Nagyon boldog Pészáchot mindenkinek a Maccabeatsszel!

A szemétdomb, amit Áriél Sáronról neveztek el

Egy rák beJiszráél-sztori, azaz olyan történet, ami nem történhetett volna meg sehol másutt. A veszedelmes és katasztrófával fenyegető szeméthegyet, aminek egy része a múlt században már az Ajalon folyóba is beledőlt, rehabilitálták. Nem is akárhogyan.

Az ókori Izraelben valahol erre lehetett az a település, aminek neve hallatára nagyon sokan az úgynevezett „ultraortodoxiára” asszociálnak: Bné Brák. Az írásos emlékek szerint legalábbis az asszír időkben egy Banai Berka nevű település állt 7-8 kilométerre keletre Jafótól; ezt a helyet a római uralom alatt Bené Berákként ismerték. A hetedik századi arab hódítás ide is elért, és 938-39-ben a damaszkuszi kádi parancsára moszlim szentélyt emeltek itt el-Khejríja néven. Ezer évvel később a keresztes hadjáratokról szóló Itinerarium Peregrinorium et Gesta Regis Ricardi Bombrac néven említi ezt a helyet.

El-Khajríja később az egész Szentfölddel együtt a törökök uralma alá került, és a falu 1596-ban Hajríja néven jelenik meg az ottomán adónyilvántartásokban. Ekkor százötvennégy lakos nyögte az adóprést, muzulmánok valamennyien. A törökök később ismét régi nevéhez hasonlóan, Ibn Ibrákként emlegették a helyet, az arabok Dzsábrákként.

Erec Jiszráél az első világháború után brit megszállás alá került, majd a Népszövetség megalakulása után brit mandátum lett, és a korábban kizárólagosan mohamedán lakosság húsz keresztényt is a soraiban tudhatott Ibn Ibrákban. Fiúiskola már 1920-ban üzemelni kezdett, a lányok tanintézetére 1945-ig kellett várni. Ekkor majdnem 1500-an éltek – főként mezőgazdaságból és állattenyésztésből – a településen, aminek a hivatalos neve 1924-ben az egykori szentély után el-Khejríjára változott, mert az arabok nem akarták, hogy a település hivatalos neve – Ibn Ibrák – hasonlítson az ugyanabban az évben onnét nem messze újraalapított Bné Brákéra. Még senki nem sejtette, hogy a falu napjai meg vannak számlálva, sőt, hamarosan a térség egyik leghírhedtebb létesítményének ad majd otthont.

Izrael Állam megszületéséhez és a Függetlenségi Háborúhoz közeledve a falubeliek több alkalommal támadást intéztek a közeli zsidó település, Ramat Efál ellen (később, 1952-ben ebből és Ramat Pinkászból alakult a mai Givátáim), és sok gondot okoztak az orvlövészek is, akik a település egyetlen kétszintes házát használták támaszpontként. 1948. februárjában aztán megérkezett a helyszínre a Hagana különítménye, és a levegőbe repítette az épületet.

Izrael kikiáltása évében az újjászülető zsidó állam területén élő arab – nem „palesztin”, így csak 1967 után emlegetik őket – lakosság sorsa háromféleképpen alakult.

Volt, ahonnét menekülni akartak a külföldi arab rádióadók felbujtására, amelyek szörnyetegeknek állították be a zsidókat, és azzal kecsegtették az arabokat, hogy földjük „felszabadítása” után majd visszatérhetnek otthonaikba. Több helyütt azonban – így Haifán és Akkón – maga a zsidó szomszédság tartotta őket vissza ettől az esztelen lépéstől. Másutt, mint Jafón, többnyire keresztények voltak és jól kijöttek a zsidókkal, ezért aztán nem is mentek sehová. Ők jártak jól – ma Izrael teljes jogú állampolgárai.

Voltak települések, ahová megérkeztek az izraeli erők, és egyszerűen elkergették a helyieket. Ennek lehetett az oka, hogy a falu vagy város túlságosan hírhedtté vált korábban a helybéliek terrorcselekményei miatt, de az sem volt kivételes, hogy a felbőszült izraeli egységek különösebb indok nélkül is egy-két órát adtak az araboknak arra, hogy takarodjanak.

És ott voltak, akik hittek az arab propagandának, és maguktól menekülőre fogták a dolgot. Ez utóbbi két csoport járt rosszul. Az ő unokáik, dédunokáik azok, akik egy abnormális, a nemzetközi jogot és a józan észt semmibe vevő rendelkezés után – a világon egyedülálló módon – beleszületnek a menekültstátuszba.

1948. Arabok hagyják el szülőföldjüket

El-Khejríja a Hagana Mivcá Cháméc (Kovászos Hadművelet) nevű offenzívája eredményeként, 1948. áprilisának utolsó napjaiban tűnt el a térképről, több más környékbeli faluval együtt. A művelet nem véletlenül kapta a nevét a chámécról, azaz a kovászosról. Abban az évben Pészách, az egyiptomi kivonulás ünnepe előestéje április 23-ára esett – ekkor jött be a hét napos ünnep; e nap délelőttjén kell végleg megszabadulni egy zsidó háztartásban mindentől, ami erjesztett –, s Pészách utolsó napja április 30-ára esett. A Hagana célkitűzése a tihur hásétá volt, azaz a stratégiai fontosságú Lod városa körüli területek és utak megtisztítása a „kovászostól”, vagyis mindattól, ami később erjedést okozhat a történelem harmadik zsidó államában. Az egység parancsba kapta: „A meghódított helyek polgári lakosait hagyják távozni, azt követően, hogy átkutatták őket, nincs-e náluk fegyver.”

El-Khejríja nem tanúsított ellenállást, így a Hagana a hatalmába kerítette a falut, és egy darabig úgy volt, hogy az időközben elmenekültek visszatérnek lakhelyükre. Az Alexandroni dandár 32. zászlóalja azonban jelentette, hogy négy felnőtt férfi és három nő temetetlen holttestére bukkantak a faluban. Megadták nekik a végtisztességet, és rövid időre őrizetbe vettek egy néhány falusit. Végül két férfit bűnösnek találták a Hagana egy tagja meggyilkolásában, és rövid úton ki is végezték őket. Ezután már senki nem mert visszatérni.

El-Khejríja korabeli térképen

A falu egykori földjei egy részén alakult ki az a szemétdomb, amelyet mindenki lát, aki a lodi Ben Gurion Repülőtérről Tel-Avivba utazik. Nem is olyan rég még érezni is lehetett a térképről örökre eltűnt arab település neve után Hiríjának nevezett, iszonytató méretű szeméthegy kissé émelyítő, édeskés bűzét. Aki errefelé járt, az feltekerte az ablakot, vagy leállította a kocsi klímáját, nehogy behordja azt a szagot. Sok millió tonnányi hulladék került ide Tel-Avivból az évek során, és az autópályáról is látni lehetett, amint a kettévágott piramis alakú képződmény tetején, nyolcvan méter magasan lánctalpas bulldózerek mozognak, megpróbálva minél kisebbre és tömörebbre passzírozni a bűzlő monstrumot.

A kilencvenes években, amikor a szemét egy része a közeli Ajalon folyóba csúszott, égetővé vált a kérdés, meddig lehet még „fokozni a helyzetet”. Rémhírek keltek lábra arról, hogy fura zajok hallatszanak a Hiríjából, s voltaképp senki nem tudja, mi történik a 25 millió tonnásra hízott szeméthegy belső-alsó rétegeiben, ahol a szokatlan körülmények, az irdatlan súly nyomása, az Országban évente hosszú hónapokon át uralkodó kánikula és a téli időszakok hatalmas esőzései együttes hatása akár különféle kártékony gázok kialakulásához is vezethet és mérgezheti a talajvizet. Nem rémhír, hanem valóság volt, hogy a hegy nagy része élelmiszer-maradékból állt, ami ezerszám vonzotta a sirályokat és más madarakat. A rajok pedig egyre nagyobb veszélyt jelentettek a Ben Gurion által bonyolított légiforgalomra.

1998 augusztusában, negyvenhat évi működés után a Hiríját bezárták, évekkel később pedig döntés született arról, hogy a tizenhatmillió köbméternyi csonka kúpot a környezetszennyezés jelképéből a környezetvédelem jelképévé változtatják. 2004-ben nemzetközi pályázatot írtak ki a szeméthegy rehabilitálására, két fő célkitűzéssel: hozzanak ki belőle valami pozitívumot, és akadályozzák meg, hogy a Hiríja még egyszer az Ajalon medrébe omoljon.

