Tanya Gold riportja a Guardianben azon náciivadékokról, akik zsidóvá lettek. Hitler egy rokona most – zsidóként – Izraelben él, és az egyik egyetem professzora. Ugyancsak izraeli egy olyan ember, akinek az apja a Waffen SS tagja volt - és egyéb nyalánkságok
Két éve furcsa kis történetre bukkantam egy obskúrus amerikai magazinban ortodox zsidókról, akik azt állították,
Adolf Hitler egy leszármazottja betért zsidónak és Izraelben él. Éveken át hallottam zsidó körökben emlegetni a „bűnbánókat” – nácik gyermekeit, akik zsidóvá lettek, hogy megpróbálják atyáik bűnét helyrehozni. Létezik ilyesmi? Tovább kutattam, és rátaláltam egy emberre, aki rokoni kapcsolatban állt Hitlerrel, és ma csakugyan Izraelben él, ortodox zsidóként. Egy izraeli bulvárlap hét évvel ezelőtt írt róla, ám a leleplezés angolszász világban gyakorlatilag elsikkadt. Aztán az illető eltűnt szem elől. Izraelbe mentem, hogy találkozzak vele – és útközben megismerkedtem a náci gyökerű zsidók furcsa szubkultúrájával.
Jeruzsálem Óvárosának sikátoraiban haladok, hogy
Aharon Seár-Jásúvval találkozzam. Aki egy náci fia. Ugyanakkor magas rangú rabbi volt az izraeli fegyveres erőknél. A zsidó negyedben lakik, nem messze a Siratófaltól. Halovány arany alléban lépkedek; mellettem ortodox zsidók haladnak el kaftánban és srájmliban. Vendéglátóm ajtót nyit. Pontosan úgy fest, mint bármely rabbi, akivel eddig találkoztam. Fekete öltöny, szakáll, kérdő vállmozdulat. A dolgozóba vezet, hellyel kínál, s vaskos német akcentussal közli: „Apám a Waffen SS-ben szolgált.”
A Ruhr-vidéken született 1940-ben, meséli. A háború alatt apja a keleti fronton szolgált, Hitler elitcsapatainak sorában. Mit csinált az apja a Waffen SS-ben? „Azt nem tudom”, mondja nyugodtan. „Mikor felnőttem, próbáltam kérdezősködni, érdemi választ azonban nem kaptam.”
Négyévesen látta először az apját. „Ebből a találkozásból semmire nem emlékszem”, mondja. Úgy tűnik, nem akar beszélni az apjáról; a betérését nem pszichológiai, hanem nagyívű teológiai és történelmi kifejezésekkel írja le. „Az egyetemi teológiai tanulmányaim alatt lett nyilvánvaló számomra, hogy keresztény egyháznál nem lehetek lelkipásztor”, mondja. „Arra a következtetésre jutottam, hogy a kereszténység pogányság. Egyik fontos dogmája, hogy Isten emberré lett, és ha Isten emberré lehet, úgy az ember is Istenné lehet.” Szünetet tart. „Hitler egyfajta istenné lett.”
Ezek szerint akkor is betért volna, ha nem a Holocaust, és ha a családja náciellenes lett volna? Meglepetten néz. „Ó, igen.” Megpróbálom ismét az apjáról beszéltetni, de láthatóan felbőszül. „Nos, ő az apám volt, tudja, de ideológiai értelemben köztünk nem volt semmiféle kapcsolat. Engem annyira elfoglalt a meggyőződésem, miszerint megtaláltam a helyes utat, hogy semmi másnak nem volt jelentősége a továbbiakban.”
A teológiai érvelés ködében lassan kibontakoznak a történet darabkái. Apja „sokkot kapott és dühbe gurult”, amikor a fia Amerikába utazott júdaizmust tanulni, ismeri el. „Számára ez a világ végét jelentette. ’A fiam elhagyja Németországot, hogy zsidó rabbinikus szemináriumban tanuljon!’ Közölte velem, hogy elmebeteg vagyok, és megtagadott mint fiát.” Amikor Izraelbe költözött, a szülei úgy tettek, mintha ez nem történt volna meg; a szomszédoknak azt állították, még mindig Amerikában van. Húga évekkel később megpróbálta megszervezni a szülőkkel a találkozást egy düsseldorfi vasútállomáson. Seár-Jásúv egy zsidó barátja kíséretében érkezett meg. Apja kinézett a vonat ablakán, látta a zsidó idegent, és úgy határozott, hogy nem száll le.
