A Dávid király szálló felrobbantása: az Irgun szabadságharcosainak tette

Most lesz hatvankét éve, hogy az Irgun Cvai Leumi végrehajtotta az azóta sokszor – és legtöbbször hamisan – meghivatkozott csapást a jeruzsálemi King David Hotellel szemben. Az Erec Jiszráél-i brit uralomra annak huszonnyolc esztendeje alatt sohasem mértek nagyobb csapást, mint 1946. július 22-én.

A szálloda

A jeruzsálemi King Davidet a gazdag és befolyásos egyiptomi zsidó klán, a Moseri tagjai építették. Külön részvénytársaságot hoztak létre a maga korában utolérhetetlenül luxus, hét emeletes, kétszáz szobás hotel megépítésére, amely 1931-ben nyílt meg. A mandátumi katonai kormányzat 1938-ban rekvirálta el annak komplett déli szárnyát és telepítette oda az irodáit. Azért esett rá a választásuk, mert központi volt a fekvése és úgy vélték, könnyen lehet őrizni. 1938 után a szobáknak kevesebb mint az egyharmadát használták a szállóvendégek. Igaz, utóbbiak közt számos híresség akadt. Lakott itt a perzsa császár özvegye, Názli egyiptomi anyakirálynő, I. Abdullah transzjordán uralkodó, XIII. Alfonz spanyol király, valamint két koronás száműzött: 1936-ban Hailé Szelasszié etióp császár menekült ide az olasz megszállók elől, 1942-ben pedig II. György görög király és kísérete ütötte fel itt az udvartartását, mialatt hazája náci és fasiszta megszállás alatt állt.

A tények

Az Ecel harcosai a szálloda pincéjében helyezték el a pokolgépet. A King Davidben működött ugyanis az Erec Jiszráélt megszállva tartó brit haderő főparancsnoksága, de itt helyezték el a bűnügyi rendőrség egyik osztályát is. A szabadságharcosok ezután telefonon figyelmeztették magának a szállodának a telefonközpontját, valamint a Palestine Post (ma: Jerusalem Post) című lap szerkesztőségét, továbbá felhívták a francia konzulátust is, mivel ennek az épülete a King David mellett volt akkoriban. Ennek dacára az evakuációt nem hajtották végre. A robbanás bekövetkezett, az épület egy része összeomlott, és a merényletben kilencvenegy ember veszítette életét: huszonnyolc brit, negyvenegy arab, tizenhét zsidó és öt más nemzetiségű. Negyvenöten kerültek különböző sérülésekkel kórházba.

A csapás

Mose Szné, a Hagana Általános Főparancsnokságának akkori vezérkari főnöke a következő levelet írta Menáchem Beginnek, az Irgun akkori parancsnokának:

A lehető leghamarabbi alkalmat kihasználva hajtsa végre a műveletet a ’csibénél’ és ’szolgád és a Messiás’ házánál.* Informáljon a dátumról. A legjobb lenne egyazon időpontban [végrehajtani]. Ne fedje fel az elhelyező szerv azonosságát – se közvetlen bejelentéssel, se célozgatással.

Készülünk mi is valamire – a megfelelő időben informáljuk magukat a részletekről.

TA** ne legyen semmilyen akcióterv színhelye. Mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy TA-t mint a jisuv életének és tevékenységünknek központi színterét megőrizzük. Amennyiben bármiféle akció nyomán TA használhatatlanná válik,*** megbénulunk és terveinket sem fogjuk tudni végrehajtani. És a másik fél fontos objektumai nem itt összpontosulnak. Következésképp TA Izrael erői számára ’tilos terület’. 1. 7. 46. M.

Mint ebből a dokumentumból kiderül: a Hagana nem hogy tudott a tervezett csapásról, de eleinte még támogatta is azt. Ebben az időben ugyanis még létezett a zsidó felszabadító szervezetek között az az együttműködés, amelyet egy korábbi nagyszabású brit művelet, az úgynevezett Fekete Sábát hívott életre. A Haganához hasonlóan tudott a tervről az elit Pálmách, hiszen vezetőjükkel, Jichák Szádéval a Gidi becenéven ismert Ámicháj Fejglin tisztázta a részleteket. A terv szerint a pokolgépet az Irgun embereinek kellett elhelyezniük. Az épületbe az alagsori gazdasági bejáraton át jutnak be, a robbanóanyagot lezárt tejeskannákban viszik, és a fő támfalak mentén helyezik el, az alatt a – déli – szárny alatt, amelyben a brit hadsereg által használt irodák találhatók. A megállapodás tartalmazta a pontos időpontot is: eszerint a bombának 1946. július 22-én kellett robbannia, mégpedig délelőtt tizenegykor, amikor egészen biztosan nincsenek emberek a pincében lévő kávézóban, és amikor a legkönnyebb bejutni a szállodába. Az időpontot később délre módosították. Az egyeztetések tehát megtörténtek – ennek ellenére a Pálmách és főleg a Hagana később kivonta magát a felelősség alól, és azt teljes mértékben Beginékre hárította.

Az előkészületek és több rendbeli halasztás után július 22-én, reggel 7 órakor találkoztak a szabadságharcosok a jeruzsálemi Bét Aharaon Talmud-Tóra jesivában. Az egyesével érkezőket jelszó ellenében bocsátották be az egyik tanterembe. Tudták, hogy valamilyen akcióban kell majd részt venniük, csak még azt nem tudták, mi lesz az. A rövidesen megjelenő parancsnok közölte velük a célpontot és osztotta ki a fegyvereket.

Ezután elindult az első – „hordár” – csoport, Joszéf Ávni parancsnoksága alatt. Feladata az volt, hogy a szállodához buszozzon, és a gazdasági bejárat mellett várja meg a robbanóanyagos osztagot, azután segédkezzen a robbanóanyag lepakolásában a teherautóról. A „hordárcsoport” mind a hat tagja arabnak öltözött. Másodiknak a csapásmérők hagyták el a jesivát a teherautóval, amelynek a platóján, a ponyva alatt ott volt a hét badella, mindegyikben ötven kilogrammnyi robbanóanyaggal. A művelet parancsnoka, Jiszráél Lévi (Gidon) szudáni pincérnek maszkírozta magát, míg helyettese, Heinrich Reinhold (Jánáj) és a csapat többi tagja szintén arabnak.

A teherautó gond nélkül eljutott a hotelig és megállt a gazdasági bejáratnál, amelyen keresztül a szálloda La Regence nevű éttermét látták el alapanyagokkal. A szabadságharcosok könnyedén legyűrték az itt álló őrséget, és siettek a pincébe. Odalenn az összes helyiséget átkutatták, és a konyhai arab munkásoknak szóltak, hogy meneküljenek, és azok távoztak is, így megúszták a robbanást. Gidon harminc percre állította be a robbanószerkezetet, és kiparancsolta a pincéből az embereit. Nemsokára felrobbantottak egy kisebb, ártalmatlan bombát az utcán: ezzel a járókelőket akarták elriasztani a Dávid Király szállodától. Gidon ekkor utasította az Irgun közelben tartózkodó két női tagját, hogy adják le a figyelmeztetést. A visszavonulás közben a szabadságharcosok tűzharcba keveredtek néhány megszálló katonával; ketten megsebesültek, de sikerült taxin visszavonulniuk az Óvárosba. Egyikük, Aharon Abramovics később belehalt a sérüléseibe.

Az Irgun részéről a tizenhat éves Adina Chái (Tehia) háromszor telefonált, hogy figyelmeztesse az érintetteket a bombára. Az első telefonhívás – amennyire rekonstruálhatjuk – 12 óra 10 (az Ecel verziója) és 12 óra 22 (a britek verziója) között futott be a King David egyik telefonközpontosához. A lány angolul is, héberül is szabatosan közölte, hogy a szállodát ki kell üríteni, mert a levegőbe fog repülni. A figyelmeztetést azonban, amiből bőségesen volt 1946 nyarán Erec Jiszráélben, nem vették komolyan. A francia konzulátust 12 óra 13 perckor hívta fel a lány. Itt komolyan vették, a házban mindenki szaladt az ablakokhoz, hogy azokat kinyissa, s így a lökéshullám erejét a minimumra redukálja. A harmadik és utolsó hívást a Palestine Post kapta negyed egykor, amelynek telefonkezelője szintén torkig volt már a hamis riasztásokkal – de azért felhívta a bűnügyi rendőrséget, és jelentette, amit hallott, majd a King Davidet is tárcsázta. A szálloda telefonosa most jelentette a hírt az egyik igazgatónak, Hamburgernek, aki kutatást rendelt el – és meg is találták a szerkezetet a pincében. Ekkor azonban már késő volt: a pokolgép 12 óra 37 perckor működésbe lépett. Ekkor már több riporter is tartózkodott a környéken, mert megneszelték, hogy valami készül.

A brit utászok tíz napig takarították a romokat. Július 31-én jelentették be hivatalosan a halottak számát.

Az 1978-ban kutathatóvá vált iratok egyértelműen bizonyítják, hogy a britek megkapták a figyelmeztetést. Ezt ők 1978-ig tagadták, később meg arra hivatkoztak, hogy nem volt kéznél megfelelő illetékes, akinek jogában állt volna kiüríteni a szállodát. Begin szerint azonban a brit arrogancia is szerepet játszott a dologban – „Zsidóktól nem fogadunk el parancsokat” –, míg Smuél Katz, az Irgun akkori propagandafőnöke a Days of Fire című könyvében azt állítja, az ominózus mondat magától Sir John Chawtól, a brit adminisztráció főtitkárától származott, ebben a formában: „Itt én parancsolok. Zsidóktól nem fogadok el parancsokat” – és ő volt az is, aki parancsot adott arra, hogy senki ne hagyja el az épületet. Maga Chaw nem halt meg. Nyilvánosan sohasem vonták felelősségre, de hazarendelték, és feletteseinek nyilván volt hozzá egy-két szavuk.

Reakciók

Clement Attlee miniszterelnök az alsóházban kommentálta a történteket. Felháborodása igen nagy volt, a tettet brutálisnak és aljasnak nevezte. Ebben nem is volt semmi meglepő; abban annál inkább, hogy a zsidó politikai vezetés nyilvánosan ugyancsak elítélte az Irgunt, mégpedig kemény szavakkal, a szabadságharcosok szervezetét pedig bűnbandának titulálta (íme egy reakció, amit palesztinoktól soha nem láttunk, és vélhetően nem is fogunk látni). A kórushoz csatlakozott még az akkor Párizsban tartózkodó Dávid ben Gurion is, aki a France Soir című lapnak jelentette ki, hogy az Irgun „a zsidó nép ellensége”.

