Oldalak

2012. december 23., vasárnap

Mit hoz Ahmedinedzsádnak a Jézuska?

Jóllehet az óesztendőben minden egyes nap nukleáris eszkalációval fenyegető iráni atomfegyverkezést nem követték izraeli retorziók, Irán a lehető legrosszabb körülmények között zárja az óévet. Az ENSZ és az Egyesült Államok korábbi szankcióihoz idén, fokozatosan bár, de végül valamennyi uniós tagállam csatlakozott, és immár senki nem vásárol iráni olajat, amit világszerte negyed-ötödönáron vesztegetnek, feketén, vagy barterben, közvetítők által próbálnak elsózni. Súlyosan érinti Iránt, hogy a napokban az Európai Unió újabb gazdasági-pénzügyi retorziókat alkalmaz vele szemben. Ha Ahmedinedzsád valamiért azt gondolta, Európa „puhább”, mint Amerika, és a Merkel-Hollande-Cameron trió kevésbé hajthatatlan Barack Obamánál, tévedett. Brüsszel összerántotta magát.

Kétségtelen, hogy az emberi történelem folyamán sokszor, sokan értelmezték a civilizációt a gyengeség jeleként, és azzal sem vitatkozhatunk, hogy a pokolba vezető út megannyiszor jó szándékkal van kikövezve. Utóbbira klasszikus példa volt Neville Chamberlain brit miniszterelnök, aki annak idején úgy vélte, papírdarabokkal és odavetett falatokkal ki lehet elégíteni a mindig más formában feltámadó fenevad megveszekedett étvágyát – a tehetetlenségre pedig az Európai Unió mutatott iskolapéldát, amely a balkáni háború idején képtelen volt a százezrek és milliók halálát követelő délszláv háborúban a feleket idejekorán szétválasztani, holott a vérontásból csak kára származott erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Milosevics maradék Jugoszláviájának karmait végül az Egyesült Államoknak kellett egyenként lefeszegetnie Koszovóról, miközben az európai hatalmak sajtója halálosan komoly vitát folytatott arról, szabad-e német katonának elsütnie a fegyverét. Ha az euroatlanti civilizációt védi, kötelessége, az Isten szerelmére!

E fázison ma már szerencsére túl vagyunk, a német katona ott van, ahol lennie kell és elsüti a fegyverét, például Afganisztánban, az Európai Unió magva és motorja pedig, jóllehet ezt nem sokan hittük volna a hitelválság évei alatt, megacélozódva kezd kijönni a krízisből, vezető politikusai pedig átgondolják az eddig elkövetett hibákat. Rájönnek szép lassan: az nem működik, hogy a perifériaállamocskák, amelyeket fel sem lett volna szabad venni az Európai Unióba, a központi, pénzt csináló országok adófizetőinek vérét szívják, miközben középkori elveken alapuló, pazarló államgépezetük minden nem célzott segítséget szétlop és népszerűség-hajhászásra használ fel. Rájönnek, hogy valódi uniót kell csinálni, Európai Egyesült Államokat, de csak azokkal, akikkel lehet és érdemes, a korszellemet megérteni képtelen hulladékországok pedig ebből szépen kimaradnak, és ha nagyon nagy lesz a baj, hát majd adományként szétosztják köztük a tehenet sohasem látott, porból felvizezett tartós „tejet”. Éhen senki nem hal. Az Unión kívül is van élet.


Egyáltalán nem csoda, hogy Orbán Viktor egy-két éve még azt gondolta, simán és minden következmény nélkül packázni lehet ezzel a tehetetlen, aktatologató óriással, amit Európai Uniónak nevezünk; nem gondolt arra, hogy ez a monstrum egy nap még összeszedi magát, és minden bizonnyal sokan mások is így gondolták, Afrikában és Ázsiában. Valószínűleg Ahmedinedzsád sem lehetett a kivétel, akinek a napokban bazi nagy csomagot kézbesít Jézuska.