Ma elátkozott helynek tartja Németországot. „Ott az emberek nem házasodnak, és ha mégis, egy gyerekük születik”, mondja. „Ellenben a törököknek meg a többi külföldinek annál több. Így aztán csak idő kérdése, meddig marad meg Németország németnek.” Mit gondol, miért történt ez? „Szerintem ez büntetés a Holocaustért”, mondja magától értetődően. „Németország, efelől semmi kétség, le fog lépni a világ színpadáról.” A zsidóság ezzel szemben sohasem hal ki. A történelemnek egy csinos kis iróniája ez, amit nagyon élvez. „Az összes nagy kultúra letűnt a történelem színpadáról”, mondja. „Rómaiak, görögök, egyiptomiak, babiloniak. De ez a kis nép, amely annyit adott a világnak, megmaradt.” Felnevet. „Ez már valami.”
Az Óvárosban sétálva merengek e furcsa és barátságos emberrel való találkozáson. Úgy tűnik, valami hiányzik a történetből. Elég abszurd dolog egy olyan rabbival szemben állni, akinek az apja az SS tagja volt, és azt hallani, hogy azért tért be, mert kételkedett a szentháromságban. Úgyhogy felhívom
Dán Bár-Ont, a Ben Gurion Egyetem pszichológiaprofesszorát, aki egyben a bűnelkövetők gyermekeivel kapcsolatos pszichológiai kutatások világszerte elismert szaktekintélye. Bár-On köntörfalazás nélkül, könyörtelenül közli: „A betérők motivációja az, hogy csatlakozzanak az áldozatok közösségéhez. Ha része leszel az áldozatok közösségének, megszabadulsz annak terhétől, hogy az elkövetők közösségének része légy.” A professzor meginterjúvolta Seár-Jásúvot a Legacy of Silence (A csend öröksége) című könyvének írásakor. „Számomra”, mondja, „Seár-Jásúv olyan személyt jelent, aki a múlt elől menekül.”
Néhány nappal később egy lepukkadt busszal igyekszem egy Jeruzsálem melletti hegy tetejére, a Jád Vásem Holocaust Emlékközpontba. A tökéletes, gyárilag előállított csend birodalma ez. Egy üveg-beton mauzóleum közepén – ott az emlékmű. Azért vagyok itt, hogy találkozzak egy hölggyel, aki az oktatási osztályon dolgozik.
Még a telefonban megtudtam tőle, hogy Münchenben született, és betért ő maga is. A teraszon, egy kávé mellett találkozunk; nagyon helyes kis hely, de a szél fúj a sivatag felől. A hölgy a harmincas évei vége felé jár, fejét befedi. Arca kimondottan német arc, ami viszont a modort, a gesztusokat– az empatikus mozdulatokat, hanglejtését – illeti: az zsidó mind.
Leszögezi, hogy nem nevezhetem meg. (Seár-Jásúv kivételével ehhez egy betért sem járul hozzá.) Ideges ingerültséggel mondja el, hogy noha a nagyszülei nem voltak bűnelkövetők a Holocaustban, társutasok igenis voltak, antiszemiták. Anyját idézi, aki még mindig olyasmiket mond, hogy „Amerikában sok a gazdag zsidó”, a családja pedig a háborúról – a hölgy szavaival – „klasszikus német beszámolót” ismer. Keze ökölbe szorul. „Ezekben a sztorikban nem szerepeltek zsidók és nem szerepeltek nácik”, mondja. És dühösen imitálja őket. „Nem, nem, nácik nem is voltak, nem vagyunk mi nácik. Nem ismertünk mi egy zsidót se, nem tudtunk mi semmit se.” Mi volt az érzése ezzel kapcsolatban? Elhallgat, aztán mondja: „Idegesített.”
Kedvenc szava Németországot illetően az „idegesít”. „Felidegesítette”, hogy nemrég zsinagóga nyílt Münchenben. „Az emberek azt mondták: ’Most bezárult a kör; most már minden rendben van’”, mondja. „Mintha semmi nem történt volna. Csakhogy 11 ezer zsidó élt a Vészkorszak előtt Münchenben. Hol vannak most?” Idegesíti Németország gazdagsága. „Minden olyan tiszta”, mondja. „Minden olyan… rendezett. És itt”, mered a hegyekre, „olyan nehéz néha az élet.”
