akik az első (!) világháborúban is ott éltek. A Hamasz hazaárulásnak minősíti a Fatach „puha” álláspontját. De így van ezzel a lakosság is. Nem csoda, hogy Abbászék csak titkon merték megtenni ezt a pompás ajánlatot.

Nem csoda az sem, hogy Száíb Erikát palesztin főtárgyaló „egy rakás hazugságnak” nevezte az idevágó értesüléseket. Épp ő volt az, aki az Óváros egy része feletti palesztin szuverenitáshoz ragaszkodott ugyan, az amerikai közvetítőknek viszont arról is szót ejtett már, hogy „a Templomhegyet megbeszélhetjük – vannak kreatív módjai ennek a megtárgyalásának”.

Nota bene: a Templomhegy, amelyen jelenleg két mohamedán mecset áll, a muzulmán hitbizomány kezelésében van, Izrael erre a területre józan megfontolásból az 1967-es diadal után sem formált jogot, holott itt állt 70-ig a Második Szentély. Az iszlám szabad gyakorlása itt és valamennyi izraeli területen lévő mecsetben és más muzulmán szent helyen száz százalékig biztosított, s e jogokat szigorú és számon kért törvények védik. Az izraeli főrabbinátus rendelete szigorúan tiltja, hogy zsidók akár csak a lábukat betegyék a Templomhegyre.

Az akkor Ehud Olmert miniszterelnök vezette jeruzsálemi kormány elutasította a pofátlan ajánlatot, és arról sem akart hallani, hogy az 1948-ban – javarészt az arab rádióadók hisztérikus propagandája hatására – lakóhelyükről eltávozott arabok, valamint azok valamennyi leszármazottja (több millió fő) hazatérhessen. Ezer ember humanitárius okokból történő befogadását ajánlották fel, de leszögezték, hogy Izrael, noha rendkívül sajnálja az egykor történteket, azokért semmiféle felelősséget nem vállal, és a távozottaknak kompenzációt sem fog nyújtani. A már zsidólakta nyugati parti területekért viszont ajánlottak fel kompenzációt, és azt javasolták, hogy a Nyugati Part és a Gázai-övezet közti korridor legyen a Palesztin Hatóság fennhatósága alatt, de maradjon izraeli terület.

A dokumentumok arra is rávilágítanak, mennyire nem bánta volna az Abbász vezette nyugati parti palesztin hatalom, ha az izraeliek egyszer s mindenkorra leszámolnak a gázai Hamasszal. A 2008-2009 fordulóján zajlott Öntött Ólom hadműveletet megelőzően a ramallai vezetés titokban információk átadásával járult hozzá a több ezer rakétatámadás miatt indított izraeli megtorló akció (jobbra) sikeréhez.

Kíváncsian várjuk, még milyen korrekt ajánlatokkal élt a békevágyó - és várakozásaiban hangyányit sem irreális - palesztin vezetés a múltban Izrael felé.

2008. június 1., vasárnap

Hát akkor beszéljünk egy kicsit Jeruzsálemről

Közhelyszámba megy, hogy a Szent Város „három világvallás közös bölcsője”. A közhely kamu, a kereszténységnek és az iszlámnak Jeruzsálemhez a köze annyi, hogy mind a kettő meghódította és egy darabig bitorolta is. Jeruzsálem azonban jó háromezer éve zsidó város. Az volt mindig, és az is marad. Az Óvárossal együtt, természetesen. Mert az az igazi Jeruzsálem. Izrael Állam természetesen mindazokat a jogokat biztosítja a másik két világvallásnak, amelyeket azok mindig is megtagadtak és ma is megtagadnak tőle. A kereszténység és az iszlám (valamint még tucatnyi más vallás) gyakorlásának joga Jeruzsálemben (és egész Izraelben) törvény által biztosított és zavartalan.

