John Lukacs a Bét Orim filmklubjában

Pénteken, december 12-én, 18 órakor Kábálát Sábátot tartunk kiselőadással. Dr. Riszovannij Mihály (jobbra) előadásának címe: Holocaust és emlékezéspolitika - lengyelországi tapasztalatok.

Minden ország saját maga alakítja ki emlékezéspolitikáját. Lengyelországban a rendszerváltozás elõtt az "antifasiszta ellenállás" jelszava megelőzte a zsidó szenvedés elbeszélését - ez a megközelítés az elmúlt évtizedben indult változásnak. Mit keresett az NDK zászlaja az áldozatok falánál? Hogy került kereszt az egykori zsidó temető fölé? Mennyire igaz a zsidómentő Bulgária története? Beszámoló az auschwitz-birkenaui Múzeumban tett látogatás tapasztalatairól - európai kitekintéssel.A rendezvényt piknik vacsora követi, amelyhez várjuk a résztvevők természetbeni hozzájárulását. Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme.

Szombaton, december 13-án, 18 órakor kezdõdik a Bét Orim Filmklub: Egy eredendő bűnös vallomásai - Két riport John Lukacs történésszel. A film után beszélgetés az alkotókkal, Muszatics Péterrel és Buslig Eszterrel. Az egyik legjelentősebb kortárs történész, Lukács János - John Lukacs (balra) - Budapesten született 1924-ben. 1946-ban az Amerikai Egyesült Államokba emigrált. Nyugállományba vonulásáig a Chestnut Hill College tanára és számos egyetem, köztük a Yale és a Harvard vendégprofesszora volt. 1988 után a legtöbb könyve - például Az európai világháború, A párviadal, a Budapest 1900, az Öt nap Londonban - megjelent magyarul is, melyek a legnépszerübb történelmi munkák közé tartoznak. Ennek ellenére úgy véli, hogy a modern korban, melyet ő a hanyatlás korának nevez, a siker mindig félreértés. Mint egy kritikusa - negatív éllel, bár inkább dicséretként - megjegyezte, "történész, de valójában író". A New York Times tárcaírója az 1990-es évek végén az angol nyelv egyik legnagyobb élő mesterének nevezte. A film nem portré, inkább Lukacs gondolatvilágát, a történelemhez való viszonyát próbálja nagyjából fél órában érzékeltetni.Helyszín: Bálint Ház (VI. Budapest, Révay u. 16.) emeleti Grün terme. Szeretettel várunk minden érdeklődőt! Hajnal György

Interjú az izraeli nagykövettel a www.zsido.com-on

Mi a véleménye az Olmert-ügyről, és hogyan hasonlítaná össze a korrupció helyzetét Magyarországon és Izraelben?

Elsősorban Olmert ellen a vizsgálat még tart, és nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni felette. Tudja, csaptak már hatalmas lármát jó néhány ügy körül, aztán a végén kiderült, hogy épp fordítva álltak a dolgok, mint gondolhattuk az elején. Arra viszont mindenképp büszkék lehetünk Izraelben, hogy akár a miniszterelnök, az elnök sem kerülheti el a felelősségre vonást; még ezen a szinten sem söprik a szemetet a szőnyeg alá. Izrael ebből a szempontból egészséges társadalom. Hogy Magyarországgal összehasonlítva? Nem kísérem szoros figyelemmel a hasonló magyarországi ügyeket, de azt hiszem, a kéznél lévő jogi eszközökkel itt, mint a világ bármely országában, természetesen mindent meg kell tenni a korrupció elleni harcért.

Lásd:

http://www.zsido.com/blog/

Amennyiben innen nem érhető el, menjetek rá a www.zsido.com oldalra, ott a blogra, és azon belül görgessetek lefelé. Nem ez van a legtetején.

Emlékezés a mumbai áldozatokra – Chabad központ, Budapest, 2008. december 8.

A karmesternek: Dávid zsoltára.

Hallgasson meg téged az Örökkévaló baj idején, Jákob Istene erősítsen meg téged!

Emlékezzék minden felajánlásodra, és fogadja szívesen égőáldozatodat, szelá!

Adja meg, amit szívedben kívánsz, és váltsa valóra minden tervedet,

hadd ujjongjunk győzelmedben, hadd tűzzük zászlónkra Istenünk Nevét! Teljesítse az Örökkévaló minden kívánságodat!

Most már tudom, hogy az Örökkévaló megsegítette felkentjét, és meghallgatta égi Szentélyéből, jobbja hőstettei segítségével.

Van, aki harckocsikban, van, aki a lovasságban bízik, mi meg Istenünk, az Örökkévaló nevét emlegetjük.

Azok elbuktak és elestek, mi meg újra talpra álltunk. Örökkévaló, segíts meg!

Az Úr hallgasson meg minket, amikor hozzá fordulunk!

(20. zsoltár)

Tel-Aviv / A Bauhaus fővárosa

Írtuk, hogy Tel-Aviv kimondottan kertvárosnak indult – egy olyan ember álmaként, akinek épp a városi nyüzsgésből lett elege… Ehhez képest Tavasz Dombja ma a világ egyik legpezsgőbb városa, telitűzdelve felhőkarcolókkal. De a kettő közt volt egy átmenet, amely a mai napig meghatározza a város arculatát.
Kezdetben valának az európai stílusú, egyszintes, piros cseréptetős házak, amelyekről nagyon gyorsan kiderült: az adott klimatikus körülmények közt alkalmatlanok. Nevé Cedekben gyorsan elterjedtek a kétszintes homokkő épületek. A húszas évekre új, csak Tel-Avivra jellemző orientalista stílus jött divatba, amely egyesítette magában az európai és a keleti elemeket. A húszas évek közepétől következett az előző részben tárgyalt Patrick Geddes-korszak, két- és háromszintes épületekkel, sok tágas körúttal és parkkal.

A húszas években mutatkozott be s a harmincas években vált egyeduralkodóvá a Bauhaus. A harmincas években – köszönhetően a nácik elől Erec Jiszráélbe alijázott német-zsidó építészeknek, valamint a szakképzett munkaerő beáramlásának – háromezer Bauhaus-épület készült el, és ezek java ma is áll. Tel-Avivban ma ötezer Bauhaus-stílusú, illetve Le Courbusier hatását tükröző épület van, ami páratlan a világon. A tel-avivi Bauhaus – Ir HáLeváná, Fehér Város néven – 2003 óta a Világörökség része.

Az öltönyt, gombolt nyakú inget, nyakkendőt, keménykalapot, zárt fekete cipőt preferáló, mániákusan rendszerető német zsidók, akik sokszor nem érezték valami jól magukat az alapvetően kaján és trehány, a pontosságot hírből sem ismerő, hírhedten bizalmaskodó városban, ahol őket jekének csúfolták, maradandót alkottak, és noha ők maguk a párás forróság ellenére se nagyon változtattak külső megjelenésükön, de ha azt akarták, hogy épületeik funkcionáljanak, a mediterrán-sivatagi környezethez mindenképp alkalmazkodniuk kellett. Elsősorban a fehér és a világos színeket használták, amelyek visszaverték a fényt. Az európai Bauhaus hatalmas súlyt helyezett a falat pótló jókora üvegfelületekre. Ezektől Tel-Avivban el kellett tekinteni, hiszen a lakók megsültek volna. A légkondicionálót ugyan már feltalálták – az első ilyen készülék 1920-ban kezdett üzemelni Los Angelesben –, de tömeges elterjedése a nyolcvanas évekig váratott magára: sokáig luxuscikknek számított. A falakat tehát úgy kellett megtervezni, hogy ne csak takarjanak, de a melegtől védjenek is.

A hatalmas üvegfelületek helyébe tehát kisebb, néha már lőrésszerű nyílások kerültek, elszaporodtak viszont a hosszú és keskeny balkonok, amelyeket később mind nagyobb és tágasabb teraszok váltottak fel: a mirpeszetek, a hamelyeket télen redőnyökkel lehetett elszeparálni a külvilágtól. A tetők laposak lettek, legyen hová napnyugta után kiülni és társadalmi életet élni.

Tipikusan tel-avivi jelenség a „lábasház”. Nem más ez, mint a Bauhaus ottani fejlődésének eredménye: a házakat oszlopokra építették, hogy a szél alulról is jobban körüljárhassa, és ezzel is csökkenjen némiképp a hőmérséklet odabenn. Nem elhanyagolható szempont volt az sem, hogy az oszlopok közti tér kitűnő, árnyékos helyet nyújtott a gyerekeknek a játékhoz. Az építőanyag – olcsósága miatt – a beton lett, ami viszont elviselhetetlenné tette a nyarakat, különösen augusztus hónapra. Tel-Aviv lakosai az estéket leginkább az utcán töltötték, mert a lakásokban nem lehetett megmaradni: vagy a tengerpartra mentek, vagy egy parkba, vagy a legközelebbi kávéházba, amelyek – mint láttuk – az első pillanattól kezdve gombamód szaporodtak. Ez a hagyomány ma is él, holott a mai épületek már jóval hűvösebbek, légkondicionáltak, és ott a tévé is: az emberek estére mégis inkább kimennek, semmint otthon gubbasszanak.

A hatvanas években azután más, új irányokba fordult Tel-Aviv építészete: az ég felé (úgy fizikailag, mint a lakásárak és a lakbérek tekintetében), és aki, mint én, a kilencvenes évek elején találkozott a várossal, azt láthatta, hogy a régi Bauhaus-épületek közül meglehetősen sok le van rohadva. Az utódok hűtlenül bántak az örökséggel, és voltak olyan építészeti klasszikusok, amelyek a végromlás szélére kerültek. El is kezdték ezeket ledózerolni – aztán a politikusok észbe kaptak, és jogszabályok akadályozták meg a további pusztítást.

