Az Új Kelet holnapi számából: Érdemes bocsánatot kérni a törököktől?

A török hatóságok elkülönítettek és megalázó kihallgatásnak vetettek alá mintegy negyven izraeli utast, akik a Turkish Airlines járatával érkeztek Isztambulba. A török kormány a jelek szerint úgy véli, nem szerzett elég jó pontot szavazóinál azzal, hogy alacsonyabb szintre szállította a diplomáciai kapcsolatokat és felfüggesztette a katonai együttműködést: nagyon kiverte a biztosítékot, hogy az ENSZ jogszerűnek találta a Gáza elleni embargót. Egy negatív folyamat anatómiája.

Igencsak szokatlan és komoly eseménynek minősítette a jeruzsálemi külügyminisztérium az izraeli turistákkal szembeni bánásmódot, amely elmélyítette a két ország közti válságot. A török rendőrök elkobozták az országba belépni kívánó izraeliek útlevelét, és mindegyiküket egyenként kihallgatásra vitték. Útlevelüket és személyes szabadságukat csak ezután nyerték vissza – számolt be az incidensről a Háárec.

A külügyminisztérium által követelt magyarázattal Ankara minden valószínűség szerint nem egyhamar szolgál, mivel annak oka részben a 2010-es gázai „blokádtörő” provokáció következményeiben, részben a palesztin államiság várható ENSZ-elismerése körülményeiben keresendő. A török kormány udvarolni kíván választóinak és haladni akar a korral; rövidtávú politikai érdekei kedvéért, úgy tűnik, hosszú távú stratégiai céljait is hajlandó feláldozni.

Izrael által felújított török Phantomok. Vége a fegyverbarátságnak?

Nehéz lesz a visszatérés

A történet sokkal biztatóbban indult az államalapítás után. Törökország volt az első iszlám állam, amely 1949-ben elismerte Izraelt (a második egy évvel később az iráni monarchia). A zsidó állam az elmúlt hatvan évben Törökország egyik legnagyobb fegyverszállítója lett. Magas szintű katonai, stratégiai és diplomáciai együttműködés alakult ki, amelyet mindkét országban a legmagasabb szinten ápoltak. Izrael modernizálta a teljes török légierőt, a teljes török páncélos fegyvernemet, és a katonai együttműködés kiterjedt a titkosszolgálatokra is. Törökország 1,5 milliárd dollárral Izrael harmadik legnagyobb exportpiaca; a török import 1,8 milliárd dollárra rúg.

A Cahal tábori kórháza Törökországban

az 1999-es földrengés után

Törökország kezdettől fogva alkalmasnak tartotta magát arra, hogy közreműködjön a békefolyamatban, és nem csak a palesztinok felé. A Jerusalem Post szerint a szíriai külügyminisztérium egy kuvaiti lapnak félhivatalosan elárulta, hogy Damaszkusz „kommunikációs csatornának használja Törökországot”, amikor Izraellel érintkezésbe kíván lépni.

A magát jobbközép, konzervatív-liberális formációként meghatározó Igazság és Haladás Pártja az ezredforduló után emelkedett fel és vált megkerülhetetlen – de nem meghatározó – erővé a török belpolitikában. Noha az „izraeli vonal” felé már akkor érezhető volt az elhidegülés, a jeruzsálemi külügyminisztérium még 2006 elején is „tökéletesnek” minősítette a két ország viszonyát. Amikor azonban Khálid Másál, a Hamasz politikai szárnyának vezetője hivatalos látogatást tehetett Törökországban, az esemény fordulópontnak minősült. Sokan úgy érveltek, ez csak az iszlám világnak szóló PR-fogás volt, és igazából nem kell a dolgot komolyan venni. Az azóta eltelt események azonban azt bizonyítják, hogy a török külpolitika nem csak látszólag indult el azon az úton, amiről nagyon nehéz a visszatérés.

Izraeli katonai mentőalakulat túlélőt talál a romok alatt

az 1999-es földrengés után Törökországban

Simon Peresz elnök 2007 novemberében háromnapos látogatáson járt Ankarában, ahol beszédet mondott a török parlament előtt. Sem azelőtt, sem azóta nem adatott meg izraeli államfőnek, hogy iszlám ország törvényhozása előtt szónokoljon. Az esemény bizakodásra adott okot, de a véleménykülönbség is megmutatkozott, mégpedig az iráni atomprogram kapcsán. Peresz hangot adott meggyőződésének, hogy az olajban dúskáló iszlám köztársaságnak nincs szüksége atomreaktorra, míg vendéglátója, Abdullah Gül elnök ellenkező véleményen volt; ugyanakkor a török államfő ígéretet tett, hogy közbenjár Gilád Sálit, Ehud Goldwasser és Eldád Regev szabadonengedéséért.

Leültetett nagykövet

Törökország első ízben 1987 decemberében ítélte el az „izraeli megszállást” és tett hitet a „palesztin önrendelkezés” mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a kötelezően világi atatürki ideológia (amely a cionizmushoz hasonló államalkotó szerepet töltött be hazájában) hanyatlásával és az iszlamizmus megerősödésével előbb-utóbb zátonyra fut a barátság, mindkét országban sokan remélték, hogy az átmeneti nehézségek után úrrá lehet lenni a feszültségeken: a közös érdekek erősebbek. 2004-ben azonban Törökország, holott a kurd terrornak köszönhetően mindig is tudta, mivel néz szembe Izrael, „terrorcselekményként” bélyegezte meg a Hamasz-alapító Ahmed Jaszín sejk likvidálását. A Gázával szembeni izraeli politika hamarosan „állami terrorizmus” lett a hivatalos ankarai szóhasználatban.

Mindezt még fel lehetett fogni az iszlám világnak szóló szájkarate gyanánt; azt viszont már aligha, hogy Törökország 2009 októberében kitiltotta Izraelt a török, amerikai és olasz részvétellell zajlott Anatóliai Sas hadgyakorlatról. Binjamin Netanjáhu miniszterelnök ekkor már tiltakozott az ellen, hogy Törökország bármilyen közvetítői szerepre vállalkozzék, mert nem bízott abban, hogy becsületesen látja el ezt a feladatot.

Az Öntött Ólom hadművelet újabb indokot szolgáltatott az ellenségeskedésre; Recep Tayyip Erdogan török kormányfő Svájcban, a davosi Világgazdasági Fórumon inzultálta nyilvánosan Pereszt és vádolta Izraelt gyilkossággal, mire Ávi Mizráhi vezérőrnagy arra biztatta a török kormányfőt, hogy „nézzen már tükörbe”, mert amíg hazája megszállva tartja Ciprus északi részét, addig semmi joga másokat kritizálni. Erdogan ekkor kirohant.

Erdogan beolvas Davosban, Peresz ingerülten hallgatja

2009 októberében az Ayrilik (Búcsú) címmel a török főadón sugárzott sorozat palesztin gyerekeket és időseket mészároló és brutalizáló izraeli katonákkal sokkolta a közönségét, ami ellen Ávigdor Lieberman külügyminiszter tiltakozott. Három hónappal később szintén tiltakozást váltott ki a Farkasok völgye című szappanopera antiszemitára – és kissé bárgyúra – sikeredett epizódja, amiben a Moszad csecsemőket rabol el, megtámadja a tel-avivi török követséget, túszul ejti a nagykövetet és családját. Ehhez képest már csak apróság volt, hogy Dáni Ájálon külügyminiszter-helyettes Ahmet Oğuz Çelikkol nagykövet fogadásakor lejjebb ültette vendégét és a helyiségben csak izraeli zászló volt, török azonban nem. Az eseményről készült képen a feleknek valahogy nem volt kedvük mosolyogni.

Homok a sóhivatali gépezetben

Amikor izraeli harci gépek megsemmisítették a Szíriában észak-koreai segédlettel épülő atomlétesítményt, és eközben megsértették a török légteret, valamint kiürült üzemanyag-tartályokat dobáltak le török területre, Ehud Olmert akkori miniszterelnök bocsánatot kért Ankarától. Ez az incidens érdekes módon nem bizonyult vízválasztónak, holott ez esetben csakugyan megtörtént a szuverenitás megsértése.

2010. májusában a Mavi Marmara nevű hajó, fedélzetén zömében török állampolgárokkal, segélyszállítmányt kívánt eljuttatni a gázai kikötőbe. Izrael ezt a sorozatos fegyvercsempészések miatt csak abban az esetben engedélyezte, ha a szállítmányt előbb valamelyik izraeli kikötőben átvizsgálják. A Mavi Marmara missziója azonban nem a segélyezés, hanem a provokáció volt, ebben átütő sikert értek el. A zsidó állam tengeri határát megsértő hajót megállító kommandósokkal szemben többen brutális erőszakot alkalmaztak. Az izraeli fellépés nyomán nyolcan életüket vesztették, valamennyien törökök voltak, egyikük pedig török-amerikai kettős állampolgár.

Törökország tavaly nem kapkodta el a kapcsolatok tönkretételét; a diplomáciai kötelékek lazítására csak tizenhat hónappal később került sor. Ahmet Davutoglu külügyminiszter a múlt pénteken jelentette be a barátságtalan lépést, órákkal azelőtt, hogy Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár kézhez kapta volna a világszervezet szakértőinek a Mavi Marmarával kapcsolatos jelentését, amely addigra kiszivárgott a New York Timeshoz.

A török kormány valószínűleg arra számított, hogy az ENSZ szakértői automatikusan elmarasztalják az izraeli kommandósoknak a Mavi Marmara fegyvertelen legénysége elleni, nyolc halálesetet okozó fellépését. Elvégre a világszervezetben nagyon sokan azért kapnak fizetést, hogy Izrael és az Egyesült Államok ellen szavazzanak. Ez a munkájuk. Az évtizedek óta fennakadás nélkül, kiszámíthatóan zakatoló sóhivatal fogaskerekei közé azonban ezúttal homokszemcsék kerültek. Az Egyesült Államok legnagyobb lapja birtokába jutott részletek alapján az ENSZ bizony azt állapította meg, hogy noha Izrael túlzott erőt alkalmazott, a fellépés jogszerűsége nem vonható kétségbe.

Ha valaki jogászdiplomával rendelkezik, a szuverén ország területére való erőszakos betörést másnak, mint kalóztevékenységnek, csak nagy nehézségek árán minősítheti. Az ENSZ-jelentés megállapította, hogy szó nem volt békés akcióról, az izraeli kommandósokat „szervezett és erőszakos ellenállás fogadta az utasok egy csoportja részéről”, miért is önvédelemből fegyvert kellett használniuk. A jelentés persze „az erő túlzott és ésszerűtlen alkalmazásával” vádolta a zsidó államot, no de nem is lehet igazi ENSZ-jelentésről beszélni akkor, ha nincs olyan kitétel, amit a kiegyensúlyozottságra törekvő New York Times és hazai klónja, a Háárec is boldogan és többször kiemelhet.