Cháim Weizmann, Izral későbbi államelnöke viszont sírva fakadt a Richard Crossman brit képviselővel való találkozásakor, és kijelentette: nem tehet róla, de büszke a „fiaikra”; Crossman gondoljon csak bele, ha egy német főparancsnoksággal tették volna mindezt, Viktória-keresztet kapnak érte.

Maga az Irgun azonnal vállalta a felelősséget a merényletért; a briteket hibáztatták az épület ki nem ürítéséért, és gyászolták a zsidó áldozatokat. A robbantás első évfordulóján kiadott közleményükben – miután mindenki elhatárolódott tőlük – figyelmeztették a közvéleményt a Hagana szerepére.

Menáchem Begin, aki később is hajlamos volt az ellágyulásra és a lelkiismeret-furdalásra, mélységes depresszióba esett, ugyanakkor az evakuáció elmaradásáért dühös volt a britekre. A szabadságharcos szervezet rádióállomása bejelentette: gyászolják a zsidó áldozatokat – a briteket azonban nem, mert Nagy-Britannia sem gyászolta meg a Soá több millió áldozatát. A legtöbb halott arab volt, őróluk a közlemény nem tett említést.

Brit részről minden idők legnagyobb palesztinai hajtóvadászata követte a robbantást. Sir Evelyn Barker tábornok arra adott parancsot, hogy az egész országot fenekestül fel kell fordítani. A hadsereg valamennyi katonáját rangtól függetlenül kitiltotta minden zsidó szórakozóhelyről, kávéházból, étteremből, boltból, valamint a magánlakásokból is: mivel a brit hadsereg képviselte a legnagyobb vásárlóerőt, Barker – saját bevallása szerint – „a zsebükön akart ütni”. A felháborodás akkora volt, hogy az antiszemita rendeletet két hét múlva visszavonta a tábornok.

A művelet nagyságára jellemző, hogy a támadás után Tel-Aviv több mint százhúszezer lakosát hallgatta ki a rendőrség. A brit kormány ezt követően rendelte el, hogy az „illegális’ bevándorlókat – köztük számos Holocaust-túlélőt – ciprusi internálótáborokba hurcoljanak. A terv az volt, hogy különadóval sújtják az Erec Jiszráél-i zsidó közösséget, és az így befolyt összegekből tartják majd fenn a táborokat.

Valamelyest a támadás – negatív – következményei közé sorolhatjuk azt is, hogy a robbantást az arabok lekoppintották, és 1948. február 1-jén ugyanezzel a módszerrel repítették a levegőbe a Palestine Post jeruzsálemi szerkesztőségét. Egyértelműen negatív következmény volt, hogy miután a Hagana nem vállalt közös felelősséget az Irgun Cvai Leumival, a felszabadító szervezetek közti egység ezzel gyakorlatilag véget ért; a mindösszesen tíz hónapot élt együttműködésre hivatalosan is pontot tettek 1946. augusztus 5-én, a Zsidó Ügynökség (Szochnut) végrehajtó bizottságának párizsi ülésén, ahol arról is döntés született, hogy a jisuv elveti a britekkel szembeni fegyveres felszabadító harcot. A döntést azonban még az „establishmenthez” tartozók sem nyelték le csont nélkül; a Hagana több tagja, valamint Jichák Száde, a Pálmách parancsnoka sem tartotta tisztességesnek ben Gurionék eljárását. Száde 1946. október 15-én az Áchdut Háávodá lapban Nodéd aláírással szögezte le dacosan, hogy „nem lesz kapituláció, mert nincs senki, aki a kapitulációt elrendelhetné, és még ha lenne is, akkor sem találna senkit, aki ezt a parancsot végrehajtsa.”

A Hagana ezután leginkább az „illegális” bevándorlókkal foglalkozott, és annak érdekében, hogy a fegyveres harc mellett kardoskodó tagjait lecsillapítsa, megtorlást alkalmazott azon brit hadihajók ellen, amelyek az olék levadászásában jeleskedtek. A Pálmách harcosai 1946. augusztus 18-án követtek el így szabotázst az Empire Haywood, két nappal később pedig az Empire Rival cirkálók ellen, ez volt ugyanis az a két hajó, amely a legtöbb hazatérni szándékozó zsidót deportálta a ciprusi koncentrációs táborokba.

A fegyveres felszabadító harcot azonban ekkor már csak az Irgun és a Lechi folytatta. Az Irgun morálisan is, anyagilag is megerősödött, egyre több fiatal jelentkezett a soraiba, számos brit raktáron ütöttek rajta, és komoly mennyiségű fegyvert és muníciót halmoztak fel.

Nagy-Britannia soha nem bocsátotta meg a robbantást, nem is annyira a halálos áldozatok miatt, hanem mert arcot veszítettek: egy, zenitjén is legfeljebb néhány ezer fős szabadságharcos erő mért csapást a Birodalomra, és a Birodalom igazából nem volt képes arra, hogy visszavágjon.

A King David ma

Így lett a King David Hotel a világ egyetlen olyan luxusszállodája, amelyet az illető ország egyik későbbi miniszterelnöke robbantott fel. Ezzel azonban a hotel története nem ért véget. Izrael Állam kikiáltásával a Felszabadító Háború egyik erődje lett, a háború végetértével pedig afféle előretolt helyőrség a senkiföldjén, az izraeli-jordán fegyverszüneti vonal közvetlen közelében. Sokáig nem tűnt nagyon sanszosnak, hogy valaha visszanyeri régi fényét, sőt túlszárnyalja azt. A Dán szállodalánc tulajdonosai azonban valamit tudhattak, mert 1958-ban megvették a patinás épületet. Két évre rá a King Davidben forgatták az Exodus című film egyes jeleneteit.

1967-ben, a Hatnapos Háborút követően Jeruzsálem egyesült. A szállodát ekkor bővítették ki. A mai napig a Dán szállodalánchoz tartozik, annak egyik legszebb – ötcsillagos – gyémántja: az Izraelbe látogató állam- és kormányfők rutinszerűen itt szállnak meg a harminchat lakosztály vagy a kétszázharminchét szoba valamelyikében. Olyan vendégek fordultak meg falai között, mint Nixon, Ford, Carter, Szadat. Henry Kissingernek, aki megállás nélkül ingázott Izrael, az USA és az arab világ között, külön lakosztályt tartottak itt fenn. A La Regence ma is létezik, és alighanem a térség egyik legjobb éttermeként üzemel.

*A csibe a szálloda, a szolgád, a Messiás háza egy másik tervezett célpont kódja volt. Ez utóbbit a Lechinek kellett volna végrehajtania – a King Daviddel szimultán – a David Brothers kormányépület ellen, de törölték.
** Tel-Aviv
***A kijárási tilalmak, letartóztatások, rendőri zaklatások miatt.

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Pinchász: A buzgóság jutalma

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Pinchász, Eleázár fia, Áron, a pap fia elfordította haragomat Izrael fiairól, midőn buzgólkodott értem közöttük, hogy nem pusztítottam ki Izrael fiait buzgalmamban. Azért mondd: Íme, adom neki békeszövetségemet! (4Mózes 20:10-12).

Előző heti szakaszunk végén bebizonyosodik, hogy Bálák terve és Bileám átka nem járt sikerrel, és a zsidó népet nem sikerült ezzel a módszerrel legyűrni. Bileám ezek után azt a tanácsot adja, hogy a midjánita nők által próbálják a zsidókat legyőzni. „Ezeknek [az izraelitáknak] az Istene gyűlöli a fajtalankodást”, mondta; ezzel szembe lehet őket fordítani őket Égi Védelmezőjükkel.

Így is történt. A zsidók nem tudtak ellenállni a csábításnak és még Zimri, a Simon törzs egy fejedelme is egy midjánita nővel paráználkodott. Pinchász mindezt látva „fölkelt a község közepéből és dárdát vett a kezébe, bement az izraelita férfi után a kamrába és átfedte mindkettőjüket, az izraelita férfit és a nőt a hasán.” Ezek után „megszűnt a csapás Izrael fiai között” (4Mózes 25:7-8.), és Isten a mi szakaszunkban megjutalmazza Pinchászt békeszövetséggel.

Pinchász tette igen csak figyelemre méltó. A zsidó jogrendszerben ugyanis nem vagyunk hozzászokva az önbíráskodáshoz, és mégis: Pinchász jutalmat kapott cselekedetéért - annak ellenére, hogy nem csak hogy semmiféle bíráskodási folyamat nem előzte meg tettét, hanem még a zsidó nép vezetőit Mózest és Áront sem kérdezte tettéről. A dolog még érdekesebb színezet kap, ha elolvassuk, amit a Maimonidesz ír (Misne Torá, Tiltott nem kapcsolatok 12:4-5.) erről a kérdésről:

„Ha valaki paráználkodik… nyilvánosan, tíz felnőtt zsidó férfi előtt, akkor ha a buzgók tetten érik és tette közben végeznek vele, akkor áldásosak és jól cselekszenek. Ez egy mózesi törvény, melynek forrása Pinchász és Zimri esete… de a buzgóknak sem szabad bántalmazniuk csakis az aktus ideje alatt, ahogy azt Pinchász is tette… Ha viszont egy buzgó erre engedélyt kérne a Bíróságtól, akkor ezt nem engedélyezik neki, még maga az aktus alatt sem…” Más szóval Pinchász esete a tipikus vallási buzgóság esete, amelyet nem lehet engedélyezni, de bizonyos esetekben még Isten haragját is lecsillapíthatja. Nem tanácsolhatjuk az ilyesmit, de ha valaki mégis megteszi a kellő pillanatban (és csakis a kellő pillanatban, hiszen ha később teszi akkor halálbüntetést is kaphat érte), akkor áldásosnak nevezhető tette.

A Midrás a következőképpen kommentálja (Bámidbár rábbá 21.) Pinchász jutalmát, a „békeszövetséget”: „Azt mondta az Örökkévaló, megérdemli hogy megkapja jutalmát. Ezért áll így: »Íme, adom neki békeszövetségemet!«. Hiszen nagy dolog a béke, mert az egész világ a béke által működik, és a Tóra egésze is a béke…” Pinchász jutalma az „örök papi szövetség” volt, miként az a Tóra szövegének folytatásából olvashatjuk, de miért volt lényeges külön hangsúlyozni a jutalmát? Miért éppen ebben az esetben volt jelentősége annak, hogy Pinchász jutalmát külön kiemelje a Tóra?