Egy, az izraeli ArrowEcology által működtetett újrahasznosító cég új technológiát vezetett be ArrowBio néven, aminek lényege az újrahasznosítható anyagok különválasztása. A módszer segítségével a rendszerbe bekerülő hulladék nyolcvan százaléka hasznosítható újra, és csak húsz százalék kerül a földbe. 

Az iszonyú bűz ennek köszönhetően megszűnt, és a Hiríja ma Izrael legnagyobb hulladékátalakító üzeme. A tetején pihenőparkot alakítottak ki, amit Áriel Sáron tábornokról (1928-2014) neveztek el, aki annak idején mindent megtett a projekt megvalósulásáért. A parkban lévő utcabútorok mind a Hiríja újrafelhasznált hulladékából készültek.

A parkot, ami a mai napig nem készült el teljesen a tervezett több mint nyolc négyzetkilométeren (kétszer akkora lesz majd, mint a New York-i Central Park) Peter Latz német tájépítész és várostervező álmodta meg, aki gyakorlott az ipar és a szennyeződés pusztításainak helyreállításában, lévén a legjobb munkáit a Ruhr-vidéken követte el. A szeméthegy tetejére bioplasztik réteget húzatott, ami meggátolja a metángázok felszabadulását; erre kavicsszőnyeget, majd egyméteres vastagságban tiszta termőföldet teríttetett.

Áriél Sáron rokonainak álma volt, hogy egy ötvenezer fős amfiteátrum épüljön itt, melynek létrehozatalán Latzon és cégén kívül két izraeli tájépítészeti cég, a Braudo-Maoz és a Moria Sekey is dolgozik. Mindkettő honlapját érdemes egy kicsit böngészniük azoknak, akik valamelyes képet akarnak kapni a mai Izrael fiatalos, lendületes és ugyanakkor kifinomult gondolkodásáról, ami a formákat, színeket és hangulatokat, a múltat és a jelent mesterien ötvözve adja ki azt az egyedülálló összképet, ami az Országot vonzóvá teszi.

Élj és boldogulj

1984-ben a Moszad amerikai segítséggel a szudáni menekülttáborok infernójából több ezer etiópiai zsidó gyereket menekített Izraelbe. A kilencéves főhős számára csak egyetlen módon biztosíthat jobb jövőt keresztény édesanyja, úgy, ha azt vallja, hogy fia "falasa", azaz etiópiai zsidó. A gyereket a többiekkel együtt Izraelbe viszik, ahol egy Tel-Avivban élő francia szefárd család örökbe fogadja. A fiú izraeli élete tele van rettegéssel. Attól tart, hogy kiderül az igazság a származásáról. Új identitása az iskolában, a családban, egyéb kapcsolataiban számtalan lelki probléma elé állítja. Kicsoda is ő valójában, mit keres ő Izraelben? - teszi fel magának a megválaszolhatatlan kérdést. Eközben az afrikai édesanya titokban abban reménykedik, hogy egyszer még újra láthatja fiát.

Újra az úton

2017 vége néhányunknak örömhírt hozott: újra indul az a honlap, amely magyar nyelven egymagában próbál néhány éve – hosszabb-rövidebb szünetekkel – a cionizmus valós arcáról, mindenekelőtt annak kialakulásáról, történelméről, Izrael létrejöttének előzményeiről, a zsidó állam korai évtizedeiről valós és bőséges információkat nyújtani.

Jó néhány olyan poszt jelent meg itt az elmúlt évtizedben – december 12-én voltunk tízévesek –, amelynek tartalma magyar nyelven nem hozzáférhető. Jóllehet nyilvánvalóan elfogultak vagyunk Izrael, a zsidóság és a cionizmus iránt, mindig azon voltunk, hogy tudatosan ne állítsunk valótlant, hozzuk az infotainment műfaj javát és igyekezzünk mondandónkat minél jobban alátámasztani. Ez a jövőben sem változik.

Változik viszont egy és más. A blog visszatér eredeti célkitűzéseihez, ennek megfelelően több anyagot kaptok a fentebb felsorolt területekről, igyekszünk minél több életrajzot és történelmi anyagot hozni, és megcsappan az olyan írások száma, amelyek az aktuális, Izraelt ugyan érintő, de azon kívül eső közel-keleti eseményekkel, az öngyilkos nyugati menekültpolitikával, a budapesti maffiaállammal, a magyarországi vagy más antiszemitizmussal, vagy épp a magyarországi zsidóság vezetésével, intézményei viselt dolgaival foglalkoznak.

Reményeink szerint változik az a hozzáállás is, amelynek következtében a Miért Cion alig-alig kapott támogatást olvasóitól – meg kell értenie mindenkinek, hogy semmi nincs ingyen, főleg nem egy ilyen unikum. Időről időre anyagi segítséget fogunk kérni tőletek, és reméljük, minél többen reagáltok pozitívan. Ismeritek az izraeli közmondást: a legszebb erkölcsi elismerés az anyagi.

Aki pénzügyileg nem tud hozzájárulni, rengeteget tehet. A Face-en való lájkolás magától értetődő, de a legnagyobb segítség mégis az, ha a közzétett posztot megosztjátok. Minél több emberhez kerül el egy poszt, annál erősebb a blog. Ugyanakkor hozzájárultok ahhoz is, hogy valamennyire ellensúlyozzátok a közösségi oldal totális elbutulását, a kutyás-macskás-gyerekes-rendszergyalázós-jóreggeltkívánós-kajafényképes agylágyulás dögunalmát.

Pár éve a Miért Cion kísérletet tett arra, hogy zsidó tulajdonú cégektől, vállalkozásoktól pénzt kolduljon. A kitűzött cél havi hatvanezer forint volt. Tíz cégnek kellett volna havi hatezer forinttal beszállnia, hogy ez az összeg meglegyen. Egyetlenegy sem szállt be, és ami a legszomorúbb, egy sem méltatta megkeresésünket válaszra. Azért hamarosan újra próbát teszünk.

A stílus nem változik. Továbbra is „szélsőséges” marad, azaz kíméletlenül rámutat a hülyeségekre és leleplezi a hazudozást.

Gyertek velünk, jó lesz.

Lehet, hogy folytatódik

Két éve szünetel az egyetlen magyar nyelvű cionista blog. Az utóbbi egy hónapban 1800 látogatója volt. Nem kizárt, hogy a Miért Cion folytatódik.

Nem hódolunk be

Hónapok óta a migránshisztéria tartja fogságban az európai közbeszédet, éspedig azért, mert az anarchista oldal (nem tudok rájuk más szót, nálam a liberális Thatcher és Reagan, normális baloldalban pedig nem hiszek) képtelen azt belátni, ami a történelem folyamán sok tucatszor bebizonyosodott: ha két civilizáció találkozik, akkor az egyik megsemmisíti a másikat. És ez még hagyján, de azt sem hajlandó meglátni, ami az orra előtt történik. Makacsul hajtogatja az elveket, amelyek a valóság próbáján egyszerűen ostobaságnak bizonyultak. Néha már tudatosan ferdít, elhallgat, hazudik. Minél inkább bebizonyosodik elméleteinek tarthatatlansága, annál makacsabbul ragaszkodik hozzájuk. Aki erre rámutat, az hülye vagy náci. Mindenképp szélsőséges. „Előítéletei vannak”, hogy soroljuk tovább a bukott kifejezéseket, amiket normális ember nem ejt ki a száján. „Rasszista.” No és az ultima ratio: „Politikailag nem korrekt” (wuhaha).

Aki megsemmisíti a másikat, az általában az erősebb. Jobban megszervezett a társadalma, nagyobb a hatékonysága, célkitűzése van, amit teljesíteni is akar. Mint mondani szokás, az izmosabb eb randevúzik. Mármost ha lát valaki olyan pitbullt, aki farkát behúzva kotródik odébb, amikor három csivava akar randevúzni az ő szukájával, akkor nyilván nem gondolhat másra, mint arra, hogy a pitbull beteg. Súlyos beteg. Ha pedig még barátságosan invitálja is a csivavákat, és eltűri, hogy a szukán kívül elvegyék az eledelét és az ivóvizét is, akkor az azt jelenti, hogy a szerencsétlen kiérdemelte a Darwin-díjat.

Az iszlám nem most akarja először meghódítani Európát. Gyakorlatilag létezése óta hódít, ősi kultúrákat - közte az egyiptomit - söpörve el, és ebben olyan eszközöket alkalmazott annak idején, már Mohamed életében is, amilyeneket most az Iszlám Állam alkalmaz. A cél is ugyanaz volt akkor is, most is. Brutalitással akarták elérni akkor is, most is. Az iszlám utolsó állásai a Reconquista előtt a mai Spanyolország területén voltak. Buda felszabadítása előtt Magyarországon, de ostromolták – szerencsére sikertelenül – Bécset és Máltát is.