1965 óta a felhőkarcolóké a főszerep Tel-Avivban, mint arról olvashattatok itt. Az ötven- és százemeletes monstrumok emelték a színvonalat, és a folyamatos bevándorlás is gondoskodott arról, hogy az árak csillagászati magasságokat érjenek fel. A tel-avivi ingatlanlufi kipukkadásához az idei őszi pénzügyi válság kellett. Több vállalkozó leállította építkezéseit, mások pedig már bele sem fogtak az újakba. A városban halandó embernek való kégli az utolsó öt-tíz évben nem épült, csakis és kizárólag luxusingatlan, amire most hirtelen nincs akkora kereslet. A befagyasztott építkezések között szomorkodik Donald Trump vállalkozása a Tel-Aviv és Ramat Gan határán lévő telken, ahol valaha az Elite csokigyár állt, a Kikár Hámedinára tervezett hármas torony, valamint tizenkét további égimeszelő a Halacha útkereszteződésnél.

A tel-avivi városháza ezekben a hetekben olyan terveket dédelget, amelyek értelmében húsz százalékkal növelnék a kiadott építési engedélyek számát – azzal a feltétellel, hogy nem csak milliomosoknak, hanem fiatal házasoknak is építenek lakásegységet. Mégpedig normális áron. Hogy erre milyen nagy szükség van, arról a válságon kívül a város főépítésze, Hezi Berkowitz kifakadása tanúskodik: „Ingatlanlufi volt. Én ezt mindvégig mondtam, de mindenki kiröhögött. A tel-avivi árak irreálisak; minden tiszteletem, de ez nem Manhattan és nem is London.”

Meglátjuk... sok szép elhatározás valósult már meg Tel-Avivban, de sokból nem lett semmi.

Levana: Legyetek ti is fényhozók / A mumbai terrortámadás áldozatainak emlékére

A döbbenettől bénult apátiába süllyedve, napok óta alvajáróként, gépiesen teszem csak a dolgomat. Múlt hét közepétől rémisztő hírek véres karmai közt hánykolódtam, brutális terhük még most is majdnem összeroppant, bestiális súlyuk alatt szinte alig létezem. Ismeretlen ismerősök sorsáért aggódva folyvást a könnyeimmel küszködöm, ártatlanok halálhíre mindannyiszor letaglóz és összetör.
A vadul kavargó érzések hullámvasútján bizarr szélsőségek távlatából szemlélem mára csekélynek hitt életem.

Máskor bizonyára ernyedten tiltakoznék, de az őrjítő tehetetlenség kétségbeesett dühre csábít, hiába igyekszem ellenállni ragacsosan fojtó igézetének. A borzalmas tragédiától hangos médiából a megveszekedett indulat kénes lehelete fullasztóan hozzám szegődött, s bűzös kipárolgása nyugtalan álmaimba is elkísér.

Jó egy hete végig kétségek és remények között vergődtem, ma a kezdeti bizonytalanságtól a sokkoló végkifejletig elfáradva értelmes kapaszkodókat keresek, végre az érzéseim helyett, a néma imakönyvre figyelek. Miközben az évezredes zsoltáros szavakat mormolom, rémülten azon tanakodom, mire figyelmeztet bennünket, halandó embereket, a napokban megtapasztalt szívszaggató lelki fájdalom és az elviselhetetlennek tartott testi szenvedés.

Ideje volna végre belátnom, hogy rövid életünk tünékeny pillanat csupán a végtelenbe tartó idő kifeszített tengelyén, többségünknek fel sem tűnik talán, hogy a polaritás harcának színpadán apró statisztaszerepekben pózolunk. A jó és a rossz, más szóval a fény és a sötétség függvényrendszerébe kódolva együttesen vérgőzös történelmet alkotunk, és félig tudatos döntéseinkkel egy abszurd sakkjátszmában a világ folyásáról voksolunk.

Az hiszem, a tömeges gyászban mi túlélők mindahányan sebezhetőek vagyunk, s a rengeteg áldozat halálától kilátástalan magányban tisztánlátásunk irányt tévesztve kábultan elveszik. Pedig minden egyes másodpercben kizárólag rajtunk áll, hogy az időtlen ős csatában a fékevesztett gyűlölet és az állatias harag oltárán, a feneketlen sötétségben tobzódó tudatlanság bálványfejedelmének áldozunk, avagy a tiszta fénytől ragyogó teljességben a mindenséget teremtő bölcsesség királyi trónusához borulunk.

Valakinek a visszavonhatatlan és abszolút hiánya képes csak igazán rámutatni valós értékeire, ezért, amikor a mintegy száznyolcvan mártír többé már nem lehet velünk, érezhetjük meg minden porcikánkban, mit is jelentett eltűnt létvalóságuk nekünk. A tragédiában elhunyt szerencsétlen emberek tudtukon kívül a saját testükkel, előlünk fogták fel az elszabadulni készülő gyilkos fenevadat. Ezért olybá tűnik nekem, hogy a halál perverz ügynökei által az áldozatok sérelmére elkövetett aljas és becstelen gaztetteket, az emberi elmét bitorló arctalan sötétség motiválta, míg a halál angyala által örök nyugovóra kísérteket áldozatkészségükben a fény követe inspirálta.

A világ teremtettsége hajnalától a megvilágosító fény után sóvárog szüntelen, e nagyszerű káprázat eléréséhez acélos szívű zászlóvivők és rettenthetetlen fényhozó katonák kellenek. Bár emberi életünk a mulandóság földi börtönében szemlátomást gyorsan elenyész, a heroikus harc nélkülünk is tovább folytatódhat, ha mindig lesz egy újabb bátor jelölt, aki a megüresedett helyünkre lép és valamennyiünkért a végsőkig kitart.


Illusztráció: Gustave Doré: A fény teremtése

MEGHÍVÓ

Mint ahogy bizonyára Ön előtt is ismeretes, a legutóbb, az indiai Mumbaiban végrehajtott szervezett terrortámadás egyik célpontja az ottani zsidó központ, a Bét Chábád volt, amelynek Gavriel és Rivka Holtzberg, a rabbi és felesége is áldozatul estek. A Holtzberg házaspárt személyesen jól ismertük, tragikus haláluk óriási veszteség a Chábád közösség és az egész zsidó nép számára, illetve vészjel az egész emberiség számára.

Ezúton hívjuk meg Önt arra a gyászimára és megemlékezésre, amelyet az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Chábád Lubavics Zsidó Oktatási és Nevelési Alapítvány Gavriel Holtzberg rabbi és felesége Rivka Holztberg, valamint a mumbai Chábád Házban, zsidó központban, illetve Mumbai más pontjain elkövetett kegyetlen barbárságnak áldozatul esett mártírok (emlékük legyen áldott!) tiszteletére rendezünk.

A gyászima és megemlékezés 2008. december 8.-án 19 órakor kezdődik.
Helye: Keren Or Imaház, V. Károly körút 18-20.

A Chábád nemzetközi zsidó világmozgalomként elsődleges feladatának a zsidók tanítását és a zsidóknak hagyományaikhoz és vallásukhoz való visszavezetését tekinti. A világ 1500 pontján működnek intézményeik nemcsak oktatási, kulturális, de vallási központként is szolgálnak. A Chábád központok teljes önállóságban, központi pénzügyi támogatás nélkül, autonóm módon működnek. Budapesten 1989 óta állami támogatás nélkül, önerővel működik és vált fókuszává nemcsak a hazai zsidó közösségnek, de a hazánkban tartózkodó izraeli üzletemberek és diákok, valamit izraeli és más országokból Budapestre látogató turisták számára.

Oberlander Báruch rabbi
Chábád Alapítvány

Köves Slomó rabbi
Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség

Programajánló / Mit tanácsolna Rási?

Kedves Barátunk! Pénteken, december 5-én, 18 órakor Oneg Sábát-est keretében Dr. Raj Ferenc tart elő adást Mit tanácsolna Rási korunk keresztény-zsidó dialógusában? címmel. Rási (XI. sz., Troyes, Franciao.) a zsidó Szentírás-magyarázat megteremtője. Az előadást piknikvacsora követi, amelyhez várjuk a résztvevők természetbeni hozzájárulását. Helyszín: Bálint Há, (Budapest, VI. Révay utca 16.), emeleti Grün terem. Szeretettel várunk minden érdeklődőt! Hajnal György

Öt hónapos terhes volt a béke vallásának hívei által halálra kínzott Rivka Holtzberg

Eltemették a mumbai vérfürdő zsidó halottait Izraelben. Napról napra újabb irtózatos részletek látnak napvilágot arról, ami a mumbai Chabad házban történt. Az iszlám ismét megmutatta az igazi arcát, a világnak azonban valamiért még mindig nem érdeke, hogy szembenézzen a vadállattal. Miért is tenné? Hiszen parolázott a nemzetiszocializmussal is, békére törekedett a kommunizmussal is.

Ha visszaemlékezünk rá, már azok, akik nem Maunikával meg Győüzikével voltunk elfoglalva a múlt hét közepén: nagyon sok ellentmondásos hír érkezett arról, ami a Chabad-házban történt. Már kezdettől fogva rossz érzéseim voltak, mert amikor a bébicsősz kihozta a kissrácot, valami olyasmit talált mondani a sajtónak, hogy Holtzbergék élnek, de eszméletlenek. Azonnal feltettem magamban a kérdést: honnan tudja? Testeket látott heverni? Ha heverni látta őket, miből gondolta, hogy élnek, csak eszméletlenek? Abból, hogy látta, mitől vesztették eszméletüket? Például leütötték őket? De akkor miért nem mondja?

Egy darabig az egész ellentmondásosságot az indiai tájékoztatás rovására írtam, amely katasztrofálisan, elégtelenre vizsgázott ezekben a napokban, és magával vitte a csúszós jégre gyakorlatilag a fél világ tömegtájékoztatását. De túlságosan régen dolgozom hírekkel, mindvégig ott motoszkált a fejemben, hogy a dadus vallomásával valami nagyon nem stimmel.