Jogos a blokád

A százöt oldalas jelentésről egyébként kiderült, hogy hónapok óta készen van, és közzétételét épp azért halogatták, hogy Izraelnek és Törökországnak alkalmat adjanak a vészesen megromlott kapcsolatok helyreállítására. Ha a dokumentumot a New York Times nem hozza nyilvánosságra, ez talán sikerül is – de megtette, és ezzel kényszerpályára taszította Ankarát, amelynek haladéktalanul lépnie kellett, még mielőtt az ENSZ hivatalosan is felmenti Izraelt a Mavi Marmara-ügyben.

Törökországot különösen a határozatnak az a része ingerelte fel, amely minden ellenkező híreszteléssel szemben megállapítja, hogy Izraelnek jogában áll tengeri blokádot fenntartani a gázai partok mentén, akár nemzetközi vizeken is, hiszen a vádak értelmében az izraeli haditengerészet kalózkodott – a jogászok pedig azt állapították meg, hogy épp a fordítottja történt. Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök követeléslistáján – amit Jeruzsálem elutasított – a bocsánatkérés és a kártérítés mellett az egyik sarkalatos pont épp az volt, hogy Izrael szüntesse be a blokádot, és ezt az akciót most maga az ENSZ ismerte el jogszerűnek.

Törökország harmincnyolc éve tartja megszállva Ciprus északi részét

Törökország akár győzelemként is felfoghatta volna a jelentést, amelynek szerzői – a bizottságot Sir Geoffrey Palmer volt új-zélandi kormányfő vezette – indokoltnak találják, hogy Izrael kérjen bocsánatot a Mavi Marmarán történtekért és fizessen kártérítést. Ha azonban az egyik fél elszánta magát, hogy mindenáron szakít a másikkal, akkor nincs mit tenni. Törökország nyilvánvalóan ilyen fél – nem véletlenül fogalmazott meg olyan követelést, ami teljesíthetetlen: Izrael gyakorlatilag részben mondjon le saját országa határának őrizetéről, és ezentúl engedje, hogy a Gázai-övezetbe akadálytalanul áramoljék segély címén a hadianyag.

Semmilyen ország nem engedheti meg magának, hogy egy vele nyíltan ellenséges entitást felfegyverezzenek. „Izrael biztonságát valódi veszély fenyegeti gázai militáns csoportok részéről”, szögezi le a határozat. „A tengeri blokádot legitim biztonsági intézkedés gyanánt foganatosították, hogy megakadályozzák fegyverek bejutását Gázába tengeri úton, s annak végrehajtása a nemzetközi jog előírásaival összhangban történt”. Ami a Mavi Marmarát és a „segélyflotta” többi tagját illeti, a Palmer-bizottság szerint „felelőtlenül cselekedtek, amikor kísérletet tettek a tengeri blokád megtörésére.” Míg az összesen hat hajó fedélzetén volt több száz ember java tartózkodott az erőszaktól, a vállalkozás fő szervezője, a török I. H. H. Humanitartian Relief Foundation tagjairól ez nem mondható el. „Ez súlyos kérdéseket vet fel a szervezők, de különösen az I. H. H. felé viselkedésükkel, valódi hozzáállásukkal és céljaikkal kapcsolatban.” A dokumentum még azt is megállapítja, hogy Törökországnak keményebben kellett volna fellépnie a szervezőkkel szemben, és odahatni, hogy ne keressék az összecsapást az izraeli biztonságiakkal.

Erdogan Gázába akar menni?

Mint láttuk, a török bel- és külpolitika mintegy tíz éve halad abba az irányba, amelynek vége nem is lehetett más, mint a kenyértörés Izraellel. Ez a magyarázata annak, hogy noha a Palmer-jelentés megrója a zsidó államot is, lehetőséget adva Törökországnak arra, hogy arcvesztés nélkül kihátráljon a maga teremtette zsákutcából, Törökország nem kívánt ezzel a lehetőséggel élni. Csak a teljes győzelmet tartotta volna elfogadható eredménynek: az ország, amellyel oly sokat köszönhetnek egymásnak az elmúlt nehéz évtizedekben, amellyel egy katonai szövetségi tömbhöz tartoznak, hajtson végre teljes kapitulációt, csak mert ők most így akarják.

Kemal Kılıçdaroğlu: „Nincs értelme, hogy szánalmas akciókkal veszélyeztessük a saját érdekeinket”.

Nagy kérdés természetesen, hogy ebben a helyzetben, amikor a török politika saját nyugati szövetségesi relációjában lényegében kezelhetetlenné vált, mi a teendő – és mit tehet Izrael, amely nagyon sokáig azon volt, hogy ne veszítse el értékes térségbeli szövetségesét. Biztató jel, és talán arra utal, hogy minden még nincs veszve, hogy Kemal Kılıçdaroğlu, a török ellenzék vezére elítélte a török-izraeli kapcsolatok tönkretételét, mondván, abból semmi jó nem származik, „nincs annak értelme, hogy szánalmas akciókkal veszélyeztessük a saját érdekeinket”. A török közhangulat azonban minden kétséget kizáróan a kormánypárt mellett áll, Erdogan miniszterelnök pedig azt tervezi, hogy személyesen látogat Gázába.

Mikor lesz újra katonai junta?

Nem kizárt, hogy rövidesen ennél égetőbb dolga is lesz. A válság éveiben Törökország hangsúlyt helyezett arra, hogy gazdaságát dinamikusan fejlődőnek mutassa be, és a statisztikák valóban lenyűgöző, tizenegy százalékos GDP-növekedésről szólnak. A lélegzetelállító számok és a hangzatos reklámok mögött azonban számos gazdasági elemző szerint a központi bank nyakló nélküli hitelei állnak, s így hatalmas lufi készül kidurranni, írja a Debka File, amely szerint Törökország valójában rohamosan halad a gazdasági összeomlás felé. Valutája leértékelés elé néz, és a török büdzsé valójában épp oly gyalázatos helyzetben van, mint a görög vagy a portugál költségvetés. Az Izrael-ellenes hisztéria felkorbácsolása jó eszköz lehet arra, hogy ideig-óráig feledtesse az emberekkel a válság fájdalmait.

1980: Kenan Evren tábornok kihirdeti a harmadik juntát

Törökországban hagyomány, hogy komolyabb bajok idején a világi államberendezkedésen őrködő hadsereg szétkergeti a nemzetgyűlést, leváltja a kormányt, néhány éven át rendeletekkel kormányoz és így a nagyobb bajoknak elejét veszi. A demokrácia „megszüntetve megőrzésének” sajátos török útja ez, amely minden alkalommal eredményesnek bizonyul. Erdogan miniszterelnök azonban a jelek szerint számít erre a fejleményre. Két hete több magas rangú tisztet börtönöztetett be „összeesküvés” vádjával. Tiltakozásul a hadsereg több más tisztje lemondott. Nem tudni, valóban újabb junta készült Törökországban, vagy, akárcsak az Izraellel való torzsalkodás, ez is csak a terelő hadműveletek része.

A Jediot Achronot két publicistának is feltette a kérdést, mit tehet ebben az esetben Izrael, érdemes-e megpróbálkoznia Törökország megbékéltetésével, vagy sem? Josi Jehosua válasza: igen, érdemes. Szerinte felelősségteljes és érett viselkedésre vall, ha Jeruzsálem nem az egójával és a becsületével, hanem az érdekeivel foglalkozik elsősorban. „Izrael mindig is visszafogott megközelítést vallott magáénak”, érvel, példaként hozva fel a két héttel ezelőtti önuralmat, amikor az ország nem indított átfogó megtorlást az eiláti terrortámadások miatt. „A bocsánatkérés miatt senkinek nem vész oda a becsülete, épp ellenkezőleg”, véli Jehosua, aki arra számít, hogy szeptember huszadikán az ENSZ-ben az Egyesült Államokon és Mikronézián kívül senki nem áll majd ki Izrael mellett, százkilencven ország viszont megszavazza majd a palesztin államot. Jeruzsálemnek ebben a helyzetben egyáltalán nem érdeke a török kapcsolat további romlása.

Mose Ronen viszont azon az állásponton van, hogy a nemzeti becsület kellőképpen fontos dolog, és semmi szín alatt nem szabad bocsánatot kérni Törökországtól. Legalább ilyen fontos szerepet játszik az igazság, „amelynek nevében évtizedekre börtönbe zárunk embereket. Az igazság valamennyi társadalomnak alapvető értéke. Éppen most, amikor az általában nem Izrael rajongójaként ismert ENSZ kinyilatkoztatja, hogy jogos a blokád, épp most felejtsünk el becsületet, igazságot és kérjünk bocsánatot?”

It's Denied. We Can't Forget. Help To Remember.

It Happened to Us.

The Hungarian Shoah 1944

An album which reveals the untold horrors of the Holocaust in unpublished pictures.

The bilingual album is to be published for the 70th anniversary of the Holocaust of the Hungarian Jews in 1944. The work will contain an essay in remembrance of the martyrs of the Holocaust while the photos remind all of us that...

...it happened to us during the Hungarian Shoah in 1944.

The limited edition of the A4 format hard cover album will be printed on the best quality paper in 1000 copies, all with jackets and claddings. Some of the extremely graphic photos will be published for the first time. Some other photos had been already published and these must be bought from the MTI Hungarian News Agency and the National Archives.

Our publication will be offered to libraries in the United States, Canada, Israel, Hungary and Western Europe in order to be obtainable for the widest reading public and of course will be available in all the bookshops of the Western world and anyone will be able to order it from a bilingual website of the project.

The distribution of this unique publication will be the task of some distributors, among them Baker and Taylor in U.S.

Help us to commemorate them worthily.

The prospective expense of this venture is approximately USD 25,000 including all costs: starting and maintenance of a website, writing, translating and editing of the essay and special consultations in both languages, royalties, digital upgranding of the pictures, layout, makeup, printing, binding and storage for 6 months.

All sponsors are allowed to commemorate their relatives, loved ones and friends in this noble work and are entitled to receive a volume as a gift.

The most shocking pictures of all times 

come together in this piece of work.

The main sponsor of the project is the Miért Cion? – ’Why Zion’ –, the only Hungarian Zionist website of the world.

We are proud to be associated with the leading media sponsors:

Amerikai Népszava, Amerikai Magyar Hírújság, Új Kelet

In order to support our venture or to subscribe the album please contact us:

velunktortent@yahoo.com

Postal address: Miért Cion, Király utca 97. III/3, Budapest, Hungary 1077

Phone: +3630 554 1032

Web: www.miertcion.blogspot.com

It is denied. We can't forget.
Help to remember.

Velünk történt / Itt Happened to Us

It Happened to Us.

The Hungarian Shoah 1944

Egy album, amely soha nem látott képekben mondja el

a Holocaust borzalmait.