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi a következőképpen magyarázza ezt a kérdést (Ohel Slomó, Pinchász): „már Bölcseink is megmondták (Atyák tanításai 3:2.), hogy a micva jutalma maga a micva. Ez a jutalom pedig nem más, mint az az öröm és elégedettség, amelyben ezen a világon részesülünk a jócselekedet véghezvitele után. Mindez azonban csak akkor igaz, ha valóban egy parancsolatot teljesít az ember, ebben az esetben azonban azt tanuljuk (Talmud, Szánhedrin 82a): „aki kételkedik ebben az ügyben annak nem tanácsoljuk a cselekvést, és csakis a buzgók bántalmazhatják…”. Tehát ebben az esetben nem mondhatjuk, hogy micva az, amit Pinchász elkövetett. Mégis „elfordította Isten haragját Izrael fiairól”, és ezért „megérdemli, hogy megkapja jutalmát.” Vagyis Pinchász tette nem volt micva, nem volt parancsolat, mégis: tudta, melyik pillanatban nem kell senkitől sem tanácsot kérni, hanem egyszerűen cselekedni kell.

Veszélyes dolog nem a könyvek és a mesterek útmutatása szerint eljárni és óriási felelőséggel is jár. Mégis ha kellő pillanatban felismerjük a tett szükségét, akkor Isten külön jutalmát is kiérdemelhetjük.

Júliusi évfordulók

70. július 1. Titus faltörő kosokkal támadja Jeruzsálem falait.

1388. július 1. Privilégiumokban részesülnek a litvániai zsidók.

1776. július 1. Az amerikai forradalomban ezen a napon hal hősi halált az első zsidó.

1862. július 1. Az orosz zsidók engedélyt kapnak zsidó könyvek nyomtatására.

1920. január 1. Sir Herbert Samuelt (balra) nevezik ki a brit igazgatás alá került Erec Jiszráél főmegbízottjának.

1941. július 1. A iasi pogrom napja. A romániai antiszemitizmus annak fellegvárában, Iasiban, valamint a környékén ötezer halálos áldozatot követel.

1941. július 2. Náci izgatásra számos zsidó életet követelő pogrom robban ki Lvovban.

1903. július 3. Pogrom zajlik Bialystokban.

1453. július 4. Breslauban negyvenegy zsidót égetnek el máglyán, a túlélőket kiűzik a városból.

1794. július 4. II. Katalin orosz cárnő leszűkíti birodalmában azokat a területeket, ahol a zsidók számára engedélyezett a kereskedés.

1946. július 4. A kielcei pogrom napja Lengyelországban. Ez a náci éra után első tömeges mészárlás, amelynek az áldozatai zsidók.

1976. július 4. Az entebbei akció napja. Nemzetközi terrorcsoport téríti el az Air France utasszállítóját, fedélzetén számos izraelivel és zsidóval. Izrael túszszabadító akcióba kezd: kommandóegysége lerohanja az ugandai Entebbe repülőterét, valamennyi túszt kiszabadítja és Izraelbe viszi. Uganda háborús bűnös, terroristákkal összejátszó diktátora, a tömeggyilkos Idi Amin Dada ahhoz a nemzetközi közvéleményhez fordul, amely sorsára hagyta a túszokat; a felzúdulás hatalmas, az ENSZ teret ad az ugandai „panasznak”, és a világszervezetben hónapokig terítéken van az „ügy”, valamint az, hogy Izrael megsértette Uganda „szuverenitását”. A túszszabadító akcióban életét veszti a kommandó parancsnoka, Jona Netanjáhu, a későbbi miniszterelnök,Binjamin Netanjáhu bátyja.

1247. július 5. A pápa – a jelek szerint figyelmen kívül hagyott – dekrétumot ad ki arról, hogy a vérvád ostobaság.

1345. július 5. Ismét egy pápai rendelet megtiltja a zsidók kényszerkeresztelését. A rendeletet későbbi pápák több alkalommal (pl. 1597-ben, 1747-ben) felülbírálják, és a kényszerkeresztelések folytatódnak.

1950. július 5. A Kneszet elfogadja a Hazatérési Törvényt, amelynek értelmében valamennyi zsidónak jogában áll alijázni Izraelbe.

1960. július 5. A gyarmatosítás elleni véres felkelések elől elmenekülnek Belga-Kongó zsidói. Ezzel véget ér az ötven éves közösség története.

1882. július 6. Kiköt Jafón a hajó, amely az első alija, a Bilu első tizennégy úttörő tagját szállítja Erec Jiszráélbe.

1938. július 6. Franklin Delano Roosevelt elnök nemzetközi konferenciát hív össze a franciaországi Evianban a „displaced persons”, vagyis a hazájukból elűzött személyek státuszának rendezésére. Az eviani konferencia az égvilágán semmilyen eredményt nem hoz, a nyugati világ épp úgy nem kíván szembenézni a náci fenyegetéssel és annak következményeivel, mint ahogyan most sem kíván szembenézni az iszlám fenyegetéssel és annak következményivel.

1942. július 6. Gettófelkelés robban ki a lengyelországi Bedzinben. A harcosok augusztus elejéig tartják magukat a világ legerősebb hadseregével szemben.

1358. július 7. Katalóniában több száz zsidót ölnek meg.

1940. július 7. A nácik 5000 zsidót mészárolnak le Kovnóban.

1654. július 8. Az első észak-amerikai zsidó telepes költözik Új-Amszerdamba, a mai New Yorkba, ami a világ legnagyobb zsidó városa napjainkban.

1838. július 8. Drúz rablóbanda intéz támadást a cfáti zsidó közösség ellen.

1941. július 8. Mindhárom balti államban kötelezővé teszik a sárga csillag viselését.

1733. július 11. Zsidó telepesek érkeznek Tóra-tekerccsel és más kegytárgyakkal a georgiai Savannahba.

1797. július 11. Ledöntik a velencei gettó falait.

1944. július 11. A nácik az utolsó zsidók is meggyilkolják a kovnói gettóban.

1148. július 13. Antiszemita zavargások zajlanak a spanyolországi Córdobában.

1878. július 13. Romániában egyenlő polgárjogokat kapnak a zsidók.

1942. július 13. A kelet-lengyelországi Rovnóban ötezer zsidót végeznek ki a nácik.

1963. július 13. Izraelben törvény tiltja meg a zsidó településeken folytatott disznótenyésztést.

1863. július 14. A németországi Holsten zsidói egyenlő jogokat kapnak.

1941. július 14. Hatezer litván zsidót mészárolnak le az Einsatzgruppék.

1948. július 14. Izrael Állam légiereje az első komoly bevetésen: bombatámadást intéznek Kairó ellen.

1099. július 15. Jeruzsálem a keresztesek kezére kerül. Az ezt követő vérfürdő áldozatai között egyaránt vannak mohamedánok és zsidók (lásd alább).

1205. július 15. A pápa rendelete örökös szolgaságra és számkivetettségre ítéli a zsidókat, mert megölték a Tudodkit. A rendelet 1963-ig számít a Vatikán hivatalos dogmájának.

1738. július 15. Máglyán égetnek el elevenen Szentpétervárott egy betértet, azzal a zsidóval együtt, aki betérítette.

1834. július 15. Hivatalosan feloszlatják a spanyol inkvizíciót, minden idők legborzalmasabb terrorszervezetét.

1935. július 15. Náci gengek intéznek támadásokat a maradék berlini zsidóság ellen.

1099. július 16. A győzelemittas keresztes bandák az elfogott jeruzsálemi zsidókat bezsúfolják az egyik súlba, majd az épületet rájuk gyújtják. Jeruzsálemből a következő nyolcvannyolc év során, amíg a várost a keresztes hordák bitorolják, a zsidók egyénenként és testületileg ki vannak tiltva.

1942. július 16. Elindul Hollandiából az első deportálóvonat. A francia rendőrség – figyelem: nem a nácik, hanem a francia rendőrség – ugyanezen a napon Párizsban tizenháromezer zsidót fog el és készít elő a deportálásra.

1549. július 17. A belgiumi Ghent marannusait kiűzik a városból.

1862. július 17. Az Egyesült Államokban e naptól kezdve törvény tiltja a tábori káplánok működésének diszkriminálását.

1947. július 17. A szovjet terrorállam beszámolója szerint a rezsim egyik börtönében pusztult el Raoul Wallenberg svéd diplomata (balra), több ezer magyar zsidó megmentője. A későbbi évtizedekben számos híradás érkezett arról, hogy Wallenberget látták, vagy látni vélték ebben vagy abban a bolsevik haláltáborban. A Magyarországról a szovjet megszállók által elrabolt diplomata és a vele együtt elhurcolt sofőrje, Langfelder Vilmos sorsa a mai napig tisztázatlan, a huszadik század legnagyobb történelmi rejtélyei közé tartozik.

1290. július 18. I. Eduárd angol király elrendeli valamennyi angliai zsidó kiűzését. Július 18-a abban az évben Tisá BeÁv napjára esett.

1716. július 18. A brüsszeli zsidók kollektív kiűzetésének napja.

1947. július 18. A brit haditengerészet kalózakciója az Exodus ellen. A négyezer „illegális” bevándorlót szállító hajó kálváriája a háború utáni zsidó történelem egyik legtraumatikusabb epizódja.

1510. július 19. Harmincnyolc zsidó máglyahalálának tanúja Berlin.

1948. július 19. Életbe lép a Függetlenségi Háború során a második tűzszünet.

1955. július 19. Kezdetét veszi a Járkon vízfelhasználási projekt.

1263. július 20. Barcelonában megkezdődik a híres hitvita Rámbán (Nachmanidész) és Pablo Christiani, a hitehagyott, később a vérengző dominikánus rendhez csatlakozott zsidó között a Talmud betiltásának tárgyában. A vita a kitért vereségével ér véget.

1808. július 20. Napóleon elrendeli, hogy a Francia Birodalom valamennyi zsidaja családnévvel kell rendelkezzen.

1918. július 21. Oroszországban többé nincsenek betiltva a héber és jiddis folyóiratok.

1933. július 21. Megnyílik a haifai kikötő.

1941. július 21. Az Einsatzkommandók végeznek a litvániai Upina zsidóságával.

1970. július 21. Líbia elrendeli az országban lévő zsidó vagyon elkonfiskálását.

1648. július 22. A Hmelnyickij-féle tömegmészárlások idején tízezer zsidót gyilkolnak meg Polannojéban.

1833. július 22. Az angliai zsidók emancipációjának törvénye átmegy a londoni alsóházban, életbe lépésére azonban csak 1845-ben adja áldását a Lordok Háza.

1942. július 22. Bejelentik a varsói gettóba bekényszerített zsidók tömeges deportálását, amely Tisa BeÁv éjjelén kezdődik meg és ötvenhárom napon át tart; ez alatt háromszázezer zsidót hurcolnak különféle haláltáborokba.