Ma az iszlám nem alkalmaz a hódításhoz közvetlen erőszakot, utolsó állásai pedig Stockholmban és Londonban vannak. A régi szabály azonban mindenképp érvényes: két civilizáció találkozásakor az egyik bedarálja a másikat.

Az iszlám részéről teljesen érthető a hódító törekvés. Ez az ideológia – vallásnak inkább ne nevezzük – képtelen megreformálódni, a világiasodásról nem is beszélve. Elég nehéz elképzelni, amint a leszbikus imám asszony leszedi otthon a mecsetről a félholdat, hogy ne sértse vele a keresztény betelepülőket. Nos, fordítva ez megtörtént, Svédországban egy leszbikus lutheránus püspök asszony leszedette a keresztény jelképeket, nehogy a bevándorlók megsértődjenek. És az ország hallgat. A svéd nép, ami tudomásunk szerint a vikingektől származik, birka módjára tűri – nem csak azt a pusztítást, amit az iszlám visz véghez a hazájában, a kultúrájában, a vagyonában, s nem csak azt, hogy az ország a világélvonalban van a nemi erőszak terén, olyan „fejlődőkkel” egy szinten, mint Lesotho, Swaziland és Botswana –, de azt, amit a tébolyult hangadók művelnek. Akik szőkék, kék szeműek és svédek. Adott esetben, saját bevallásuk szerint legalábbis, vezető tisztséget viselnek egy keresztény egyházban.

Ez őrület.

Nem hivatkozhatunk arra, hogy utólag könnyű okosnak lenni. Az iszlám fennállása óta semmilyen más vallással sem tudott békességben meglenni; hódítási kísérletei során Európát két ízben sem tudta bevenni, eljutott viszont Ázsián át Indonéziáig, és útját tízmilliós hullahegyek szegélyezték. A szovjet-kommunista és a náci népirtás együtt nem produkált annyi halottat, amennyit az iszlám a korabeli Indiában. Minderről semmi nem áll a történelemkönyvekben, hiszen akkor nem lennének politikailag korrektek ezek a könyvek. A politikai korrektség legnagyobb tévedése, hogy minden éremnek két oldala van, kivéve, ha európai fehér emberről van szó, és különösen kivéve, ha angolszászokról vagy izraeliekről van szó. Ennek a kettőnek akkor se lehet igaza, ha igaza van. Mára oda jutottunk, hogy a Japán elleni amerikai atomcsapás áldozatai többet nyomnak a latban, mint a japánok több évtizedes, folyamatos agressziói és irtóhadjáratai, amelyeket négy évvel az első (!) világháború előtt kezdtek, amikor lerohanták Koreát.

Nem hivatkozhatunk arra, hogy nem tudtuk előre, hiszen volt, aki figyelmeztessen. Enoch Powell konzervatív brit politikus 1968. április 20-i beszédében – akkor már dübörgött a Brit Nemzetközösség felől az Egyesült Királyságba irányuló bevándorlás, aminek a jogi lehetőségét a britek csak jóval később, Hongkong kiszolgáltatása előtt szüntették meg, nehogy az egész koronagyarmat felkerekedjen – Vergiliust idézve így figyelmeztette honfitársait:

A jövőbe tekintve balsejtelem tölt el. A rómaiakhoz hasonlóan látni vélem „a Teverét, mely habzik a sok vértől”. Az a tragikus és visszafordíthatatlan jelenség, amelyre iszonyattal tekintünk az Atlanti-óceán túlpartjára, ám amely összefonódik magának az Államoknak a történelmével és a létezésével, itt nálunk is fel fog bukkanni, mégpedig a saját akaratunkból és saját nemtörődömségünkből fakadóan. Valójában igen közel járunk hozzá. Számokban kifejezve jóval a huszadik század vége előtt amerikai arányok lesznek. Ennek már most is csak határozott és azonnali cselekvéssel vehetjük elejét.

Powell itt az afroamerikaiak egyenjogúsítása, a déli államokban dívott faji elkülönítési politika felszámolásának nemkívánatos kísérőjelenségeire célzott: a bűnözés elszabadulására, a koedukált iskolák színvonalának vészes csökkenésére, a korábban fehér negyedek gettósodására és lepusztulására.

Valamint:

Nemzetként őrültnek, a szó szoros értelmében őrültnek kell lennünk ahhoz, hogy engedélyezzük évente mintegy ötvenezer eltartott beáramlását, akik legnagyobb részt a bevándorolt alsó népesség jövendőbeli növekedésének alapanyagát képezik. Mintha olyan nemzetet látnánk, amely szorgalmasan halmozza fel a tüzelőt önnön halotti máglyájához. Ennyire esztelenek vagyunk, hogy engedélyezzük egyedülálló személyek bevándorlását, akiknek az a céljuk, hogy olyan vőlegénnyel, illetve menyasszonnyal házasodjanak össze, akit sosem láttak.

Powell miniszter volt az ellenzéki árnyékkormányban; ettől a tisztségétől megfosztották, és még a konzervatív Times is kénytelen volt beállni a mocskolódótáborba. Akkoriban ülte fénykorát a balosság: zajlottak a párizsi diákfelkelések, lehetett tiltakozni a vietnami háború miatt – de mindig csak a dél-vietnami rezsim és szövetségeseik, az amerikaiak ellen, az északiak ellen soha –, népszerű volt az LSD, dúlt a szexuális forradalom, és általában tombolt minden, amitől az egykori Nagy Generáció tagjainak még ma is bepárásodik a szeme. Powell főnöke, Edward Heath harminc évvel később ismerte csak el, hogy „volt némi igazság” az elhangzottakban.

A multikulti akkori hangosan magabiztos híveinek észjárását persze össze sem lehet hasonlítani mai utódaikéval. 1968-ban, de akár még 1978-ban is legitimen lehetett hinni abban, hogy a ha maguk a bevándorlók nem is, de utódaik – észak-afrikai arabok Franciaországban, törökök Németországban, a Nemzetközösség mindenhonnan származó polgárai az Egyesült Királyságban – asszimilálódnak, és végeredményben a fogadó ország hasznos állampolgáraivá lesznek.  A legjobb indulattal is csak azt állíthatjuk, hogy ez legfeljebb kis részükre igaz, főleg Nagy-Britanniára és főleg a nem mohamedán vallásúakra.

Azt persze már akkor is pontosan lehetett látni, kinek mennyi gyereke születik, és a kommunizmus összeomlására világossá vált, hogy a történelem nem hazudott és a különféle civilizációk nem fognak még csak egymás mellett, hidegbékében sem élni. Ezt Samuel Huntington fejtette ki tudományosan, aki a mai szélütött anarchisták leggyűlöltebb célpontja halála után is. Minek jósolgatott, mondják, az ilyen jóslatok önbeteljesítők, de különben se veszi őket senki komolyan.

Értjük, ugye? Önbeteljesítők, de nem lehet őket komolyan venni.

Az ember olyan teremtmény, aki mindig többre vágyik, mint amije van. Ha valakinek van valamije, akkor fel kell készülnie arra, hogy lesz más, aki el akarja venni tőle – vagy azért, mert neki nincs, és szeretne olyat, vagy van ugyan neki is, de még többet akar. Ezért találták ki a zárakat, a kerítéseket és az őrséget még valamikor a történelem hajnalán.

A „politikailag korrekt” anarchisták ezt egész egyszerűen nem ismerik el, viszont rendkívül komoly érvekkel álltak ki a nyáron a menekültek mellett. A legszebbel – azért kell a menekültek mellett lenni, mert Orbán Viktor/Jobbik stb. ellenük van – itt és most hadd ne foglalkozzunk érdemben. Az egyik leggyakrabban hangoztatott panel az volt, hogy „úgyse akarnak Magyarországon maradni”. Észre se vették, hogy ezzel maguk minősítik a menekülteket, és azt ismerik el, hogy nem menekültek, hanem kizárólag a segélyre és az eltartásra utazó határsértők. Az észérvek közé sorolhatjuk még azt, ami az európai munkaerőhiányra hivatkozott, és úgy vélte, majd a szíriai, szomáliai, eritreai tömegek lesznek azok, akik kitermelik a heverésző európai nyugdíjas megélhetését. Ez az érvelés nem veszi figyelembe, hogy ma már más világot élünk. Egyfelől az automatizálás számos korábbi bevándorlószakmát tesz feleslegessé, másrészt a mai, zömükben iszlamista bevándorlók alapjában alkalmatlanok arra, hogy beillesszék őket az európai kultúrába. A beillesztés igen nehéz dió még akkor is, ha mindkét fél akarja – lásd Kelet-Németország esetét, aminek azonos a nyelve és a vallása, és negyed évszázadon át sem sikerült felzárkóznia az anyaországhoz, holott százmilliárdokat pumpáltak belé.

