Gyász, emlékezés – azután kirobban az ünnep

A Jom Házikáron – Izrael elesett katonái és a terror áldozatai emlékére szentelt nap – minden alkalommal megelőzi a Jom Háácmáutot. A csendes és méltóságteljes gyászünnep az esti órákban adja át a helyét a féktelen örömnek és mámornak. Mindkét emléknap előbbre hozható egy vagy két nappal annak érdekében, hogy a gyásznap ne essen egybe a sábesszel.

Az Emlékezés Napja hivatalosan a Cahal, a Zsidó Brigád, a Hagana és az Irgun Cvai Leumi (Ecel) kötelékében 1860 – ebben az évben épült meg Jeruzsálem Óvárosának falain kívül a főváros első modernkori zsidó települése, a Miskenot Sáánánim – óta hősi vagy mártírhalált halt férfiak, nők és gyermekek napja. Az izraeli Statisztikai Hivatal tavalyi adatai szerint 22 ezer 305-en estek el szolgálatteljesítés közben, a terror polgári áldozatainak száma pedig 1635 volt. Sajnos tudjuk, hogy ez a szám azóta ismét magasabb lett.

Az Emléknap – a bibliai ünnepekhez hasonlóan – naplementekor köszönt be minden évben. Nyolc órakor megszólalnak a légvédelmi szirénák, a Siratófalnál kezdetét veszi az állami megemlékezés: a nemzeti lobogót félárbocra eresztik.

Másnap délelőtt tizenegykor megismétlődik a Jom HáSoá napján már hallott szirénaszó és az országos vigyázzállás. Az elesettek hozzátartozói e napon látogatják a temetőket. Az állami lobogót az esti záróünnepség keretében vonják ismét fel: tűzijátékok festik meg az eget országszerte, és megkezdődik a Nagy Buli.

Az Emléknapot részint azért időzítették a Függetlenség Napja elé, hogy az ünneplőkkel éreztessék: a zsidó állam harmadszori kikiáltásának, a szabadságnak és a függetlenségnek súlyos ára van – részint pedig azért, mert annak idején az izraeli politikusok sokat vitatkoztak, de a dátum felől megegyezni jellemző módon képtelenek voltak. 1949-ben az első Függetlenségi Nap alkalmával emlékeztek meg a hősi halottakról és a mártírokról is, és 1950-ben is ez volt a felállás, noha egyszerre gyászolni és ünnepelni logisztikailag is, érzelmileg is bajosnak bizonyult. Így jutottak arra a következtetésre 1951-ben, hogy a Jom HáZikáron előzze meg a Jom Háácmáutot. A megoldás 1963-ban emelkedett törvényerőre.

A Jom Háácmáut kitűzése jóval egyszerűbb volt. Dávid ben Gurion 1948. május 14-én, délután 4 órakor kiáltotta ki Izrael Államát Tel-Avivban; ez a nap 5708. Ijár 5-e volt a héber naptár szerint. Az Erec Jiszráél-i zsidóság vezetői a Rotschild körúton lévő Tel-Aviv Múzeumban gyűltek össze ezen a jeles péntek délutánon.

***

Számos tévhit él annak kapcsán, hogy „a vallásosok” (így, en bloc) „nem ismerik el” Izrael Államot. Ezek eloszlatására közöljük, hogy az izraeli főrabbinátus – és számos más vallási hatóság – Jom Háácmáutot a zsidó ünnepek egyikének tartja, amelyen hálélt (hálaimát) kell mondani. A vallásos cionisták egyenesen külön rituálét hoztak létre e nap alkalmából, amelynek keretében zsoltárok és haftarák is elhangzanak, sőt Tóra-felolvasás van, és a sófárt is megfújják. A haszidok és a chárédiek legtöbbje nem változtat a napi imarenden.
Vannak anticionisták, akik gyászlobogót tűznek ki Jom Háácmáutkor, nem mindennapi szellemi elfajzásról téve tanúbizonyságot. Egyes rabbinikus udvarokban – Szatmár, Toldot Áron, Toldot Avraham Jichák, Vizsnyic – még böjtölni is szoktak, hogy – úgymond – enyhítsék Izrael Állam kikiáltásának „bűnét”.

Cionista szervezetek II. – Poáléi Cion

Az eredetileg marxista cionista zsidó munkásszervezet, mint a későbbi Izrael megannyi intézményének elődje, a cári Oroszországban gyökeredzett. A név jelentése: Cion Munkásai.

A Poáléi Cionnak volt elődje, a Bund – teljes jiddis nevén: Algemeiner Jiddischer Arbeiter Bund –, amelyről azonban sajnos nem emlékezhetünk meg a cionista szervezetek közt, mivel a Bund nem volt cionista – és épp a cionizmus 1901. évi visszautasítása miatt szakadt ki abból a Poáléi Cion, amely gyorsan nemzetközivé lett: 1903-ban már New Yorkban is volt fiókja, előbb, mint Erec Jiszráélben, ahol csak 1905. novemberében alakult meg. Magában Oroszországban 1906-tól üzemelt a szervezet; formálisan az ukrajnai Poltavában hozta létre a baloldali cionizmus nagy öregje, Beér Borochov (a képen).