501. július 23. Hatalmas földrengés pusztít Erec Jiszráélben, Akkó városa teljes mértékben megsemmisül.

636. július 23. A bizánci uralom véget ér, arab megszállás alá kerül Erec Jiszráél meghatározó része.

1298. július 23. Kiirtják a würzburgi zsidóságot.

1787. július 23. Ausztriában elrendelik, hogy a zsidók vegyenek fel családneveket.

1847. július 23. Poroszország egyenlő jogokat biztosít zsidó polgárainak.

1913. július 23. Arab bandák támadást intéznek Rechovot városa ellen.

1349. július 24. A pestis okozásával vádolják a zsidókat Frankfurtban, a város lakosságát meggyilkolják.

1716. július 24. Zsidóellenes zavargások zajlanak Posenben.

1918. július 24. Leteszik a jeruzsálemi Héber Egyetem alapkövét.

1922. július 24. A Népszövetség mandátum kiadásával legitimálja nemzetközi jogilag Erec Jiszráél brit megszállását.

1941. július 24. A litvániai Grodz teljes zsidó lakosságát meggyilkolják a nácik.

1944. július 24. Az orosz hadsereg előrenyomulásával felszabadul a lublini koncentrációs tábor.

1360. július 25. Pogrom robban ki Breslauban. Később az életben maradottakat kiűzik a városból.

1670. július 25. Bécs kiűzi zsidóit.

1835. július 25. Arab rablóbandák támadást intéznek Hebron zsidói ellen.

1882. július 25. A török kormány betiltja az orosz és a román zsidók alijáját, valamint megtiltja azt is, hogy Erec Jiszráélben földet adjanak el zsidóknak.

1885. július 25. Sir Moses Montefiore halálának napja.

1267. július 26. IV. Kelemen pápa létrehozza az inkvizíció intézményét. A terrorszervezet utolsó halálos áldozatát 559 évvel később szedi Spanyolországban.

1260. július 26. Bécsből eltávolítják a maradék zsidóságot – Tisa beÁv napján.

1555. július 26. IV. Pál pápa gettóba kényszeríti a római zsidóságot.

1858. július 26. Lionel de Rothschild báró (jobbra) személyében először kerül be zsidó a brit parlamentbe. Ezt megelőzően új esküszöveget írnak, ami már nem hivatkozik a kereszténységre.

1655. július 27. Az új-amszterdami (New York) zsidók engedélyt kérnek arra, hogy temetőt nyissanak; a kérést előbb visszautasítják, egy évre rá azonban engedélyezik a temető megnyitását.

1955. július 27. A bulgár légvédelem lelő egy Tel-Avivba tartó gépet. Ötvennyolc ember veszíti életét. A bolsevista szófiai rezsim nem indokolta meg, mire volt jó az El Al Londonból Párizson, Bécsen és Isztambulon át Tel-Avivba tartó járatának megsemmisítése, de elismerte tettét és „mélységes sajnálkozását” fejezte ki a történtek felett. Mire engedélyezték, hogy egy háromtagú izraeli küldöttség a helyszínen vizsgálódjon, addigra a becsapódás környékét tökéletesen megtisztították, így semmit nem lehetett megállapítani.

1950. július 27. Új-Zéland – az angolszász államok közül utolsóként – elismeri Izraelt.

1941. július 28. Két litvániai stetl, Anikst és Vilkovisk teljes felnőtt zsidó lakosságát mészárolják le a németek.

1648. július 28. Konstatinowban a Hmelnyickij-garnitúra véghezviszi legborzalmasabb rémtettét: háromezer zsidó gyermeket gyilkolnak meg.

1881. július 29. Ezen a napon érkeztek meg Amerikába az első orosz-zsidó emigránsok, akik szülőföldjük pogromjai elől menekültek. A nap egyúttal a tömeges Amerikába való bevándorlás nyitánya.

1942. július 29. Titokban tiferet áchurim, vallási ifjúsági központ kezdi meg működését a kovnói gettóban.

1488. július 30. Tizenhat zsidó szenved máglyahalált Barcelonában.

1878. július 30. A németországi választások eredményeként a reakciós elemek kerülnek többségbe a Reichstagban. A nap a modern német antiszemitizmus születésnapja.

1970. július 30. Izrael a Szovjetunióval folytatandó háború küszöbén áll: légiereje négy szovjet pilóták által vezetett MIG-et lő le a Szuezi-csatorna felett. Ez az első alkalom, hogy a szovjet és az izraeli hadsereg közvetlenül méri össze az erejét.

1941. július 31. Göring parancsa hivatalosan is megindítja a Végső Megoldást…

1961. július 31. …de nem sok sikerrel: napra pontosan húsz évre rá köszöntik Izraelben az államalapítás óta bevándorolt egymilliomodik olét.

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Bileám: átok vagy embargó?

Irtózott Móáb Izrael fiaitól. És mondta Móáb Midján véneinek: most fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét... És küldött követeket Bileámhoz… Íme... átkozd el értem ezt a népet, mert hatalmasabb nálam, talán meg bírom őt verni, és elűzöm az országból: mert tudom, akit megáldasz, az áldott, és akit elátkozol, az elátkozott… És ő mondta nekik: Háljatok itt az éjjel, és majd feleletet adok nektek, amint az Örökkévaló szól hozzám. És ott maradtak Móáb fejedelmei Bileámnál… És mondta Bileám Istennek: …Íme a nép, mely kijött Egyiptomból és el­lepte a föld színét; most hát jöjj, átkozd el azt értem, talán bírok harcolni ellene és elpusztítom… (4Mózes 22.3-18)

Szakaszunkban a Tóra egyik legmisztikusabb részét olvashatjuk. Moáb királya, Bálák nagyon megijed a zsidóktól, és ősellenségéhez, Midjánhoz fordul. A két nép vénjei közösen felkeresik Bileámot, a varázsló jóst és arra kérik, szavai erejével átkozza el a népet. Noha Isten felszólítja, hogy maradjon, Bileám kisebb-nagyobb huzavona után elindul a vénekkel. De mikor átkot akar szórni a zsidók fejére, áldás jön szájából átok helyett.

A történet nagyon sok kérdést vet fel. Ki is volt ez a Bileám? Valóban fel volt ruházva próféciai képességekkel? És ha igen, mit akartak tőle Moáb és Midján vénjei?

Bileám képességeiről megoszlanak a kommentárok véleményei. Rási szerint például valóban fel volt ruházva prófétaképességekkel, amelyeket Isten azért adott egy bálványimádó pogány nép vezetőjének, hogy ne élhessenek azzal a kifogással, hogy azért nem jártak a helyes úton, mert nem voltak prófétáik, mint Izraelnek. Az Or háchájim (Cháim ben Moses ibn Attar, Marokkó, 1696-1743) értelmezése szerint Bileám „átkai és áldásai annyit értek, mint egy szamár szavai” és valójában úgy tudta elnyerni az emberek ámulatát, hogy asztrológiai módszerekkel látta előre egyes emberek sorsát, és a csillagok állásából jósolható állapot szerint áldotta vagy átkozta őket. Így nyerte meg magának Bálákot is, akit megáldott, hogy király lesz, és ezért mondta Bálák „mert tudom, akit megáldasz, az áldott, és akit elátkozol, az elátkozott”. Más kérdés, hogy miután megjelentek nála a népek vénjei, és a segítségét kérték, valóban megjelent neki Isten, de mindez csak azért történt, hogy végül Isten a zsidó nép gyűlölőjén keresztül áldhassa meg a zsidókat.

De mit is akartak Moáb és Midján vénjei ettől a varázslótól?

Ha alaposan elolvassuk a Tóra szövegét, láthatjuk, hogy mikor megjelentek, azt kérték: „most fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét... átkozd el értem ezt a népet, mert hatalmasabb nálam, talán meg bírom őt verni, és elűzöm az országból”. Később viszont Bileám maga így számol be az Örökkévalónak: „átkozd el azt értem, talán bírok harcolni ellene és elpusztítom”.

Megfigyelhetjük azt is, hogy elsőként Moáb és Midján vénei közösen érkeztek Bileámhoz. Később azonban, miután azt „mondta nekik: Háljatok itt az éjjel, és majd feleletet adok nektek, amint az Örökkévaló szól hozzám”, csakis Móáb fejedelmei maradtak Bileámnál.

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi szerint Midján vénjei reálisabban gondolkodtak, mint a moabiták. Nem vártak semmilyen különösebb misztikus átkot Bileámtól, hanem az átok alatt tulajdonképpen kiközösítést értettek. Mai fogalmakkal élve: egy embargót akartak bevezetni. Úgy vélekedtek, hogy ha egy olyan köztiszteletben álló varázsló, mágus, mint Bileám kiközösíti Izrael népét, akkor azok nem lesznek senkivel sem képesek kereskedni, és gazdaságilag fognak úgy tönkremenni, hogy elűzetnek az országból. Ezért hangzott el kezdetben az az érv, hogy „fölnyalja e gyülekezet egész környékünket, amint fölnyalja a marha a mező füvét”, vagyis mindenképp kénytelenek lesznek a környező népekre hagyatkozni, és ezt tudná megakadályozni Bileám egy átok kivetésével, egy kiközösítéssel. Bileám azonban nagyképűen félreértette a kérést, és azt hitte, mágikus átkával teljesen el tudja pusztítani a népet. Mikor ehhez azt kérte, várjanak még egy éjszakát, Midján emberei látták: nincs miért várni erre az öntelt emberre. Moáb azonban várt. Így aztán, amikor Isten kérdőre vonta, Bileám már saját elképzelésének és Moáb vágyának megfelelően úgy akarta megátkozni a zsidókat, hogy azokat „elpusztítsa”.

Köves Slomó további magyarázatait itt olvashatod:

http://zsido.com/konyvek/slomo_satra___gondolatok_a_hetiszakaszhoz/66/2119

Vissza a cionizmus hősnapjaihoz - I.

A Feinberg, a Belkind és a Hankin családok álma több mint száz évvel ezelőtt a cionista eszme beteljesítése volt Izrael Földjén. Történetük a megújult Izraelföld története, írja Nádáj Man a Jediot Achronotban

Az elkövetkező hetekben három család egymáshoz kapcsolódó történetét mutatjuk be, melynek tagjai arra vágytak, hogy Izrael Földjén a cionizmus eszméjét beteljesíthessék: Feinbergék, Belkindék és Hankinék történetét.