Rossz érzésem megerősödött, amikor órákon át csak azt jelentették, hogy a kommandósok megkezdték a Chabad-ház ostromát. Órákon át kezdték, azután órákon át folytatták. Egész pénteken azt kérdezgettem magamtól, vajon mi tart ennyi ideig. Maga a bemenetel, az nem lehet több egy-két percnél. Utána még – az eredménytől függetlenül – átkutatják a házat, van-e még valahol bujkáló terrorista, netán túsz, ketyegő pokolgép vagy miegyéb. Az még egy-két óra. De órákon át nem történt semmi, kivéve amikor kijött a kommandóparancsnok, és elmondott valami nagyon sumák falmelléki dumát, ami semmi konkrétumot nem tartalmazott. Ekkor azt vettem biztosra, hogy elfuserálták az akciót, és a terroristákkal együtt ők ölték meg a túszokat is. Aztán bejött a sábesz, és több mint huszonnégy órán át nem tudtam meg semmit.

Nem is igazán csodálkoztam, amikor elmondták, hogy az iszlamisták megkínozták az áldozataikat. Egy-két poszttal lejjebb azt írtam, alighanem üzemzavar volt náluk, amikor kiengedték a dadust a kétéves gyerekkel; most sajnos bebizonyosodott, hogy igazam volt, Mohamed elállatiasodott követői nem ismertek irgalmat, és ha Mose Cvi benn lett volna, a karmuk közt, alighanem őt is megkínozzák, sőt az sem kizárt, hogy az indiai nevelőnő sem ússza meg mint imperialista kollaboráns.

Rivka édesapja, Simon Rosenberg fedte fel az izraeli Kfar Chabadban tartott ceremónián a gyászolók előtt, hogy a lánya öthónapos terhes volt.

Tudom, az iszlám már számtalanszor bebizonyította, hogy több területen felnőtt már a huszadik századi totalitárius eszmékhez, már ami az embertelenséget illeti. Az öthónapos terhes asszony és a többiek megkínzása megmagyarázza az indiaiak hallgatását és azt, hogy a holttestek miért maradtak olyan sokáig a Chabad-házban. Nem akarták, hogy a hozzátartozók a tévéből tudják meg, mi történt. Az iszlamista rémtettek, noha azoknak krónikájával könyvtárat lehetne megtölteni, nem igazán mennek át a köztudatba, és az effajta késleltetett közlések nem segítik, hogy átkerüljenek. Holott nem szabad, hogy a világ megtanuljon együtt élni ezzel az újabb fenevaddal. Épp elég, hogy hagytuk, hadd műveljen a nácizmus meg a bolsevizmus, amit akar.

Amennyiben van bármilyen üzenete a Mumbaiban történteknek – amelyekhez hasonlókat, ismétlem, az iszlám bármikor produkál Buenos Airestől a Fülöp-szigetekig –, úgy az a következő: ezt a vallásnak nevezett elmebajt bármi áron meg kell állítani. Nem számít, hány „ártatlan” fog szenvedni, mert ezeknek az „ártatlanoknak”, legalábbis a szabad világban, már régen az utcán kéne lenniük és tüntetniük az úgynevezett vallásuk állítólagos túlkapásai ellen, már amennyiben ezek valóban vadhajtások, és nem az iszlám lényege. Nem látjuk, hogy Franciaországban, Németországban, Hollandiában, Belgiumban és másutt a muzulmán tömegek az utcára vonulnának, és felemelnék a hangjukat a terror ellen. Nem, nem teszik. Egy darabig kussolnak otthon, és befelé röhögnek, azután folytatják ott, ahol abbahagyták. Az iszlám tudomásom szerint egyszer hajtotta őket az utcára, 2001. szeptember 11-én. Örömtüntetések voltak.

Az ENSZ valaha kimondta, hogy a cionizmus a rasszizmus egy válfaja. Ezt a mocskos határozatot még a kilencvenes években visszavonták, de ez ma már nem elég. Az ENSZ-nek azt kell kimondania, hogy az iszlám a rasszista elmebaj egy válfaja. És ha ez az ENSZ ötven iszlamista tagállama miatt nem megy, úgy a civilizált világnak fel kell hagynia az úgynevezett világszervezettel való bohóckodással, ki kell onnan vonulnia, meg kell alakítania a saját szervezetét, ahová csak azokat veszik fel, akik valóban betartják az alapszabályokat. Azután pedig cselekedni kell.

Az euroatlanti civilizációban az iszlám nem maradhat meg. Ezt világosan ki kell mondani. El kell érni, hogy mindazok, akik ennek a gyilkos ideológiának a hívei, eltakarodjanak innen, akár itt születtek, akár nem. Kapjanak nagy összeget, ha kell, és menjenek Isten hírével: haza, függetlenül attól, hogy ez milyen gazdasági következményekkel jár. A kihelyezett tőkét minden olyan országból ki kell vonni, amely nem tesz meg mindent az iszlám elfojtásáért. Mindent meg kell tenni az ásványi energiahordozók pótlásáért – ez ma részben már történik –, és ha történetesen mégis szükség van olajra, akkor oda kell menni, és el kell tőlük venni. Az iszlámmal pontosan úgy kell bánni, mint 1944-45-ben a Szövetségesek bántak Németországgal: csak a feltétel nélküli megadás képzelhető el, más megoldás – nem.

Az Isten szerelmére, hiszen még mi vagyunk az erősebbek!

Emlékezés a mumbai áldozatokra

A sötétség követei kegyetlenül végeztek velük, de a fényt nem tudták legyőzni. A Holtzberg házaspár egyetlen egészséges gyermeke, a kétéves Mojsi csodával határos módon, a házvezető Szandra hősisségének köszönhetően megmenekült és Mumbaiba máris új lubavicsi rabbi érkezett. Dov Goldberg rabbi kezébe vette a helyi közösség sorsát, pénteken már istentiszteletet vezényelt, és a Chábád Ház fizikai és szellemi restaurálását ígéri. (Köves Slomó)


A Holtzberg házaspár és valamennyi mumbai mártír halálának hetedik napján rendezett emlék-istentiszteletre mindenkit szeretettel vár az EMIH 2008. december 5-én, este hattól a VI. Vasvári Pál utca 5. szám alatti lubavicsi zsinagógában.

Mose Cvi Holtzberg a szüleit keresi

Pénteken lett kétéves az iszlám brutalitás miatt elárvult kisfiú, aki születésnapjára megkapta apját, anyját holtan.

A terror világháborúja folytatódik a civilizáció ellen.

Szolgálati közlemény

Figyelem! Levana blogbejegyzései a Chabadnál - Mehicá néven fut - az azokat tartalmazó Hanna Női Blog design-karbantartása miatt nem érhetők el a www.zsido.com oldalon. Továbbra is elérhetők azonban innen, a bal felső linkről.

Indiát is elérte a terrorcunami

Vallási központ, szállodák, vasútállomás, étterem, kórházak: az iszlám terror szokásos célpontjai. És: szelekció. Kinek van brit, amerikai útlevele? Falhoz vele. India nem ússza meg olcsón a modernizációt, sem pedig azt, hogy annak idején nem szabadult meg a teljes muzulmán népességétől.


Mindenre elszánt, megveszekedett tömeggyilkosok ismét vérfürdőt rendeztek. Noha nyugatiak a célpontok – a zsidó Chabad-Lubavics világmozgalom fiókja, luxushotelek, finom étterem –, a helyszín már nem a Nyugat. Vagy mégis?

Amikor az al-Kaida ledöntötte a World Trade Center ikertornyait, voltak, akik kárörvendtek: úgy kell a rohadt jenkiknek, végre ők is megtudják (mit?), és különben is túl jól éltek, meg hát a szegény arabokat is meg lehet érteni, minek gyarmatosította őket a rohadt Nyugat. (Hogy amerikai kolonializáció nem létezett, és az arabok soha nem éltek klasszikus gyarmati sorban, nem érdekes.)

Amikor az al-Kaida robbantássorozatot hajtott végre Londonban, ismét számosan dörzsölték a kezüket. Elvégre a brit aztán olyan népség, ami mindent megérdemel, rájuk aztán senki se mondhassa, hogy nem voltak imperialisták, a birodalmukban soha nem nyugodott le a nap, ezzel ők maguk dicsekedtek, és igaz, hogy anno beköszöntek hozzájuk a németek egy pár V –1-essel meg V – 2-essel, de az már rég volt, és rájuk fért, elvégre tisztességes ruhát utoljára a magyaroktól kaptak, a 6:3-mal meg a visszavágón a 7:1-gyel.

Amikor az al-Kaida barbár tömeggyilkosságot követett el Madridban, a primitív kárörvendők nem nagyon emlegették Cortezt meg a konkvisztádorok dél-amerikai rémtetteit (miközben az észak-amerikai indiánok kiirtása egyesek szemében már a zsidó Holocausttal vetekszik. Elvégre ez is hatmillió volt, meg az is!) Spanyolország, amely a Közös Piacba való belépés után rohamos fejlődésnek indult, és ma már egyike a világ tíz leggazdagabb országának, a köztudatban valahogy soha nem tartozott a bűnös Nyugathoz, amellyel szemben minden megengedett – gazdagság ide, spanyol gyarmatbirodalom oda. A spanyolok elleni iszlamista rémtettet külföldön néma csend fogadta, belföldön, a jobboldali kormány részéről pedig sunyi hazudozás, amivel az ETA baszk szeparatista terrorszervezetre akarták kenni az első pillanattól fogva nyilvánvalóan al-kaidás iszonyatot. A szocialisták megragadták az alkalmat és közölték, hogy ha ők nyernek a választásokon, hazahozzák a fiúkat Irakból. S lőn. Cortez meg a többi konkvisztádor foroghatott a sírjában: a spanyol gazdasági csodával versenyre kélt az addig ismeretlen, mélységes spanyol gerinctelenség. Dehogyis vagyunk mi Nyugat, kérem. Mi közünk van hozzájuk? Irak? Már ott se vagyunk. Soha nem is voltunk ott.