Jeruzsálem több mint hatszázszor említtetik a zsidó Bibliában, ezzel szemben a Koránban – egy alkalommal sem. Jeruzsálem sem ezen a néven, sem al-Kudsz néven soha nem volt az iszlámnak szent városa; fontossága elhanyagolható volt a huszadik századig, amikor a zsidóság hazájába való visszatérésére reakcióként éledt újjá a legenda, miszerint Jeruzsálem Mekka és Medina után az iszlám harmadik legszentebb helye lenne.

Az arab történetírás persze soha köszönő viszonyban sem volt a valósággal, azt mindig is a vágyálmok, s még gyakrabban a napi politikai szükségletek irányították. A nagyvilág ezt – miként az iszlámnak nevezett paranoid-pszichotikus tünetegyüttes számos más megnyilvánulását – már csak a békesség kedvéért is igyekezett és igyekszik készpénznek venni, hátha megnyugszik a beteg. A beteg azonban nem nyugszik meg. Dacára annak a ténynek, hogy a zsidó vallásban számos imádság – közte a minden Pészáchkor kötelezően elmondott „Jövőre Jeruzsálemben!” – foglalkozik a várossal, míg iszlám imádság, amely így tenne, egy sincs, valamint annak, hogy a zsidóság minden történelmi adat, beszámoló, kutatás és régészeti lelet szerint minimum három évezrede él szoros szimbiózisban a várossal, ahol arabok legelőször az i.sz. hetedik században jelentek meg (véres kezű agresszorként, tegyük mindjárt hozzá) – tehát: mindennek dacára az arabság és az iszlám nem ismeri el, hogy a zsidóknak bármiféle jogaik lennének Jeruzsálem kapcsán, ahhoz bármi közük lenne azon kívül, hogy „megszállták”.

A valóság az, hogy Jeruzsálem nem csak hogy nem tárgya semmiféle muszlim imádságnak, és a történelmi Mohamed életútja ehhez a helyhez nem kötődött, valamint soha nem említtetik a Koránban, a város soha nem volt szuverén muzulmán állam fővárosa, sem gazdasági, kereskedelmi vagy kulturális, de még idegenforgalmi központja sem. Jeruzsálem soha arab-iszlám szempontból fikarcnyit sem számított, labdába sem rúghatott Mekka és Medina mellett, és ha Izrael meg nem alakul, ma is ugyanez lenne a helyzet: Jeruzsálem minden valószínűség szerint Jordánia, Egyiptom vagy Szíria koszvadt kis vidéki városa lenne, ahol csak a nagyon öregek emlékeznének arra, hogy egyszer mintha lett volna itt valami zsidófal.

Jeruzsálem eredetileg szerepelt az innen-onnan koppintott mohamedi tanításokban – akkor, amikor a „próféta” Mekkából Medinába menekült, ahol számottevő zsidó lakosság élt. Kezdetben jó viszonyt alakított ki velük, és a vallásukból is számos elemet nyúlt le, köztük a Jom Kipur-i böjt és a zsinagógai imádság utánzatát, néhány kósersági törvényt. Mohamed azt a zsidó gyakorlatot is átvette, hogy ima közben Jeruzsálem felé kell fordulni. Ennek célja az volt, hogy a zsidók előbb-utóbb vegyék át az általa kitalált vallást. Akik azonban erre nem voltak hajlandók, mire Mohamed megdühödött rájuk, és onnantól fogva tömény antiszemitizmus fűszerezte hátralévő pálya- és ámokfutását. Ennek egyik drámai jeleként parancsolja meg a Korán egy passzusa (2:142-52), hogy a továbbiakban Mekka felé kell fordulni ima közben. (Jeruzsálemet persze itt sem nevezi nevén, hanem „Szíriáról” beszél.) Elmondható tehát, hogy a telivér muszlim Mohamed idejétől a napjainkig legfeljebb a fenekét mereszti – jó esetben – Jeruzsálem felé, ami, valljuk meg, igen csekély jogcím arra, hogy valaki ezt a települést a vallása legszentebbjei közé besorolja.