A cikksorozatban fotókat mutatunk be ezekről a családokról, amelyeknek a több mint száz évvel ezelőtti története a megújult Izraelföld története is egyben. A fényképek Cila Feinberg lánya, Támár Áser albumából származnak.

A család története

Lolik (Jiszráél) Feinberg, Mose és Luba fia Ukrajnában született 1864-ben. A család legtöbb gyermeke még fiatalon elhalálozott különféle fertőző betegségekben. Az Oroszországban 1881-ben kirobbant antiszemita pogromok sarkallták arra a három fivért – Joszéfet, Boriszt és Jiszráélt –, hogy alijázzanak Erec Jiszráélbe.

1882-ben érkeztek meg, földet vásároltak Ájun Kárában, ahol felépítették az otthonukat. Ezek lettek Rison LeCion első épületei. Joszéfnek eleinte sikerült rábeszélni Rothschild bárót, hogy segítsen a közösség felépítésében, de nem sokkal később konfliktus robbant ki a telepesek és a báró küldöttei között, és a Feinberg, a Belkind és a Hankin családok tagjainak távozniuk kellett Rison LeCionból.

Feinbergék közül Joszéf Lodra, onnét Jafóra költözött, Borisz jeridázott, Jiszráél pedig Gederára ment – fia, Avsalom már itt született meg* –, végül pedig, amikor 1891-ben sikerült földet venni Haderán, ott telepedtek le végérvényesen.

Jiszráél felesége, Fanny Méir és Sifra Belkind házasságából született Fehér-Oroszországban 1858-ban. Csatlakozott (a később a Hankin-családba beházasodott) nővéréhez, Olgához, aki bábának készült Szentpétervárott, s gyógyszerészetet kezdett tanulni, szülei azonban azt követelték, térjen haza és támogassa őket.

Fanny 1882-ben úgy döntött, csatlakozik két fivéréhez, Jiszráélhez és Simsonhoz, akik a Bilu szervezettel alijáztak Erec Jiszráélbe. 1883-ban érkeztek meg Rison LeCionba, ahol Fanny megismerkedett Jiszráél Feinberggel.

Sosána, Fanny és Lolik idősebb lánya Jafón látta meg a napvilágot 1887-ben. Mikor szülei Haderára költöztek, ő az anyai nagyszüleivel maradt. Egy jafói leányiskola növendéke volt, később Jeruzsálemben és Rison LeCionban magántanulóként folytatta tanulmányait. 1906-ban ment hozzá Náchum Vilbosevics mérnökhöz. Nagyon hosszú életet élt, 95 évesen, Haifán hunyt el. Haderán helyezték örök nyugovóra.

Családi fotók



1. Lolik és Fanny Rison LeCion-i udvarukban 1903-ban



2. Fanny és Lolik három gyermeke Jafón, 1893-ban. Balról: Sosána, Cila és Avsalom.



3. Avsalom Feinberg húsz évesen Saullal, Borisz Feinberg fiával


4. Cila és Avsalom 1910-ben Jafón. A kép apjuk, Lolik számára készült, akinek orvosi kezelésre Németországba kellett utaznia.


5. Avsalom a testvére lányával, a négy éves Zoharával 1911-ben.


6. Cila és Borisz fia, Saul 1907-1908 körül Haderán, a tehénistálló mellett


7. A Feinberg-család a haifai német kolónián, Sosána és Náchum Vilbosevics udvarában, 1910-ben. Náchum Vilbusevics szemüvegben, Avsalom modern zakóban. Vilbusevics mellett Sosána, Avsalom előtt balról: Fanny, Zohara és Cila. Lolik nincs a képen, mert valamiért nem volt hajlandó előjönni a házból és a többiekkel együtt kamera elé állni.


8. Cila kendőben, barátnőjével, Pnina Levontin-Horowitzcal.


9. A Herzlia Gimnázium növendékei osztálykiránduláson a Jordán völgyében. Némelyikükről ma utca van elnevezve Izraelben. Az Ein Gedi osztály tagjai közül azok, akik aláírták a nevüket: Hillél Kohén, Dov Hoz, Mose Sertok, Joszéf Kaizerman, Zerubável Hábib, Jákov Kavshana, Avraham Semion, Jichák Kohén, Mose Wolfson.


10. Az 1911-es érettségi leányfelhozatala, szintén a Herzliából: az ifjú hölgyek közt ülő úr az osztályfőnök, Metman Kohén. Fentről jobbra: Rivka Sárét (Sertok), Jona Pápo, Chana Trachtenberg, Cila Feinberg, Chana Chon, Pnina Levontin, Chájá Weisz, Michál Kohén, Sulamit Hurwitz.



11. A Herzlia Gimnázium első osztályfotója Dr. Metman Kohénnel. Leghátul, jobbról: Behráv, Jichák Kohén-Kedmi, Chana Chon, Nechama Friedman, Jona Papo, Mose Sertok (Sárét), Zerubável Hábib. Második sor hátulról, jobbról: Alexander Málchi, Élijáhu Golomb, Béit Háláchmi, Ginsburg, Rivka Sertok (Hoz), Cila Feinberg, Mátitjáhu Gruno, Dov Hoz. Harmadik sor, jobbról: Kármi (Jánovszki) Berman, Kavsana, Wolfson, Dr. Metman Kohén, Penny Metman (ül), Náchum Reznik (ül), Chájá Weisz. Az ülők jobbról: Menuchin, Vinokor, Kleinovics, Milotzky.


12. Cila mindig is inkább szeretett volna fiú lenni. Nem szövőtanfolyamra járt, hanem az ácsmesterséget tanulta ki, hordta kuzinja, Saul ruháit, és ezen az 1908-as jafói felvételen fiúként pózolt. Ő volt a Herzlia Gimnáziumban az első lány, aki a tornaórán bugyiban mert mutatkozni.


13. A képeslap hátuljára ezt írta Cila: „Ohél HáSulámit, Ijár 5673 (Sulamit sátra, 1913 májusa), az utolsó évi osztálykirándulásunkon Ein Gediben”

14. Cila a négyéves Zoharával 1912 májusában

15. Lolik (Jiszráél) Feinberg

16. Avsalom édesanyja barátnőjével, Fania Chiszinnel

17. Fanny és Lolik legidősebb lánya, Sosána, aki szeretett kiöltözni. 1910 körül


18. A Herzlia Gimnázium hatodikosai. Cila a második sorban, balról a második

19. Jiszráél felesége, Fanny

*Róla a 2008. január 24-i posztomban olvashattok bővebben, itt: http://miertcion.blogspot.com/search?q=feinberg

Szeretem Amerikát

Szülinapja van a Nagy Tesónak, úgy illik, hogy gratuláljunk. Úgy illik, legyünk akár cionisták, akár a cionizmussal rokonszenvezők, akár Izraelt kedvelők, akár egyszerűen csak filoszemiták. Sőt: legyünk akár csak olyan emberek, akik nem dédelgetnek beteges, öngyilkos gondolatokat, és nem állnak be a farkasok közé üvölteni, vagy inkább: kutya módra megugatni azt a hatalmas karavánt.

1996-ban még Izraelben éltem, és meggyőződéses rabinistaként kétségbeesetten vettem tudomásul: ha csak hajszálnyival is, de Binjamin Netanjáhu győzött. Töredelmesen és némi szégyenkezéssel vallom meg, Bibit megkövetve: magam is kivettem újságíróként és tudósítóként a részemet Netanjáhu megkövezésében. Kígyót-békát kiáltottam rá, megjósolva többek között azt is, hogy Netanjáhu kormányzását az amerikai-izraeli reláció is megszenvedi majd. Elvégre Bill Clinton, aki nagyon szeretett volna Nobel-békedíjat kapni, gyakorlatilag Simon Peresz mellett kampányolt. Netanjáhu nem akar békét, Netanjáhuval lehetetlen minden.

Persze hetek alatt kiderült, hogy az amerikai-izraeli kapcsolatokban minden marad a régiben – sőt, Bibit meghívták a Kongresszus és a Szenátus egyesített ülésére, hogy beszédet mondjon. A szövetség még erősebb lett, mint volt. A tény, hogy Netanjáhu megválasztása nem ásta alá az amerikai-izraeli kapcsolatokat, ékesen rávilágított arra, mennyire szilárdak és tartósak ezek a kapcsolatok.

***

A washingtoni külügy és a Pentagon egyes korifeusai még a hatvanas évek közepén is azon az állásponton voltak, hogy nem kell fegyvert szállítani a zsidó államnak, hiszen – mint az 1956-ban is kiderült – Izrael elég erős ahhoz, hogy enélkül is megvédje magát. A nézet híveit az is aggasztotta, hogy Amerika majd elidegeníti magától az arabokat (ne hergeld az elmebeteget), valamint provokálni fogja a bolsevista világot. Ezen a beidegződésen elsőként John Fitzgerald Kennedy lépett túl, aki a külügy tiltakozása dacára is 1962-ben engedélyezte a Hawk légvédelmi rakéták eladását Izraelnek – igaz, csak azután, hogy Egyiptom nagy hatótávolságú bombázókat kapott Moszkvától. Lyndon Johnson folyamatosan ellátta Izraelt harckocsikkal és repülőgépekkel, de kényesen ügyelt arra, hogy a segítség egyensúlyban legyen azzal, amit az arabok számára nyújt. 1968 lett a fordulat éve: Johnson ekkor – a Hatnapos Háború után – engedélyezte „most már úgyis mindegy” alapon Phantom harci gépek eladását Jeruzsálemnek. Ettől az évtől lett az USA Izrael legnagyobb fegyverszállítója, és ettől az évtől kezdve lett az Egyesült Államok hivatalos politikája az, hogy segíteni kell Izraelt, hadd emelkedjen katonailag a szomszédai fölé – minőségben.

Ma számos fórumon előszeretettel hangoztatják azt az ostobaságot, hogy Izrael csakis az amerikai „segélyeknek” köszönheti létét (egy főre lebontva messze a legnagyobb amerikai segélyt nagyon régen a palesztinok kapják már). A fentiekből lemérhető ezen állítás valóságtartalma, de abból is, ha tudjuk: Izrael 1968-ig semmiféle szerepet nem játszott semmilyen nyugati katonai doktrínában. Ez a szemlélet 1970-ben változott meg, amikor Amerika Izrael segítségét kérte Husszein király rezsimje megmentéséhez. Ugyancsak ekkorra vált világossá: sem Washington, sem általában a Nyugat soha nem számíthat katonailag egyetlen arab államra sem.