Az anarchisták harmadik, legkonokabb babonája a francia forradalom hármas jelszavának a komolyan vétele. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Arra ma már senki sem gondol, hogy ezt a három elvet maguk a francia forradalmárok sem értették más népekre – már az angolokra és a poroszokra se –, hanem csakis és kizárólag magukra. Leszámítva természetesen azokat a társadalmi osztályokat, akiket ki akartak irtani. Az anarchisták úgy gondolják, a szabadság, az egyenlőség és a testvériség mindenkit automatikusan megillet. Ebből már néhol olyan vélemények következtek, hogy mindenkinek joga van a jóléthez. No persze mégsem mindenkinek, hiszen fentebb meghivatkozott svéd barátaink, akik ezen elveket feltétlenül vallják, úgy vágták volna ki a súlyosan sérült Wilhelm Fruzsinát, mint a huszonegyet, ha az egyik áruházlánc el nem vállalja a sok ezer koronás egészségügyi költségek kifizetését. Wilhelm Fruzsina túl sokba került volna azoknak a svéd adófizetőknek, akik bárgyú mosollyal és rezzenéstelen tekintettel fizetik az iszlamista őrjöngés okozta százmilliós károkat, mint a katonatiszt, és meghurcolják, aki ez ellen pisszenni mer. A szabadság, egyenlőség, testvériség és vele a jólét nem jár Koszovónak, aminek egész lakosságát simán le tudná nyelni a Ruhr-vidék már egymagában is.

Rossz hírünk van: a szabadsághoz kellően érettnek kell lenni, az egyenlőség ostobaság, mivel az emberek különböző képességűek, ráadásul mindig lesz, aki eleve hendikeppel indul; a testvériség pedig végképp babona, hiszen érdemes az embernek nagyon jól megválogatni még azt a maximum két-három embert is, akit élethossziglan a barátjának nevez. A jólét nem jogkérdés, hanem részint munkán, részint szerencsén múlik.

Azokban az országokban, ahol az iszlám az úr, a szegénység nem valamiféle felszámolandó dolog, csökevény, hanem örökös életforma (kivéve az olajgazdag országokat, amelyek gyakorlatilag lottónyertesnek tekinthetők). Azokban az országokban a demokrácia nem lehetséges, mivel az iszlám és a demokrácia ugyanúgy kizárja egymást, mint a nácizmus és a demokrácia, vagy a kommunizmus és a demokrácia. Különösen súlyos az eset, ha az iszlám arab országban az úr. Itt mutatkozik meg teljes valójában, miképp a nácizmus németnek, a kommunizmus kínainak volt a legdurvább. Az anarchisták szerint csak a szélsőségesek ilyenek, és miattuk nem lehet az egész „vallást” megbélyegezni. Ám az anarchisták soha nem tudnak megnevezni mérsékelt iszlám áramlatot, nem képesek arra, hogy vitában hivatkozzanak ezek vezetőire, hangadóira, sajtójára, honlapjaira. Azért nem, mert ilyen nem létezik. Nem is létezhet, mert az iszlám megreformálhatatlan. Nem történhet meg az, ami a kereszténységben Luther idején, hogy megpróbálnak visszamenni a tiszta alapokig. Nem történhet meg, mert a legtisztább iszlám az, amit az Iszlám Állam csinál. Ők tartják magukat a leginkább Mohamed elveihez, ők pontosan azt teszik, amit Mohamed tett. A történelem folyamán kizárólag négy arab-iszlám országban került sor demokratikus választásokra: Algériában, Tunéziában, Egyiptomban és Gázában. Valamennyi esetben terrorszervezet, illetve fundamentalista iszlamista párt került hatalomra. Egyiptomban és Algériában erőszakkal kellett közbelépni, nehogy a demokrácia diadalmaskodhasson – utóbbi országban tízéves, több százezer halottal járó erőszakhullám következett; Egyiptomban a hadsereg szerencsére megsemmisítette a népakaratot és eltakarította Murszit. A tunéziai győztesek valamelyest visszavettek elveikből, mert sikeresen felfogták, hogy az országuk gazdaságilag a turizmustól, politikailag pedig a volt gyarmattartótól függ. Gáza az egyetlen demokratikus választás óta is a terror szinonimája.

Mindez nem érdekli igazán Merkelt, Hollande-ot, Stefan Löfvent vagy azokat az olasz honatyákat és -anyákat, akik nagy többséggel megszavazták a minap, hogy az Olaszországban élő bevándorlók gyerekei állampolgárságot kapjanak. Mint említettem, nem az a törekvés a természetellenes, ha valaki oda igyekszik, ahol jobb életet remél. A természetellenes a behódolás, nevezzük Stockholm-szindrómának, amit egy régi operett is megörökített már:

Ha megversz is imádlak én, 

te drága rossz apacslegény 

Csak üss meg, de tekints reám, 

tiéd a hű apacsleány .

Vajon mi lehet ennek az oka?

Valóban elmebetegek lennének a migránspártiak? Szisztematikus öngyűlöletben szenvednek? Nem képesek logikus gondolkodásra, tagadják azt, hogy egy meg egy, az kettő? Netán civilizációjuk fizetett árulói ők? Sokan vélik így, és nehéz erre nem gondolni, hiszen józan ésszel nem érthető annak logikája, aki a jelenleg Európában lévő több tízmilliós iszlám tömegre – ami gyorsan szaporodik, ezt nem győzzük eleget ismételni – további milliókat kíván zúdítani. Józan ésszel nem érthető, hogyan létezhet olyan ember, aki nem ismeri el a statisztikákat, azt, hogy a bevándorlással csökken a közbiztonság, nő a bűnözés, ezen belül is különösen a nemi erőszak, hogy no-go-zone-ok alakulnak ki, és ezek olyan területek, amelyeken az állam joghatósága megszűnik, és másfajta – barbár – joghatóság lép életbe. Ez olyan, mintha azt a területet elcsatolták volna az illető országtól. Nem pusztán arról van szó, hogy arrafelé nem ajánlatos kutyát sétáltatni, miniszoknyát viselni vagy dobozos sört inni. Ha csak erről lenne szó, azt sem kellene és szabadna tűrni. De itt arról van szó, hogy az iszlám fokozatosan lebontja az államot. Ezt a célját teljesen nyíltan hirdeti, szó sincs róla, hogy titkolózna.

Miért nem látják ezt az „illetékesek”? Hogyan szelfizhet ezek után migránsokkal a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja? Netán valami nem stimmel nála?

Évekkel korábban egy fórumon egy baloldali világnézetű úriemberrel vitatkoztam, aki egyébként a legkulturáltabb, legfelkészültebb fórumozók közé tartozott – tehát ne egy bunkó vörös barmot képzeljetek el. Akkoriban napokig lángokban álltak a párizsi külvárosok, mint most egy-két hete Stockholm, és a fórumozó baloldali úriember ezt úgy bírta interpretálni, hogy a francia munkások felkeltek a kizsákmányolás ellen.

…

Létezik a baloldalnak, az anarchizmusnak egy különösen tébolyult változata, az SJW – Social Justice Warriors, azaz a Társadalmi Igazságosság Bajnokai –, amit az ezzel foglalkozó blog  joggal nevez „korunk mentális betegségének”. Az SJW már kísérletet sem tesz arra, hogy megpróbálja a tényeket a maga világnézete felé hajlítani-ferdíteni – tehát nem nevezi a gettókban dühöngő, autókat gyújtogató, üzleteket fosztogató utolsó csőcseléket kizsákmányolt munkásoknak, hanem azt mondja ki, hogy ennek a csőcseléknek minden körülmények közt igaza van, pusztán azért, mert vesztes. Az SJW az, ami védelmébe veszi a fergusoni randalírozókat, mert feketék, a palesztinokat, mert arabok, és így tovább. Ha két védelmezett esik egymásnak, akkor is a „privilegizáltakat” hibáztatja. A jelenlegi világrend ugyanis értük van, ezért meg kell változtatni.