A tervezett albumot a magyarországi Holokauszt közelgő 70. évfordulója alkalmából kívánjuk megjelentetni. A kétnyelvű, magyar és angol nyelvű album összekötő tanulmányt tartalmaz, amely a Holokauszt áldozatainak állít emléket, a képek pedig felidézik mindazt, ami

Velünk történt

A magyarországi Soá 1944

A tervezett album formátuma A/4, jó minőségű papírra készül, egyelőre ezer példányban, igény szerint utánnyomással, kemény borítóval és védőborítóval; valamennyi kötet kartondobozban és zsugorfóliában kerül ki a nyomdából. Az albumban szereplő fotók egy része még sohasem jelent meg. Más, kisebb részük igen, ezek jogdíjasok, az MTI-től és a Nemzeti Levéltártól kell megvásárolnunk őket.

A kötetet magyar, európai, észak-amerikai és izraeli könyvtáraknak ajánljuk fel annak érdekében, hogy mint páratlan történelmi dokumentáció a lehető legszélesebb olvasóközönség számára hozzáférhető legyen, de természetesen kereskedelmi forgalomban is kapható lesz ezekben az országokban, illetve a projekt kétnyelvű honlapjáról is meg lehet majd rendelni.

A kötet terjesztésével elsősorban az érintett országok könyvtárellátóit, mindenekelőtt az amerikai Baker and Taylort bízzuk meg.

Segítsen, hogy méltó emléket állíthassunk nekik.

A projekt várható költsége kb. 25 ezer dollár, amely magában foglalja a következő költségeket: vonatkozó honlap elkészítése és fenntartása; tanulmány megírása; angol nyelvre fordítása; szerkesztése; tanulmány anyanyelvi és szaklektorálása; fényképek jogdíja; fényképek digitális feljavítása; tördelés, layout; nyomtatás; kötés; raktározás 6 hónapra.

A kötet szponzorai természetesen tetszés szerint rokonaik, szeretteik, barátaik emlékére 

ajánlhatják a kötetet. A szponzoroknak ajándékkötet jár.

Minden idők legmegrázóbb képei kerülnek egy albumba.

A vállalkozás fővédnöke a Miért Cion?, a világ egyetlen magyar nyelvű cionista honlapja.

Kiemelt médiatámogatónink: Amerikai Népszava, Új Kelet

Kérjük, ha támogatni tudja vállalkozásunkat, vagy szeretne előrendelést leadni az albumra, lépjen velünk kapcsolatba.

velunktortent@yahoo.com

Postacím: Miért Cion 1077 Király utca 97. III/3

Telefon: +3630 554 1032

Az Új Kelet holnapi számából: Ahmedinedzsád, Szíria és az új világrend

Iráni mesterlövészek is részt vesznek Hafez Asszad oldalán a szíriai nyugtalanság elfojtásában. Az iszlám köztársaság ezzel gyakorlatilag beavatkozott a szíriai népfelkelésbe. Kérdés, hogy hajlandó-e ennél tovább is menni, és adott esetben komoly fegyveres segítséget nyújtani az alavita rezsimnek? Várható-e, hogy iráni csapatok „baráti segítségnyújtásban” részesítik Szíriát, és ezzel Teherán keze a Golanig érjen?

Még 2010-ben sajtójelentések szóltak arról, hogy az iráni államfő szerint hazája és Szíria együttesen fogják létrehozni az új világrendet. „Iránnak és Szíriának közös küldetése, hogy az igazság, a humanizmus és az Istenben való hit alapján álló új világrendet teremtsen”, jelentette ki nyilvánosan Mahmúd Ahmedinedzsád a damaszkuszi parlament teheráni látogatáson tartózkodó elnökének, Mahmúd al-Ábrásnak.

Irán az iszlám forradalomig a világnak szinte minden országával, így Izraellel is kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekedett. A monarchia bukásával mindez megváltozott. A teheráni izraeli nagykövetséget a palesztinok foglalhatták el, de Khomeini imám, aki még hírből sem ismerte a reálpolitikát, a legtöbb arab országgal megszakította a kapcsolatot, vagy mert túlságosan opportunista álláspontot foglaltak el a „cionista entitás” ügyében, vagy mert az iraki háború idején Bagdadot támogatták.

Meg kell dönteni az „Arrogáns Világrendet”

A diplomáciai kapcsolatok lerombolása nem vonatkozott a szíriai viszonylatra, s Damaszkusz az első pillanattól fogva Irán legfőbb szövetségese – nem csak az Izraellel szembeni frontban, hanem szinte minden területen. Nem csak mosolydiplomáciáról, hanem valódi együttműködésről van szó. „Irán és Szíria szerepe történelmi, következésképp a kétoldali kapcsolatokat fokozni kell”, idézte tavaly a Háárec Ahmedinedzsádot.

A félhivatalos FARS hírügynökség jelentése szerint az iráni elnök szerint létrejött „a nemzetek ellenállása”, és a két ország fontos szerepet visz az „Arrogáns Világrend” megdöntésében gazdasági, politikai és katonai téren egyaránt. Az iráni államfő azt is kifejtette, hogy a két ország végül meghátrálásra fogja kényszeríteni a térségben az Egyesült Államokat.

Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke feltehetően ezt a szövetséget szerette volna fellazítani azzal, hogy hosszabb szünet után ismét nagykövetet küldött Damaszkuszba, és azon volt, hogy a megbékéltetés soha be nem vált politikáját alkalmazza a szíriai rezsimmel szemben. Eleinte úgy tűnt, eredményes a próbálkozás, még maga Básár Asszad is arra biztatta Washingtont, vállaljon nagyobb szerepet az izraeli-palesztin békefolyamatban. Nem sokkal később azonban Szíriára is átterjedt az arab világ több országában kirobbant éhséglázadás, és az amerikai appeasement politika vállalhatatlanná vált.

Nincs elég orgyilkos Szíriában?

Asszad elnök rendszere minden arab államnál keményebben reagált a lázadásra; módszerei még olyan államokban is visszatetszést keltettek, mint Szaúd-Arábia. A legfontosabb szövetséges azonban a vérontás dacára is hű maradt Damaszkuszhoz, sőt, számos jelentés szerint orvlövészeket küldött a helyszínre, akik magaslati tüzelőállásokból lövik a civileket. Ezt a módszert Ceausescu és Kadhafi is alkalmazták az ellenük kirobbant népmozgalmak letörésére. A cél most is ugyanaz: az emberek megfélemlítése. De vajon mi az oka annak, hogy Szíriának iráni lövészeket kell importálnia? Damaszkuszban ne lenne elegendő orgyilkos?

A két ország sokkal inkább egymásra van utalva, mint azt az eddigi hangzatos kijelentésekből sejteni lehetett. Teherán bizonyítani kívánta, hogy Básár Asszad nem csak a szavak szintjén számíthat rá, noha a retorika kétségtelenül fontosabb szerepet játszik az arab világ diplomáciájában, mint másutt. Mindkét rezsim bizonyos fokig páriának számít a nemzetközi közösségben; mindkettőt súlyos szankciók sújtják; egyiktől sem idegen az összefogás olyan, az „Arrogáns Világrenddel” ugyancsak szemben álló vezetőkkel, mint Kim Dzsong Il észak-koreai vagy Hugo Chávez venezuelai elnök.

„Mozgósítanunk kell Szíria támogatására”

Nem csoda, hogy miközben az Öböl több arab állama hazahívta damaszkuszi nagykövetét, és a mészárlás miatt kritikát fogalmaztak meg még az olyan hagyományos szövetségesek is, mint az oroszok, Irán kitart. Aleddín Burudzserdi, a teheráni parlament külügyi bizottságának elnöke ezt a következőként indokolta: „Szíria tekintetében kétféle választásunk van. Az első, hogy egy Amerika nevezetű farkas pofájába lökjük Szíriát, és oly módon változtatjuk meg a körülményeket, hogy a NATO megtámadja Szíriát. Ez annyit jelentene, hogy újabb tragédiával néznénk szembe az iszlám világot eddig ért tragédiák mellett”, utalt a politikus Afganisztán, Irak és Líbia elestére. „A második lehetőség, hogy hozzájárulunk a szíriai összecsapások befejezéséhez. A muzulmán nép érdeke azt parancsolja, hogy mozgósítanunk kell magunkat Szíria mint a palesztin ellenállás központja támogatására.”

Szíria mint a palesztin terror központja abban a pillanatban összeomolhat, ha az alavita rendőrállam összeomlik – ezt Burudzserdi és a többi teheráni politikacsináló nagyon jól tudja. Nasszer Makarem Sirázi nagyajatollah hasonlóképp fogalmazott: „Valamennyi muzulmánnak kötelessége, hogy stabilizálja Szíriát Amerika és Izrael destruktív összeesküvésével szemben.”

Ami a fegyvertelen és éhes lakossággal szembeni háborút illeti, a teheráni rendszernek már van ebben gyakorlata, hiszen legutóbb 2009-ben a katonaság bevetésével fojtották el a tömeges elégedetlenséget, aminek kiváltó okát soha nem katasztrofális, egyes esetekben abszurd gazdaságpolitikájukban, hanem minden esetben a cionista aknamunkában látják. Irán az úgynevezett Arab Tavasz fejleményeit csak addig üdvözölte, amíg Amerika-barát rendszereket fenyegetett a bukás. Mint Ali Khamenei ajatollah, a legfőbb vallási vezető mondta: „Álláspontunk egyértelmű. Ha egy mozgalom iszlám, népi és Amerika-ellenes, mi azt támogatjuk.” Szíriát név szerint nem említve folytatta: „Ha valahol egy mozgalmat Amerika és a cionisták provokálnak ki, nem fogjuk azt támogatni. Ha Amerika és a cionisták bárhol megjelennek a színen, hogy megdöntsenek egy rendszert és elfoglaljanak egy országot, mi a másik oldalon állunk.”

Irán akkor is megszállná Szíriát, ha az őrültség részéről

A szíriai felkelés ugyan népi éhséglázadás, ahhoz Izraelnek, Amerikának semmi köze, és a felkelőket a Nyugat eddig egy tölténnyel sem támogatta, a damaszkuszi rendszer megdöntése azonban hatalmas vérveszteséget okozna a már így is elszigetelt Iránnak, amely elveszítené legfontosabb partnerét a libanoni Hezbollah és a gázai Hamasz támogatása terén, és rettegnie kéne attól is, hogy Szíria destabilizálódásából Izrael valamilyen hasznot húzna.