A napjainkra valamiért az iszlamista rákfene csahosává züllött-hülyült Jimmy Carter uralma idején egyfajta stratégiai együttműködés vette kezdetét, amelynek keretében az időközben felfutó izraeli hadiipar már eladhatott az Egyesült Államoknak, és korlátozott mértékben közös hadgyakorlatokra is sor került. A viszony érdekes módon Ronald Reagan idején hidegült el, miután Menáchem Begin 1981-ben zokon vette, hogy Washington AWACS-rendszereket adott el a rijádi rezsimnek – ugyanakkor azonban Reagan volt az első amerikai elnök, aki globálisan, a hidegháború hadszínterén is bevonhatónak tartotta Izraelt. Jeruzsálem azonnal kivillantotta tépőfogait a Szovjetunió felé, az arab államok viszont nem voltak hajlandóak csatlakozni az Alexander Haig által kezdeményezett szovjetellenes „stratégiai konszenzushoz”, mivel addigra fixa ideájukká vált, hogy rájuk nézve a nagy fenyegetést nem a kommunizmus jelenti, hanem a cionizmus. Noha Izrael sem Moszkvában látta a legfőbb ellenfelét, azért mindent megtett, hogy kedvező színben tüntesse fel magát Reagan előtt.

Ennek eredményeként 1981. november 31-én írták alá a felek az úgynevezett Egyetértési Memorandumot, amit aztán mindenki stratégiai együttműködésnek nevezett. A külügy és a Pentagon ezt is élesen ellenezte, közös hadgyakorlatokra épp emiatt nem kerülhetett sor egy darabig, ráadásul a Memorandumot fegyelmező eszközként is használták: egy hónap után Washington felfüggesztette, mert nem vette jó néven, hogy a zsidó állam annektálta a Golan-fennsíkot. S mégis, Izraelt most először ismerte el Amerika stratégiai szövetségesének.

Két évre rá új Memorandumot írtak alá, amellyel létrejött a Közös Politikai-Katonai Csoport (JPMG), valamint a biztonságért felelős Közös Biztonsági Segítségnyújtási Tervező Csoport (JSAP). Az elsőt eredetileg a szovjet fenyegetés elleni fellépés megtárgyalására szánták, de csaknem azonnal a bilaterális kérdésekkel kezdett foglalkozni. A JSAP-t az Izraelt nyolcvanas évek közepén gyötrő gazdasági gyengélkedés elhárítására hozták létre, és főként a zsidó állam hadibeszerzéseivel foglalkozott.

A Kongresszus 1987-ben a fő NATO-n kívüli szövetségesek közé sorolta Izraelt, ami azt jelentette, hogy az izraeli hadiipari cégek a NATO-tagállamok vállalataival egyenlő feltételek mellett versenyezhettek a megrendelésekért. Izrael ebben az évben – és nem korábban – kezdte kapni az évi hárommilliárd dolláros katonai segélyt.

A segélyezés kérdésére azért térek ki, mert valami egészen fantasztikus összegek vannak forgalomban; hangoztatóik általában ezzel kívánják aláhúzni, hogy a zsidó állam nem a saját erejéből érte mindazt el, amit elért, sőt, az amerikai adófizetők pénze nélkül a háborúit sem nyerte volna meg. A valóság ezzel szemben a következő: 1946 és 1971 között az Egyesült Államok átlagosan és évente 60 millió dollárral támogatta előbb az Erec Jiszráél-i jisuvot, majd magát az államot – mindösszesen 1,5 milliárd dollárral. Ugyanebben a periódusban az arab államok háromszor ennyi segélyt kaptak, 4,4 milliárdot, éves szinten 170 milliót. Ebből a teljes összegből a katonai rész 162 millió dollár volt, de ez már nem segély, hanem vagy kölcsön, vagy hitelbe történt eladás formájában realizálódott.

A gazdasági együttműködés a nyolcvanas évek közepétől vált igen markánssá, amikortól a George Schultz külügyminiszter által létrehozott Amerikai-Izraeli Közös Gazdaságfejlesztési Csoport kirántotta Izraelt a gazdasági válságból. Egy évtizedre rá a zsidó állam már a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságával dicsekedhetett.

Mindez nem lett volna lehetséges az amerikai nemzet nagylelkű támogatása nélkül. Az amerikaiak meghatározó hányada kezdettől fogva szimpatizált Izraellel, akkor is, ha a kormányuk történetesen nem, és ennek az volt az oka, hogy egykori önmagukat látták a bátor kis országban, amely rettenthetetlenül megvédte az érdekeit a nálánál sokkalta hatalmasabb ellenséggel szemben is. A cionista úttörőkben az amerikai pionírokat látták, hiszen mindkét történelmi szereplőgárda földet vett birtokába, és azt vérével-verejtékével művelte meg egy alapvetően ellenséges környezetben, megannyi megpróbáltatás közepette. A pozitív imázs kialakulásához hozzájárult még Jeruzsálem szovjetellenessége, valamint az is, hogy az Izraelre fenekedő legfőbb vadak, így a nasszeri Egyiptom és az asszadi Szíria, nyíltan szovjet zsoldban álltak. Izrael a mai napig a Közel-Kelet egyetlen demokráciája, amit kezdettől fogva a megsemmisítésére törő, undorító rendőrállamok vettek körül. Ráadásul Izrael – az arab államokkal ellentétben – soha nem támadta az amerikai érdekeket. Volt időszak, amikor azokkal szemben cselekedett, hiszen nem volt soha csatlósállam – az arabok viszont rutinszerűen szegültek szembe az amerikai érdekekkel, néha még akkor is, ha azok egybeestek az övéikkel.

No és persze mindig is jól működött a közmondásos és sokszor meghivatkozott zsidó lobbi. Nem ez az egyedüli, és még csak nem is a legbefolyásosabb – létezik olasz, lengyel lobbi, a legnagyobb hatalommal pedig egyértelműen a kubaiak, a Puerto Ricó-iak és a mexikóiak rendelkeznek (míg a másik oldalon a magyarok állnak, akik jellemző módon viszonylag nagy létszámuk és 1956 öröksége birtokában sem tudták soha, egy pillanatra sem befolyásolni az amerikai nagypolitikát), a zsidók legfeljebb csak utánuk jönnek. A zsidó lobbi befolyása azonban folyamatosan növekedett az idők során, és a törvényhozásba, a Szenátusba és a bírói karba egyre több zsidó került be.

Már nem ilyen egyértelmű, ahogyan az elnökök hozzáálltak a zsidó államhoz. Érdemes megismerkednünk elsőként John Adamsszel, az USA második elnökével, aki ugyan tisztelte a júdaizmust – Adams annak idején Voltaire-rel is levelezett a témáról, és egy ízben csodálatát fejezte ki a zsidóság iránt, mondván, „ők a legdicsőségesebb nemzet, amely valaha e földtekén lakozott. A zsidókhoz viszonyítva még a rómaiak birodalma is csak játékszer volt…” –, ugyanakkor anakronizmusnak tartotta azt, és az volt a véleménye, hogy a zsidóknak ki kéne keresztelkedniük.

Mikor tudomást szerzett Adams filoszemita nézeteiről, megkereste az elnököt Mordecai Manuel Noah, az amerikai-zsidó lapszerkesztő, politikus, diplomata és drámaíró. Noah, ez a korai cionista, aki sokban emlékeztetett a szintén újságírással és színdarabírással foglalkozó Herzl Tivadarra, mélységesen hitt egy zsidó nemzeti otthon szükségességében, és nézeteit Diskurzusok címmel papírra vetette; egy példányt megküldött Adamsnek, aki elismerően válaszolt, és egy évre rá – az amerikai államfők közül elsőként – cionistabarát deklarációt tett.

Miután az Egyesült Államokban soha nem kapott teret a katolicizmus, a közhangulatot pedig, Európával – különösen Kelet-Európával – ellentétben nem a lúzerek hangoskodása határozta meg, az antiszemitizmus soha nem volt képes arra, hogy meghatározó erővé váljék. Mindazonáltal volt arra példa, hogy akár a cionizmus ügyével amúgy szimpatizáló elnökök is ellenséggé váljanak; ez történt például Harry Trumannel, aki annak idején fegyverembargóval sújtotta egész Erec Jiszráélt, kétségbeesett helyzetbe sodorva a Függetlenségi Háborúban harcoló zsidó hősöket.

Sokan kimondottan antiszemitának tekintik Truman utódját, Dwight D. Eisenhowert, aki valóban rühellte Izraelt, annak dacára, hogy állítólag ő maga is zsidó volt. Izraelben semmi egyebet nem látott, mint egy másik országot, felrótta, hogy 1956-ban az angolokkal és a franciákkal részt vettek Egyiptom megleckéztetésében, és 1957-ben katonai erővel való fenyegetéssel csikarta ki, hogy az izraeli csapatok adják fel a Gázai-övezetet.

Kennedyről már ejtettünk szót; még csak annyit jegyzünk meg, hogy érdekes módon ez a katolikus elnök (aki enyhén szólva nem a vallása kívánalmai szerint élt) igaz barátja volt Izraelnek. A meggyilkolása után hivatalba lépő Lyndon B. Johnson, akárcsak az eszét akkor még el nem veszített Jimmy Carter, leginkább vallási-morális alapról közelítette meg a kérdést. Johnson nem egyszer beszélt arról, hogy gyermekkorának bibliai történetei fényében nézi a zsidók mai harcait, Carter pedig memoárjában azt írta, mélységesen hitt abban, hogy a Holocaustot túlélt zsidók kiérdemelték a saját országot.

Kimondottan utálatosan idősebb Bush viselkedett Izraellel annak idején, részint mert kutya rossz viszonyban volt Jichák Samir miniszterelnökkel, részint rossz szelleme, James Baker külügyminiszter miatt, akinek megjegyzése – „Baszódjanak meg a zsidók, úgysem szavaznának ránk” – szállóigévé vált. Bush nyíltan beavatkozott a választási küzdelembe, amikor Samirral szemben Rabin oldalára állt, és ennek meg is volt az eredménye. Ugyanakkor Bush alatt vállalt Amerika kezességet azért a tízmilliárd dollárért, amelyet az akkori tömegalija finanszírozására szántak.

Ronald Reagan, az Egyesült Államok messze legjobb elnöke zsigerileg szimpatizált Izraellel. Bill Clinton ugyancsak – őt sokak a leginkább Izrael-párti elnöknek tartanak mind közül, noha ő maga is beavatkozott a választási kampányba, mint arról szót ejtettünk. Viszont nyilvánosan soha nem kritizálta Izraelt és semmiféle módon nem próbálta büntetni mondjuk a telepespolitika miatt. Végül pedig: Izraelnek nem igazán lehet panasza ifjabb George Bushra – noha igaz, hogy az ő elnöksége alatt Amerika már nem csak a tévé képernyőjéről ismerte a terrort.