Nagy gondban voltak azok, akik fából vaskarikát akartak gyártani, és az osztályharcos nemzetközi munkásmozgalmat össze kívánták békíteni a nemzeti otthon létrehozatalának mégiscsak súlyosan nacionalista gondolatával. Maga Borochov és számos ideológus úgy vélekedett, hogy Erec Jiszráélben előbb létre kell hozni a zsidó proletariátust, és azután következhet majd az osztályharc…

Létrejött a Poáléi Cion Világszervezete is, amely 1909. évi, második kongresszusán már valamivel gyakorlatiasabb szocialista célkitűzéseket fogadott el Erec Jiszráél tekintetében. Az akkor még ottomán-török uralom alatt lévő Ősújországban a Poáléi Cion megszervezte a Hásomér őrszolgálatot – a későbbi izraeli hadsereg csírája volt ez –, és a kibus háávodá (a munka meghódítása), valamint az ávodá ivrit (zsidó munka) ideológiai jelszavakat tűzte zászlajára, hogy kétkezi munkára szoktassa a zsidóságot. Ennek a munkának évtizedekre nagy lett aztán Izraelben a becsülete, egészen a hatvanas évek végéig. A Poáléi Cion emellett munkaközvetítőket, üzemi konyhákat és egészségügyi szolgáltatásokat tartott fenn tagjai számára, az első világháború alatt pedig kulcsszerepe volt a Zsidó Légió megszervezésében. Angliai szervezetük az első világháború végén elérte, hogy a brit Munkáspárt megfogalmazza a zsidók jogát a Palesztinába történő visszatérésre; ez a dokumentum három hónappal előzte meg a Balfour-deklarációt.

A Poáléi Cion 1919-1920-ban bal- és jobboldali frakciókra szakadt, nagyjából a Második Internacionáléban történteknek megfelelően. A jobbszárny elvetette a marxizmust, s voltaképp a modern szociáldemokrácia előfutára lett. Ehhez a szárnyhoz csatlakozott Dávid Ben Gurion, valamint Borochov régi barátja, a későbbi államelnök, Jichák Ben Cvi. A szakadás után „a két Beni” irányította a jobbszárnyat, időnként más mozgalmakkal is fuzionálva (a korabeli fotón balra Ben Cvi, középütt Ben Gurion látható, jobbra pedig Jichák Sochet, a „kibucok anyjának”, a mára méltatlanul elfeledett Manya Sochátnak a férje).

A baloldal egyenesen a borochovi elvek elárulásával vádolta a Beniket (holott ő már jóval korábban áttért a szociáldemokrata vonalra), nem vetette el a marxista és kommunista eszméket, és fáradhatatlanul lobbizott azért, hogy a Szovjetuniót vegyék fel a Kommunista Internacionáléba – sikertelenül, miután a Szovjetunió igazi sztálinista paranoiával viszonyult a cionizmus letagadhatatlan nacionalista tendenciáihoz, és nem kért ebből a segítségből. Az eleinte Mifleget Poálim Szocialisztimnek (Szocialista Munkáspárt) nevezett mozgalomból 1921-ben létrejött a Zsidó Kommunista Párt, amely egy évre rá a cionizmus feletti vita miatt megint csak kétfelé szakadt, az egyik frakció a Palesztinai Kommunista Párt, a másik a Palesztina Kommunista Pártja nevet vette fel. 1923-ban Palesztin Kommunista Párt néven egyesültek megint, és hivatalos tagja lettek a Kommunista Internacionálénak. A baloldali Poáléi Cion egy másik frakciója később a Hásomér Hácáir kibucmozgalommal szövetkezve hozta létre a Mápám pártot, 1948-ban. A véresen sztálinista Mápám csak 1953-ban, a prágai Slánsky-per hatására szakított a Szovjetunióval. (A képen az egyik 1950. évi választási plakátjuk látható, a felirat: „Alija, biztonság és béke veletek”.)

A baloldali frakció tevékenyen résztvett az orosz bolsevik államcsínyben. Maga Borochov személyesen szervezte a róla elnevezett brigádokat a Vörös Hadsereg soraiba. Egészen 1928-ig legális is maradt a Szovjetunióban a párt – csak akkor számolt le vele az NKVD hírhedt jevszekcijája, zsidó keretlegényekből álló terrorkülönítménye, holott az összes többi cionista szervezetet már 1919-ben elintézték. A maradék párt megtért a Szovjetunió Kommunista Pártja kebelére.

A Varsói Gettófelkelés hős mozgalma, a ZOB (Zydowska Organizacija Brojowa) több szervezetből tevődött össze: voltak Bné Akivások, a Dror tagjai, Hásomér Hácáir-osok, bundisták, kommunisták, és voltak a Poáléi Cion mindkét frakciójából. A nevezetesebbek közé tartozott: Adolf Berman, Hersz Belinski, Jochánán Morgenstern és Emmanuel Ringelblum.

A két Benin kívül nevezetesebb tagok voltak Jichák Tabenkin kibucvezető és a Szochnut végrehajtó bizottságának tagja, Slomó Kaplánszkij.

Ben Gurion az első világháború után a jobboldali Poáléi Ciont java részt bekebeleztette az általa irányított Munka Egységpárttal – ebből lett az 1930-as években a Mápáj, amely a zsidó pártok jó szokása szerint 1946-ban szakadt ketté, és a baloldaliak a Mápámban folytatták pályafutásukat. Még jó néhány szétválás és szövetségkötés következett, míg az egykori jobboldali Poáléi Cionból kialakult az izraeli Munkapárt.