A „világrend megváltoztatása” különösen népszerű egy olyan világban, ahol legfeljebb harminc olyan államot sorolhatunk fel, amelyekben nem hibák nélkül ugyan, de mégiscsak viszonylagos jólét és viszonylagos demokrácia működik. Ezek elsősorban az angolszász országok, továbbá az EU egyes más tagállamai, valamint Norvégia, Svájc, Izrael, Chile, Japán, Korea, Tajvan – és sornak nagyjából a végére is értünk. Mintegy százhetven egyéb országban vagy nincs demokrácia, vagy csak névleges, vagy iszonytató a szegénység, vagy a bűnözés elviselhetetlen mértékű, vagy mind egyszerre. A világ népességének nagy része rendkívül rossz körülmények között él. Ma már közismert, hogy ha valakinek fedél van a feje felett, rendszeres jövedelemmel rendelkezik, részesül orvosi ellátásban, tiszta az ivóvize és naponta háromszor húst ehet, a gyereke pedig részesül normális közoktatásban, az a világ leggazdagabb 15 százalékában már benne van. Nyolcvanöt százalék nélkülözik. Nyilván nem véletlen, hogy azokban az országokban a legkisebb a nélkülözők aránya, amelyekben a kapitalizmus működik; nyilván az sem véletlen, hogy a leszakadt 85 % gyűlöli a jól élő 15 %-ot, és mindenre képes, hogy ő is minél inkább részesüljön a javakból. Még egyszer: az ember olyan teremtmény, aki mindig többre vágyik, mint amije van. Ha valakinek van valamije, akkor fel kell készülnie arra, hogy lesz más, aki el akarja venni tőle – vagy azért, mert neki nincs, és szeretne olyat, vagy van ugyan neki is, de még többet akar. Ezért találták ki a zárakat, a kerítéseket és az őrséget még valamikor a történelem hajnalán.

Ehhez nem kell ideológia; de Merkel és társai szolgáltatnak nekik azt is, jóllehet köszönik szépen, nem tartanak rá igényt, nekik megvan a maguk ideológiája, különösen ha muzulmánok; ez pedig kizár minden egyéb ideológiát, az SJW-től a szociáldemokrácián át a kereszténységig bezárólag. Így aztán az ideológia inkább nekünk szól – azoknak az embereknek, akik nem hiszünk abban, hogy a világrendet a mi rovásunkra kéne átalakítani, ráadásul a barbarizmus javára. Az az elkeseredett makacsság, ami a migránspártiak részéről hónapokon át megnyilvánult – az ostoba panelek hajtogatásától a tények megátalkodott tagadásán át a goebbelsi propagandáig, a „humanista” rinyálásig és a legocsmányabb nyílt hazudozásig –, erre utal legalábbis. Ez azonban még nem ad választ arra, miért kellenek ezeknek az embereknek a betolakodók, és miért készek arra, hogy a saját kultúrájukat az iszlámmal szétveressék.

Erre nincs egyértelmű válasz.

Az viszont egyértelmű, hogy mi ezt nem fogjuk hagyni.

Üzenetünk így hangzik:

Mi továbbra is azok közé fogunk tartozni, akinek fedél van a feje felett, rendszeres jövedelemmel rendelkezik, részesül orvosi ellátásban, tiszta az ivóvize és naponta háromszor húst ehet, a gyereke pedig részesül normális közoktatásban – és ez a minimum. Az euroatlanti civilizáció semelyik tagjának nem kell szégyellnie magát amiatt, hogy jól él, ez ugyanis nem lottónyeremény eredménye, mint az olajmonarchiákban, és nem is a kolonializációé – tessék csak sorolni a skandináv, a finn, az ausztrál, a kanadai, az új-zélandi, a svájci, a luxemburgi, a koreai, a tajvani gyarmatokat! –, hanem a munkáé, valamint azé a képességé, hogy mi tudtuk legszervezettebben alkalmazni a célzott erőszakot. Arról, amit kivívtunk, akár életszínvonalban, akár kultúrában, akár szabadságjogokban, soha nem fogunk lemondani, sem a globális felmelegedés, sem a jegesmedvék, és főleg nem az iszlám hatására és kedvéért.

Isten velünk van. A barbarizmus nem győzhet.

Százhúsz helyre tizenkét párt

Lezajlottak az izraeli Kneszet-választások, a miniszterelnök papírforma szerint Netanjáhu lett, a legtöbb mandátumot pedig a Likud és a Jiszráél Béitéinu választási szövetsége szerezte. Egyáltalán nem papírforma szerint a második helyen végzett a magyarajkú izraeli zsidóság néhai újvidéki állócsillaga, Lapid Tomi fia, Jáir Lapid és baloldali-liberális formációja.

Binjamin Netanjáhu. Ellenfél nélkül

A 2013. évi izraeli választások végeredményeként 12 párt jutott be a 120 tagú képviselőházba egyszerű listás választás alapján. A nagy nyertes a Likud és a Jiszráél Béitéinu választási szövetség, amely harmincegy mandátumával messze lehagyta valamennyi vetélytársát, jelezve: van ország, ahol működik a libertáriánius eszme és gondolkodásmód. Netanjáhuék győzelme egyértelműen azt mutatja: az izraeliek meghatározó hányada szerint jó irányba tart az Ország, s a jelek szerint a Gázának való megkegyelmezés sem okozott komoly presztízsveszteséget a koalíció vezető erejének.

Senki, talán még maga a pártelnök, Jáir Lapid sem számított arra, hogy második helyen végez a Jes Átid (Van Jövő), amely a múltkori választások idején még nem is létezett, ma pedig egyik napról a másikra a baloldal vezető erejének mondhatja magát tizenkilenc képviselővel. Helyzete nem könnyű, a Jes Átid egy nálánál csaknem kétszer nagyobb kormányzó erővel szemben állva vállalja a neoliberális gazdaságpolitika – szép számmal jelenlévő – veszteseinek és áldozatainak felzárkóztatását, miközben a baloldalon is van versenytársa bőven.

Jár Lapid mesterien használta szakmáját, a médiát

Tizenöt mandátummal harmadik az Országot 1948 és 1977 között nem kis sztálinista felhanggal, szinte pártállamként kormányzó Munkáspárt, ahová, illetve amelynek elődjéhez az alapító atyák és anyák java része tartozott Cháim Weizmanntól Jichák Rabinig. A pártvezetés csúcsán állt már nő a hetvenes években Golda Méir személyében, s ma is hölgy az elnök – Seli Jehimovics –, de a hasonlóságnak ezzel vége. Az egykoron az állam és az ország gerincét képező, mindenható formáció ma árnyéka önmagának; különleges csoda, hogy Jehimovics a semmiből vissza tudta hozni, ráadásul a harmadik helyre.

Negyedik-ötödik helyen, egyforma eredménnyel áll a Hábájit Jehudit és a a Sász. Az alapvetően etnikai alapon szerveződő, népességrobbanása miatt sokáig megállíthatatlannak tűnő Sász, amely elsősorban a szegénységben élő szefárd vallásos zsidókat tömörítette egységfrontba, tizenegy mandátumot szerzett, azaz növekedése megtorpant, amibe nyilvánvalóan belejátszik, hogy igen idős szellemi vezetője, Ovádja Joszéf egykori főrabbihoz méltatlan, tolerálhatatlan rasszista baromságokat hangoztatott, kijelentve egyebek mellett, hogy „a gójokat csak azért teremtette az Isten, s azért élhetnek viszonylag hosszú életet, hogy szolgálják a zsidókat”.

A Likudot jobbról előző Hábájit Jehudit (Zsidó Otthon), a vallásos cionizmus pártja a 2009-es három mandátummal szemben szerzett ma tizenegyet, és ezt a sikert úgy érte el, hogy két nagyágyúja új pártot alapított, búcsút intve a Hábájit Jehuditnak (a sokak által ultrajobboldalinak bélyegzett Ocma Jiszráél pengeélen táncolt, eleinte úgy tűnt, két frontembere, Árje Eldád és Micháél ben Ári bejutnak, a végeredményben azonban a párt már nem szerepel). A párt térnyerése jelzi, hogy a telepesség gondolata, amely akár harminc évvel ezelőtt még az átlag izraeli szemében is politikai perverziónak tetszett, mára polgárjogot nyert, a telepespártok pedig nem holmi szétforgácsolt, a Kneszetbe épp csak becsúszott, zsaroló törpepártocskák, hanem tömegigényt becsatornázó szervezetek mindazok szemében, akik belátták: az arabokkal nem lehet békét kötni, épp ezért a Nyugati Partot – hasonlóan a Golan-fennsíkhoz és Jeruzsálem keleti részéhez – annektálni kell, azaz Izrael szerves részévé kell tenni, akár elismeri a külvilág, akár nem; az ez ellen tiltakozó arabságot pedig fegyverrel le kell verni.

Teltháza Kneszetben

Hatodik helyen végzett az Egyesült Tóra Júdaizmus, ami nem más, mint az askenázi Sász. Elképzelhetőnek tartom, hogy vallásos emberek, akik vállalhatatlannak tartották Ovádja Joszéf ordenáré baromságait, világi pártra azonban nem akartak voksolni, átszavaztak az Egyesült Tórára, erre a rideg, anticionista formációra, amely eddig általában csak a kötelező minimumot bírta hozni, most azonban hét kemény mandátummal megszaladt nekik. Ideológiát nem ismerő, tipikus zsaroló párt: koalícióra lépnek bármikor bárkivel és megszavaznak bármit, ha kellően zsíros stallunghoz jutnak.