Csak Mohamed halála után döntött úgy a damaszkuszi Omajjád-dinasztia, hogy Jeruzsálemből szent várost csinál. Ebben nem vallási, hanem politikai megfontolások játszottak szerepet, ugyanis az arab világban már akkor versengés folyt, hogy ki uralja azt a világot. Az Omajjádok, ha nekik nem volt szent városuk, hát csináltak egyet maguknak, hátha ezzel sikerül kirántani a talajt Mekka és Medina alól, illetve Arábia fontosságát csorbítani. Ezért kellett 688 és 691 között a jeruzsálemi Második Templom romjain felépülnie a Sziklamecsetnek, és az Omajjádok ezért vették a bátorságot, hogy még a Koránt is újraértelmezzék. Az „Allah elvitte szolgáját éjszaka a Szent Mecsetből [ami akkor már létezett Mekkában] a legtávolabbi mecsetbe [ez alatt addig a mennyországot értették]” mondat az új értelmezés szerint Jeruzsálemre vonatkozott, ami abszurdum, lévén a Korán másutt [30:1] „a legközelebbi földnek” nevezi Erec Jiszráélt. Az Omajjádok is érezték, hogy ez a legitimáció nagyon gyönge lábakon áll, így 715-ben újabb mecsetet húztak fel, azt is a Templomhegyen, és azt már al-Maszdzsíd al-Akszának, „a legtávolabbi mecsetnek” nevezték el. Kérem: ha a régészet nem segít, majd segít az építészet. (Az al-Aksza egyébként az úgynevezett Chánujot helyére épült. A Chánujot nem volt más, mint a zsidó Templomban szolgáló papok hatalmas gardróbja; később itt ülésezett a Szánhedrin is.)

Jeruzsálem fontossága addig tartott, amíg az Omajjádok uralma: amikor az utóbbi 750-ben összeomlott, az iszlám hit központja ismét az lett, ami eredetileg is volt – a Mekka-Medina tandem –, Jeruzsálem pedig visszazuhant az ismeretlenség homályába, és ott is maradt a következő három és fél évszázadra. Nemhogy nem fejlesztettek ott az arabok, de még a minimális állagmegóvással sem törődtek, aminek köszönhetően többek közt maga a Szikladóm is összedőlt 1016-ban. Jeruzsálem annyira nem számított nekik, hogy még a keresztesek 1099-es megérkezése sem váltott ki eleinte különösebb reakciót a köreikben. Úgy voltak vele: ha nekik kell az a romhalmaz, hát hadd vigyék.

1150 körül azonban hangsúlyt kapott a terület visszafoglalása, és magának Jeruzsálemnek az ázsiója is növekedett az iszlámban, amelynek egyik legfőbb dogmája szerint amely föld valaha, bármikor az Ummához (az iszlám uralma alatt álló területekhez) tartozott, az máshová már soha többé nem tartozhat; annak oda vissza kell térnie, akár fegyveres harc árán is. (A dogma – félreértések elkerülése végett – érvényes nem csak a teljes Izraelre, hanem többek közt a mai Magyarország területének egy tekintélyes hányadára, benne a Duna-Tisza közére és Budapestre is, hiszen valaha az is az Ummához tartozott). Haditok, vallási legendák születtek Jeruzsálem fontosságáról, így Mohamednek tulajdonították a mondást, miszerint Jeruzsálem hitetlen kézre kerülése a második legnagyobb katasztrófa, amivel az iszlám szembenéz.

(Tény, hogy a keresztesek borzalmasan viselkedtek, nem csak a Szentföldön, de bárhol útközben, egyáltalán nem lovagokként, sokkal inkább vérszomjas csordaként. Ám ne feledjük: az iszlám által állandó jelleggel hánytorgatott keresztes hadjáratok, túl azon, hogy ezer éve zajlottak, már eleve reakció voltak az Európa számlájára véghezvitt iszlám agresszióval szemben.)