Ma, vasárnap léptek életbe az iráni iszlámnáci rezsim elleni eddigi legszigorúbb európai szankciók, melyek célja, miként az eddigieké is, az, hogy Teheránt az atomfegyverkezéstől eltántorítsa. Az intézkedésekről még októberben állapodtak meg, a kihirdetés viszont ma történt meg az EU hivatalos lapjában.

Az Unió soha még ilyen durva szankciókat nem hozott – sőt, épp az volt a probléma, hogy az angolszász szankciók hatását részben sokszor ellensúlyozta a német és a francia vonal, valamint az, hogy egy sor dél-európai ország Iránból szerezte be teljes nyersolaj-szükségletét. Ez utóbbinak már július óta vége – Irán hiába fenyegetőzött a Hormuzi-szoros eltorlaszolásával, az árak elszabadulásával, olajhiánnyal s apokalipszissal. Motorcsónakjaival nem kísérelte meg, hogy anyahajókkal szálljon szembe, az olajárak nem szabadultak el, a termelést Szaúd-Arábia könnyedén pótolta, az apokalipszis pedig érdeklődés hiányában elmaradt.

Az Unió persze most is a békecsinálási rögeszméből indul ki – a szankciók fő célja az, hogy hátha azok tudatában Izrael nem támadja meg Iránt, amelyet mindenáron engedelmességre akarnak szorítani nukleáris téren. Az új európai intézkedések a pénzügyi tranzakciókra, az Iránnak szállítandó acélra, hajózási felszerelésre,valamint a másik nagy energiahordozó, az iráni gáz betiltására terjednek ki.

Az EU nem zárkózik el a tárgyalásoktól, amelyek akár már januárban folytatódhatnának, Teherán azonban október óta egy hanggal sem jelezte, hogy tárgyalóasztalhoz kívánna ülni –pedig most huszonhét állam meglehetősen markáns pálfordulásáról van szó. Az uniós szankcióktól korábban sohasem kellett úgy tartania Iránnak, mint az amerikaiaktól, amelyekkel maga rombolt le annak idején minden kapcsolatot, pusztán ideológiai okokból. Európával, különösen annak nagyhatalmaival, mindig is mézesmázosan viselkedtek, nehogy a számukra létfontosságú kereskedelmet valamivel megzavarják. Ennek az idilli állapotnak lett most vége. Az EU, ha ütött is, kesztyűs kézzel tette, és próbált ügyelni arra, hogy a szankció közvetlen célpontja lehetőség szerint ne az átlagember legyen. Mostantól fogva ez sem szempont.

Az új európai szankciók különösen szerteágazóak a gázüzletág viszonylatában, Irán ugyanis korábban mindenféle sumáksággal próbálta kijátszani az olajembargót; az uniós jogászok mostani megfogalmazásai gondoskodnak arról, hogy semmilyen kiskapun át ne szivároghasson be az iráni gáz. Nem csak az adásvétel, de a barter és a kölcsön is meg van tiltva.

A pénzügyi tranzakciók közül tételesen felsorolják azokat, amelyeket humanitárius okokból még nem tiltottak be, így élelmiszer, gyógyszer, gyógyászati segédeszköz továbbra is exportálható Iránba.

2012. december 19., szerda

Izraeli arabok – I. rész


Ma nyújtották be a vádindítványt a 18 éves Mohamed Máfárdzsi, a Felhőoszlop hadművelet idején egy tel-avivi buszt felrobbantó terrorista ellen. Máfárdzsi a 18. születésnapja után tíz nappal helyezett el bombát a 142-es buszon, majd leszállt. A szerkezet később fel is robbant, huszonnégyen sebesültek meg.

Máfárdzsiról azóta kiderült, hogy a ramallai Bir Zeit egyetemre járt, eközben egy rokonánál lakott a gázai Bét Lákijában és Izraelben – az egyik modiini McDonald’sban – dolgozott, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. A hazafiasság azonban buzgott benne, és egy nap, amikor egy nyugati parti zöldségesnél vásárolt, elkottyantotta, mennyivel szívesebben harcolna inkább a Hamasz soraiban az Övezetben.