Az iráni sajtó, amely a nagy-britanniai zavargásokat „polgárháborúként” tálalta, általában mélységesen hallgat a szíriai vérontásról, holott rendkívüli részletességgel – és nem kis elfogultsággal – számolt be többek között a bahreini síita lázongásról, amit a szunnita uralkodóház szaúd-arábiai katonai segítséggel fojtott el. Szaúd-Arábia beavatkozása ellen senki nem emelt szót, a bahreini rendszer megszilárdítása mintegy észrevétlenül ment végbe. Teherán is valami ilyesmit szeretne elérni Szíriában. Sok száz tonnányi élelmiszer- és gyógyszersegéllyel próbálja stabilizálni a szövetséges helyzetét. Májusban a két ország 30 millió dolláros alaptőkével közös bankot hozott létre Damaszkuszban, amelyet kétharmad arányban birtokol Irán. Júliusban tízmilliárd dolláros gázüzletről állapodott meg a két ország, holott Damaszkusz ekkora összeget, különösen a mostani helyzetében, biztosan nem tud kifizetni. Khamenei ajatollah ugyancsak a múlt hónapban 5,8 milliárd dollár értékű segély nyújtása mellett szállt síkra – ez pedig ugyanaz a nagyságrend, amelyet az Egyesült Államok nyújt a világ ma legsegélyezettebb országának, Afganisztánnak.

Mobiltelefonnal készült felvétel egy feltételezett iráni orgyilkosról

Ez humanitárius segítségként is felfogható, a mesterlövészek bevetése azonban más lapra tartozik. Noha az orgyilkosok tettei érdemben aligha befolyásolhatják az Asszad-rendszer fennmaradását, Ahmedinedzsád bevetésükkel egyértelmű jelzést adott arra, hogy bármire kész a damaszkuszi rezsim megvédése érdekében, akár arra is, hogy a saját hadseregével megszállja Szíria forrongó részeit, s a renitens városokat pacifikálja.

A terv természetesen abszurd. Irán, különösen a gazdasági válság évei után, épp úgy agyaglábakon áll, mint a már megdőlt vagy most megdőlőben lévő arab rendszerek, ráadásul atomprogramja miatt a legsúlyosabb szankciókkal kell szembenéznie, amelyek eddig is komolyan megnehezítették technológiai fejlődését. Nem lévén kellő mértékű feldolgozói kapacitása, olajtermelő ország létére energiafüggő. Nem kizárt, hogy egy izraeli megelőző csapástól eddig is csak a harmadik világgal szemben nem mindennapi jóindulattal viseltető amerikai elnök mentette meg. Izrael semmiképp nem nézhetné el, hogy Teherán az alavita rendszer megmentése ürügyén akár csak ideiglenesen is berendezkedjék a Golan tőszomszédságában.

A háborútól óv egy liberális iráni lap

Számos kommentátor nem egyszer megpróbálja a mögöttes okokat felderíteni különféle zsarnoki rendszerek őrültnek tűnő szavai és tettei mögött. Holott az őrületben nagyon sokszor nincs rendszer, nincsenek észérvek, józan okok. Irán abban az esetben is kísérletet tehet Szíria katonai megszállására, ha ezzel végső soron ártana saját magának. Ez a lépés egyenesen következik a teheráni rendszer logikájából, amellett azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Irán az iszlám forradalom óta következetesen azon van, hogy minél többet ártson saját magának.

Az önpusztító logika egyik jellegzetessége, hogy semmilyen kritikát nem tűr, és az azt megfogalmazót minden egyébtől függetlenül ellenségének tekinti. Az Izraeltől hazáját messze távolító Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök korábbi bírálataira válaszul a keményvonalas Al-Kudsz című lap az amerikaiak előtti kapitulációval vádolta Erdogant. Amikor Szaúd-Arábia kemény szavakkal illette a szíriai „rendcsinálást”, a konzervatív Szijászát-e Rúz napilap vezércikke ebből azt szűrte le, hogy „az arab országok közt immár szokássá vált egymás hátba döfése, amiként korábban elárulták Palesztinát, Líbiát, Irakot és Szudánt. Szíria jelenlegi elárulása így nem is valami nagy meglepetés.”

De még a reformista Arman is háborús készülődést emleget: „Pszichológiailag elő akarják készíteni a légkört arra az esetre, ha konfliktus lenne Szíriával és Iránnal, ők az ellenség oldalán álljanak. Minden ország, amely le akar számolni Iránnal, boldog lenne, ha Irán belekeveredne egy ilyen konfliktusba, és azután a nemzetközi közösség nevében léphetnének fel Iránnal szemben.” Az iráni viszonyok között liberálisnak mondható Arman – persze csak a sorok között – tulajdonképpen arra figyelmezteti Ahmedinedzsádot: ebben a háborúban csak pórul járna az ország, jobb lenne abból kimaradni.

Az Arman kitér arra, hogy a szíriai elnöknek most már el kéne kezdenie a beígért reformok megvalósítását, de ennyi halottal a számláján „már későnek tűnik, hogy Básár el-Asszad kikászálódjon ebből a kritikus helyzetből.” A reformista napilap arra a következtetésre jut, hogy Iránnak át kéne értékelnie az Asszaddal fennálló viszonyt. „Ha változatlan marad a szíriai helyzet, úgy ideje, hogy Irán a hosszú távú érdekeire gondoljon”. A szíriai diktátor feltétel nélküli támogatása nyomán Irán olyan helyzetben találhatja magát, hogy „egy hatalmától megfosztott kormányt támogat… Ebből Iránnak sem származhat semmi haszna”.

Básár nem olyan kemény, mint az apja volt

Egyelőre úgy tűnik, a józan megközelítésre nem vevő a teheráni vezetés. A Forradalmi Gárda május óta emberrel és hadianyaggal is támogatja az asszadi rendőrállamot; az utcai megmozdulások letöréséhez szükséges felszerelésen kívül hírszerzési adatokkal, sőt, olajjal is ellátja a rendszert, Latakia városában pedig – ahol a lakosság kétharmada tartozik az asszadi rendszer első számú haszonélvezőjéhez, az alavita kisebbséghez, így a leginkább számíthatnak szimpátiára – már bázist létesítettek, amelyen keresztül a közvetlen fegyverszállítás zajlik az ENSZ-embargó nyílt megszegésével, s amely adott esetben ugródeszkaként szolgálhat Szíria vagy annak egyes részei megszállására. Irán első ízben a napokban jelezte: nincs megelégedve azzal, hogy Asszad még mindig nem volt képes leverni a lázadást. Ez is arra utalhat, hogy ebben kész az eddigieknél nagyobb erőkkel közreműködni – akár hivatalos damaszkuszi „segítségkérés” nélkül is.

Iráni fregatt Latakia kikötéjében

A „segítségnyújtást” egy alkalommal már felajánlotta Szíriának Teherán. 1986-ban történt, amikor a jelenlegi elnök apja, Hafez Asszad ugyancsak népmozgalommal nézett szembe. Ő azonban meglehetősen határozottan jelezte, hogy egymaga is képes bármekkora felkelést vérbe fojtani – s ezt meg is tette –, ha pedig iráni csapatok lépnének szíriai földre, azt hadüzenetnek tartaná. A kapcsolatok akkor annyira megromlottak, hogy a Forradalmi Gárdát irányító miniszternek, Mohszín Rafík-Dasztnak kellett Damaszkuszban bocsánatot kérnie Asszadtól. Fiától kemény fellépést azonban eddig csak a felkelők tapasztalhattak.

Saját szakállára cselekedett a tel-avivi merénylő

Nem valamely terrorszervezet megbízásából, hanem saját elhatározásából hajtotta végre tettét a múlt héten az a schemi palesztin, aki nyolc embert sebesített meg egy dél-tel-avivi szórakozóhely előtt. Az éberség azonban nem árt, mert nagyobb terrorcselekményre lehet számítani.

Ellopott taxin rontott át a Háumán 17 diszkó környékét biztosító rendőrségi ellenőrzőponton, majd a gépkocsiból kiugorva rátámadt a szórakozóhely előtt lévőkre az a húsz esztendős terrorista, aki nem sokkal később maga is könnyebb sérülést szenvedett, miközben leteperték s erős rendőri őrizet mellett a Wolfson kórházba szállították, oda, ahol a hét könnyebb és egy súlyosabb sérültet is ellátták.

A rendőrség és a Sabak által foganatosított kihallgatások során azt kívánták megállapítani, szervezett terrorcselekmény történt-e, és voltak-e az elkövetőnek bűntársai. Ron Ben-Jisáj a Jediot Achronotban megjelent írásában megállapítja, hogy az eddigi eredmények alapján a palesztin nagy valószínűséggel a saját szakállára cselekedett, valószínűleg „hirtelen felindulásában”. Erre utal, hogy a késen kívül semmi mással nem volt felfegyverkezve.

„Feltehető, hogy a férfi, aki schemi lakos, egyike azoknak az ezreknek, akik illegálisan tartózkodnak Izraelben”, írja Ben-Jisáj. „A pontos indíték még nem derült ki, de a ramadáni böjtnek minden bizonnyal köze van a dologhoz. Dolgozó emberek, akiknek naphosszat nem szabad enniük-inniuk, ugyanakkor át vannak itatva vallási hévvel, hajlamosak a szélsőséges megnyilvánulásokra.”

„A terroristát vezethette annak vágya, hogy zsidók meggyilkolásával családja, vagy valamely aktív nyugati parti terrorszervezet előtt tisztára mossa a nevét. Lehetséges, hogy Izraellel való együttműködéssel vádolták meg, és ezen az úton kívánta cáfolni a vádat. Természetesen annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy viszonzatlan szerelem vagy gazdasági nehézségek játszottak közre az elhatározásban, gyakorlatilag öngyilkossági kísérletbe hajszolva a férfit, úgy tűnik azonban, azt akarta, hogy halálának értelme legyen, és mártírként távozhasson az élők sorából.”

„Okunk van azt hinni, hogy nacionalista indíttatásból elkövetett öngyilkossági kísérlet történt, miután a férfi kimondottan a rendőrökre, nem pedig a körülötte lévő polgári személyekre támadt”, szögezi le Ron-Jisáj.

„A legutóbbi tel-avivi incidens azon figyelmeztetések sorába illeszthető, amelyek egy, az Iszlám Dzsihád által előkészített, Izrael elleni terrorcselekmény bekövetkeztére figyelmeztetnek. Az Iszlám Dzsihád motivációja egyértelmű: meg akarják bosszulni főemberük, Iszmail al-Ászmár halálát, akivel a múlt héten végzett a Cahal. A terrorszervezetnek vannak csoportjai a Nyugati Parton, következésképp a támadás nemcsak a Szináj felől, Délen várható, de másutt is” – állapítja meg a Jediot Achronot publicistája.

Felforrósodott hidegbéke és hatalmi harc Gázában

A terrorszervezetek órákon belül megszegték a tűzszünetet; Egyiptom és Izrael diplomáciai erőfeszítésekkel lett úrrá a határvillongások okozta feszültségen. A Gázai-övezetben már nem a Hamasz az egyeduralkodó erő. Összeállításunk az elmúlt hét eseményeiről.