Szaladdin visszavette Erec Jiszráélt a keresztesektől, és Jeruzsálemnek abban a pillanatban ismét a feledés és a romlás jutott osztályrészül. Szaladdin egyik unokája ideiglenes jelleggel egyszer még át is engedte a várost II. Frigyes német császárnak, cserébe az ígéretért, hogy Frigyes majd katonai támogatásban részesíti az unokát az egyik bátyjával folytatott fegyveres torzsalkodásban. A város átadása azonban megint felgerjesztette a jellegzetes iszlám hisztériát, és 1244-ben visszavették a várost.

Aminek az ázsiója azonnal esett. Mit esett: még az is előfordult, hogy iszlám gondolkodók vissza akartak térni az eredeti állapothoz. Közülük a legjelentősebb volt Ibn Tajmíja (1263-1328), az iszlám egyik legbefolyásosabb és legjelentősebb magyarázója. Egyben a legszigorúbb is: a mai vahhabiták az ő tanításait követik. Ibn Tajmíja arra tett kísérletet, hogy megtisztítsa az iszlámot a különféle lerakódásoktól, és ennek jegyében arra figyelmeztette kortársait: szerinte Jeruzsálem egyáltalán nem szent, maximum a keresztények és a zsidók szemében, akiktől az iszlám ezt az egész szentség-elméletet átvette; a város a szerepét a régi Omajjád-Mekka rivalizálásnak köszönheti. (Nyilván nem véletlen, hogy Taymiyának a képen látható damaszkuszi sírköve repedt, és azt senki sem siet kijavítani.)

Ennek dacára az óvodás attitűd – elveszem a másiktól a játékot, noha nekem eszem ágában sincs vele játszani, nem is lennék erre képes, de nála ne legyen – végigvonul Jeruzsálem történetén. A város további nyolc évszázad alatt megint porfészekké züllött, míg az ottomán uralom alatt (1516-tól 1917-ig) teljes mértékben elveszítette minden jelentőségét, úgynevezett évelő hivatalnokok székeltek itt, akiknek egy évük adatott a hivatalra, és e terminus alatt persze igyekeztek minél kíméletlenebbül összeharácsolni a maguk kis vagyonát. Jeruzsálem egyetlen exportcikke – a szappan volt ebben az időben. George Sandys 1611-ben utazta be a várost, s elrettentő beszámolót vetett papírra a romokról, parlagon heverő épületekről. Hasonló megállapításokra jutott Gustave Flabuert 1850-ben („mindenütt romok”), míg Mark Twain 1867-ben úgy találta, a város „minden ősi grandeur-jét elveszítette, nyomorúságos falu lett”.

És a negligálás mit sem változott a huszadik századig, amikor elterjedt, hogy a hazatérő zsidóság igényt tart a Nyugati Falra. (Igényt is tartott a jogos tulajdonára, mint addig is szüntelen, hiszen a szentföldi zsidó jelenlét minden igyekezet ellenére soha, egy napra sem szűnt meg – ennek ékes bizonyítéka, hogy a fajüldöző iszlamista törvénykezésnek a terület meghódításakor első teendői közé tartozott a zsidóellenes jogszabályok meghozatala.) Ehhez járult maga a brit mandátum, amit az arabok egy pillanatra sem mandátumnak tekintettek – hiszen a népszövetségi döntéseket sem tisztelték jobban, mint a későbbi ENSZ-határozatokat –, hanem gyarmatosításnak. Hadzs Amin Husszeini jeruzsálemi főmufti – számos tömeggyilkos bitang, köztük Hitler (vele a képen) és Himmler személyes jó barátja, a nácizmus meggyőződéses híve – anticionista mesterkedései fellegvárává avatta a Templomhegyet. Ezzel egyidőben a szomszédos arab országok előkelőségei is rendszeresen felbukkantak, és demonstratíve imádkoztak az al-Akszában, ahol ugyanazok az ocsmány, uszító beszédek és ugyanazok az érvek hangzottak el, mint amik ma elhangzanak a világ bármely mecsetjében. E téren nem változott semmi.