Amikor az al-Kaida több száz embert gyilkolt le az indonéziai Baliban – muzulmán ország területén! –, akkor főleg ausztrálok haltak meg, róluk meg mindenki tudja, hogy egyrészt fegyencek leszármazottai, másrészt meg azért is kötelességünk őket utálni, mert ott vannak az iraki koalícióban. Amellett mégiscsak angolszászok, ráadásul undorítóan jól élnek, a világon ők zabálják a legtöbb marhahúst, arról nem beszélve, hogy a világ másik végén történt az egész. Fátylat rá.

És most Mumbai – régebbi írásmóddal: Bombay.

Huszonnégy órája tart már a borzalom, halottak százai, a magyar tömegtájékoztatás ugyan valami tolvaj szadeszessel van elfoglalva, de ha máshol nem, a http://www.zsido.com/ híreiben, akit érdekel, nyomon követheti magyar nyelven a történteket, az angolul tudók meg bárhol, hiszen a CNN, a Fox News és a Sky mással sincsenek elfoglalva. (Lehet nézni a BBC-t is, de nem ajánlom, iszlamista elfogultságuk, Izrael-ellenességük az utolsó tizenöt évben undorító méreteket öltött, azon se csodálkoznék, ha kiderülne, hogy Oszama bin Ladentől húzzák a fizetésüket. Náluk még az al-Dzsazíra álobjektivitása is rokonszenvesebb.)

De vissza Indiához, ahol persze nem ez az első iszlamista terrorcselekmény. A szubkontinens függetlenedésekor Mahatma Gandhinak volt egy álma: egy napon a különféle indiai vallások – a három legnagyobb a hindu, a buddhista és a muzulmán – majd békében élnek egymással. Micsoda hamis látomás volt! Indiát azonban a következő évekre még hamisabb álom kerítette hatalmába, lassanként lidércnyomássá torzulva: az etatista-egalitárius társadalomkép megszállott kergetése, egyfajta szocializmus erőltetése, amely az országot hitbizományként kezelő Nehru-Gandhi garnitúra uralkodása alatt féktelen nyomort és elmaradottságot hozott, tízmilliószám termelte a hajléktalanokat, viszont elismeréssel és stratégiai partnerséggel is járt. Moszkva részéről.

A Szovjetunió kimúltával a rossz is elmúlt India felől, ahol a hindu-buddhista többség elkezdte lebontani a részben parancsuralmi gazdasági rendszer borzalmát, és szabad utat adott a magánkezdeményezésnek. Az országnak az a része 1990 óta felvirágzott, rá sem lehet ismerni. India igazi fővárosa Mumbai lett. A modernizálódott Indiában megjelentek a pénzt költő turisták, és külföldön is megjelent az indiai utazó és az indiai tőke.

Nem kellett nagy jóstehetség annak megállapításához, hogy India muzulmán társadalma nem fogja tudni állni a versenyt a hindu-buddhista többséggel, és az addig is parázs összecsapásokat szülő viszony még rosszabb lesz. Miután az iszlám a történelem során – fennállása óta – soha, sehol nem volt képes modus vivendit találni a környezetével, Indiában is úgy és azzal reagált, ahogy és amivel mindig is szokott: ártatlanok életének elvételével, ocsmány és gyáva tömeggyilkosságokkal. Valahol érthető is. Vagy visszaforgatják a történelem kerekét, vagy alákerülnek.

Nem tudni, kik azok a Dekkáni Mudzsahedek – bár a „dekkáni kutya” mint dehonesztáló jelző rémlik Rudyard Kiplingtől, A dzsungel könyvéből –, annyit a legtöbb hírmagyarázat biztosra vesz, hogy Dekkán tartományhoz nem sok közük van. Véres dühöngésük a kötözni való elmebeteg tehetetlen őrjöngését idézi, de a célpontok kiválasztásában biztos kezük volt. Olyan objektumokat szemeltek ki, ahol kézzelfogható a „nyugati befolyás” – szerintük a Sátán befolyása (valójában a pénzé. A pénz folyik be India nyugati partvidékére, és ezt minden eszközzel meg kell állítani. Hiszen ha javul a helyzet, az nekik nem jó), amellett a tizennyolcmilliós metropoliszban meg bírták találni a Chabad-Lubavics kirendeltségét, amelyek célja, hogy a néhány ezres mumbai közösség, valamint az itt megforduló zsidó turisták és üzletemberek számára, ha igénylik, vallási szolgáltatásokat nyújtsanak.

A Chabad globális zsidó szervezet, és az, hogy a mindinkább globálissá váló terror – amely a gonosz angolszászok, az egy ideje már nem gonosz spanyolok és az áldozat Indonézia után most a nemzetközi angolszász-zsidó-plutokrata-cionista összeesküvés szekértolójának semmi szín alatt nem nevezhető Indiában csapott le – őket szemelte ki, egyszerre jelkép- és jelzésértékű. A Chabad, noha Kelet-Európa sötétségéből és nyomorából, a cári orosz stetlkből indult el, Amerikában lett naggyá, a lehetőségek hazájában (mely lehetőségek arról ismerkszenek meg, hogy a globalizmus ellenfelei, mindenekelőtt az iszlamisták, nem tudnak és nem is akarnak élni velük). Izrael részben az Amerikával fenntartott viszonyának köszönhetően vált meg nem semmisíthetővé, valamint szerfölött iszlámbosszantó módon regionális hatalommá. Noha a Chabad nem cionista, és a nyugati életmód terjesztésével sem igen vádolható, pontosan megfelelt – túsznak. Némi emberi vonás az embertelenségben, hogy a terroristák elengedtek egy kétéves gyermeket. De ne vonjunk le messzemenő következtetéseket ebből. Alighanem csak múló üzemzavar történt.

A terrorcunami elérte Indiát, mert Indiának bűnhődnie kellett a modernizációért, azért, mert lépést tudott tartani a fejlődéssel, és egy-két évtized alatt a Nyugat sarkába eredt (lekörözve egyébként bizonyos, a rendszerváltást se lenyelni, se kiköpni nem akaró kelet-európai országokat). A terror azért is csapott le Indiára, mert itt még nem voltak felkészülve rá. Izraelben, az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában már nagyon észnél vannak, nehéz komolyabb akciót véghezvinni; Kínában szinte lehetetlen, pedig arra az olimpia ragyogó alkalmat kínált. Ott kellett ütni, ahol nem igazán számítottak rá, holott kellett volna. A modernizáció + modernizálódni képtelen muzulmán kisebbség = magával az életveszéllyel. Így szól ez az egyenlet, amit az indiaiaknak meg kellene oldaniuk.

Nagyon jó matematikusok, bízzunk benne, hogy még ez is sikerül nekik.

A biztonságiaknak sok szerencsét; Isten óvja őket és a túszokat.

Ahava - Az igaz szeretet titka

Kedves Barátunk! November 28-án, pénteken este hat órakor szombatfogadást tartunk kiselőadással és piknikvacsorával. Raj Ferenc Rabbi előadása: Ahava - az igaz szeretet titka. Minden érdeklődőt szeretettel vár a Bét Orim közösség a Bálint Házban, az emeleti Grün teremben.

Mit tesz Isten: csakugyan nem lett a konferenciából zsidó szalonna

Pedig mennyire szerettyük. De erről majd máskor.

Szóval a Mazsihisz… De utálok írni erről. Az alávaló, ocsmány dolgok valamiképp megalázzák azt is, aki beléjük bonyolódik. Elég sokat tépelődtem, írjak-e a dologról egyáltalán, merthogy ez a blog igazándiból nem szeret a magyar valósággal foglalkozni. (És az itteni zsidók, azok magyar valóság, legalábbis ragaszkodnak hozzá.) Na mindegy, a szabályok arra valók, hogy megsértsük, meg aztán úgyis soron van még egy nem-cionista téma.

Szóval, van az a bizonyos évi hárommillárd. Jó, lehet, hogy csak 2,8, ezen nem (a faxot nem) veszünk össze, amit Állambá’ azért folyósít egy klikknek, mert azt mexokta. Ez így volt mindig, meg így is lesz. Gondolja Állambá’, meg a klikk, ami a háromezer gurigát besöpri. Hogy mér? Mer csak.

Megsúgom minden érintettnek: ha a Mazsihiszta történetesen nem lenne sztálinista képződmény, ha történetesen a dolgát végezné, ha történetesen nem merülnének fel ellene a legocsmányabb vádak (nyilván mind hamis), a vezetőségnek akkor is mennie kéne, a hárommilliárdon akkor is osztozni kéne, akár az egyszázalékos felajánlások arányában, akár máshogy, és azt is megmondom, miért. Mert mindennek vége van egyszer, még akkor is, ha hóttuti, lásd Angliában a tory uralmat. Volt a Thatcher, aztán a Major, és tökéletesen kormányoztak, azután richtig azt mondta a választó, na akkor, gyerekek, tes’szíves lenni húzni anyukába, mert hiába vagytok jók, unjuk a pofátokat.

Na és ha nem hóttuti a dolog, akkor mi van?

A Mazsihiszta ráadásul elköveti azt a szánalmas hibát, hogy még vagdalkozik is, és közben elkékült ujjakkal, görcsösen ragaszkodik valamiféle jogi fikcióba, ami miatt a pénz, az csakis az övék. Hülye fikció az akkor is, ha a Valagatmánybíróság történetesen elutasította az EMIH keresetét, mert a Valagatmánybíróság arról nevezetes, hogy eddig kizárólag társadalomellenes döntéseket hozott, kizárólag ennek az országnak az érdeke ellenében (lásd degenerált népszavazások engedélyezése), így a döntéséből maximum annyi következik, hogy a Valagatmánybíróság is oda való a Mazsihiszta mellé, a sunyiba.