Az Egyiptommal fennálló „hidegbéke” azt követően forrósosott fel, hogy csütörtökön palesztin terroristák nyolc embert gyilkoltak meg Eiláttól nem messze, az országúton menetrend szerinti autóbuszok és gépkocsik ellen elkövetett, összehangolt merényletsorozatban, amelyben hat polgári személy és két katona vesztette életét.

A megtámadott Beér Seva-Eilát járat

Izrael, amely több halálos áldozattal járó megtorlás-sorozatot hajtott végre a Hamasz által uralt Gázai-övezet ellen, azzal vádolta Egyiptomot, hogy az autóbuszok és személyautók elleni merényletek végrehajtói az Egyiptomhoz tartozó Szináj-félszigeten keresztül jutottak izraeli területbe, Egyiptom következésképp bűnrészes a támadásokban. Az izraeli hadsereg a terrormerényleteket elkövető, egyiptomi területre visszamenekülő, egyiptomi egyenruhát viselő palesztin terroristákat üldözve végzett az üldözésbe beavatkozó több egyiptomi katonával, akik a terroristák védelmére keltek, írja a Jerusalem Post.

Meggyalázott izraeli zászlók

Kairóban több száz tüntető jelent meg és hangoztatott erőszakos jelszavakat az izraeli nagykövetség előtt, amelyet szintén sok száz katona és rendőr védett. A tüntetők, akik a védelem dacára letépték az épületről az izraeli lobogót, és annak helyére az egyiptomit tűzték, szándékuk szerint addig maradnak, amíg Izrael haza nem hívja nagykövetét. Hasonló jelenetek játszódtak le a zsidó állam alexandriai konzulátusánál is. Az egyiptomi lapok és a különféle közösségi oldalak hősként ünneplik az immár Zászlós becenévre hallgató Ahmad al-Sahátot, aki a zászlócserét végrehajtotta és utána az izraeli lobogót elégette. Hámdín Szábáhi egyiptomi elnökjelölt nyilvános üzenetben méltatta a tettet és annak elkövetőjét, „aki elégette az egyiptomi levegőt harminc éven át elcsúfító cionista zászlót”.

Nábil al-Arabi, az Arab Liga főtitkára ellenben elítélte az izraeli lobogó meggyalázását, mondván, „senkinek nincs joga ahhoz, hogy ezt megtegye”. Megjegyezte viszont azt is, hogy Egyiptomnak lehetőségében áll megszakítani a diplomáciai kapcsolatokat, vagy azokat alacsonyabb szintre leszállítani.

Kedden az izraeli nagykövet kairói rezidenciájánál ismétlődött meg a jelenet: a biztonsági erők, amelyeknek az épületet meg kellett volna védeniük, az összegyűlt tömeg követelésére maguk távolították el a zászlót a házról, jelentette az ál-Júm ál-Szabá című egyiptomi lap, amely hozzáteszi, hogy a biztonságiak ugyanakkor eltorlaszolták a rezidenciához vezető utat.

Az egyiptomi sajtó katonai forrásokat idéz, amelyek szerint az országot vezető junta fontolóra vette a zászló visszahelyezését, mivel a nemzetközi jog előírásai szerint valamennyi ország köteles a területén lévő külképviseletek számára védelmet nyújtani – jelentette a Háárec.

Diplomáciai kármentés

Ehud Bárák védelmi miniszter kijelentette, sajnálatosnak tartja az egyiptomi katonák halálát, a hadsereg pedig vizsgálatot folytat a történtek miatt. Ugyancsak sajnálkozását fejezte ki Simon Peresz államfő a Jasszer Rida egyiptomi nagykövettel folytatott telefonbeszélgetése során. Kámel Ámr egyiptomi külügyminiszter eközben a New York Times szerint kijelentette: hazája egy pillanatig sem vette fontolóra a diplomáciai kapcsolatok megszakítását Izraellel, sem azt, hogy hazahívja tel-avivi nagykövetét.

Ámr az egyiptomi állami televízió azon felvetésére reagált, mely szerint Rizát haza kéne hívni, hogy Kairó így tiltakozzon öt katonája halála miatt. „A nagykövet az Izraellel való kapcsolattartás hasznos eszköze”, szögezte le az egyiptomi diplomácia irányítója.

Simon Peresz államelnök a feszültség csökkentése érdekében vasárnap este arab méltóságokat látott vendégül ramadáni vacsorára jeruzsálemi otthonában, ahol Musztafa al-Kúni egyiptomi diplomatával közölte: rendkívüli módon tiszteli az egyiptomi népet. Eközben egy meg nem nevezett, magasrangúnak mondott izraeli küldött érkezett Tel-Avivból Kairóba magángépen – közölték kairói repülőtéri források. Vasárnap este óta ugyancsak az egyiptomi fővárosban tartózkodik Jeffrey Feltman amerikai külügyminiszter-helyettes, akinek látogatása minden valószínűség szerint ugyancsak a diplomáciai tűzoltás része, közölte a Jediot Achronot.

Anarchia a Szináj-félszigeten

Az egyiptomi kormány az egyre feszültebb közhangulat hatására hétfőn tanácskozást folytatott a Szináj-félszigeten uralkodó, mind anarchikusabb állapotokról, amelyet az Izraelbe átszivárgó terroristák sikeresen kihasználtak.

Kairó terveket jelentett be a határ menti területek fejlesztésére. Ennek érdekében külön fejlesztési hatóságot hoznának létre a félszigeten, amely külön költségvetésből, az egyiptomi államtól független szervként funkcionálna. A testület vezetője a miniszterelnöknek lesz felelős. Az egyiptomi kabinet lépéseket kíván tenni a beduin kisebbség lehetőségeinek garantálása érdekében is, akik régóta panaszkodnak arra, hogy Kairó szándékosan elszigeteli és több eszközzel, például a foglalkoztatási kvótával, nyomorgatja őket. A kabinet szándéka, hogy ezentúl lehetővé tegye a beduinok számára is föld birtoklását a félszigeten. Tervezik azt is, hogy egyetemet nyitnak ott.

Az Acélkupola nem véd hermetikusan

Izrael a támadások után órákon belül légicsapást hajtott végre a NEB rafahi főhadiszállása ellen, likvidálva a szervezet vezetőjét. A megtorlások során egy további izraeli, tíz palesztin terrorista és öt palesztin polgári személy vesztette életét.

Az Acélkupola egyik ütege

A Gázai-övezetből kilőtt rakéták ellen ismét működésbe léptették tavasszal hadrendbe állított, folyamatosan fejlesztett Acélkupola légelhárító rendszert, amely augusztus huszadikán hibázott először. Aznap egyszerre hét rakétát lőttek ki, ezek közül az egyiket a Vaskupola valamilyen oknál fogva nem lőtte le. A rakéta lakott területen esett le és megölt egy polgári személyt.

Doron Gávis tábornok, a légvédelem parancsnoka másnap azt mondta: „Már kezdetben közöltük, hogy a rendszer nem véd hermetikusan”, és hozzátette, hogy az Acélkupola fejlesztése további erőfeszítéseket igényel, lévén szó a maga nemében első légvédelmi rendszerről, amihez hasonló még sehol a világon nem üzemelt.

Másnap az Acélkupolát gyártó Rafael hadiüzem bejelentette, hogy az eddigi két üteg mellé a harmadikat legkésőbb októberben fogja szállítani. A védelmi minisztérium a két legveszélyeztetettebb város, Askelon és Beér Seva védelmére állítja hadrendbe a harmadik üteget. Még ugyanaznap ennek ellentmondó jelentést közölt a Jerusalem Post, amely szerint Ehud Bárák védelmi miniszter ígéretet tett a harmadik üteg „heteken belül történő” hadrendbe állítására. Bárák szerint a következő két évben a rendszer kilenc további üteggel egészül ki.

Tűzszünetet kötött a Hamasz

Az öt napon át tartó palesztin terrortámadások és az azokra válaszul végrehajtott izraeli megtorlások után az iszlamista szervezet tűzszünetben állapodott meg a zsidó állammal. A Népi Ellenállási Bizottság (NEB) máris közölte, hogy a megállapodást magára nézve csak átmenetileg tekinti kötelezőnek. A Hamasz a tűzszüneti tárgyalások során beleegyezett abba, hogy a Gázai-övezet területén működő többi, tőle független, de nála jóval gyengébb frakció, így a NEB vonatkozásában is kikényszeríti a tűzszünetet, és azt állította, az ötnapos villongások során a zsidó államra kilőtt rakétákért nem ők voltak a felelősek.

Az izraeli biztonsági kabinet hétfői ülésén döntött úgy, hogy amennyiben Izrael területét nem érik további támadások, beszüntetik az Övezet elleni megtorlásokat.

A tűzszünet, amihez hasonlót több alkalommal kötöttek már a múltban, nem jelent formális tűzszüneti megállapodást, hanem mindkét fél kijelenti: addig tart, amíg a másik fél tartja magát hozzá. A Népi Ellenállási Bizottság közleménye szerint „időlegesen állítja le a rakétatámadásokat, népünk érdekében”, hosszú távú célja azonban változatlanul Izrael felszámolása.

A csend csupán órálig tarthatott a déli végeken, azután a palesztinok megszegték a megállapodást: az Övezet északi részéből négy Kasszám rakétát lőttek ki, amelyek közül az egyik Askelon déli részébe csapódott be, három pedig a Hof Askelon regionális tanács nyílt területeire. Kárt egyik sem okozott. A vörös riasztás csak a rakéták becsapódása előtt néhány másodperccel hangzott fel.

Akiknek nem érdekük a nyugalom

A Hamasz tagadta, hogy a tűzszünet megsértéséért felelősség terhelné, és azt állította, hogy a feszültség fokozása nem áll érdekében. A Jediot Achronot felteszi a kérdést: vajon lehetséges-e, hogy a Hamasz képtelen az Övezetben működő több tucat kisebb-nagyobb militáns szervezet megfékezésére? A lap szerint ezek közül elsősorban az Iszlám Dzsihád és a Népi Front Palesztina Felszabadítására szervezeteknek érdekük, hogy minél inkább elmérgesítsék a helyzetet, és ezáltal a Hamasz hatalmát aláássák. Minél ingatagabb ugyanis a helyzet, annál könnyebben meg tudják vetni a lábukat, és ez által jó pontokat szereznek iráni és szíriai gazdáiknál.

Lángoló aljnövényzet Askelonnál

A válságot egy héttel ezelőtti terrorcselekmények végrehajtója, a Népi Ellenállási Bizottság Gáza harmadik legnagyobb, több száz tagot számláló militáns szervezete, amely a Fatahból leforgácsolódott erőkből jött létre, de hamarosan sokkal radikálisabb irányvonalat vitt a Fatahnál. A szervezet vezetője, Számád Ábdul Máti életét vesztette az izraeli légierő megtorló csapásaiban; a NEB ezt követően felelősséget vállalt a rakétatámadások nagy részéért.