És a trend is ugyanaz maradt. A transzjordániai Arab Légió Júdával és Somronnal együtt Kelet-Jeruzsálemet is megszállta, s benne az Óváros abban a pillanatban romlásnak indult. Ebben közrejátszott az is, hogy a hasemita uralkodóház megvetette a várost, ahol számos ellenségük volt, és ahol Jordánia első uralkodóját, Abdallát 1951-ben meggyilkolták. Jeruzsálem rovására Ammant fejlesztették, ide költöztették az összes főhivatalt, és az arab kézre jutott Jeruzsálem sorsa újra a szomorú provincialitás lett – mert a város csak addig kellett, amíg zsidó kézen volt. Jelentőségében még Nablusz (Schem) is felülmúlta. 1948 és 1967 között Amman lakossága az ötszörösére nőtt, Jeruzsálemé viszont csak ötven százalékkal gyarapodott. Amman lett a királyi székhely, itt alapították az első egyetemet, és a pénteki imádságokat sem az al-Akszából sugározta a jordán rádió, hanem egy ammani mecsetből.

Jeruzsálem ignorálása azonban egyáltalán nem csak jordán jelenség volt. Az arab diplomácia térképeiről a város gyakorlatilag eltűnt. 1948 és 1967 között egyetlen arab vezető sem látogatott ide, és még maga Husszein király is csak nagy ritkán tette tiszteletét. Fejszál szaúdi uralkodó, aki 1967 után rendszeresen értekezett arról, mennyire szeretne Jeruzsálemben imádkozni, a Hatnapos Háborúig valami oknál fogva egyszer sem kerített erre sort. De talán a legfontosabb az, hogy a Palesztin Felszabadítási Szervezet alapító okiratában, amely 1964-ben született, egyetlen említés nem sok, annyi nincs Jeruzsálemről.

1967-ben, amikor Izrael az ellene indított irtóhadjáratot visszaverve, a jordán hadakat legyőzve felszabadította az Óvárost és Jeruzsálemet egyesítette, az arab hozzáállás ismét drasztikusan változott. A város egy csapásra a palesztin nemzeti törekvések fő célpontjává vált. A soha nem létezett, most azonban kitalált Arab-Palesztinához kitalálták annak fővárosát, Jeruzsálemet. Mindent elöntöttek a Sziklamecsetet ábrázoló képek, amelyek Jasszer Arafat irodájában épp úgy felkerültek a falra, mint a legutolsó krájzlerájban. Átírták a PFSZ alkotmányát is, amely 1968-tól már a PFSZ székhelyének jelölte meg Jeruzsálemet, ugyan teljesen alaptalanul, viszont annál hatásosabban.





Az egyesített Jeruzsálem mint a nemzetközi terrorista iszlám hecckampány fő hajtóereje különösen jól szerepelt 1969-ben, amikor is tűz ütött ki a Sziklamecsetben. Fejszál király huszonöt muzulmán államfőt hívott össze, megalapítva az Iszlám Konferencia Szervezetét, amely egyfajta muzulmán ENSZ lett. Az iráni iszlám puccs után Teheránban olyan ezerriálosokat nyomtattak, amelyeken a Sziklamecset díszelgett. Az iraki-iráni háborúban a Szaddám Huszein seregébe besorozott nyomorult, sokszor írni-olvasni sem tudó falusiaknak – valami elképesztően alja primitív fogással – olyan térképeket osztogattak, amelyek tanúsága szerint Jeruzsálem felszabadításához Iránon át vezet az út… És Khomeini ajatollah Ramadán utolsó péntekjét Jeruzsálem Napjává nyilvánította.

***

Az igazi Jeruzsálem Napja persze ma este köszönt be. Éspedig az újjáéledt zsidó államban, nemzeti ünnep formájában. Ezen a napon ünnepli Izrael és a világ zsidósága a város felszabadítását és egyesítését. Ezen a napon ígéri meg csaknem az összes politikus, hogy Jeruzsálem márpedig nem lehet alku tárgya – azután mégiscsak az lesz, persze sikertelenül, hiszen az arabok nem csak Kelet-Jeruzsálemet akarják, hanem az egész várost, körülötte pedig az egész országot.