A Mazsihiszta rendezett egy konferenciát, amire jól meghívott mindenkit, előre tisztázva, hogy beleugatni az ő dolgába, azt ugyan nem fog senki, mert hát ők se ugatnak bele a máséba. Végignéztem az eseményről szóló filmet, maga volt a borzalom, mindenki bizottságot akart alakítani, erről makogott néhány szerencsétlen; egyedül a Breuer haveromnak volt annyi esze, hogy figyelmeztesse az „elnökséget”, gyerekek, a sajtó egymás sarkát tapossa a Köves Slomónál, talán valami kommünikét ki kéne adni, még lapzárta előtt. Mire Feldmájer Matyi: őnekik nincs szükségük médiacirkuszra.

Ha lehet mondani, Slomóék még a flódninál is hatásosabban ásták alá a Mazsihiszta rogyadozó bolseviki állegitimitását. Hajrá, csak így tovább. Már így is vagy húsz év késésben vagytok.

Zsabotyinszkij unokája is a Likudban

Örök törvény, hogy akármilyen mély is a gödör, egyszer, valahol el kell érni az alját, hogy onnan fölfelé vezessen az út. A Likud mostanság nagyon rákapcsolt, a felmérések szerint egyértelműen győzni fog – persze, messze még a február… S talán elindult valami.

Az izraeli politikai élet, mint a nagyvilág – jelesül az euroatlanti civilizáció – évtizedek óta rohad. Valaha hatalmas figurákat, igazi gigászokat termelt ki, akik már életükben legendává váltak, s ami a legfontosabb, azok maradtak haláluk után is.

Régebbi olvasóim tudják, 1991-ben alijáztam, és a mai napig úgy érzem, még épp hogy elértem, érezhettem a hősidők visszfényét, a cionizmus nagy napjainak hangulata maradékát, mint a vándor, ha hatalmas tábortűz maradványaihoz ér, és még érzi kicsit a parázs melegét. Nem sokkal alijám után halt meg Menáchem Begin, a tisztességnek ez a szobra; egykori harcostársa, Jichák Sámir volt a miniszterelnök, kihívója pedig Jichák Rabin… az utolsó nagy generáció.

Utánuk már jöttek jobbról és balról mások. Egyenes és tisztességes katonatisztek, mint Ehud Bárák és Áriél Sáron, akiket elvakított a béke lidérclángja, és mindent feláldoztak annak a hazugságnak az oltárán, amelyért Rabin életét adta. Jött rajtuk kívül aztán sok percemberke, egy-két tolvaj, jöttek etnikai bűnbandák, jött sok mindenki, aki a nyavalyás kis pecsenyéjét szerette volna annak a bizonyos nagy tábortűznek a maradványánál sütögetni. Látni is rossz volt. A hányinger kerülgette az embert az ultrakorrupt Ehud Olmerttől. Félreértés ne legyen: az izraeli politikai, közélet soha nem csúszott olyan mélységekbe, mint a magyar. Szó sincs ilyesmiről. Csakhogy azokat, akik Izraelért felelősek, nem ehhez a pitlák tolvajbandához mérjük, hanem a nagy elődökhöz. Ben Gurionhoz, Weizmannhoz, Dájánhoz, Golda Méirhez.

A Likud minden közvélemény-kutatás szerint jól áll, mandátumok számában 32:26 arányban verné a Kadimát (a Munkapárt 10 mandátum körül jár, legjobb úton afelé, hogy kispárttá váljon), és egymás után jelentkeztek nagy nevek, hogy csatlakoznának hozzá. Egyáltalán nem csak jobboldaliak. Visszatért a pártba Dán Meridor; jelentkezett Ászáf Chefec volt országos rendőrkapitány, Uzi Dáján tábornok, Joszi Peled tábornok, Tál Brody kosárlabdacsillag, Mose Jáálon egykori vezérkari főnök, valamint Samir fia, Jáir. Nemrég pedig Begin fia, Beni Zeév Begin – mondani sem kell, kiről kapta a középső nevét. És most itt van annak az embernek az unokája, akiről kapta: Zeév Zsabotyinszkij. Igen, annak a Zsabotyinszkijnek az unokája, aki gyakorlatilag a mai egész izraeli jobboldalnak az atyja.

Binjamin Netanjáhu csábítgatta már egy ideje Zeévet, aki egyébként a mobiltelefónia szakembere, több elmés újítást is köszönhet neki állítólag az iparág. Az egyik egy kürtő alakú ketyere, amit rá lehet tenni a maroktávbeszélőre; ez megelőzi, hogy túl közel tartsuk azt az agyunkhoz, és idejének előtte kisüssük azt (ezek szerint mégis lennének a mobiltelefonnak káros hatásai?)

Igen, lehet epésen fortyogva kérdezni, ahogyan a Háárec publicisztikája teszi, hogy ugyan miként férhet meg egy pártban egy Dán Meridor és egy Zeév Zsabotyinszkij. Megmondom én a választ. Úgy, ahogyan egy országban is megférnek ők. Az az ország nem túl nagy. Vannak, akik azon dolgoznak, még kisebb legyen, lehetőleg szűnjön is meg. Ez meggyőződésem szerint soha nem fog megtörténni, de a szart sokáig lehet kenni. A gödör még mélyíthető. Lehet még tovább kiegyezést keresni az arabsággal, amely a kijózanító erőszakon kívül semmi másból nem ért. Lehet tovább rothasztani az ország közéletét. Vagy pedig össze lehet fogni. Az Ország legfőbb baja mindig is a széthúzás volt. Most kell egy csapat, ahogyan Minarik mosodás mondotta volt. Egy olyan csapat, amilyen anno a Munkapárt is volt. A Munkapártot vádolták sok mindennel, főként egyeduralomra törekvéssel, majd’ három évtizedes uralma alatt az Ország mégis megnyert három háborút, felszabadította Júdeát, Somront, a Golant, a Gázai-övezetet és a Szináj-félszigetet, és virágzó gazdaságot épített. Gyűjtőpárt volt, sok nagy arccal, a karizmatikusokból akár egész kormányokat tudott kiállítani. Most mintha a Likud menne ugyanebbe az irányba. Meglátjuk!

Zeév képe után feltúrtam a netet, persze kizárólag a nagyapjáról van fotó. De ami késik, nem múlik. Igyekszünk lépést tartani a választásokkal. Meg azzal, hogy a Háárecet elönti az epe. :-)

Novemberi évfordulók

1210. november 1. János király parancsára bebörtönzik az angliai zsidókat.

1648. november 2. Hmelnyickij banditái 12 ezer zsidót mészárolnak le.
1917. november 2. Kiadják a Balfour Deklarációt, amely először ismeri el nagyhatalom a harmadik zsidó állam létesítésének lehetőségét – igaz, csak „nemzeti otthon” formájában.
1943. november 2. A nácik likvidálják a rigai gettót.
1944. november 2. Berlinből parancs érkezik Auschwitzba: fel kell függeszteni a zsidók gyilkolását.

1394. november 3. Párizsból kiűzik a zsidókat.
1878. november 3. Az első telepesek megjelennek a későbbi Petach Tikva helyén.

1943. november 4. Gettósítják és deportálják a firenzei zsidókat.

1685. november 5. Szurinamban létrejön a Bráchá VeSálom gyülekezet. Ez volt az amerikai kontinens egyik első gyülekezete.
1956. november 5. Az izraeli erők beveszik a Szinájon Sárm es-Sejchet.
1967. november 5. Alijáznak az utolsó adeni zsidók.

1834. november 6. Ausztriában megtiltják a zsidóknak, hogy katolikus szentek keresztnevét viseljék.
1938. november 6. Az Egyesült Államokban először közvetítenek rádión át antiszemita támadást.
1941. november 6. A galíciai Kolomjában 500, a lengyelországi Rownóban 15 ezer zsidót ölnek meg.
1942. november 6. A nácik végeznek majdnem a teljes minszki zsidó lakossággal.
1944. november 6. Budapesten meggyilkolják Szenes Hanna Erec Jiszráél-i ejtőernyőst (jobbra).
1973. november 6. Abe Beame személyében először lesz New Yorknak zsidó polgármestere.

1917. november 7. A brit erők kiverik a törököket Gázából.
1532. november 7. Máglyán égetik meg Solomon Molcho marannust, a híres kabbalistát.

1855. november 8. Az Egyesült Államok kormánya úgy dönt, nem tiltakozik Svájcnál az alpesi ország által amerikai állampolgársággal rendelkező zsidókat érintő diszkrimináció ellen. Az ok: egy kereskedelmi szerződés forgott kockán.
1948. november 8. Az első izraeli népszámlálás szerint az országban 712 ezer zsidó és 68 ezer arab él.

1526. november 9. Mária királynő kiűzi a pozsonyi zsidókat.
1862. november 9. Ulysses B. Grant, az Egyesült Államok későbbi elnöke eltiltja a parancsnoksága alatt lévő zsidókat a katonai szolgálattól.
1938. november 9. A Kristallnacht napja.

1975. november 10. Az ENSZ Közgyűlése elfogadja a határozatot, amelynek értelmében a cionizmus a rasszizmus egyik formája.

1973. november 11. Izrael és Egyiptom hatpontos fegyverszüneti egyezményt ír alá.

1938. november 12. Hermann Göring bejelenti: Madagaszkáron képzeli el az európai zsidóság jövendőbeli otthonát.
1939. november 12. Sárga karszalag viselését rendelik el a lódzi zsidók számára.

1757. november 13. Talmud-köteteket égetnek el Oroszországban.
1844. november 13. I. Miklós cár rendeletben engedélyezi zsidó iskola és rabbiképző alapítását.
1956. november 13. Az októberi izraeli megszállás után befut Gázába az első izraeli vonat.

1942. november 14. Felállítják a radomi, a krakkói és a galíciai gettókat.

1938. november 15. Valamennyi német oktatási intézményből kitiltják a zsidó diákokat.