A NEB-hez hasonlóan egyre inkább puhának és a „palesztin ügy” árulójának tartja a Hamaszt az Iszlám Dzsihád is, amely ellenez minden tűzszünetet Izraellel, ugyanakkor minden alkalmat megragad a Hamasz uralmának destabilizálására. Hasonló az álláspontja a Fatah katonai szárnyának, az Al-Aksza Mártírjai Brigádnak, amely az al-Kaidával fűzte az utóbbi időben szorosabbra a kapcsolatait, és azt hangoztatja, hogy a Hamasz letért „az ellenállás igazi útjáról”.

Új zsidó ovi és suli a hétkerben

Leköltözött az Orbán-hegyről a Bét Menáchem: az utolsó simításokat végzik a Chabad által megszerzett négyszintes Dohány utca 32-ben a mesterek. A kíváncsiak huszonegyedikén, vasárnap bejárhatták a létesítményt, noha itt-ott még óvatosan kellett mozogni a létrák, le nem fektetett laminálparketták és kőműves-felszerelések között. A mesterek még a héten belehúznak, és Isten segítségével szeptembertől már Pest szívében indul a játék és tanulás a Bét Menáchemben. Ami egyúttal gán, vagyis óvoda is, sőt, már a bölcsődés kortól fogadják a csemetéket.

Welcome

Ami azonnal feltűnt: az épület hatalmas. Olyannyira, hogy mint Oberländer Bátsevától – Báruch feleségétől, az intézmény igazgatójától – megtudtuk, a felső szinteket egyelőre nem is fogják kihasználni. Különösen nagynak tűnik ez az épület a pesti zsidó viszonyok ismeretében – annak tudatában, hogy a júdaizmus iránt legfeljebb korlátozott érdeklődést tanúsító nagyérdemű kegyeiért jó néhány intézmény verseng: a Mászoret Ávot, a Lauder és a Scheiber, s mindegyikbe óvodától érettségiig járatható a gyermek.

Gyűlnek az érdeklődők

Jókora a Dohány utca 32, és ezt a nagy teret látva óhatatlanul eszünkbe jut, hogy nem ez az első impozáns épület, amit a Chabad megszerez magának. Tavaly ilyentájt avatták újra látványos külsőségek közt a Lajos utcai zsinagógát, ami ugyancsak optimista megközelítésnek tűnik a már említett korlátozott érdeklődés tükrében, no meg annak a ténynek az ismeretében, hogy az alija, hála Istennek, a válságnak és Orbán Viktornak, megháromszorozódott: évi ötven főről kemény százötvenre ugrott, és sokan úgy tartják, ez még csak a kezdet.

Bátseva rebecen a földszinten kalauzolja a társaságot

Lehet, hogy viszonylag rövid időn belül elválik, valóban szüksége van-e a máris túlméretezettnek tűnő intézményrendszernek akkora épületekre, mint a Lajos utcai zsinagóga meg a Dohány 32. Mi a magunk részéről azt kívánjuk a Menáchemnek, nője ki ezt az épületet minél előbb. Ennek érdekében a gyermekes zsidó családok hívják a 268-0183-as számot, vagy érdeklődjenek az óvoda@zsido.com címen.

Bocsássatok meg Dáni Ájálonnak

„Felnézünk Magyarországra, hiszen testvérdemokráciák vagyunk, nagyon tiszteljük a magyar kormányt és a magyar embereket is. Ugyanakkor az antiszemitizmus aggasztó jelenség. Újból és újból megerősödik a világban, így itt Magyarországon is. Arra bíztatjuk a kormányt és az embereket, hogy ítéljék el ezeket az ordas eszméket”.

Mindezt Dáni Ájálon, Izrael Állam külügyminiszter-helyettese bírta mondani kétnapos budapesti látogatása során, egy olyan időszakban, amikor az Orbán Vikor és garnitúrája személyes dühöngőjévé züllesztett, országnak már csak nagy jóindulattal nevezhető északnyugat-balkáni entitás sorozatban kapja Nyugatról a pofonokat.

Kínán kívül akadt ország, amely udvarolt egy sort a budapesti rezsimnek, és ez az ország történetesen egy működő demokrácia. Többen megdöbbenhettek azon, hogy épp Izraelnek kell megpróbálkoznia ennek a szerecsennek a mosdatásával. Mi tagadás, a mai magyar valóság demokráciának nevezése aligha kerül az izraeli diplomácia aranylapjaira, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a diplomatának nem hivatása az igazmondás.

Nem szabad persze elfeledkezni arról, hogy az izraeli külügyminiszter kérni jött – konkrétan azt, hogy az ENSZ Közgyűlésében a Magyar Köztársaság ne szavazza meg a palesztin államot. Nem mintha ennek bármilyen következménye lenne – a Közgyűlésnek nincs joga ahhoz, hogy országokat hozzon létre vagy vegyen fel az ENSZ-be, erre csak a Biztonsági Tanács van felhatalmazva, ott meg biztos az amerikai vétó –, de a zsidó állam a szavazás alkalmával maga mögött szeretne tudni egy úgynevezett „morális többséget”, és miniszterei, nagykövetei, diplomatái most világszerte azon dolgoznak, hogy hazájuk mellé állítsák, akit lehet.

Nem kétséges, hogy Dáni Ájálon dolgozott meg a legjobban a pénzéért, az izraeli külügyminiszter-helyettes, akinek a tel-avivi követségen keresztül üzenték meg, hogy amennyiben valóban szeretné a magyar voksot, tessék szíves lenni egy kicsit udvarolni Budapesten. Ájálon hajlandó volt eperfagyinak nevezni a szart; Budapest ellenben nem ígérte meg, hogy nem szavazza meg a palesztin államot, csak ködösítés zajlott holmi egységes európai álláspontról, mint rendesen.

Magyarországnak utoljára valamikor Hunyadi Mátyás idején volt külpolitikája; csak remélni tudjuk, hogy szeptemberben nem akar csinálni magának egyet. Dáni Ájálont pedig ne vessük meg, amiért ezt a két budapesti napot végig tudta csinálni gyomorral. Jusson eszünkbe, hogy a hivatalos Izrael a béke reményében hajlandó volt még a tömeggyilkos Jasszer Arafatnak is udvarolni – és ehhez képest nem egy was ist das néhány narancsbőrös fenék megcsókolása. 

Harmadik intifáda?

Ávigdor Lieberman külügyminiszter szerint a palesztinok minden eddiginél véresebb összecsapásokat akarnak kiprovokálni azt követően, hogy az ENSZ-ben szavaznak az államukról – ha megszavazzák, azért, ha nem, akkor azért. A palesztin hivatalosságok ezt tagadják. Harmadik intifáda abban a formában, mint az első kettő, valószínűleg nem lesz, de valami biztosan.

A zsidó állammal és a zsidó jelenléttel szembeni eddigi palesztin-arab ellenállás három, egymástól jól elkülöníthető részre tagolódott. Az államalakulás utáni évtizedben elsősorban a fedajínháborúnak jutott fő szerep. Ennek során az akkor jordán kézen lévő Nyugati Partról, kisebb részben az egyiptomiak uralta Gázai-övezetből fegyveres csoportok hatoltak be Izrael akkori területére, hogy ott szabotázs- és terrorakciókat hajtsanak végre. A fedajíncselekmények rendszeresen kiprovokálták Izrael néha korlátozott, néha pedig kevésbé korlátozott mértékű viszontcsapását. A hivatalos Izrael részben a fedajínakciókkal indokolta az 1956-os Szináj-hadjáratot is.

Fedajínok

A fedajínháború rengeteg szenvedést okozott Izraelnek, komolyan azonban nem veszélyeztette az ország fejlődését és főleg nemzetközi megítélését. Az elkövetők egy másik ország területéről csaptak át, egyértelműen a nemzetközi jog megsértésével. A palesztin nép mint fogalom nem jelent meg a világsajtóban, amely, ha foglalkozott az eseményekkel, azokat izraeli-jordán vagy izraeli-egyiptomi határvillongásként kezelte. Teljesen megváltozott azonban a helyzet, amikor a Hatnapos Háború eredményeként Izrael ellenőrzése alá kerültek olyan területek, ahol számottevő arab lakosság élt, köztük olyanok, akik még 1948-ban menekültek el a zsidó állam területéről.

1967 után húsz évnek kellett eltelnie és egy generációnak felnőnie, hogy kirobbanjon a palesztin felkelés. Az első intifáda önálló népmozgalom volt, annak kitörése meglepetésszerűen érte Jasszer Arafat PFSZ-vezetőt és környezetét Tuniszban, és a későbbiekben sem mindig sikerült az eseményeket befolyásolniuk, nemhogy azok élére álltak volna. Az első intifáda sikerét mindenekelőtt maguk az izraeli biztonsági erők biztosították, amelyek a nemzetközi hangulat miatt a szükséges keménységű fellépést nem kockáztathatták meg, a félig-meddig végrehajtott rendcsinálás viszont olaj volt a tűzre.

Az első intifáda

Míg a fedajínháborút különféle csoportosulások szervezték ad hoc jellegű csapásokkal, az intifáda pedig spontán felkelés volt, a második intifádát egyértelműen Jasszer Arafat robbantotta ki azt követően, hogy 2000-ben, Camp Davidben Ehud Bárák akkori miniszterelnök nem egyezett bele Jeruzsálem megosztásába és menekültek, illetve azok leszármazottai millióinak visszatérésébe az eredeti, 1948 előtti lakhelyükre (adott esetben akár a mai Tel-Aviv kellős közepére). A lázadás élén álltak annak a palesztin rendőrségnek az egységei, amelyeknek a rendet kellett volna biztosítaniuk. A második intifáda gyakorlatilag az Izrael és a Fatach között vívott fegyveres konfliktussá alakult, melynek csúcspontján a Cahal ramlei bunkerébe szorította be az akkor már nagybeteg palesztin vezetőt, óvakodva azonban attól, hogy mártírt csináljon belőle. A második intifáda Arafat halálával ért véget.

Merkava akcióban

A második intifáda utáni időszakban részben a fedajínháború bizonyos elemei köszöntek vissza, amennyiben az izraeli ellenőrzés alól kikerült Gázai-övezetből rendszeresen, Libanon területéről ritkábban rakétatámadásokat intéznek izraeli területek ellen. Miként az ötvenes években, most is kiprovokálják az izraeli hadsereg viszontcsapásait, amelyeket azonban ma már a nemzetközi közvélemény nagy része akár a tények, állapotok ismerete híján is automatikusan aránytalannak talál, és rendszerint önmérsékletre szólítja fel a zsidó államot. Ez történt Nákbá napján is, amikor a biztonságiak tömeges határsértésre reagáltak. Ez utóbbira sikerült visszafogottan reagálni. A palesztin tájékoztatás megpróbált a vérfürdő jól bevált rémhírével pontokat szerezni, de úgy tűnik, a nyugati média egy ideje óvatosan kezeli az izraeli népirtásról szóló híreket.