Reklám

Jeruzsálem nemzetközi jogállása eredetileg arról szólt, hogy a város kerüljön az ENSZ fennhatósága alá – ezt írta elő a világszervezet 1947-es felosztási terve, amelynek értelmében a Transzjordániával már eleve csökkentett területen két állam alakult volna, egy zsidó és egy arab. Jeruzsálemet nemzetközi városnak szánták azzal, hogy majd tíz év múlva megnépszavaztatják a jeruzsálemieket, hová szeretnének csatlakozni. A zsidó vezetőség elfogadta mindezt, az arabok nem. Semelyik arab tényező nem fogadta el: nem volt egyetlen kormány, egyetlen felelős politikus, egyetlen uralkodó, amely-aki azt mondta volna, fontoljuk meg a dolgot. Ehelyett háborút indítottak. Mint arról a Hurva-zsinagógáról szóló posztunkban beszámoltunk, a transzjordán erők, amelyek Kelet-Jeruzsálem birtokába jutottak, elpusztították Jeruzsálem ötvennyolc zsinagógáját – köztük a Hurvát –, hogy ezzel megsemmisítsék a zsidó jelenlét nyomait. Feldúltak egy zsidó temetőt, annak kiszaggatott sírköveiből hadiutat építettek. A Siratófal környékén szemétlerakóhelyet csináltak. Tette mindezt a legcivilizáltabb arab állam.

Az Izraeli Védelmi Erők a transzjordán emlékművet a helyén hagyták, azt a mai napig bárki megtekintheti, akár meg is koszorúzhatja (nem hinném ugyan, hogy bárki olvasómnak kedve lenne hozzá, de hát amilyen egyesek gusztusa mainapság, a fene tudja).

A város a Hatnapos Háború másnapján, június 7-én (5727. Ijár 28-án) került az izraeli hadsereg kezére. Aznap délután Mose Dáján védelmi miniszter bejelentette:

„Az Izraeli Védelmi Erők ma délelőtt felszabadították Jeruzsálemet. Egyesítettük Jeruzsálemet, Izrael megosztott fővárosát. Visszatértünk szent helyeink legszentebbikébe, hogy onnét soha többet ne távozzunk. Arab szomszédaink felé – s ebben az órában még hangsúlyozottabban – békejobbot nyújtunk. Keresztény és muzulmán polgártársainknak ünnepélyesen megígérjük a teljes vallásszabadságot és jogokat. Nem más népek szent helyei kedvéért jöttünk Jeruzsálembe, sem nem azért, hogy mások hitébe beavatkozzunk, hanem hogy azt a maga teljességében megőrizzük, s hogy másokkal egységben itt együtt éljünk.”

Az izraeli kormány a következő évben, 1968. május 12-én jelentette be, hogy az új ünnepnap Ijár 28-a lesz, a héber kalendárium azon napja, amelyen Jeruzsálem ismét egyesült. Érdekes módon törvény azonban csak harminc évvel később született erről: 1998. március 23-án fogadta el a Kneszet a Jeruzsálem Nap Törvényt, ami által e nap nemzeti ünnepnap lett.

2008. február 2., szombat

Jeruzsálem, maradj te arany

Nemzetközi szenzáció volt, úgy tűnik, mindenki örült neki, de megvallom, jómagam nem ujjongtam a múlt heti jeruzsálemi képek láttán, és nem tudtam örülni annak, hogy most Pesten enyhébb a tél vasmarka, mint az izraeli fővárosban.

Nem csak arról van szó, hogy számomra soha nem lehet elég meleg, ellenben valami halálosan gyűlölöm a havat, a jeget, a fagyot és általában mindent, aminek a hőmérséklete nem haladja meg a húsz fokot (ez alól leginkább a sör a kivétel). Sokkal inkább emlékről, az alijám időszakáról, 1990-1992 magasságáról.