Hetedikként a Hatnua (A mozgalom) végzett; ezt a pártot a Kadimából kilépő Cipi Livni alakította, aki nem bírta elviselni, hogy 2012 májusában, a tisztújításon nem választották meg újra pártelnöknek. Noha egy Saul Mofázzal szemben veszíteni nem szégyen, Livni kilépett, és neki lett igaza, mert pártja hat képviselőt küldhet a Kneszetbe, háromszor annyit, mint a Kadima. Livni még hisz abban, hogy a palesztinokkal békét lehet kötni.

Nyolcadik ugyancsak hat szavazattal a Merec, a liberális baloldal pártja. Ez emlékeztet leginkább az egykori magyarországi SZDSZ-re. A Jáir Lapid-féle Jes Átid természetes szövetségese. A kettőt főleg az különbözteti meg, hogy a Merec mögött elsősorban megfontoltabb baloldali intellektüelek  állnak, míg Lapid mögött főleg a fiatalok. Ezzel együtt mindkét párt hisz a békében, s annak fejében hajlandó további területeket – akár Jeruzsálem egy részét is – kiszolgáltatni az iszlamista terrornak.

Öt mandátum jutott az arab Ráám-Táál formációnak, melyben az Egyesült Arab Lista lép szövetségre Ahmed Tibi pártjával. A Ráám elsősorban a beduinok körében befolyásos, a lakosság ezen rétegének mintegy nyolcvan százaléka adja rá hagyományosan a voksát.

A tizedik helyen találjuk Izrael egyik szégyenfoltját, az arab-kommunista Hadast, amely négy képviselővel dicsekedhet. Elvileg vegyes pártról van szó, de lényegében csak a pártvezetésben található néhány elborult agyú önantiszemita. Régi motorosok, 1977-ben mérettettek meg először, akkor öt mandátumot kaptak; több pártból jöttek létre, ezek egyike volt a klasszikus Izraeli Kommunista Párt. Listavezetőjük, a jelenleg is képviselő Mohamed Barake ellen többrendbeli büntetőeljárások indultak szolgálatban lévő rendőrrel szembeni erőszak miatt, egy fotós megveréséért, közszolgálatot betöltő személy inzultálásért és hasonlókért.

Tizenegyedik lett az arab Bálád, három honatyával. Az 1995 óta létező ultranacionalista párt vezetője – izraeli állampolgár és izraeli képviselő! – 2001-ben hódoló látogatást tett a jelenleg felkelőkkel szemben élethalál-harcát vívó Básár Asszad szíriai diktátornál, és szolidaritását fejezte ki az Izraelt Libanonból rakétákkal támadó Hezbollah síita terrorszervezettel szemben. Mindezekért betiltották a Hadast, mégpedig Ahmed Tibi pártjával, a Táállal együtt (mert Jasszer Arafat főtanácsadójának bizony volt képe felvenni egy második fizetést is, a képviselői fizetést Izrael Államtól), az izraeli Legfelsőbb Bíróság azonban megsemmisítette ezeket a döntéseket, mondván, „az izraeli demokrácia elég erős ahhoz, hogy tolerálja a szokatlan eseteket”. A nagylelkűséget az érintettek gyengeségként fogták fel, így Bisara ellen később már hazaárulás és pénzmosás miatt is eljárás indult, ami elől a képviselő külföldre szökött.

Cipi Livni számára a győzelem a fontos, nem a részvétel

Épp csak bejutott két képviselővel a Kadima. A magát centrista-liberálisként meghatározó párt a Likud baloldalából jött létre 2005-ben, és azóta is keresgéli magát, talán mert itt van a legtöbb dudás egy csárdában. Van, aki a Munkapártból igazolt át, mint Ehud Bárák volt miniszterelnök, védelmi miniszter és Saul Mofáz korábbi vezérkari főnök; a zöme azonban, mint Ehud Olmert volt jeruzsálemi polgármester; Cipi Livni, Méir Sitrit, Gideon Ezra és még sokan mások, a Likudból érkeztek. 2006 és 2009 között a többrendbeli korrupcióval gyanúsított Olmert vezényletével minden idők legrosszabb izraeli kormányaként szerepeltek; ehhez az időszakhoz tartozik nem csak az Öntött Ólom hadművelet, de a vezetés részéről katasztrofálisan eltolt libanoni hadjárat is.

Nemsokára bemutatjuk azt az ötvenhárom képviselőt, akik a most véget ér ciklusban nem voltak ott a Kneszetben.

Mit hoz Ahmedinedzsádnak a Jézuska?

Jóllehet az óesztendőben minden egyes nap nukleáris eszkalációval fenyegető iráni atomfegyverkezést nem követték izraeli retorziók, Irán a lehető legrosszabb körülmények között zárja az óévet. Az ENSZ és az Egyesült Államok korábbi szankcióihoz idén, fokozatosan bár, de végül valamennyi uniós tagállam csatlakozott, és immár senki nem vásárol iráni olajat, amit világszerte negyed-ötödönáron vesztegetnek, feketén, vagy barterben, közvetítők által próbálnak elsózni. Súlyosan érinti Iránt, hogy a napokban az Európai Unió újabb gazdasági-pénzügyi retorziókat alkalmaz vele szemben. Ha Ahmedinedzsád valamiért azt gondolta, Európa „puhább”, mint Amerika, és a Merkel-Hollande-Cameron trió kevésbé hajthatatlan Barack Obamánál, tévedett. Brüsszel összerántotta magát.

Kétségtelen, hogy az emberi történelem folyamán sokszor, sokan értelmezték a civilizációt a gyengeség jeleként, és azzal sem vitatkozhatunk, hogy a pokolba vezető út megannyiszor jó szándékkal van kikövezve. Utóbbira klasszikus példa volt Neville Chamberlain brit miniszterelnök, aki annak idején úgy vélte, papírdarabokkal és odavetett falatokkal ki lehet elégíteni a mindig más formában feltámadó fenevad megveszekedett étvágyát – a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani, holott a vérontásból csak kára származott erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Milosevics maradék Jugoszláviájának karmait végül az Egyesült Államoknak kellett egyenként lefeszegetnie Koszovóról, miközben az európai hatalmak sajtója halálosan komoly vitát folytatott arról, szabad-e német katonának elsütnie a fegyverét. Ha az euroatlanti civilizációt védi, kötelessége, az Isten szerelmére!

E fázison ma már szerencsére túl vagyunk, a német katona ott van, ahol lennie kell és elsüti a fegyverét, például Afganisztánban, az Európai Unió magva és motorja pedig, jóllehet ezt nem sokan hittük volna a hitelválság évei alatt, megacélozódva kezd kijönni a krízisből, vezető politikusai pedig átgondolják az eddig elkövetett hibákat. Rájönnek szép lassan: az nem működik, hogy a perifériaállamocskák, amelyeket fel sem lett volna szabad venni az Európai Unióba, a központi, pénzt csináló országok adófizetőinek vérét szívják, miközben középkori elveken alapuló, pazarló államgépezetük minden nem célzott segítséget szétlop és népszerűség-hajhászásra használ fel. Rájönnek, hogy valódi uniót kell csinálni, Európai Egyesült Államokat, de csak azokkal, akikkel lehet és érdemes, a korszellemet megérteni képtelen hulladékországok pedig ebből szépen kimaradnak, és ha nagyon nagy lesz a baj, hát majd adományként szétosztják köztük a tehenet sohasem látott, porból felvizezett tartós „tejet”. Éhen senki nem hal. Az Unión kívül is van élet.

Egyáltalán nem csoda, hogy Orbán Viktor egy-két éve még azt gondolta, simán és minden következmény nélkül packázni lehet ezzel a tehetetlen, aktatologató óriással, amit Európai Uniónak nevezünk; nem gondolt arra, hogy ez a monstrum egy nap még összeszedi magát, és minden bizonnyal sokan mások is így gondolták, Afrikában és Ázsiában. Valószínűleg Ahmedinedzsád sem lehetett a kivétel, akinek a napokban bazi nagy csomagot kézbesít Jézuska.

Ma, vasárnap léptek életbe az iráni iszlámnáci rezsim elleni eddigi legszigorúbb európai szankciók, melyek célja, miként az eddigieké is, az, hogy Teheránt az atomfegyverkezéstől eltántorítsa. Az intézkedésekről még októberben állapodtak meg, a kihirdetés viszont ma történt meg az EU hivatalos lapjában.