Arafat ramallahi főhadiszállásának ostroma

Miután az Izraellel szemben alkalmazott barátságtalan eszközök – államok háborúja, fedajínháború, gépeltérítések, külföldön elkövetett terrorcselekmények, öngyilkos merényletek, rakétazápor – nem érték el a várt hatást, a „cionista entitás” nem számolta fel önmagát, inkább hi-tech országgá vált, logikusnak tűnik, hogy olyan módszerhez folyamodjanak, amit még nem próbáltak: tömeges meneteléssel a határok, a települések és a Cahal somroni és júdeai ellenőrző pontjai ellen.

A tömegek meneteltetése veszedelmes és hatásos fegyver lehet, különösen a médiában. A Hezbollah egy alkalommal már látványos próbát tett a dél-libanoni biztonsági övezet központi részén volt Tajbénál; ezzel érte el az Izraellel szövetséges Dél-Libanoni Hadsereg demoralizálását és végső soron azt, hogy 2000 májusában, Ehud Bárák miniszterelnöksége idején Izrael meglepetésszerűen kiosont Libanonból. A Cahal azon a nyáron arra készült, hogy a Palesztin Hatóság is hasonló tömegmegmozdulást szervez a Camp David-i tárgyalások mellett. Ehelyett azonban a második intifádában a tömegdemonstrációkat keverték az éles lőszer használatával. Az izraeli válasz egyértelművé tette, hogy hagyományos eszközökkel ezt a háborút nem nyerhetik meg; ekkor már nem csak a fundamentalista szervezetek, de a Fatach soraiból is egyre többen jelentkeztek, akik aztán izraeli városokban robbantották fel magukat.

Gyűlöletre nevelve

Izrael csak 2002-ben, a Védelmi Pajzs művelettel tudott úrrá lenni ezen az időszakon, Arafat helyébe annak halála után a mérsékeltebb Mahmúd Abbász került, Szálám Fájád pedig kormányfő lett. Az Abbász-Fájád duó jelenleg élvezi a világközösség támogatását. Minden valószínűség szerint felmérték: külpolitikai értelemben öngyilkosságot követnének el, ha szeptemberben az arafati módon, a 2000. szeptemberi eseményeket másolva próbálnának szembeszállni Izraellel, veszélyeztetve mindazt, amit addig elértek.

Ez a veszély még akkor is fennáll, ha „csak” tömeges meneteléseket, békés demonstrációkat készítenek elő, megpróbálva visszatérni az első intifáda jól ismert televíziós képeihez, amelyen „fegyvertelen fiatalok” szállnak szembe ellenfelükkel, akinek már csak azért sem lehet igaza, mert nála fegyver van. A mai hangulatban amúgy is lehetetlen feladatra vállalkozna az, aki egy ilyen felvonulás békés jellegét meg akarná őrizni.

Nakba nap, 2011

Valószínű tehát, hogy az Abbász-féle vezetés nem készít elő semmilyen tömegmegmozdulást, ami később elfajulhat, ez azonban nem jelenti azt, hogy mások sem. A hírszerzés nagy erőket mozgosít annak érdekében, hogy kiderítse, mi készül, mert miként a gázai „segélyflottilla” vagy a Nakba-napi határsértés esetén bebizonyosodott: ha a Cahal tudja, mi készül, akkor elejét tudja venni a cselekmények bekövetkeztének. A Nyugati Parton a Nakba-napi demonstrációkat heteken át szervezték, tervezték, egyeztették, mégsem fajultak el, és a veszteségeket is sikerült viszonylag alacsony szinten tartani. Ehhez az is hozzájárult, hogy a Palesztin Hatóság be akarta bizonyítani: a Nyugati Parton ő az úr, és nem más palesztin szervezetek.

Más volt a helyzet a libanoni határon, ahol a tömeges határsértésre a libanoni hadsereg egységei is reagáltak; a halálesetek legtöbbje annak volt köszönhető, hogy tüzet nyitottak a palesztin határsértőkre, akik így két tűz közé kerültek. A Golanon, Mádzsdál Sámsznál lévő apró izraeli helyőrséget meglepetésszerűen érte az Asszad-rendszer által felhergelt és támogatott tömeg megjelenése, amely a Damaszkuszban kapott buszok százaival jelent meg a tűzszüneti vonalon. Nyilvánvaló, hogy a hadsereget a hírszerzés nem figyelmeztette arra, ami Mádzsdál Sámsz ellen készült. Az egység, látván, hogy a tömeg fegyvertelen, mérsékelten reagáltak, és a golani drúz vezetők közbenjárását kérték, akik sikeresen rá is beszélték a határsértőket arra, hogy térjenek vissza szír területre.

Tömeges határsértés

Az ENSZ ritka kegyelmi pillanatában helyt adott Jeruzsálem álláspontjának, miszerint a golani határsértés egyedüli célja a szíriai éhséglázadás brutális leverésére irányuló figyelem elterelése volt. Akik a kerítést ledöntötték, nem kétségbeesett palesztin menekültek voltak, hanem a szíriai rendszer tudtával, felhatalmazásával és segítségével cselekvő provokátorok, akiknek azonban nem sikerült elérniük céljukat.

A rendzavarási kísérletek sem a Nyugati Parton, sem az északi végeken nem sikerültek, kérdés azonban, rendelkezik-e a hadsereg a megfelelő információkkal arról, melyik palesztin szervezet mit tervez szeptemberre és az azt követő hónapokra. A Nyugati Parton minden attól függ, milyen instrukciókat kapnak a Palesztin Hatóság biztonsági erői. Sok múlik a libanoni hadseregen, a jordán hadseregen – amely szintén megakadályozta, hogy tüntetők közelítsék meg az Allenby-hidat –, valamint az egyiptomiakon, akik tettek is erőfeszítést a rafahi határátkelő biztosításáért, meg nem is.

Mi fog történni szeptemberben, amikor az ENSZ-ben szavaznak a palesztin államról, és annyira biztosak lehetünk abban, hogy csak a szavazás után, nem pedig az előtt történik valami? Képes lesz-e Izrael arra, hogy a megmozdulásokat a lehető legkisebb véráldozattal pacifikálja, és tömegoszlatásban is jól vizsgázzon? Felkészülnek-e a biztonsági erők valamennyi eshetőségre, vagy olyasmi készül, amire senki sem gondolt? A kérdésekre hamarosan választ kapunk.

Az elfelejtett Budavári középkori zsinagóga

Nem csak a hazai zsidóság számára képez értéket, de a magyar és európai kultúrának is szerves része a Várban található zsinagóga – mondta három éve Professzor Vízi E. Szilveszter a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnöke. Joszi Ben Nun izraeli barátunk mesélt a Budavári zsinagóga történelméről, s nagy álma hogy a zsinagóga előkerüljön a föld alól - írja Sharon Asher az Izrael sokszínű kultúrája blogban.

Mikor hallottál először a középkori zsinagógáról?

Magyarországra látogattam, s valaki azt mondta, ha érdekes zsinagógát akarok látni, akkor fel kell keresnem a Várban egy szép régi középkori zsinagógát. Felmentem és zárva találtam, leültem a parkban, és megszólított egy úr, mit csinálok itt. Mondtam, szomorkodom, mert zárva van a zsinagóga, és nem tudom megnézni. Kiderült, hogy ő a az imaház gondnoka, Frischberg Frigyes. Beinvitált és megláttam egy héber szövegű ismertetőt egy elhasznált papíron az imaházról. Felajánlottam, hogy kijavítom és készítek egy másikat. Hazamentem Izraelbe és elkészítetem, ahogy ígértem. Elkezdtem érdeklődni, hogy pontosan mi is történt ott fönt a Várban a középkori zsidókkal. Véletlenül kezembe került Schulhof Izsák Budai krónika című könyve, melyben részletesen leírta, hol mászott át a kerítésfalon, hol bújt el a pincében, hogy menekült meg a haláltól. Megjegyzésként szerepelt, hogy héber kéziratból fordították a könyvet, s az eredeti kéziratot a Magyar Tudományos Akadémia archívumában találtam meg. Beleszerettem a történetbe, és elkezdtem kutatni. Többször elhoztam a gyerekeimet, és az unokáimat is Izraelből, és elmeséltem, hogy milyen fontos dolgokat találtam itt.

Hogyan kezdted a kutatásokat?

Deák Gábor barátom összehozott azokkal a kutatókkal, akik részt vettek az első kiásási kísérletnél. Elmesélték, hogy a Budai várban 1964-ben a Babits Mihály sétány előkertjénél felújítási munkálatokat végeztek és Zolnay László vezető régész, pillérekre bukkant, amelyek lábazatán bevésett héber betűk voltak egy sin, és egy alef. Megkereste Scheiber Sándor professzort, aki a betűkből megállapította, hogy megtalálták az elveszettnek hitt zsinagógát, melyet 1461-ben építtetett Mendel Jakab, egy gazdag zsidó, a korszak zsidóprefektusa. Kora egyik legnagyobb európai zsinagógája volt, kétszer akkora, mint a világhírű prágai zsinagóga. Késő gótikus stílusban épült, gazdagon tagozott nagyméretű csarnokkal. A zsinagóga mellett állt Mendel palotája, amelyet híd kötött össze a prefektusi hivatal helyiségeivel. A mai Táncsics Mihály utca 26-ban fennmaradt kisebb zsinagógát a török időkben a szíriai zsidó közösség használhatta.

Miként pusztult el a zsinagóga?

A zsinagóga eredeti formájában 1526-ig működött. Az 1530-as ostromban megsérült és csak 1541-ben állították helyre részlegesen és kezdték újra használni. A török kiűzését követően, 1686-ban fölégették, majd a környék új lakói a holttestekkel együtt betemették. Európa egyik legszebb zsinagógája évszázadokra eltűnt, s helye feledésbe merült 1964-ig

Mi történt azután?

A zsinagóga helyreállítására nem volt pénz, és politikai okokból nem lehetett folytatni az ásításokat, mindent vissza kellett temetni. Budai Aurél építészmérnök a feltárásra több variációt is készített Több civil próbálkozás ellenére máig sem sikerült előteremteni a pénzt a munkálatokra.

Van remény, hogy megkezdődnek az ásatások?

Dolgozunk az ügyön. Kapcsolatban állok Schulhof Izsák leszármazottaival, s ők érdeklődnek az ásatásokkal kapcsolatban, és ígéretet is kaptunk tőlük, hogy segítenek. Szomorú, de szinte senki nem tud erről az ásatásról. 2008.áprilisában tartottunk egy sajtótájékoztatót, amelyen hangsúlyoztuk, fel kell tárni a betemetett középkori askenázi zsinagógát.Professzor Vizi E. Szilveszter a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke is mellénk állt, mint kiemelte, egy rendkívüli történeti, kegyeleti, és művészeti értékű műemlék található itt.