A rendszerváltás után pár hónappal döntöttem úgy, sötét idők jönnek, nem érdemes Magyarországon maradnom, se nekem, se családomnak. Az alija előtti általános kérdés, amit mindenkitől kaptunk, így hangzott: „Mit fogtok csinálni ott?” Általában visszakérdeztem. A vonatok már elmentek, aki most nem virít pár tíz milliót, nem fér oda a privatizációs húsosfazékhoz, az rettentően meg fogja szívni. Ti mit fogtok csinálni itt? (Tisztában voltam vele, hogy a szerkezetátalakítás nagy fájdalmakkal fog járni – azt persze álmomban sem gondoltam volna, hogy ezt a szerkezetátalakítást még 2008-ra sem hajtják végre maradéktalanul.)

Viszonylag gyorsan ment a dolog. 1990 decemberében hívtam fel az izraeli nagykövetséget, ők a Szochnuthoz küldtek, talán három-négy alkalommal be kellett mennünk boldogult Bros bácsihoz, aki, látva, hogy nem vagyok zsidó, kedélyesen rám rivallt: „Hát te mit akarsz nálunk?!”, aztán valamikor 1990 kora nyarán jött meg a távirat, hogy át lehet venni a repülőjegyeket meg a szükséges dokumentumokat, és augusztus 22-étől a miénk Izrael.

Azt elmondani nem lehet, mennyit fáztam én 1990 telén-tavaszán. Nem csak amiatt, hogy nem sokkal korábban, hülye fejjel távfűtéses lakásból olyanba költöztem, ahova cserépkályhát kellett rakatni (jól nézett ki, de fűteni nem fűtött semmit), hanem inkább pszichológiai okokból. Minél előbb olyan helyre akartam kerülni, ahol nem kell fűteni, és lehetőleg még éjfélkor is csorogjon a seggemen a víz. Cidriztem, de azért gúnyosan gondoltam a sok hülyére, aki a következő télen majd az emelt gáz- és távfűtésszámlák (már akkor is!...) mellett fog fagyoskodni.

Az augusztus messze a legmelegebb hónap Izraelben. Akkor már negyedik hónapja tart a strandidény, amiből még két hónap hátravan. Három baromi meleg hónappal indult az ott-tartózkodásunk, novemberben azonban kellemetlenre váltott az idő, s ahogy a tél megjött, beütött a krach. Nem hogy Jeruzsálemben, de Tel-Avivban is havazott. Följebb annyi hó esett, hogy a honatyát nem bírtak felmenni Jeruzsálembe. Én pedig azt hittem, hülyét kapok. Valahogyan hasonlóan érzett Attila haverom is, aki 1992 januárja környékén alijázott a nejével, és amikor lefelé jött a repülőgépből, egy gonosz szélroham az arcába csapta a jeges esőt. Attila, aki piros pöttyös sortban és kánikulapólóban volt, a rökönytől nem látva ráüvöltött asszonykájára: „Nem azt mondtad, hogy strandolni jövünk ide?!”

A tél és a hideg nagy gondot jelentett tel-avivi lakásomban. Anyagilag nem álltunk jól, nem engedhettük meg magunknak, hogy vegyünk egy olajradiátort, a lakás pedig nem volt belégkondizva, hogy azzal fűthettünk volna. Az úgynevezett „magyarajkú szervezetek” már akkor is teljesen hasznavehetetlenek voltak, semmiben nem lehetett rájuk számítani, de azt hiszem, a kiérdemesült mini hősugárzót, azt tőlük kaptuk. Érintésvédelmileg maga volt a rémálom, így a gyerekeknek megtiltottam, hogy a közelébe menjenek. Pedig legszívesebben ráültem volna magam is, mert a hatósugara maximum két-három méter lehetett. A régi sikunlakás elöregedett biztosítékait egymás után verte ki; ezeket jól megpatkoltam, és imádkoztam, nehogy a túlforrósodott vezetékektől leégjen a lakás.