Miért lett zsidó? „Mert idegesített, hogyan állandósult az elbeszélés”, válaszolja. Elmond egy történetet a Midrásból, a Bibliához írt zsidó kommentárból, amely szerint vannak olyan nem-zsidók, akik zsidó lélekkel születtek. Ők a zsidósághoz tartoznak, és végül csatlakoznak is ahhoz. „Csak idő kérdése”, mondja nagyon komolyan, „hogy megtudja az ember: be kell térnie.” Visszaemlékszem: ugyanezt mondta Seár-Jásúv is.
Megkérdem, hisz-e abban, hogy a náci gyermekek a szüleik bűnének jóvátétele miatt térnek be – ez azonban feldühíti. „Ha valaki azért csinálja, hogy a németsége terhétől megszabaduljon, akkor valami nincs rendben”, mondja. „Az én szememben ez nem becsületes dolog. Ha zsidóvá lesz, akkor a továbbiakban már nem egy Wehrmacht-katona lánya? Dehogynem. Ez nem megoldás. Nem szabadul meg a tehertől.” Akkor miért van itt? „Hogy itt éljek, dolgozzak, híd legyek két világ között.”
Megismétli a „híd” szót és „izgalmasnak” nevezi. Beszél a „motivációs csomagjáról”, és a németországi „Holocaustról való diskurzust” „hamisnak” nevezi. Van ebben valami érzelemnélküliség, valami mélységesen kimondatlan. És pontosan egészkor az órájára pillant és azt mondja: „Most mennem kell.”
Megint felhívom Bár-Ont. Az az érzésem, hogy a betértek fél-válaszokat, választöredékeket adnak nekem. Beszélnek a szentháromság megvetéséről, beszélnek arról a rettenetről, amit a németek a zsidókkal műveltek, de úgy tűnik, mintha olyan genocídumról beszélnének, ami még az emlékeikben sem létezik. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy egészen másról szól ez a történet.
Megmondom Bár-Onnak, hogy megszállottan beszélnek a szentháromságról. De vajon a hitetlenség elegendő ok-e arra, hogy elhagyja valaki a három az egyben istennel rendelkező vallást egy olyanért, amely még mindig hisz abban, hogy a bokrok beszélhetnek, s Isten akarata kettéválaszthatja a tengert? „Így is megfogalmazhatjuk, amit már mondtam magának”, feleli. „Az áldozat közösségéhez akarnak csatlakozni. Meglehet a maguk módszere ennek az ésszerű megindoklására.”
Aznap, később egy fiatalemberrel van találkozóm. Jeruzsálem Újvárosának egyik kebabozójába ugrik be. Huszonnégy éves, jóképű és robbanékony. Kerek-perec megmondja, hogy utálta Németországot. „Németországban nem foglalkoztam én senkivel”, köpi. „Rájuk se basztam.” Zavaros ifjúságáról mesél, arról, hogy kidobták az iskolából, belépett a hadseregbe, majd az is elutasította. Egy idő után kólát iszogatva elsétálunk a Függetlenségi Parkba, ahol leülünk és elmondja, milyen csodálatos minden Izraelben.
A nyugat-németországi iparvidék egyik kisvárosában nőtt fel. Mondataiból rettenetes harag lüktet. Mikor afelől kérdem, miért tért be, a magas fákra mered, karját kamasz módra a térdhajlatába dugja. „Utálom ezt a kérdést. Nem tudom.” Lehiggad, s elmomdja, valami az ő számára soha nem volt rendben Németországban: „Folytonosan csak a helyemet kerestem. A katolicizmust gyűlöltem. Gyűlöltem tizennégy éves korom óta.” Autodidakta módjára tanult, s állítása szerint a júdaizmusban azt kedveli, hogy „a tett az, ami számít. A kereszténységben megteszi a hit is.”
„Nem gondoltam úgy a családtagjaimra, mint ’a németekre’”, mondja. „És nem kérdeztem, hogy: ’Nagypapa, öltél-e meg te valakit?’ A nagymamám azt mondta: ’A háború előtt, amikor még kissrácok voltunk, fantasztikus volt a nácik alatt. Elküldtek minket Horvátországba, elküldtek Svédországba, ifjúsági táborokba jártunk. Hogy is ne lettünk volna hálásak azért, amit tőlük kaptunk?’” A Holocaust olyasmi volt, folytatja, amelyet történelemből tanultak. „Az ember hetente kétszer bement az órára, megmondták, mi volt, a diák meg elaludt.”