A következő elnököt – reményem szerint McCaint – majd meglátjuk.

Az amerikai álláspontot alighanem Johnson összegezte a legtalálóbban, akit egy alkalommal Alekszej Koszigin szovjet kormányfő faggatott ingerülten: árulja már el, miért Izraelt támogatja az Egyesült Államok, amikor a térségben van 80 millió arab és csak hárommillió zsidó. Az elnök ezt válaszolta:

"Mert így helyes."

Boldog július negyedikét mindannyiunknak. Many happy returns, Big Brada!

Lásd még: Az elhazudott világháború

Köves Slomó rabbi: Slomó sátra / Gondolatok a heti szakaszhoz / Chukát: Amikor Mózes túl szerény volt

És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Vedd a botot és gyűjtsd egybe a községet, te meg testvéred, Áron, és szóljatok a sziklához az ő szemeik előtt, hogy adja ki vizét… És fölemelte Mózes a kezét és rávágott a sziklára botjával kétszer; erre kiömlött sok víz, és ivott a község, meg barmaik. És mondta az Örökkévaló… Mivelhogy nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek engem Izrael fiainak szemei előtt, azért nem viszitek be a gyülekezetet az országba, melyet nekik adtam (4Mózes 20:7-12).

Mózestől meg lett hát vonva, hogy a Szentföldre lépjen. De miért volt olyan nagy bűn, hogy ráütött a kőre? És mit kell azon érteni, hogy „nem hittetek bennem, hogy megszenteljetek engem…”?

A kérdéssel több neves kommentár is foglalkozik. Közismert például Rási magyarázata, mely szerint abban volt a hiba, hogy Mózes ráütött a kőre, ahelyett hogy beszélt volna hozzá, mint ahogy az az isteni utasításban állt. Ha beszélt volna a kőhöz, akkor azzal megszentelte volna Istent Izrael között, mert azok látták volna, hogyan engedelmeskedik a kő az isteni szónak annak ellenére, hogy nem jár sem jutalom, sem büntetés engedelmeskedéséért. Innen fortiori következtetést vonhattak volna le saját magukra nézve. És ezt a lehetőséget mulasztotta el Mózes.

Joszéf Albo rabbi (1380-1444) középkori zsidó filozófus szerint (Ikárim 4:22.) mással volt a baj. Értelmezése szerint Mózes elmulasztotta megmutatni a zsidó népnek, milyen mély egy igaz ember hite az Örökkévalóban, pontosabban abban, hogy az Örökkévaló képes a világ rendjét megváltoztatni. Azzal, hogy „bement Mózes, meg Áron a gyülekezet elől a gyülekezés sátorának bejáratába és leborultak arcukra” (4Mózes 20:6), azt a benyomást kelltették a lázadozó zsidókban, mintha „a közösség elől menekülnének a Gyülekezés Sátrába tehetetlenségükben”. Ehelyett teljes hittel bízniuk kellett volna a Teremtő természetfeletti erejében, és abban hogy a Teremtő „fönntartja szolgájának szavát, és követeinek tanácsát teljesíti” (Jesájá 44:26.). Maguktól kellett volna, hogy valamilyen természetfeletti eszközzel vizet fakasszanak, és ezzel megszentelték volna az Örökkévalót Izraelben, hiszen töretlen bizalmuknak, és a Teremtő természetfeletti erejének adtak volna tanúbizonyságot. Ezt tette Jehosuá, Mózes utódja is, amikor saját elhatározásából Givonban megállította a Nap járását, ahhoz hogy a csatát megnyerjék. Dacára annak, hogy erre nem kérte ki az „égiek engedélyét”.

Felmerül azonban, hogy ha valóban ez volt Mózes bűne, akkor miért csak most kapta meg büntetését? Jó párszor előfordult már, a vándorlás évei alatt, hogy a zsidók panaszkodtak Mózesnek, ő Istenhez fordult, aki pedig valamilyen természetfeletti csodával oldotta meg a problémát. Ilyen volt például a tenger kettéválasztása, a fürjek esete vagy a manna története. Ezen esetek egyikében sem járt el Mózes „saját hatáskörben”. Miért nem kapta hát meg már akkor büntetését?

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi a következő választ adja erre: Korách esete után Mózesnek már vennie kellett volna a bátorságot a saját kezdeményezésre. Korách ugyanis éppen Mózes különlegességét vonta kétségbe. „Az egész község mindnyájan szentek és közöttük van az Örökkévaló, miért emelkedtek hát az Örökkévaló gyülekezete felé” – mondta.

Mózesnek sikerült megcáfolnia Korách vádjait, mégpedig éppen azzal, hogy a természet törvényeit megváltoztatta, és megígérte, hogy az Örökkévaló „újat fog teremteni”, és természetfeletti módon fog velük végezni. Ez az ígérete pedig teljesült is. A föld szája megnyílt és elnyelte a lázadókat. Vagyis Mózes éppen egy „önálló kezdeményezéssel” – az Örökkévaló természetfeletti erejének bizonyításával – tudta próféciáját és hitelességét megőrizni. Annak ellenére, hogy ő volt a „földkerekség legszerényebb embere”, ezek után le kellett volna hogy gyűrje saját szerénységét, és nem várva az isteni válaszra, egyből a természetfelettihez kellett volna folyamodnia.

A nekünk szóló örök tanulság a történetből talán az, hogy a nem helyénvaló szerény viselkedés Isten nevének a megszentségtelenítéséhez is vezethet. Valóban tilos nagyképűen viselkednünk, de fel kell ismernünk, mikor kötelességünk Isten nevét megszentelve legyűrnünk akár saját szerénységünket is.

A rebbe jorcájtjára: A csodák hat napja

Soha nem látogatta meg Izraelt, mert a halacha fényében úgy vélte, ha zsidó egyszer ott jár, nem biztos, hogy azt később jogában áll elhagyni. Nem is biztos, hogy el tudta volna hagyni. Egy valami biztos: forró szeretettel szerette a zsidó államot, és amikor az Izraeli Védelmi Erők 1967-ben valamennyi fronton előretörtek, arra szólította fel a katonákat: ne álljanak meg addig, míg el nem foglalják Damaszkuszt és Kairót. Vannak azonban, akik szerint ennél többet is tett: csodát. Rövidesen Menáchem Mendel Schneerson, az utolsó lubavicsi rebbe jorcájtjára emlékezünk.

A Chabad-Lubavics többek közt a rendíthetetlen tfilinrakatási „mániájáról” ismert. Ez a jelenség a Hatnapos Háborúval egyidős. A rebbe, aki köztudottan nagy jelentőséget tulajdonított a tfilin légolásának, nem sokkal a háború kirobbanása előtt rendelte el: lehetőleg minél erőteljesebben és szorgosabban tartsa be minden 13. életévét betöltött zsidó férfi a tfilin micváját. Tanítványai az utcára mentek, és a felhívásnak százezrek engedelmeskedtek, köztük olyanok, akik életükben először tekerték karjukra a vékony bőrszíjat, talán kissé kelletlenül, talán kissé szögletes-furcsa mosollyal, talán úgy, hogy megmozdult bennük valami…

Történt mindez abban az időszakban, amely sok tekintetben hasonlított a maihoz. Komoly volt Izraelből az elvándorlás – „Az utolsó majd kapcsolja le a villanyt a repülőtéren”, hangzott 1967 tavaszának, kora nyarának egyes számú izraeli szellemessége, aminek hallatán savanyú kényszeredettséggel röhögött mindenki, az is, aki ment és az is, aki maradt –, és sokan egy lyukas garast nem adtak volna a zsidó állam létéért. Elvarázsolt német fiatalok, akiket apáik bűne épp úgy hajtott, mint a jóléti társadalom üres kilátástalansága, a bonni izraeli nagykövetségen jelentkeztek önkéntesnek, de aztán eltanácsolták őket azzal, hogy Izraelért csak izraeli és zsidó pusztulhat el, ám nagyon szépen köszönik, hogy gondoltak rájuk. Az arab országok lapjai ocsmányos stürmerista karikatúrákat közöltek, és az arab közvélemény általában kész ténynek vette, hogy a zsidó entitásnak vége, egyszer és mindenkorra kiiktatják, lakóit a tengerbe fojtják, a területét pedig feldarabolják és szétosztják egymás között, elvégre akkor a palesztin népet még nem találták ki.

Itt már csak a csoda segíthetett.

A csoda megtörtént, ezen aligha vitatkozhatni. Katonai stratégák a mai napig nem képesek teljes mértékben adekvát magyarázattal szolgálni arra nézve, tulajdonképpen hogyan tudta Izrael hat nap alatt két vállra fektetni Egyiptomot, Szíriát és Jordániát, ráadásul úgy, hogy nem csak a területét növelte meg hatalmasan, de csapatai akár bevehették volna mindhárom fővárost is (sajnos a hadvezetés nem fogadta meg a rebbe tanácsát, és az ENSZ-határozatnak megfelelően megállt, ahelyett, hogy teljessé tette volna a győzelmet, a háborús bűnös támadókat pedig annak rendje és módja szerint felakaszttatta volna, ahogyan Szaddám Huszeinnel is történt).

Az izraeli hadsereg 1967-ben meg sem közelítette a mai szuperármádiát. Létszámban nulla volt az arabokhoz képest, fegyverzete is elmaradt amazokétól. Nasszer pszichopata rikácsolását a zsidók tengerbe fojtásáról és országuk kiradírozásáról a legtöbben komolyan vették, és senki épp úgy nem hitt még csak korlátozott mértékű izraeli győzelemben sem, amint ahogyan azt sem gondolták volna, hogy még jó húsz év, és a Szovjetunió végleg széthullik.

Nem sokan figyeltek oda arra, amit a lubavicsi rebbe napokkal a háború kirobbanása előtt mondott. Ebben a beszédében azt jelentette be, hogy Izrael isteni védelem alatt áll. És aki hallotta ezt, leginkább csak mosolygott. Gúnyosan vagy keserűen, attól függően, melyik oldalon állt. A legtöbben a másik oldalon álltak. Az arab világ mellett a nem-arab muszlim országok (a népességük mindenképp, ha a vezetésük nem is feltétlenül), a kommunizmus rothadó szekeréhez láncolt kelet-európai csatlósállamok (a vezetésük feltétlenül, a népességük java része is), maga a vörös Babilon (mindenestül), a harmadik világ, no meg a képmutató Nyugat, amely minden bizonnyal már nézegette a naptárt, hová is illessze be majd az Izrael elpusztítására való emlékezés napját, és alighanem némi pénzt is elkülönített a majdani izraeli menekültek fogadására, már amennyiben marad abból a nemzetből hírmondó.