1380. november 16. Párizsban zavargások törnek ki, számos zsidót ölnek meg.
1917. november 16. Allenby tábornok brit erői felszabadítják Tel-Avivot.
1940. november 16. A varsói gettót teljesen elszigetelik a külvilágtól a nácik.
1945. november 16. Az Egyesült Államokban létrejön a Yeshiva University.

i.e. 331. november 17. Flavius Claudius Julianus császár születésnapja. Ő volt az a császár, aki pártolta a zsidók visszatérését Jeruzsálembe.
1278. november 17. Börtönbe vetik Skócia zsidóságát, sokan közülük mártírhalált halnak.
1938. november 17. Nürnbergi mintára a fasiszta Olaszországban is hatályba lépnek antiszemita törvények.

1571. november 18. Egy hatalmas földrengésben számosan elpusztulnak az olaszországi Ferrarában, ám az ottani zsidó közösségből csodával határos módon mindenki megmarad.
1958. november 18. Jeruzsálemben új víztárolót avatnak, és ezzel az izraeli főváros háromezer éves problémája oldódik meg: többé nem „vízérzékeny” az ostromra.

1887. november 19. Meghal Emma Lazarus amerikai költőnő. Portugál szefárd zsidók gyermeke volt. Legismertebb, a Szabadság-szobor talapzatán is olvasható versében a fiatal Egyesült Államok dicséretét zengi:

Az új kolosszus

Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,
Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.”

1893

(Garai Attila fordítása)

1521. november 20. Az arabok kiöntik az Erec Jiszráélben fellelhető összes bort, és kemény bírságot szabnak ki a jeruzsálemi zsidóságra. Az ok: azért van vízhiány, mert a zsidók a vizet borkészítésre használják.
1785. november 20. Ekkor íródik az első ismert jiddis nyelvű levél az Egyesült Államokban. A jiddis csak később, az 1880-as években lesz Amerikában népszerű.
1949. november 20. A tömegalija eredményeképp Izrael zsidó lakossága eléri az egymilliót.
1977. november 20. Anvar Szadat felszólal a Kneszetben.

1961. november 21. Polgármestert választ az Egyesült Államok első haszid városa, a New York állambeli New Square.
1965. november 21. Megnyílik az asdodi mélyvízi kikötő.

1793. november 22. Strasbourg városa betiltja a briszt és a szakállviselést, továbbá elrendeli az összes héber nyelvű könyv elégetését.

1593. november 23. Bukarestben antiszemita zavargások zajlanak, a pogromban számos zsidó meghal.
1924. november 23. Herzlia megalapításának napja.

1489. november 25. Először jelenik meg Lisszabonban Abudarham Szidurja.
1744. november 25. Hazatérhetnek az Angliában kiűzött zsidók. Ugyanaznap osztrák katonák Prágában zsidókat mészárolnak.
1940. november 25. A szovjetek a Fekete-tengeren máig ismeretlen okból elsüllyesztik a zsidó menekülteket szállító Patria gőzöst. Kétszázan vesztik életüket, egyetlen ember menekül meg.

1941. november 26. A Vörös Hadsereg visszafoglalja Rosztovot. Ez az első jele annak, hogy a német hadigépezet nem verhetetlen.
1944. november 26. Heinrich Himmler, az SS birodalmi vezetője parancsot ad az auschwitzi gázkamrák felrobbantására.

1874. november 27. Cháim Weizmann, Izrael Állam első elnöke születésnapja.
1914. november 27. Megalakul az American Joint Distribution Committee.

1939. november 28. A Lengyelországot megszállt náci erők parancsára megalakul a Judenrat – Zsidótanács.

1947. november 29. Káf-Tét BeNovember. Az Egyesült Nemzetek Szervezete megtartja Palesztina felosztása felett a szavazást. Ennek érdekében a Transzjordánia létrehozása után Erec Jiszráélból még megmaradt nyugati, tengerparti sávot további két részre – egy zsidó, egy arab államra – kellett osztani, Jeruzsálemet pedig nemzetközi igazgatás alá kellett helyezni. A térképen narancssárgával jelölt három területből lett volna a zsidó állam, a világossárga részeken pedig a palesztin állam jöhetett volna létre. A zsidóság képviselői elfogadták a határozatot, az arab államok nem. A hírt tomboló tömegek ünnepelték Erec Jiszráélben. A döntés a harmadik zsidó állam, Izrael létezésének nemzetközi jogi alapját képezi a mai napig.

Levana: A jel, melyben élni fogsz

Naphosszat a pesti utcákat járva, bágyadtan elnézegetem a körülöttem ritmusosan hömpölygő emberáradatot. Szüntelenül ide-oda, apró részletekre, piciny benyomásfoszlányokra ugrik kapkodva a tekintetem. Az arctalan tömeget ugyan rezignáltan és távolról vizslatom, mégis ösztönösen kutatom a megfoghatót, a személyeset.

Menet közben unottan kóborló tekintetem öntudatlanul is egy-egy szokatlan öltözéken, furcsa kiegészítőn vagy feltűnő ékszerdarabon nyugtatom. Így a folyvást felvillanó tárgyi relikviák mögül viselőjük névtelen arcából ismerősnek tűnő személy kezd kirajzolódni fokozatosan.

Egy idő után aztán lassan azon kapom magam, hogy tapintatlanul kizárólag a járókelők nyakában lógó arany és ezüst medalionokat bámulom. S magamban szemérmetlenül csak azt firtatom, vajon mit és miért visel a szíve fölött, nemesfémbe öntve, az utca embere.

Banálisnak ható érzelmes emlékeket, játékos üzeneteket, személyes tartalommal bíró neveket vagy olykor-olykor vallásos jelképeket aggatunk magunkra mindannyian. Ekképpen üzenünk a vak világba néma életjeleket. Közszemlére tesszük a számunkra igazán fontos szimbólumot.

Miközben egyre csak csoportosítgatom a szembe sétáló ékszerarzenált, közöttük tagadhatatlanul számolom Dávid ismerős hatágú csillagát. S lehet, hogy tévedek, de viselőiken, nemtől és kortól függetlenül, valamiféle titokzatos öntudatot észlelek. Gondolom, talán ők is tudják, micsoda pecséttel felékszerezve sétálnak a nagyvárosi felhők alatt.

Magen David, ez a szellemi védőpajzs az Ígéret Földjéről, a zsidóság ősi szülőföldjének misztikus titkairól regél. S ha kérdezed, készségesen elárulja neked, milyen csodálatos hazát is álmodott nekünk az Örökkévaló.

A pajzsnak hat ága van, amely a számok archaikus nyelvén a tökéletes szeretetet, a teljes szívből való választást jelenti. Tehát olyan hazát jelöl, amelyet tiszta szívből adott a Teremtő kiválasztottjainak, azzal, hogy ott a mindent és mindenkit átható szeretet legyen az egyedüli törvény. A hatos szám emellett a világ teremtésének hat napjára is emlékeztet bennünket, soha nem feledve, hogy Alkotónk végtelen szeretetében teremtette emberi világunkat.

A hatágú csillag geometriailag két egymásra fektetett szabályos háromszögből áll, amely egyszerre jelöli az égi és a földi, illetve a férfi és a női energiákat. A lentről felfelé ívelő háromszög mintegy asszonyi testet formál, alul a csípőnél szélesebb, földből táplálkozó energiákkal bővelkedik. A fentről lefelé mutató háromszög a teremtő égi erők nyomán inkább egy férfi testet utánoz, széles vállán tartva meg a mindenséget.

Így összeölelkezve a háromszög pár együttesen azt üzeni, hogy a megígért hazában egyszerre lesz jelen az égi áldás, azaz a szellemiség és a földi paradicsom, vagyis az anyagi bőség. A teljességet ilyen módon lefestő hologram egy olyan messianisztikus világba vezeti el lakóit, ahol a háromszögek közepén, vagyis a világ szívközpontjában lakozik majd az isteni erkölcsi rend.

A csillag formája hat külső és hat belső, azaz kétszer hat, összesen tizenkét szöget rejt magában. Ez utal Izrael tizenkét honfoglaló törzsére, azaz az egész zsidó nemzetre és persze a hónapokra osztható év ciklusaira is. Rámutatva arra, hogy az élet végtelen körforgása valamennyi zsidó embert előbb-utóbb ebbe a tökéletes világba haza- és visszavezet. De addig is rögös életútján védőpajzsként e titkos szimbólum oltalmára lesz.

Viseljük hát büszkén a mágikus jelet, sorsunk törékeny fénylő csillagát, hagyjuk, hogy áldó isteni ereje mindvégig általunk éljen tovább.

Obsession – Megszállottság

Most sikerült végignéznem ezt az alkotást, noha pár napja megvan. Mit mondjak? Ha láttátok a Gert Wilders-filmet, akkor bizonyos fokig ezt is láttátok. Az amerikai film – dokumentumnak nem nevezném – a radikális iszlámot mutatja be.

Propagandafilm? Azt sem mondanám. A propagandának a magyarban van valami borzasztó mellékíze – nem csoda, hiszen míg szerencsésebb helyeken a propaganda kvázi reklámot, PR-t jelent, minálunk azt jelenti, hogy valakit valamilyen hazugságról meg szeretnénk győzni. Az Obsession nem ezt teszi, inkább afféle ráébresztős összeállítás. Az iszlámról szól, és fel szeretné azokat ébreszteni, akik még alszanak.

Aki kicsit is foglalkozott az iszlámmal, annak unalomig ismert sablonokat ismételgetnek az Obsessionben. Amely természetesen azzal kezdi, hogy hangsúlyozottan a radikális iszlámról van szó, és szerepel benne a kötelező liberális farok, miszerint a muzulmánok többsége természetesen nem terrorista, békés ember, satara-satara. Tehát a radikális iszlámot idézi a film, annak képviselőit, egymás után szólaltatja meg a gyűlöletbeszéd láthatóan elmebeteg lovagjait, akik nem hagynak kétséget afelől, hogy az iszlám (mármint a radikális változat) végső célja az egész világ meghódítása. Az alkotók ezután párhuzamot vonnak a (radikális) iszlám és a nácizmus között, felidézve Husszeinit, a nácikkal cimboráló jeruzsálemi főmuftit, akinek többek között elévülhetetlen érdemei vannak a bosnyák-albán muzulmán Handzsár SS-hadosztály létrehozásában. Husszeini azon kevés külföldi közé tartozott, aki számára Hitler személyesen vallotta meg, hogy meg kívánja semmisíteni az európai zsidóságot.