Elmondja azonban nagyanyja egyik történetét a nácizmusról. „Ő még emlékszik a Kristallnachtra”, mondja. „Tizenhárom éves volt akkor. Emlékszik, hogy zsidó üzleteket égettek fel, és az nagy kár volt. Mert szerinte a zsidóhoz mindig el lehetett menni felírásra vásárolni, pénz nélkül is.”
Ennyit mond a családról. Soha nem érdeklődött náluk a háború felől – miként senki a betértek közül, akikkel eddig találkoztam. Bár-On szerint a betértek szinte soha nem beszélnek a szüleikkel a háborúról. A szakember „kettős falnak” nevezi ezt a jelenséget: a gyermek is, a szülő is felhúzza a hallgatás falát; és ha még az egyiket le is döntenék, a másik szilárdan a helyén marad.
Ez a fiatalember az egyik karácsonyon mondta el a szüleinek, hogy betér. Állítása szerint halálos fenyegetéseket kapott neonáciktól, akiktől nyüzsög a szülővárosa. Mi a véleménye, miért lett belőlük neonáci? „Őket kérdezze, ne engem”, válaszolja. A Holocaust miatt tért be? „Sokszor kérdik ezt tőlem”, feleli, „és amikor nemet mondok, nem hisznek nekem.” Valóban hiszi ezt? „Talán.” Felsóhajt és a fákra néz. „Talán amivé a háború Németországot tette…” Szünetet tart, majd folytatja: „Valahányszor visszamegyek, mintha jégtömbbé változnék. Erőszakot kell tenni magamon, hogy leolvadjak.”
Még egyszer, utoljára felhívom Bár-Ont. A betértek mindannyian azt állítják, hogy most már boldogok, igaz ez, kérdem. A betérés „talán megadta nekik a békesség illúzióját”, válaszolja, „de nem ez a módja annak, hogy valaki feldolgozza a szülők [háborús] szerepét. Szerintem ez megfutamodás. Annak érdekében, hogy valaki csakugyan fel tudja dolgozni a múltat, meg kell próbálnia megértenie azt, hogy lehetett az apjából tömeggyilkos. Bele kell gondolni abba, hogy az akkori körülmények miatt talán ő is képes lett volna ilyesmikre.”
Azt akarja ezzel Bár-On mondani, a betértek fejében az jár, mit tenne egy náci Németország a zsidókkal, amivé ők is váltak? „Izraelben élni annyit tesz, mint a lehető legtávolabb maradni ettől”, válaszolja. „Nem vagyok abban biztos, milyen mértékben sikerült az izraeli társadalomba integrálódniuk. Szerintem küszködnek. Nem irigylem őket.”
Amennyire meg tudom mondani: lehet, hogy a betértek tudnak egymásról, de össze nem járnak. A júdaizmus szerint egy betértre ujjal mutogatni bűn. És miért is járnának össze? Nem azért vannak itt, hogy németté váljanak; hanem azért, hogy zsidók legyenek.
Visszatérek a külvárosba, hogy találkozzam egy művésszel. Ez a betért olyan szervezet tagja, amely a palesztinok emberi jogaiért áll ki. Egy elképesztően szép nő nyit ajtót, köszönök. „Jaj, nem”, mondja. „Nem hozzám jött, hanem a barátnőmhöz.” Az interjúalany alacsony és inas, haja tüske, és negyvenkét évesnek mondja magát. Hadarva beszél, ömlik belőle a szó.
Leültet, süteménnyel, kávéval kínál. Elmondom, hogy számos betértet interjúvoltam meg. „És, mind bolond?”, kérdi nevetve. Mit akar ezzel mondani? „Hát”, feleli, „találkoztam én már néhánnyal, akik még engem is megleptek. Döbbenetesen unintelligens volt némelyikük. Még azon is gondolkoztam, vajon honnan vették a döntéshez kellő intellektuális önállóságot – különösen az ultraortodoxiához közeliek, akik azt választották, hogy eldobják maguktól a szabadságot.” Vállat von. „A betéréssel együtt jár a stigma”, jelenti ki. „Az emberek a végén fanatikussá válnak.”