Miután nem számítottam arra, hogy Tel-Avivban problémám lehet a hideggel, egyáltalán nem vittem magammal kabátot Izraelbe, és amíg anyagilag helyre nem rázódtam, nem is tudtam venni magamnak. Ezért két pulóverben jártam be munkahelyemre; elég korán érkeztem, és utolsónak távoztam, mert ott kajakra lehetett fűteni.

Akkoriban nem voltak Izraelben hajléktalanok. Koldusokat láttunk néha, Dél-Tel-Avivban, méghozzá csecsemővel kolduló vénasszonyokat, iszonyú condrákban, mocskosan – de ezek egytől-egyig arabok voltak, muzulmánok és hivatásos koldusok. Azon a télen el is tűntek, és csak tavasz jöttével kerültek ismét elő. A klasszikus csöves fogalma ismeretlen volt. Nem mintha nem lettek volna lecsúszott emberek, de az akkori Izrael még súlyt fektetett arra, hogy izraeli ne kerüljön az utcára világ csúfjára. Ha kellett, szállodában szállásolták el a fedél nélkül maradtakat az önkormányzatok (volt egy háromgyerekes magyarajkú asszony is, aki így járt, miután a férje megszökött tőlük és otthagyta a családját).

A hajléktalanok csak az ezredforduló előtti években kezdtek megjelenni. A tengerparton aludtak, a sétányon, fektükben kérincséltek és mindegyiknek kipa volt a fején, bár nem tudom, mennyire voltak vallásosak; erős a gyanúm, hogy csak a vallásos célközönség kedvéért viselték a fejfedőt. Akkoriban viszont nagyon enyhe telek járták, az 1991-92-est és a rákövetkező, ugyancsak cudar 92-93-as telet el is felejtették az emberek.

Most, amikor a behavazott Jeruzsálem képeit a világba szórták a médiumok, halottjai voltak az izraeli télnek. Legalább tízen fagytak meg. Ez döbbenetet keltett bennem. Döbbenetet keltett még akkor is, ha tudtam, hogy a szerencsétlenül jártak valamennyien leromlott szervezetű hajléktalanok voltak, és halálukban komoly szerepet játszott az alkohol. Noha legfeljebb mínusz egy-két fokig mehetett le a hőmérséklet – ami egy pesti csövesnek meg se kottyan –, az ehhez nem szokott emberek, akik feltehetően nem is védekeztek a zimankó ellen, kihűltek.

És ez nem jó hír, bárhonnan is nézzük. Jeruzsálem, maradj te arany.

2008. január 30., szerda

A Kótel éjszaka…


Ha valami bársonyos, az a szentföldi éj.

Egész nap fenn voltál, egész nap ontotta rád arany sugarát a Nap. Egész nap mentél, izzadtál, Mái Édent, kólát vedeltél, egész nap nyomtad a kamerádat, hogy már belegémberedett az ujjad, az egész kezed. Egész nap égett az arcod, egész nap a fehér kőből rakott falak vonultak előtted, mint az évezredek, mint az igazság, mert ott voltak, egész nap fehéren izzottál velük együtt, és homlokodhoz szorítottad a sörösdobozt.

Odaértél a Kótelhez, megtapintottad azokat a köveket, és melegek voltak, és sírtál, magad sem tudtad, miért. Miért a sírás a legmagasabb rangú emberi érzelem-megnyilvánulás? Miért van mindig valami megbánnivalód? Miért, hogy picit már nem vagy ugyanaz az ember, mint addig voltál? Miért, hogy Isten szelleme épp azoktól a kövektől nem távozott?

Mi izzik benned, mélyen odabenn, ami nem hagy nyugodni?

Visszamész és megfürdeted nap- és Isten-tépte arcodat a szálloda légkondicionált hűvösében és megpróbálod eloltani, azt ott, belül.

Aztán megint ott vagy, holott csak azért indultál el, hogy mecijére vadássz. A Kótel éjszaka. Kibukkansz előtte, vagy ő bukkan eléd? Ha valami bársonyos, akkor az a köveinek tapintása, a forrásé, az első lányé, a véredé.

Az első jeruzsálemi éjszakádé.