Az Unió soha még ilyen durva szankciókat nem hozott – sőt, épp az volt a probléma, hogy az angolszász szankciók hatását részben sokszor ellensúlyozta a német és a francia vonal, valamint az, hogy egy sor dél-európai ország Iránból szerezte be teljes nyersolaj-szükségletét. Ez utóbbinak már július óta vége – Irán hiába fenyegetőzött a Hormuzi-szoros eltorlaszolásával, az árak elszabadulásával, olajhiánnyal s apokalipszissal. Motorcsónakjaival nem kísérelte meg, hogy anyahajókkal szálljon szembe, az olajárak nem szabadultak el, a termelést Szaúd-Arábia könnyedén pótolta, az apokalipszis pedig érdeklődés hiányában elmaradt.

Az Unió persze most is a békecsinálási rögeszméből indul ki – a szankciók fő célja az, hogy hátha azok tudatában Izrael nem támadja meg Iránt, amelyet mindenáron engedelmességre akarnak szorítani nukleáris téren. Az új európai intézkedések a pénzügyi tranzakciókra, az Iránnak szállítandó acélra, hajózási felszerelésre,valamint a másik nagy energiahordozó, az iráni gáz betiltására terjednek ki.

Az EU nem zárkózik el a tárgyalásoktól, amelyek akár már januárban folytatódhatnának, Teherán azonban október óta egy hanggal sem jelezte, hogy tárgyalóasztalhoz kívánna ülni –pedig most huszonhét állam meglehetősen markáns pálfordulásáról van szó. Az uniós szankcióktól korábban sohasem kellett úgy tartania Iránnak, mint az amerikaiaktól, amelyekkel maga rombolt le annak idején minden kapcsolatot, pusztán ideológiai okokból. Európával, különösen annak nagyhatalmaival, mindig is mézesmázosan viselkedtek, nehogy a számukra létfontosságú kereskedelmet valamivel megzavarják. Ennek az idilli állapotnak lett most vége. Az EU, ha ütött is, kesztyűs kézzel tette, és próbált ügyelni arra, hogy a szankció közvetlen célpontja lehetőség szerint ne az átlagember legyen. Mostantól fogva ez sem szempont.

Az új európai szankciók különösen szerteágazóak a gázüzletág viszonylatában, Irán ugyanis korábban mindenféle sumáksággal próbálta kijátszani az olajembargót; az uniós jogászok mostani megfogalmazásai gondoskodnak arról, hogy semmilyen kiskapun át ne szivároghasson be az iráni gáz. Nem csak az adásvétel, de a barter és a kölcsön is meg van tiltva.

A pénzügyi tranzakciók közül tételesen felsorolják azokat, amelyeket humanitárius okokból még nem tiltottak be, így élelmiszer, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz továbbra is exportálható Iránba.

Izraeli arabok – I. rész

Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.

A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.

A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.

Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.

Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.

Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

Dániel leüli a nyolcvan napot, azután elhagyja az országot

Ma, csütörtökön, a Magyar Köztársaság végérvényesen és nyíltan rehabilitálta Horthy Miklóst. Azt a Horthy Miklóst, aki honfitársaink százezreinek haláláért felelős, aki egy igazságtalan, gyilkos háborúba sodorta hazánkat, és akinek a Somogy megyei Kereki községben éktelenkedik a faszobra, minden magyar közös szégyenére - írja Dániel Péter a Galamusban.

Ezt a szobrot én május 16-án vörösre festettem és táblát akasztottam a nyakába, amelyen ez a szöveg állt: „Tömeggyilkos, háborús bűnös.” Teljes joggal tettem, és büszkén vállaltam, hiszen milliónyi ártatlan mártírnak és áldozatnak szolgáltattam így igazságot. Nemcsak zsidó honfitársainknak. A Don-kanyar értelmetlen vágóhídjára küldött, keresztény magyar katonáknak, a bombázások során értelmetlenül elpusztult civileknek, nőknek és gyermekeknek vagy az ugyancsak megbélyegzett és halálba küldött roma identitású honfitársainknak. Minden MAGYARNAK, akiket Horthy elárult, meggyötört vagy a biztos halálba küldött.

A Siófoki Városi Bíróság korrekt, igazságos és történelmi jelentőségű, I. fokú ítéletében a tettemet „erkölcsileg pozitív és társadalmilag hasznos” figyelemfelhívásnak minősítette, és ezért velem szemben a legenyhébb büntetés kirovását is szükségtelennek ítélte. Az orbáni hatalom fura urainak azonban nem nyerte el tetszését a döntés, sőt Kónya István, a Magyar Kúria elnökhelyettese a sajtón keresztül is üzent a „független” bíróságnak, és gyakorlatilag az I. fokú ítélet súlyosbítását kérte. Sikerrel.

A Kaposvári Törvényszék ugyanis a mai, jogerős döntésével eleget tett a megrendelésnek, és jogerősen 200 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére vagy 80 nap fogházbüntetésre ítélt. A mai tárgyaláson nem vettem részt, így tiltakozva a nyílt, politikai megrendelés, nyomásgyakorlás ellen, de a döntés nem lepett meg. Felháborított, elkeserített, de egyáltalán nem lepett meg.

A II. fokú bíróság törölte az I. fokú ítélet indoklásának azt a részét is, amely gyakorlatilag erkölcsi felmentést adott számomra. Számítottam erre is, bár ez fáj talán a legjobban ebben az ügyben. Hiszen ezzel a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatása ismét felmentést ad az egykori bűnösöknek, gyilkosoknak. Horthynak és a bűnös Horthy-rendszer minden gátlástalan, antiszemita, nácibarát kiszolgálójának.

Horthy Miklós ezzel a mai, szégyenletes döntéssel újra történelmi hős, dicső államférfi lett Magyarországon. A turul-szobrok árnyékában, a betiltott, de mégis zavartalanul működő „új magyar gárda” bakancsainak csattogó, katonás zenéje és Nyirő újratemetése mellett. Jómagam pedig ma váltam végérvényesen másodrendű állampolgárrá, nemzetidegen zsidóvá. Hiszen ma Magyarországon jogos szobrot állítani annak, aki őseimet „faji”, vallási alapon megbélyegezte és a halálba küldte, de ugyanakkor bűncselekmény ez ellen tiltakozni. Legalábbis az orbáni diktatúra kiszolgálói szerint.

Néhány napja sárga csillaggal a mellemen tiltakoztam ezek ellen a szörnyűségek ellen. Akkor önként, büszkén tűztem ki a sárga csillagot. Ma, ezzel az ítélettel a nyíltan fasizálódó orbáni hatalom bélyegzett meg, minden zsidó és roma identitású honfitársammal egyetemben. Ma az orbáni hatalom fura, árpádsávos urai tűztek rám sárga csillagot. Ma halt meg a lelkem utolsó magyar szeglete is. A fogházbüntetést letöltöm, és azután elhagyom Magyarországot, mert nem vagyok hajlandó és nem is tudnék másodrendű állampolgárként, a Horthy-szobrok gyalázatos árnyékában élni.

De nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan, mind nyíltabban fasizálódó, tekintélyelvű diktatúrában sem élni, amely példaképei közé emeli a tömeggyilkos, náci-csatlós Horthyt, a fasiszta Wass Albertet vagy a nyilasbarát Nyirőt és a 44-es állapotokat hozza vissza, nemcsak a Kossuth téren... Végezetül pedig nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan társadalomban élni, amelyik mindezt cinkosan, némán, közönyösen vagy gyáván tűri.

A Miért Cion hozzáfűzi: kíváncsian várjuk, valóban sor kerülhet-e 2013 Magyarországán arra, hogy börtönbe kerüljön egy ember azért, mert leöntötte a többszörös hazaáruló, az ország kétharmadáról Trianonban egy tollvonással lemondó, román segédlettel államcsínyt elkövető és Budapestre besunnyogó, a parlamentet terrorizáló, uralkodóját megpuccsoló, frankhamisító, újságírók meggyilkolását elrendelő, magyarul akcentussal beszélő, Hitlernek tövig benyaló, fajüldöző törvényeket helybenhagyó, zsidódeportáló, Magyarországot a németeknek és az ostromló bolsevistáknak odadobó, a saját fajtáját a Don kanyarban veszejtő, Szálasit „nemzetvezetővé” kinevező, tetovált antiszemita szarházi, Horthy Miklós, a címzetes segg- és faszfej szobrát, akinek Szálasi mellett lett volna a helye a bitón.

Tüszköl a szalafista bolha

„Előbb Damaszkuszt vesszük be, azután Tel-Avivot”

Többé-kevésbé eldőlt, hogy terrorállam helyén terrorállam fog létesülni, amennyiben Szíriának sikerül megőriznie területi integritását vagy annak számottevő hányadát. Aki eddig nem értette, most nagyjából megértheti, miért nem törte a Nyugat a keze-lábát Básár Asszad rendszerének kitakarításával.