Kávéját iszogatja számol be arról, hogy szerinte párhuzam van aközött, ahogyan egyes zsidók a palesztinokra reagálnak és aközött, ahogyan egyes németek a nácikra reagálnak. Soha nem kérdezte a nagyanyját a háborúról, mert ahhoz túlságosan is szerette. „Féltem tőle, hogy fájni fog az információ, amiről nem akarok tudni”, mondja. „Néha úgy érzem, sok izraeli él így. Jobb nem kérdezősködni, az nem fáj, és akkor nem kell szembenézni önmagunkkal, családunkkal, a nemzettel. És élhetni tovább az illúzióval, hogy ki a jó és ki a rossz.”
Elmondása szerint nyolcévesen hallott először a zsidókról. „Hallottam, amint a szomszédban az egyik gyerek azt mondja a másiknak, hogy hülye zsidó. Megkérdeztem anyámat: mi az a zsidó, az valami rossz?”
Amikor meghallotta, mi történt a Vészkorszakban, a szó szoros értelmében elhányta magát. „Elborzasztott, amit a németek műveltek a zsidókkal”, mondja. „Fizikailag undorodtam tőle. És totálisan megundorodtam a németségemtől is.” Furcsa ilyesmiket hallani egy tiszta közel-keleti lakásban, egy kávé felett. „Nem akartam német lenni”, folytatja. „És mivel ez oly fiatalon érintett meg, olyan természetes lett az érzés, akár a fogmosás.”
S miért tért be? Fintort vág. „Azt racionálisan elmagyarázni nem lehet. A vallásról van itt szó.” De azt mondja, huszonöt évesen Izraelbe menekült betérni. Ma viszont már kárhoztatja magát az éretlen döntés miatt. Megdöbbentette az izraeli rasszizmus. Már ami felé megnyilvánult? „Nem, ami az arabok felé”, válaszolja. „Az volt az érzésem: ahhoz, hogy jó zsidó legyek, gyűlölnöm kéne az arabokat.” Úgyhogy most a Nyugati Part egyik ellenőrző pontjánál áll, és szemmel tartja, miként viselkednek az izraeli katonák a palesztinokkal.
„Rengeteg feszültséget okoz, idejönni és hallani, amit mondok.” Akkor miért mondja? „Mert igencsak következetlenség lenne, ha kritizálnám azokat a németeket, akik rémesen gyávák voltak megszólalni, amikor még lehetett volna, aztán meg idejönnék, és ne szólalnék fel az igazság mellett.”
Elege van Izraelből, állítása szerint a háromszoros hátrányos helyzet – német, baloldali és meleg – miatt. Egy analitikus azt mondaná, azért jött ide, hogy rossz lehessen, mondom neki. „Ne higgye, hogy én magam nem fogalmaztam már meg ezeket magammal kapcsolatban”, feleli. „Olyan történelemhez akartam kötődni, amelyet nem érzek annyira szégyenteljesnek. Most meg már az a kérdés, maradok-e itt egyáltalán. Többé-kevésbé biztos, hogy nem maradok. Néha úgy érzem, nem erre teremttettem, nem vagyok elég erős ehhez az országhoz.” Ujjaival a hajába túr, a fejét rázza. „Néha úgy érzem, már pusztán a lét okán csak rossz lehetek itt. De nem tudok már a személyes támadásokkal élni. Nem viselném őket el.”
Aznap később azzal az emberrel van találkozóm, aki miatt Izraelbe jöttem, aki az egészet elindította: az úgynevezett zsidó Hitlerrel, aki az egyik egyetemen a zsidó tanulmányok professzora. Felhívtam, és nagy meglepetésemre ő vette fel. Hogyan is kérdezhettem volna azt: „Maga a Hitlerek közül való?” Elmondtam, hogy a német betértekről írok, ő pedig azt válaszolta, látogassam meg azonnal. A lakás, ahová mentem, csak egy saroknyira volt attól, ahol a művész lakott, piszkosfehér tömbben, előtte néhány ösztövér bokor éktelenkedett.
Felmegyek a lépcsőn; ortodox zsidó asszony nyit ajtót, aki a férjezettek módjára kendőt visel. Szólni nem szól, csak mutatja, üljek le egy könyvespolcokkal teli szobában. Azután bejön a férfi. Ő lenne a zsidó Hitler? Hihetetlenül magas és vékony, rikító sárga inget visel, nagyon mozgékony, az akcentusa pedig – a német, az angol és a héber fura keveréke – búgó hangon tör elő belőle. Két papírt tart. Az egyik a családfáját ábrázolja; a másik egy kinyomtatott életrajz, ifjabb
Alois Hitler – Adolf Hitler féltestvére [a képen] – életrajza.