Politológusok, volt hitlerjugendisták, hírszerzési szakemberek és mások szólalnak meg a filmben, amelynek mondanivalója a vége felé arra hegyeződik ki: jó lenne, ha a Nyugat felhagyna az eddigi gyakorlattal, nem dugná a fejét a homokba és tudomásul venné, hogy mi történik. Mert akkor sem volt hajlandó tudomásul venni, amikor Hitlerrel szemben kellett volna fellépni, és lám, mi lett a vége. Holott Hitler is megmondta, mit akar, és ma is megmondják világosan a (radikális) iszlamisták, hogy mit akarnak. A film kitér arra is, hogy hányan lehetnek az iszlamisták közül, akik „radikálisak”, vagyis támogatják a terrort. Általában tíz-tizenöt százalékra becsülik az arányt. Tekintve, hogy több mint egymilliárd emberről van szó, ez akár százötvenmillió ember is lehet. Gáz. Ez gáz, mert ez a százötvenmillió csak az a tömeg, amely kimondottan terrorszimpatizáns. Azok, akik az Egyesült Államokat gyűlölik, vagy Izraelt meg akarják semmisíteni, náluk sokkal többen vannak. Gyanítom, hogy az utóbbiak aránya közel járhat a száz százalékhoz.

Az Obsession megnézése után azon kezdtem gondolkodni, vajon miért nem hajlandó tudomásul venni a Nyugat, hogy az iszlám (a radikális) háborút folytat ellene. No jó, nem most kezdtem el rajta gondolkodni, hanem régebben. És akkor azt hittem, meg is leltem a választ. Azt, hogy a Nyugat, legalábbis annak európai része, totálisan el van rohadva. Elkényelmesedett, nemhogy háborúzni nem akar, de dolgozni sem hajlandó, és minél jobban él, annál kevésbé vállal gyereket. Most is vallom, hogy mindez igaz. No de akkor mi volt a harmincas években? Hogyan hihettek az angolok – az angolok! – egy Chamberlainnek, szemben egy Churchill-lel? Miért dobták Hitler karmai közé egy puskalövés nélkül Ausztriát és Csehszlovákiát, miért hitték, hogy ezzel vége? Már akkor is el voltak rohadva? Még a britek is? Akkor is büdös volt már a munka, akkor sem szerették az éjszakai gyereksírást?

Nem, ez így nem stimmel. Kell lennie más oknak is. Elgondolkodtam azon, mi azoknak a sorsa, akik a maga valójában mutatják be az iszlámot. Sokak szemében legalábbis illetlenséget követnek el; megint mások úgy vélik, politikailag nem korrektek (és ez sok helyütt felér a piros lappal), azzal vádolják őket, hogy egyoldalúak, és végül még ők lesznek a hibásak, ha olyannak mutatják be az iszlámot, amilyen.

Az iszlám pedig olyan, amilyen. Végtelenül emberellenes, pszichopata, aljas ideológia, amely vallási köntösbe öltözik, és ha az arab néplélekkel találkozik, kártékonysága nem ismer határokat. A nemzetiszocializmus és a kommunizmus együttesen sem versenghet vele, semmilyen téren. Az iszlám a halál kultusza, a halál ideológiája. Mint ilyen, nettó elmebaj. A nácizmus vagy a kommunizmus sok mindenkinek halált hirdetett, de soha nem deklarálta, hogy az lenne a főcél. Az iszlám legfontosabb mondata: „Jobban szeretjük a halált, mint ellenségeink az életet.”

Az Obsession, akárcsak Wilders filmje, vagy Ben-G blogja – http://www.dzsihad.blog.hu/ – semmi mást nem tesz, csak beleveri az iszlámba azoknak az orrát, akik nem hajlandók tudomásul venni, miről van szó. Nagyon sokan vannak ilyenek, mondhatni a többség úgy él, dolgozik, tévézik és jár kávéházba, mintha mi se történne a világban, sőt: mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ahhoz, hogy valaki az iszlám lényegét felismerje, semmi mást nem kell tennie, mint megnézni és meghallgatni, mit mondanak annak radikális képviselői. Ha valaki kísérletet tesz arra, hogy ezt az ideológiát megismertesse velük, ő lesz a „szélsőséges”, a „kirekesztő”, aki „semmiben sem különbözik a náciktól”.

Miért?

Miután a probléma hetven-nyolcvan éve is fennállt, erős a gyanúm, hogy nem az európai civilizáció általános hanyatlása áll a háttérben (bár a rohadás mindenképpen elképesztő, annak bűze orrfacsaró). Sokkal inkább arról van szó, hogy a Nyugatban nagyon elevenen él a dehumanizáció tilalma.

Közhelyszámba megy, hogy például a nácik dehumanizálták áldozataikat, elsősorban a zsidókat, de ugyanilyen kíméletlenséggel jártak el más, alsóbbrendűnek nyilvánított csoportokkal szemben. Ezzel a saját dolgukat is megkönnyítették. Az Einsatzkommandók tagjai vagy a haláltáborok személyzete sokkal könnyebben „járt el” szubhumánokkal szemben, sokkal könnyebben „tette a dolgát”, ha nem kellett embernek tekintenie a megsemmisítendőket, hanem valami vírusnak, amely ellen mindenáron védekezni kell.

Persze nem a megsemmisítettek voltak „untermenschek”, hanem azok, akik rabjaivá-híveivé váltak a nemzetiszocializmusnak, ennek a förtelmes sátánizmusnak. És sorolhatnánk még ideológiákat, de csak egyet hozzunk fel, a nácizmusnak számos tekintetben közvetlen elődjét: a katolikus vallást, amely az inkvizíciót termelte ki. A nácik és az inkvizítorok nem voltak emberek, mert nem tudtak megfelelni az emberi lét bizonyos alapvető követelményeinek. Ezen követelmények közé hozzátartozik, hogy bizonyos dolgokat nem követünk el a másik ember ellen.

Vannak sokan, akikre a nácizmus rémtettei úgy hatottak, mint valami védőoltás. Ők azok, akik átestek a ló túlsó oldalára, és semmi szín alatt nem hajlandók elismerni, hogy az ember egyes ideológiák hívévé szegődve gyakorlatilag önmagát foszthatja meg humán státuszától. Akkor sem ismerik ezt el, ha a jelenséget saját szemükkel látják. És azt utálják meg, aki láttatja velük. Wilders, az Obsession, Ben-G blogja, avagy – néha – csekélységem.

Lehet-e ezen változtatni?

Zsidó női misztikum, lírában

Örvendetes, hogy szaporodnak a zsidó blogok, csak a minap két újabbra is bukkantam, ráadásul olyanokra, amelyek hozzám hasonlóan elsősorban érzelmi oldalról állnak hozzá a zsidóság ügyéhez és Izraelhez. Most azonban egy másik jelenségről, Levana blogbejegyzéseiről szeretnék írni – néhány napja láthatjátok, hogy a baloldalról oda lehet kattintani, de biztos, ami biztos, jöjjön egy rövid beköszöntő, mert megéri.

Anno, a gengszterváltással azért sok minden szabad lett, hála Istennek: a könyvkiadás is. Aminek lett jó meg rossz oldala. Bezúdult minden, ami évtizedekig ki volt rekesztve, köztük egész műfajok, így a new age is – értem ez alatt a mindenféle világmegváltó eszmét, és mindent, ami valahol „para”. A tömegtermelt cikkek java általában szemét, nincs ez másként a könyvkiadás terén sem. A new age cuccok kezdetén megírtak és lefordítottak sok mindent, ami szép volt, okos volt, érték volt. És miután a szekér ment, jó magyar szokás szerint erre állt rá boldog és boldogtalan, míg tönkre nem tették. Ma raklapszám áll a new age a könyvesboltokban, a zöme már mit sem ér, általában nők veszegetik a lelki egyensúlyukhoz, a férfiak tojnak ilyesmire, azok beverik a vodkát a sörrel, és helyre van kattintva a lelki egyensúly. De aki megvett eddig kétszáz darab „ez ott Erikát”, az megveszi a kétszázegyediket is. Nagy nehezen.

Ez ott Erika zsidó témában is jelent meg szép számmal, de azért ezt a területet mégsem tudták annyira hazavágni, mint más misztikumot. Ehhez nem csak érteni kell (márpedig a new age-esek némi lelki masztin kívül nem sok dologhoz értenek), de át is kell tudni érezni, amit csinálsz. Lehet, hogy a new age-rajongó kötelességszerűen megvette Árje Káplánnak az Ábrahám könyvéhez írott monográfiáját, elolvasni viszont nem nagyon tudta, mert nem volt meg hozzá az előképzettsége.

Az Egyesült Államokban már évek óta hatalmas a piaca a női ortodox irodalomnak, és egyáltalán ne csak a kóser szakácskönyvekre tessék gondolni, és ne is csak a parókával, a zárt nyakú blúzokkal és a lapos sarkú cipőkkel foglalkozó szakirodalomra. A zsidó női lélek épp így külön szakma és szakterület, csak igazi odaadással működtethető, és az értő közönség figyelme ugyanazt teszi vele, mint víz a virággal: kibontakoztatja.