Abed Sihádea: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart. Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik”

Szíria sok évtizeden át félelmetes katonai erőt képviselt kifelé a folyamatos szovjet támogatásnak köszönhetően. Ez az erő a deklarált nacionalista célok eléréséhez (Izrael eltörlése, Libanon bekebelezése, végső soron a Ciprust is magában foglaló Nagy-Szíria létrehozása) nevetségesen kevésnek minősült, legfeljebb ahhoz volt elég, hogy az ENSZ határozataival szembeszegülve évtizedeken át megszállva tartsa Libanon északi részét, fenyegető árnyékot vessen a sokkal gyengébb, több alkalommal provokált Jordániára, és észak-koreai kegyetlenséggel nyomja el mindazokat, akik a lakosság kisebbségéhez tartozó alaviták (a síiták szíriai megfelelői) rémuralma ellen akár csak pisszenni mert.

A most lezajlott globális hitelválság nyomán keresztút elé került a világ valamennyi országa, és kiderült: rendkívül súlyos árat fognak fizetni mindazok, akik vallási, ideológiai, történelmi, kényelmi vagy uram bocsá’ genetikai okokból nem hajlandók magukra venni a modernizálódás sokszor dicsért és sokszor pokolra kívánt igáját vagy áldását. A történelem malmai gyorsan őröltek. 1985-ben még be lehetett állni egyik vagy másik szekértáborba. A világrendszer egypólusúvá válásával azonban röpke húsz év után csak két út maradt: azoké, akik még ötven év után is létezni fognak és azoké, akiket elnyel saját (un)ortodoxiájuk.

A sajtó által – soha rosszabb kifejezést! – arab tavasznak nevezett éhséglázadás-sorozat oka az, hogy az arab világ nemhogy a huszonegyedik, de egyes területeken még a tizennyolcadik század kihívásaira sem tudott még csak részleges választ sem adni, függetlenül attól, hogy abszolút monarchiáról (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein), felvilágosult monarchiáról (Jordánia, Marokkó), prezidenciális diktatúráról (Tunézia, Egyiptom, Szíria), bátortalan demokratikus lépésekkel a maga lábán (Algéria) vagy komoly külső segítséggel (Irak) próbálkozó országról, iszlamista terror-rendszerről (Gáza, Szudán) vagy afelé tartó anarchiáról (Libanon, Szomália) beszélünk, és az is mindegy, van olaj, vagy nincs. A népoktatás elterjesztése: tizennyolcadik századi kihívás. A rabszolgaság eltörlése és népegészségügy kiterjesztése: tizenkilencedik századi. A nők egyenjogúsításáé és a funkcionális analfabétizmus felszámolásáé: legkésőbb a huszadik század közepe. Az arab világ e feladatok egyikét sem volt képes megoldani.

Nagyjából ezek a nemes feladványok állnak majd a Szíriát hamarosan átvevő új hatalom előtt. Nehéz célok, amelyek láttán el kéne némulni; örökség, aminek felmérésekor illene magukba szállni és alázatot tanúsítani – nem a külvilággal, hanem önmagukkal és a feladattal szemben –, és akkor talán megindulna valami. Egyelőre azonban visszafelé forog a történelem kereke, és a „felszabadult” országrészekben előkerül a rabság jelképe, a beöltözött nő.

Asszad rendszere – miként az apjáé – nem hangsúlyozta túl a vallás szerepét, köszönhetően a Szovjetunió sok évtizedes befolyásának és a súlyos tervutasításos rendszernek, aminek következtében nem egy kenyérlázadást vertek már le a biztonságiak, a mostaninál akár brutálisabban is. Úgy tűnik, Szíria hamarosan átesik a ló túloldalára, és – hála Irán tevékenységének, valamint annak, hogy a Nyugat, ha nem épp ölbe tett kézzel nézte a történteket, épp azokat fegyverezte fel, akik a vesztére törnek.

A szíriai lázadóknak persze van annyi eszük, hogy valós célkitűzéseiket elhallgassák, de ha ők nem verik nagydobra, megteszik azt helyettük más szélsőségesek. Legutóbb a jordániai szalafista mozgalom radikális első embere figyelmeztetett: ha Szíriában végeztek, irány Izrael.

Vajon miért akad mindig olyan, magát felelősnek tartó arab vezető, mint Abu Muhammad al-Tahaui, alias Abed Siháde, akit valamiért nem érdekelnek a valóban küszöbön álló feladatok, így a lakosság alapvető élelmiszerekkel való ellátása, az írástudatlanság leküzdése, települések százain az alapvető szanitáris viszonyok megteremtése, és még sorolhatnánk – ellenben mindenáron hi-tech országnak akar nekimenni, amely pedig már bebizonyította, mekkora vereséget képes rá mérni.

Ha Jordánia és Szíria GDP-jét összeadjuk, a 2011-es „utolsó békeévben” jóindulattal tizenkétezer dollárt kapunk fejenként (persze ez átlag, a pénz javát a két rendszer elkölti a saját fenntartására, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, egészségügyre, munkahelyteremtésre, infrastruktúrára semmi nem marad). Ez a 27 ezres izraeli GDP-nek kevesebb, mint a fele. Még árulkodóbb a kép, ha a nominál GDP-t vesszük alapul, ami a zsidó államban 2011-ben 242,900 és 243,654 millió dollár között alakult (A Wiki négyféle listát hoz [ENSZ, Világbank, IMF és CIA], eszerint Izrael a 40, 41, 38., illetve 40. helyet foglalja el a világranglistán – azon a listán, ami a népességet nem veszi figyelembe). Jordániát a 89-114. helyen, Szíriát a 65-115. találjuk - összesen kb. 92 ezer millió dollárral, a zsidó nominál GDP bő két és félszeresen veri a szíriai-jordániai egyesített GDP-t, s ha ezt a statisztikát még súlyozzuk a felhasználás hatékonyságával, a versenytársakat a világ nagy felvevő központjaihoz fűző kereskedelmi volumenével, valamint az arab statisztika közismerten meseszerű elemeivel, akkor még a háromszoros fölény sem tűnik lehetetlennek.

Ez az állás Izrael és északkeleti szomszédsága között – gazdaságilag. A katonai potenciál részletezésére, gondolom, nem sok olvasó szorul rá, a rend kedvéért azonban iktassuk ide, hogy Izrael a GDP-je hat és fél százalékát (fejenként 1882 dollárt), azaz 15 milliárd dollárnál többet áldoz védelmi kiadásokra – egyharmadát annak, mint Szaúd-Arábia, de kétszer annyit, mint Irán, s ezzel a 17. legtöbbet költő ország a világon, ami a hadikiadásokat illeti. Szíria soványka GDP-je négy százalékát áldozza be, ami az ő roggyant gazdasága esetében gyakorlatilag trockista hadikommunizmust jelent, de ezzel is csak 2,2 milliárd dollárt képes háborús célokra költeni, és ebben már benne van az az összeg is, amit az erős emberek a hadseregben ellopnak. Jordánia még Szíriánál is jobban megerőltetni magát, a büdzsé több mint hat százaléka jut a seregnek, ám a korrupció, az alacsony hatékonyság itt is óriási probléma, így Jordánia a maga 1,3 milliárdos éves hadikiadásával sehol nincs. Ketten együtt 3,5 milliárd dollárt képesek az izraeliek 15 milliárdjával szembeállítani – persze ugyanolyan szintű fegyverzethez nem képesek hozzájutni; élőerő-veszteségük egy esetleges összecsapás esetén az izraeli emberveszteségek sokszorosára rúgna.

Abed Siháde, aki egy öngyilkosságot elkövetett dzsihádista ammani temetésén tüzelte a gyásznépet, nyilván tisztában van ezekkel az adatokkal, sokkal jobban, mint mi, és azt is pontosan tudnia kell, milyen eredményt hoztak a legutóbbi erőpróbák. De hiába: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart”, mondta Siháde, hozzátéve: „Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik.”

A szónok ígéretet tett arra is, hogy „a miénk lesz Damaszkusz, azután indulunk Tel-Avivba… Tudomásunk szerint Palesztina a folyótól a tengerig, Rafahtól a-Nakuráig terjed. Nem nyugszunk, míg fel nem szabadul Palesztina maradéka is.”

Siháde tetszését a jelek szerint nem nyerte el az Egyesült Államok azon döntése, amellyel terrorszervezetté nyilvánította az Asszad-rendszer megdöntése ellen harcoló Dzsabhát al-Nuszra felkelő csoportot. Szerinte a banda tagjai hősök, akiket Allah megáld, Amerika pedig „a világ minden terrorjának ősanyja”, mert nem csak a zsidók, de Asszad mellett is kiáll – legalábbis a szónok szerint.