„Elmondom magának az egész történetet”, mondja, „de azzal a feltétellel, hogy a nevem nyomtatásba nem kerül.” Elém teszi az első papírlapot, rámutat a nevekre, és furcsa, csaknem megfoghatatlan beszámolóba fog olyan németekről, akik több mint egy évszázada halottak. Minden egyes hosszú élet végén ujjával a táblázatra bök és megkérdi: „Oké?” Csak akkor lesz oké, amikor végigkövetem a családfát egészen az ismert névig, Alois Hitlerig.
Alois Hitlernek két olyan fia született, akik megérték a felnőttkort: Adolf (az a bizonyos) és ifjabb Alois. A Führernek e féltestvérének született aztán egy törvénytelen fia
Hans néven. „Oké?”, kérdezi. „Hans nőül vette az én nagyanyámat,
Ernát, miután Erna elvált a nagyapámtól.”
Késedelem nélkül leszögezi, hogy gyűlöli a családja Hitler-ágát. Izgatott lesz. „Bennem nincs se vér, se gén Adolf vagy az ő családja oldaláról”, bizonygatja. „Én nem abban a famíliában szocializálódtam.” Hansszal csak egy alkalommal találkozott. Hitlerék eljöttek teára, amikor ő tizenkét éves volt. „Hans igen kellemes ember”, mondja. „Semmi szenvedély vagy brutalitás.” Ernát azonban izgatta az, hogy a Hitler-klánba nősült be, és halála órájáig megmaradt nácinak. „Ő nem volt a családom része.”
A professzor elmagyarázza, hogy édesanyja minden kapcsolatot megszakított Hitlerékkel. Tinédzserként verést kapott, amiért nem volt hajlandó elmenni a Hitlerjugend által rendezett össztáncokra, és amikor megszületett a fia, a későbbi izraeli professzor – törvénytelen gyermekként, egy nős emberrel fenntartott kapcsolatát követően –, az anyát az édesanyja és a nevelőapja kitagadta. Egy sor bútorozott szobában nőtt fel, miközben Hitlerék zsírosan éltek. Nagyanyja nevet változtatott a háború után, hitet azonban nem.
Belekezd abba, mi lett anyjával a háború után. Gépírónőként dolgozott Lengyelországban a Wehrmacht számára, s látta a városok főterein a felakasztott zsidókat. „Fiatal lány volt a háború idején”, mondja, „de mindig méltányoltam, hogy elmondta róla az igazságot. Őszintén beszéltünk a történtekről. Én sohasem hallottam azokat a hazugságokat, amiket a generációm tagjai oly gyakran hallottak.” Hangját felemeli, és maró gúnnyal parodizál: „Mi nem tudtunk semmit, mi csak a kötelességünket teljesítettük.” Az asztalra csap. „A nagyszüleim soha nem értették meg, mit tettek”, mondja. „Az anyám, ő megértette.” Mikor a Szövetségesek győzelmét követően hazatért, náciként denunciálták az anyját, s a kommunisták elkobozták a lakását. „Egyike lett azoknak a német asszonyoknak, akik a bombázások utáni romeltakarítást végezték.” Kimegy a konyhába, majd két ezüstkanállal tér vissza. „Ez maradt meg anyámnak a háborúból. Az ő emlékére tartottam meg őket.”
Gyermekkora brutális volt. Apját csak nagy ritkán látta, anyja pedig verte – egy alkalommal oly súlyosan elkalapálta, hogy utána három napig nem bírt dolgozni, mert feldagadt ujjaival nem gépelhetett. „Harcos alkat volt”, állítja. „Nem mintha ez olyan nagy dicsőség lenne.” Vallásos volt? Furcsa, habókos kacaj a válasz. „Megvolt neki a saját vallása.”
Anyja teljesen egyedül maradt. „Senki nem segített rajta akkoriban”, mondja. Apjának másik családja volt – igazi család: „Nagyon ritkán találkozhattam apámmal, és amikor láttam, annyira büszke voltam arra, hogy van apám, hogy nem éreztem helyénvalónak azt kérdezni, mit csinált a háborúban. Tizenkilenc éves voltam, amikor meghalt. Így aztán soha nem kérdeztem meg tőle, mit csinált.” Azt viszont tudja, hogy az apja őrnagyi rangot viselt a Wehrmachtban. Következésképp Hitlerért gyilkolt, ha csak valami csoda folytán el nem kerülte ezt.