Mainapság örvendetes verseny folyik a magyar-zsidó honlapok terén is, és a netezők a minap megállapíthatták, hogy a Chabad, amelytől sohasem állt távol a média profi kezelése, most igazi nagyágyúra tett szert, olyasvalamire, ami a többieknek még nincs: profi női bloggerre, aki elképesztő biztonsággal kezeli az ortodox vallásos hátteret, ráadásul a magyar irodalmi tudás is a kisujjában van, lénye pedig a zsidó nő álomprofilja. Mindez egyesül Levanánál egyfajta utánozhatatlan, lírai, derűs, női zsidó misztikummá, amely röpke néhány bejegyzéssel rajongótábort kanyarított magának. A Chabad el is különítette a többi, jobbára politizáló blogbejegyzéstől, és Hanna Női Blog címmel külön rovatot hozott létre, amit már az eddigi teljesítmény is nyilvánvalóan indokolt. Megannyi gondosan csiszolt, bájos igazgyönggyel találkozhatni ott, a Mehicá (a zsinagógában a női szakaszt elválasztó függöny) mögött.

Minden hölgyet arra biztathatunk csak: ha megunta itt a politikát, fáradjon át a http://www.zsido.com/ site-ra és kattintson baloldalt a Hanna Női Blogra. Nem fog csalódni.

Persze a férfiak sincsenek kitiltva.

Fogja tudni vezetni a szabad világot?

Akik rendszeresen olvassák a Miért Cion?-t, tudják: soha nem csináltam titkot abból, hogy McCainnek szorítok. Ma reggelre nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő lesz a következő négy évben a Fehér Ház lakója.

Barack Hussein Obama demokrata párti jelölt rekordösszeggel mozgósított rekordmennyiségű szavazót. Elsősorban gratulálunk a győzelemhez, mert ez így illik; rögtön ezután súlyos kételyeinknek is hangot adunk, amelyek forrása természetesen nem az, hogy Obama demokrata, és pláne nem az, hogy afro-amerikai. Jómagam szívesen láttam volna Condoleezza Rice-ot elnökként (nincs kizárva, hogy még fogom is), normális embert a politikus bőre színe egyáltalán nem érdekel. Ez a téma két szavazói rétegnél játszott szerepet: egyfelől az Obama reklámkampányában gátlástalan populizmussal megagitált, lecsúszott fekete és hispán tömegeknél, másfelől azon fehér széplelkeknél, akiknek egyetlen szempontjuk volt, hogy afro-amerikai legyen az elnök, mert a világ számukra csak akkor kerek. Ez a két réteg rasszista módon szavazott – lelkük rajta.

A faji témát ezzel akár le is zárhatjuk, és a mi szempontunkból teljesen irreleváns az új elnök összes többi ellentmondásos ügye: a fajgyűlölő fekete lelkész, aki feleségével összeeskette és aki gyermekeit keresztelte, az iszlámba való beleszületése, valamint a kis híján elsummantott nénikéje, aki négy éve él illegális bevándorlóként az Egyesült Államokban, ráadásul egy szociális bérlakásban. Obama rengeteg zűrös ügye még egyáltalában nem zárja ki, hogy jó elnök legyen. Ki ma a jó amerikai elnök? Természetesen az, aki az iszlám által a kultúrcivilizációk ellen – nem csak és nem elsősorban fegyverrel, hanem migrációval és demográfiai eszközökkel – folytatott irtóhadjárat láttán nem fordítja el a tekintetét, továbbá amikor az atomfegyverkező Irán szemen köpi, nem tesz úgy, mintha esne az eső. A szabad – a még szabad – világot, akár tetszik, akár nem, valakinek vezetnie kell, és ez a valaki nem lehet más, mint Amerika elnöke.

Obama demokrata elnök, és sajnos a megválasztott demokrata elnököknek szokott lenni egy fixa ideájuk, nevezetesen az, hogy a külvilág ügyeivel nem igazán kell foglalkozni, Amerika majd jól bezárkózik, és saját gondjaira összpontosít. Ezzel indult Roosevelt, ezzel indult Kennedy, ezzel indult – nagyon látványosan – a többek közt az amerikai betegbiztosítási rendszer „átalakítását” célul kitűző Clinton, akinek kivált Hillary rágta a fülét: mégsem járja, hogy amerikaiak milliói biztosítás nélkül rohangásszanak. A sors iróniája, hogy mindhárman megkapták az adott korszak legkeményebb kihívását: Roosevelt a nácizmust, Kennedy az akkor már világűr-hódító kommunizmust. Clintont az iszlamizmus a World Trade Center ellen elkövetett első merénylettel figyelmeztette arra, hogy Francis Fukuyamának nem volt igaza, a történelem nem hogy nem ért véget, hanem még csak most kezdődik (ami pedig a biztosítás nélkül élő amerikaiakat illeti, az ő problémájukra van egy megoldás: talán be kéne menniük a területileg illetékes biztosítók valamelyikéhez, szerződést kötni, fizetni a havi díjat, és akkor nekik is lesz biztosításuk).



Sajnos Obama engem nem emlékeztet sem Rooseveltre, sem Kennedyre, sem Clintonra, holott mindhárman állták a sarat és kitűnő választ adtak a kihívásra. Obama egy negyedik demokrata elnökre emlékeztet, a gyászos Jimmy Carterre, aki alatt az Egyesült Államok mélypontra jutott. Carter 1976-ban győzött, s az ő kihívása a bekeményítő brezsnyevizmus és az akkor még csírájában jelentkező iszlám terror volt (az arab terror azt megelőzően nem annyira vallási, sokkl inkább nacionalista alapon tombolt). Jimmy Carter, a lelkész jó ember volt, jóakaratú, és ez bizonyult a legnagyobb hibájának. A brezsnyevi Szovjetunióval szemben semmilyen jóakarat nem használt, habozás nélkül lerohanta Afganisztánt, amikor úgy érezte, az iráni sah bukásával és a Camp David-i béke kierőszakolásával gyengülnek a térségbeli amerikai pozíciók, és űr kínálkozik, amit be lehet tölteni. A Khomeini vezette Iránnal szemben semmi jóakaratnak nem lehetett foganatja: a teheráni iszlamista csőcselék azonnal megérezte, hogy Amerikába most rúgni lehet, és lejátszódhatott az a szégyenletes esemény, hogy ideológiától megveszett, habzó szájú kis senkik hónapokon át túszként tarthatták fogva egy atomhatalom nagykövetségének dolgozóit. Ronald Reagannek sok munkájába tellett, amíg helyreállította hazája tekintélyét, amelyet utódainak jobbára sikerült megőrizniük.

Kérdés, sikerül-e megőriznie Barack Obamának? Kérdés, végrehajtja-e választási ígéreteit, főleg azokat, amelyek nem annyira ígéretek voltak, hanem inkább sugallatok? Az egyik kampányfilm arról szólt, hogy egy elhízott és lepusztult, középkorú férfi elkeseredett ábrázattal ül a lakásában a számítógépnél. A cuccait épp pakolják kifele, amikor Irakból telefonál a fekete bőrű, katona haverja és jókedvűen érdeklődik: no, mi újság van? A lepukkadt fehérnek persze nem nagyon van kedve jópofizni, hiszen épp kirakták az állásából, és most költözik ki a kéglijéből is. A szemérmetlenül hazug üzenet azt sugallja azoknak, akiket illet, hogy a problémáikért nem ők maguk a felelősek, hanem Bush, aki Irakban háborúzik dollárszázmilliárdokért ahelyett, hogy lajhárok lakbérét fizetné belőle, és gondoskodna arról is, hogy ingyenes egészségügyi ellátásuk meg melóhelyük legyen, utóbbi lehetőleg olyan, ahol nem kell dolgozni, csak egész nap internetezhetnek. Igazi kelet-európai választási kampányfogás: aljas, hazug, demagóg, szavazz ránk, majd mi adunk neked. Persze abból a pénzből, amit a másik embertől elveszünk majd. Obama adót akar emelni, és szegény McCain hiába lovagolt a tévévitákban ezen. Hiába lovagolt, ha egyszer olyanoknak is van szavazójoguk, akik nem, vagy csak minimális mértékben fizetnek adót, minél magasabb szinten történő eltartásukat viszont elvárják. Obama őket robbantotta ki amúgy zseniálisan megcsinált kampányával a monitor elől az állatpornó és egyéb épületes dolgok bambulásából arra a húsz percre, amíg leballagtak a legközelebbi szavazófülkébe. Rekordszámban mentek most szavazni az amerikaiak. Nem véletlenül.

Ha tehát Obama megpróbálja ígéreteit és sugallatait betartani, akkor nagy baj lesz. Odahaza, belpolitikailag belebukik ugyan, de ez időbe telik, egy-két évbe, és ez alatt az idő alatt az amerikai elnök nem azzal foglalkozik majd, ami a dolga. Barack Obamának ugyanis, bármilyen meglepő, de nem dolga, hogy adóemelések révén sine cura állásokat teremtsen fehér lumpenproliknak, ingyen egészségügyet hozzon létre a fizetni nem hajlandóknak, növelje a színes tömegekre fordított jóléti kiadásokat és az illegális bevándorlóknak juttatott szociális bérlakások számát. Különösen nem dolga Barack Obamának, hogy csapatokat vonjon ki Irakból; ez nemhogy nincs napirenden, de elég valószínű, hogy még további csapatokat kell más országokba küldenie. Külpolitikailag pedig épp úgy nem dolga, hogy békülékeny hangot üssön meg az iszlámmal, amint ezt Carternek sem lett volna szabad megtennie a Szovjettel. Barack Obamának a legfőbb tennivalója: megnyerni az iszlámmal szemben folytatott világháborút. Ez a feladata, még akkor is, ha a középső neve Husszein. Ha ugyanis ez nem sikerül, akkor nincs tovább – se fal állások, se ingyenes, se fizetős egészségügy, se adó, se pénzfecsérlés.

Azért nem örülök győzelmének, mert a megválasztott elnök eddigi megnyilvánulásai, bizonytalankodásai, simlis dolgai alapján nem hiszem, hogy Obama ennek a feladatnak megfelelne. Az elemző azonban néha azt kívánja, bár tévedne. Én is ezt kívánom magamnak és mindannyiunknak. Ha így lesz, természetesen bocsánatot fogok kérni az elnöktől.

Isten áldja őt, Isten áldja Amerikát és vele az egész világot.