Senki nem hitt Izraelben, még talán azok az izraeliek sem, akik ezrével szökdöstek a süllyedőnek vélt hajóról.

Menáchem Mendel Schneerson hitt Istenben és Izraelben, ebben a sorrendben. Ő zsidó szemszögből fogta fel azt, ami történik, és tudta: mindez felsőbb rendelésre történik. Tisztában volt azzal, hogy most mindennél fontosabb az egység, a valamennyi zsidót összetartó szimbolikus kötelék, és kész volt Izrael érdekében mozgósítani a szellem és az imádság erejét.

Útjára indította a tfilin-hadműveletet.

Mint említettük, a mai napig folyik a vita arról, hogyan győzhetett Izrael minden előzetes vélekedés dacára 1967-ben. Voltak, akik azt állították, nem is győzött, csak az arabok képtelenek a harcra, addig hősök, amíg a szájukat kell jártatni, és abban a pillanatban, hogy ellenséget látnak, megfutamodnak. Ebben van valami, de az 1967-ben támadásra előkészített egyiptomi és szíriai seregek, főként azoknak az elitegységei, semmi szín alatt nem tartoztak a könnyen megfutamítható ellenfelek kategóriájába, nem beszélve arról, hogy majdnem húsz évvel korábban ugyanezek a seregek, még nem a legutolsó szovjet haditechnika birtokában, ha meg nem is semmisítették Izraelt, mindenesetre komoly veszteségeket okoztak neki. Voltak, akik úgy vélték, 1967 a kémkedés háborúja volt, Izrael alapvetően a hírszerzéssel győzött. Voltak, akik összeesküvés-elméleteket tákoltak össze, és olyanok is akadtak, akik azzal hozakodtak elő: Jichák Rabin, az akkori vezérkari főnök a kritikus hat napban mindvégig részegen hevert a sátrában, és egymásnak ellentmondó, kusza parancsai végül olyan káoszt teremtettek a frontvonalakon, amiből – teljesen véletlenül – az izraeliek kerültek ki győztesen.*

A Hatnapos Háborúban történtek csodák. Nem a szó átvitt értelmében, hanem psát, szó szerint, mint azt szemtanúi beszámolókból is tudhatjuk. Az első csoda helyszíne Schem (arab nevén: Nablusz) volt, amellyel kapcsolatban a Cahal, az izraeli hadsereg vezérkara a legvéresebb és legelszántabb csatára számított.

A beszámoló háttérinformációihoz tartozik, hogy a Jordán folyó egyik legnagyobb átkelőhelyétől kelet felé, a Tirca folyó medrében vezet egy elég jó út a szamaritánusok hegyei között Schembe. Ugyanezt az átkelőt használta a mai Irak területéről annak idején alijázó, akkor még Ábrám nevet viselő Ábrahám, mint azt a Teremtés könyvében olvashatjuk: „Áthaladt Ábrám az országon Schem helyiségig, More terebintusáig” (1Móz. 12:6).

A jordán királyi ármádia, amely természetesen számított arra, hogy a Cahal megpróbálkozik Schem felszabadításával, a város másik, keleti oldalára nehéztüzérséget és harckocsikat telepített a hegyoldalba, ahonnét kitűnően be lehetett lőni a nyugati oldalt és az ottani utat. A Cahal épp ezért azt határozta el, hogy a hátsó ajtón át ront be a városba, vagyis előbb észak, aztán nyugat felől rohanja le.

Uri Bánári ezredes a következőket mondta el Schem visszahódításáról:

„Arabok ezrei álltak Schem kapuinál, valamennyien fehér zsebkendőket lobogtatva és tapsolva. Naivitásunkban viszonoztuk az üdvözlést és a mosolyokat. Behatoltunk a városba és csodálkoztunk: eddig eljutottunk és sehol semmi fejetlenség, pánik, a helyi őrség fegyveresen a helyén és fenntartja a rendet, a tömeg pedig éljenez.

Hirtelen azonban történt valami, ami egyik pillanatról a másikra megváltoztatta az egész képet. Az egyik tisztünk le akarta fegyverezni valamelyik arab őrt. Amikor az nem engedelmeskedett, a tisztünk a levegőbe lőtt. Abban a pillanatban eltűmt a tömeg, kiürültek az utcák. Az arab orvlövészek pedig lőni kezdtek.

Nem fogtam fel, mi játszódott le. Csak később értettem meg. Schem lakosai iraki katonáknak hittek bennünket, akiknek Jordánia irányából kellett volna érkezniük. A számos ellenséges harckocsi Schem nyugati oldalán volt. Csak nagyon későn ébredtek rá a tévedésükre.

Az arabok meg voltak döbbenve; a zsidóktól való félelmük rájuk telepedett. Hebronban, Schemben, Dzsenínben és Jerikóban az arabok állig fel voltak fegyverkezve. Még a legapróbb arab falu sem maradt fegyver nélkül. Az arabok azonban nagy sebbel-lobbal elrejtették fegyverüket, és fontolóra sem vették azok használatát. Felemelték a kezüket, és a megadás jeleként minden épületen fehér zászlók kezdtek lobogni. Istenfélelem szállt meg sok százezer büszke arabot, akiket eltöltött Izrael gyűlölete és megvetése. Csak tegnap esküdtek meg arra, hogy utolsó csepp vérükig harcolni fognak.”

***

Késő este volt; egy fegyverekkel és aknákkal megrakott izraeli teherautó parkolt Jeruzsálemben, egy épület mellett. A teherautó vezetője azt a feladatot kapta, hogy munícióval lássa el a frontvonalon küzdő bajtársakat. Veszedelmes küldetés volt, hiszen ha a teherautót eltalálják, a bekövetkező robbanás alighanem az egész környéket letarolja.

S hirtelen valóban hallatszott egy ellenséges akna fütyülése, majd a lövedék telibe találta a járművet.

De nem robbant fel.

Hanem megpihent az izraeli lőszerszállító teherautó rakományának a tetején.

***

Az enyhén szólva meggondolkodtató epizódok közé tartozik az is, amikor tizennyolc egyiptomi adta meg magát két izraeli katonának. A történetet egy Jiszráél nevű taxis mondta el, akit ahhoz az ejtőernyős egységhez hívtak be, amelyre a Tirán-szoros megtisztítását bízták.

„Az izraeli katonáknak nem kellett ejtőernyővel kiugraniuk a Nord repülőgépekből, amelyekkel a Tirán-szoroshoz vitték őket. Úgy szállhattak ki a repülőtéren, mint az elkényeztetett turisták, mert az egyiptomi egység, amely az őrséget adta, elmenekült még az előtt, hogy az izraeli gépek megjelentek volna a horizonton. Leszállás után engem egy másik tartalékossal, egy villanyszerelővel küldtek járőrbe. Mikor két kilométert haladtunk, egy egyiptomi féllánctalpas jelent meg előttünk, teli katonákkal, mindkét oldalon géppuskákkal felszerelve. Nálunk csak könnyűfegyverek voltak néhány lőszerrel, egy másodpercre se tudtuk volna a féllánctalpast feltartóztatni. Vissza nem fordulhattunk, hát álltunk ott kétségbeesetten, várva az első lövést, és miután jobb ötletünk nem volt, rájuk szegeztük a fegyverünket.

Csakhogy nem lőttek.

A féllánctalpas megállt, mi pedig úgy határoztunk, óvatosan megközelítjük. Tizennyolc, fegyverét markoló katonát találtunk benne, megkövült arccal. Rettegve néztek ránk, mint akik kegyelemért könyörögnek. Rájuk ordítottam: 'Fel a kezekkel!' Miközben befelé kísértük őket, és visszatért a nyugalmam, megkérdeztem a mellettem menetelő egyiptomi őrmestert: ’Mondja, miért nem lőttek le minket?’ Mire ő: ’Nem tudom. A kezem megmerevedett – megbénultak a karjaim. Az egész testem megbénult, és nem tudom, miért.’

Mint kiderült, ezek a katonák még arról sem értesültek, hogy a Tirán-szoros már izraeli kézen van; hogyhogy nem iktattak ki bennünket? Nem tudom a választ. Hogyan mondhatja ezek után valaki, hogy Isten nem segített rajtunk?”

***

Levanon úr, egy elesett pilóta édesapja azt kérdezte Ezer Weizmann vezérőrnagytól, a későbbi államelnöktől, mivel magyarázza azt, hogy az izraeli gépek három órán át röpködtek az egyiptomi légtérben, és egyik légibázist a másik után semmisítették meg, s eközben egyetlen egyiptomi rádióüzenet nem hangzott el, amely a még létező bázisokat az izraeli légiveszélyre figyelmeztette volna?

Weizmann hallgatott egy darabig, majd felemelte a fejét és azt mondta:

„Ez Isten ujja volt.”

***

A Háárec sommázata szerint: „Még egy vallástalan embernek is el kell ismernie: ezt a háborút a mennyek segítségével harcoltuk végig.”

***

Egy német újságíró sommázata szerint: „Ilyenhez foghatót a történelem nem ismer. Ezer harckocsival, tarackok százaival, rakétákkal és harci gépekkel és százezer katonával állig felfegyverzett hadsereg két nap alatt megsemmisül egy több száz kilométeres, megerősített állásokkal teli arcvonalon. […] Erre semmilyen katonai logikai vagy természetes magyarázat nincs.”

***

A lubavicsi rebbe arra figyelmeztette azokat, akik meghallgatták: az egységes zsidó Isten-szolgálat teszi hatalmassá a zsidó népet, s a Talmud azon passzusát idézte, miszerint a tfilin parancsolata „olyan micva, amely félelmet fakaszt ellenségeitek szívében”.

Izrael győzött. Ma már a Siratófalnál tehetsz tfilint.

A csoda számokban

Izraeli hadsereg létszáma 264 ezer (ebből tartalékos 214 ezer)
Az agresszor hadseregek együttes létszáma 547 ezer

Izraeli gépek száma 300
Az agresszorok gépeinek száma 957

Izraeli harckocsik száma 800
Az agresszorok harckocsijainak száma 2504

Veszteségek

Az izraeli hősi halottak száma 779
Az arab halottak száma 21 ezer

Az izraeli sebesültek száma 2563
Az arab sebesültek száma 45 ezer

Az odaveszett izraeli gépek száma 46
A megsemmisített arab gépek száma 400-nál több (becslés)

* Ami természetesen nem igaz, Rabin valójában nikotinmérgezést kapott, azt sem a háború alatt, hanem előtte.