Hosszú utat tett meg a zsidóság felé. „Nem valami hirtelen villámlás csapott meg.” Tizenévesként ismerkedett meg egy lánnyal, akit érdekelt a júdaizmus, és ekkoriban olvasta a Mein Kampfot. „Zavarba hozott, amit olvastam”, vallja. „Hogyan lehettek az emberek annyira hülyék, hogy megválasszanak olyasvalakit, aki ilyeneket írogat? Ez rémes.” Pislog rám. „Nem hinném, hogy értené, mennyire rémes, ha nem olvassa el német eredetiben. Félretettem. De itt tartom.” Befejezte valaha? Először és utoljára vonja össze a szemöldökét. „Nem.”
Mikor eljött az idő és megkapta a behívót a német hadseregbe, úgy döntött, a teológiára felvételizik, mert – ironikus módon – a nácizmus egyik maradványát akarta meglovagolni. Hitler még 1933-ban megígérte a pápának, hogy papokat nem hívnak be, és a vonatkozó törvényt soha nem semmisítették meg. „Pacifista vagyok”, mondja. „Hadsereget abban a hitben tartanak fenn, hogy azt egyszer használni is fogják.”
Tanulmányainak köszönhetően hat hetet tölthetett a hetvenes évek elei Izraelben. „Otthon éreztem magam. Többé nem konfliktusban éltem. Nem kellett az idősebb generációt elutasítanom. És azt gondoltam, most először találkoztam olyan állampolgársággal – ma ez már problematikusabb –, amire büszkének lenni jó okunk van.” Így aztán maradt.
Kimegyünk dohányozni a balkonra. Szemlátomást élvezi a cigarettázást; olyan emberrel van dolgom, aki képes megbecsülni az élet örömeit. Nyoma sincs benne a más betértekre jellemző nehézkességnek, akik mintha mind valami láthatatlan teher alatt roskadoznának. Vajon amiatt van ez, hogy neki sikerült szóba állni az anyjával? Megacélozom magam, s felteszem a kérdést: ha nem a Holocaust, akkor is betért volna? „Azt hiszem, nem”, válaszolja. „Nem létezne ez az éles küönbségtétel a bűnöket elkövetett nemzedék és a később született nemzedék között. Azok, akik nem németek, nehezen értik meg, hogy egy egész generáció vonta kérdőre tanárait: hol voltak húsz évvel korábban?”
És azután megdöbbenésemre lefasisztázza fiát – az izraeli fiát. „Mikor a saját fiamat hallom beszélni, mint most a hétvégén is, akkor így ülök” – és karját lendíti. „Két fiam soviniszta, az egyik részben még rasszista is. Én nem bírom a fasiszta diskurzust hallgatni. Nem szenvedhetem.” Fiai megvetik a palesztinokat. „Valahányszor ilyesmiket hallok, az több az elégnél. Ha tett valamivé is engem a Soá és a Harmadik Birodalom, akkor esküdt demokratává tett. Hitem szerint a demokrácia próbája, ha kisebbségeit jogokkal ruházza fel.”
Három órát töltöttem ezzel az emberrel, kitartóan kérdezgetve, hogy miért – miért tért be? Miért? A Hitler-család e távoli rokona kibámul az unalmas külvárosi utcára a zsidó állam szívében, cigarettáját pöfékeli, s a Holocaustról kezd beszélni, a képekről, amelyek kísértik. „Katonát látok, amely egy gyermeken tapos, aztán a végén meggyilkolja, s emlékszem az ilyesfajta atrocitásra. A gyermek érzéseire is emlékszem. Mindkettőre. Láthatom azt is, hogy valójában az apám vagy a nagyapám áll ott.”
S miközben ezt mondja, vállai mintha elernyednének. Válasszal szolgál kérdésemre. „És csak azt mondhatom, Tanya”, hallatszik a füst függönye mögül, „hogy mióta Izraelben vagyok, ez az érzés nem kísért többé.”
***
Eddig a cikk. Kinek mi a véleménye? Szóljatok hozzá.
.gif)