Mi történik, ha sikerül kiásni a műemléket?

Kétfajta megoldási javaslat alakult ki. A zsinagóga terét a török-kori állapotnak megfelelően vízszintes födémmel zárnák le, és egy lépcsős lejáratot alakítanának ki a sétány felől. A másik lehetőség, miután a zsinagóga világraszóló kulturális érték, itt lehetne elhelyezni a középkor idején Európában élt askenázi zsidóság múzeumát, a zsinagógán kívül előadóteremmel, irodákkal, raktárakkal, múzeum-bolttal – nagyjából 1000 négyzetméteren. Budai Aurél szerint ez óriásit lendítene a Várnegyed idegenforgalmi vonzerején. Fontos, hogy a magyar kulturális örökségnek ezt az egyedülálló objektumát is helyreállítsák.

Netanjáhu feltételekkel igent mond az 1967-es határokra

Jeruzsálem – Binjamin Netanjáhu miniszterelnök kijelentette: Izrael hajlandó a béketárgyalások folytatására az 1967-es határokra történő visszatérés alapján, amennyiben a Palesztin Hatóság felhagy azzal a törekvésével, hogy Palesztinát államként ismertesse el.

                                                                                                                

Mahmúd Abbász, a Palesztin Hatóság elnöke közölte: szervezete hajlandó felhagyni az államiság elismertetésével, amennyiben Izrael visszatér az 1967. évi határokra, és elismeri valamennyi palesztin azon jogát, hogy bevándorolhasson az új palesztin államba. Netanjáhu kijelentette, ezeket a feltételeket elfogadhatónak tartja, de – mint a Kneszet külügyi és védelmi bizottságában elmondta – a palesztin vezetőknek el kell ismerniük Izraelt mint zsidó államot.

A palesztin államfő kormánya az elmúlt hónapokban nagyszabású diplomáciai hadjáratot folytatott annak érdekében, hogy minél több országot vegyen rá arra: támogassa az ENSZ-ben a palesztin állam elismerését. Abbász szerint eddig 122 állam jelezte hajlandóságát. A PH nem reagált viszont Netanjáhu feltételeire, a sajtó érdeklődésére azt állították, azokat nem kapták meg írásban.

Netanjáhu jelenlegi álláspontjában Barack Obama amerikai elnök kívánsága tükröződik vissza, aki május végén két beszédében is foglalkozott az izraeli-palesztin békefolyamattal. Obama kijelentette, hogy Izraelnek fel kell adnia a Hatnapos Háborúban ellenőrzése alá került területeket, és ez a lépés lenne a tárgyalások folytatásának alapja. Obama nem szólt arról, mi lenne a szintén 1967-ben Izrael fennhatósága alá került, azóta annektált Golan-fennsíkkal, és nem foglalkozott Jeruzsálemmel sem, amelynek keleti részére a Palesztin Hatóság igényt tart, mivel azt a leendő állama fővárosának szánja.

Netanjáhu a május végi amerikai látogatása idején határozottan visszautasította Obama elképzeléseit, mondván, az 1967-es határok védhetetlenek lennének. Az amerikai elnök azonban a második beszédében erre reagálva korrigálta magát, mondván, az 1967-es tűzszüneti vonal nincs kőbe vésve, a problémán területcserével lehet segíteni, így meg lehetne tartani a júdeai és somroni zsidó települések egy részét is.

„A végső cél két állam a két nép számára”, fogalmazott Obama. „Izrael zsidó államként a zsidó nép otthona, a palesztin állam pedig a palesztin nép otthona legyen, mindkét állam önállóságot élvezzen, kölcsönösen ismerjék el egymást és éljenek békében.”

Cipi Livni, a Kadima elnökasszonya sürgette Netanjáhut, tegyen lépéseket annak érdekében, hogy a béketárgyalások ne omoljanak végleg össze. „Meg kell hoznia a megfelelő határozatokat a béketárgyalások folytatása érdekében, és a Kadima támogatni fog minden olyan határozatot, ami ennek a célnak az eléréséhez vezet”, közölte a kormányfővel telefonon az ellenzéki vezető, aki azt állította, az utóbbi időben azért nem bírálta nyilvánosan a kormányt, hogy minél zökkenőmentesebbek legyenek a béketárgyalások; pártja a jövőben is ezt a taktikát kívánja folytatni.

A békefolyamat tekintetében belpolitikai értelemben a Munkapártnak van a legtöbb vesztenivalója, amely annak idején, Jichák Rabin z.l. miniszterelnök vezetésével 1993-ban aláírta az Oslói Megállapodást, és amely Ehud Bárákkal az élén 2000-ben, Camp Davidben megpróbált modus vivendire jutni Jasszer Arafat néhai PFSZ-vezetővel. Ma a Munkapárt sorsa ismét a béketárgyalások kimenetelétől függ. Ha megtörténik az áttörés, az bizonyos mértékben legitimálja a jobboldali és vallásos pártok által dominált koalícióhoz történő csatlakozást, és megállíthatja a valaha egyeduralkodó, ma tizenhárom mandátummal a túlélésért küző párt lassú, de biztos erodálódását.

A munkapárti vezetők azt állítják, nélkülük a tárgyalások nem kezdődtek volna újra, ám jelenleg különösebb politikai befolyás nélkül csupán a partvonalon kívülről kiabálhatnak be, az események menetére nincsenek különösebb hatással. A párt támogatja Netanjáhu politikáját. Jichák Hercog jóléti miniszter úgy véli, Netanjáhu hajlandó arra, hogy bátor lépéseket tegyen a béke érdekében. „Úgy érzem – tudom –, hogy ott akar lenni a teremben, ahol végső formába öntik az igazi és teljes egyezményt, annak valamennyi fájdalmas következményével és ígéretes víziójával együtt”, mondta Herzog.

Az év elején, a korábban munkapárti Ehud Bárák vezetésével létrejött Függetlenség Párt (Háácmáut) alapvetően támogatja a békefolyamat újraindítását. Bárák jelenlegi védelmi miniszter márciusban arra figyelmeztetett, hogy Izraelt az elszigetelődés veszélye fenyegeti, a májusi Obama-Netanjáhu pengeváltás kapcsán pedig kijelentette: az amerikai elképzelés nem olyan megvalósíthatatlan, mint első látásra gondolnánk.

A palesztin államnak az ENSZ-ben történő elismerése az amerikai vétó miatt valószínűleg soha nem kapna határozati formát a Biztonsági Tanácsban, nem lehetne viszont megakadályozni azt, hogy a világszervezet Közgyűlése elismerje a palesztin államiságot.

Nem tartja járható útnak az 1967-es határokra való visszatérést Ávigdor Lieberman külügyminiszter, aki kijelentette: ha a Palesztin Hatóság továbbra is nemzetközi fórumokon keresi elismertetését, Izraelnek minden kapcsolatot meg kell szakítania vele. Lieberman a Kneszetben tartott sajtótájékoztatóján azzal vádolta a palesztinokat, hogy miután az ENSZ megszavazza az államukat „soha nem látott vérontásra készülnek”.

A külügyminiszter szólt arról is, hogy a PH a hágai nemzetközi bíróság elé akar citálni mahas rangú izraeli katonatiszteket „háborús bűnök” vádjával, amire nem lehet más válasz, mint a kapcsolatok teljes megszakítása.

Ghasszán Khátíb palesztin szóvivő tagadta, hogy a PH erőszakra készülne. „Az erőszakkal kapcsolatos izraeli előítéletek igaztalanok”, nyilatkozta az Associated Pressnek. „Izrael hamis képet próbál táplálni arról, mi fog történni szeptemberben.”

Netanjáhu eközben utasította Izrael fejlődő országokba akkreditált nagyköveteit, amelyek állomáshelye rendszerint a zsidó állam ellen szavaz, hogy lobbizzanak a palesztin állam megszavazása ellen. „Hat miniszterelnök támogatta eddig a palesztin állam megalakítását, köztük jómagam is, és kettő ajánlott messzemenő engedményeket, mindez azonban nem segített”, állapította meg a kormányfő, utalva Bárák 2000. és Ehud Olmert 2008. évi ajánlataira.

Az eligazításon a következő államokban dolgozó nagykövetek voltak jelen: Albánia, Barbados, Belize, Benin, Bosznia-Hercegovina, Burkina Faso, Dominika, Dominikai Köztársaság, Grenada, Haiti, Libéria, Macedónia, Mongólia, Montenegró, St. Lucia, Szlovákia, Timor-Leste, Trinidad és Tobago, Uganda.

A palesztinok körében júliusban tartott utolsó közvélemény-kutatás arról tanúskodik, hogy a kétállami megoldás nem nagyon népszerű a Nyugati Part és Gáza arabsága körében. Az amerikai Stanley Greenberg és a Bét Súr Palesztin Közvélemény-kutatási Központ közös felmérése során 1010 felnőttet kérdeztek meg személyesen, arab nyelven az Israel Project nemzetközi nonprofit médiaszolgáltató csoport megbízásából.

A felmérés szerint a megkérdezettek valamivel több mint egyharmada fogadja el a kétállami megoldást mint az arab-izraeli konfliktus megoldását. Zömük úgy véli, átmenetileg ezzel is be kell érni, ám a végcél az, hogy egész Izrael helyén palesztin állam legyen – véli 66 %. Ennél is markánsabb a véleményük Jeruzsálemet illetően: a válaszadók 92 %-a szerint al-Kudsz Palesztina fővárosa kell legyen, 3 % nyugodna bele abba, hogy közös fővárosként funkcionáljon, 4 % szerint pedig az a megoldás, amit az ENSZ 1947-es felosztási határozata ír elő: a Szent Várost nemzetközi felügyelet alá kell helyezni. Olyan válaszadó nem akadt, aki elismerte volna Jeruzsálemet mint Izrael oszthatatlan fővárosát.

Az arab válaszadók 72 %-a vitatja, hogy Jeruzsálem a zsidó történelem része lenne; 62 % helyesli a zsidó katonák elrablását, túszként való fogvatartását, 53 % pedig semmi kivetnivalót nem lát abban, hogy a palesztin óvodákban, iskolákban antiszemita gyűlölet-dalokat tanítanak a gyerekeknek. A palesztinoknak csak 22 %-a helyesli azt, hogy rakétákat lőjenek ki izraeli polgári célpontokra: kétharmaduk szerint diplomáciai törekvésekkel nagyobb eredmények érhetők el, mint erőszakkal.

A túlnyomó többség, 83 % mindazonáltal nem is hiszi, hogy Mahmúd Abbásznak az izraeliekkel folytatandó tárgyalás lenne a legfontosabb feladata. A békefolyamatnál lényegesen égetőbb problémának tartják a munkanélküliséget, amely egyes adatok szerint a Nyugati Parton az 50, Gázában pedig, ahol lényegében senki nem dolgozik az állami hivatalok alkalmazottain kívül, a 90 %-ot is eléri.