A vádlott (balra) a bíróságon. Tanulhatott, dolgozhatott, mégis inkább robbantott

A kofa – a terrorszervezet beszervezett tagja – arra kérte, később jöjjön vissza, és amikor Máfárdzsi megjelent, előadta neki a buszrobbantás tervét, mondván, így bosszulják meg az Izrael által néhány nappal korábban kilőtt tömeggyilkos dúvadat, Ahmed Dzsábárit, a Hamasz katonai parancsnokát.

A merénylet napján izraeli munkaadója szokás szerint elment a fiatalemberért a határátkelőhöz. Máfárdzsi várta, s már nála volt a pokolgép – nem sokkal korábban kapta meg a használati utasítással együtt. Mielőtt Modiinba értek volna, Máfárdzsi telefonja megszólalt. A fiú elsírta magát, közölte a munkáltatójával, hogy a mamája nagyon beteg, és legyen szíves, tegye ki a Silát útkereszteződésnél, mert azonnal látnia kell. A főnök mi mást tehetett volna: kitette. A merénylő a 111-es buszra szállt, ami bevitte Tel-Avivba.


A 142-es a Saul Hamelechen. Szabadon járt-kelt a gázai fiatalember

A nagyvárosba érve többszöri átszállással jutott el a Bát Jámba tartó 142-esre; a bombát a Ramat Gan-i gyémánttőzsdénél dugta a harmadik ülés alá a jobboldalon, majd leszállt és felhívta a megbízóját. A busz a Saul királyról, illetve Henrietta Szoldról elnevezett utcák sarkán robbant fel. Máfárdzsi visszavonatozott Modiinba, bement a munkahelyére és elnézést kért.

A történet nyomán több kérdésnek is fel kell merülnie azokban, akik szent meggyőződése szerint Izrael apartheid állam, amely koncentrációs táborokban és sokméteres falak mögött gettósítva tartja a rab palesztin nemzetet.

A történet mellett figyelemre méltó filmfelvétel járta be az internetet; kimondottan azzal a céllal készült, hogy Izraelt és a zsidóságot lejárassa. Nem sikerült, ellenben a vágatlan változat rámutat Pallywood valódi arcára – arra, hogyan készülnek az izraeli katonák és határrendőrök, illetve a palesztin rendbontók közötti „összecsapásokról” forgatott vágóképek.

Arról, miként szállnak szembe a szabadságharcos palesztin gyermekek a cionista szörnnyel, itt nézheti meg a felvételt, aki még nem látta.

A palesztin „tájékoztatási” módszerekről kitűnő magyar feliratos összefoglalót  készített annak idején  a sajnos régóta csak álló Napi Dzsihád; érdemes itt végignézni azt a dokumentumfilmet, amiből kiderül, miként hazudik, hamisít és gyárt hírt a semmiből az arabság nemzetközi segélyeken működtetett goebbelsi gépezete – és arról is következtetéseket vonhatunk le, hogy a nyugati hírügynökségek, televíziók miért nyalják be ezeket a kamu tudósításokat csont nélkül. Azért, mert akkor le kéne vonni a következtetést, hogy az 1967 után kitalált palesztin népnek nem csak a múltja áll teljes  mértékben hazugságokból,  hanem a jelene is; azért, mert ebből már az következne, hogy nem néppel van dolgunk, hanem hazug, garázda csőcselékkel, az meg nem lenne PC.

Tőlünk viszont távol áll, hogy ilyesmit gondoljunk, épp ezért érdemesnek tartjuk néhány elnagyolt vonással bemutatni  a valódi izraeli arabot – az embert, aki egyáltalán nem azzal tölti mindennapjait, hogy minél többet konfrontálódjon egyenruhásokkal, hanem bármily döbbenetes is, reggel felkel, munkába megy, igyekszik ellátni a családját, autót vezet, tévét néz, egyszóval éli az életét – tegyük hozzá:  valamennyi arab nép közül a legmagasabb nívón, ha a mesterséges olaj-életszínvonalat nem számítjuk.


Jó is a tel-avivi tengerparton lazítani

Másfélmillió emberről van szó, akik izraeliek, de arabok. Ez Izrael lakosságának a húsz százaléka. A legtöbben Jeruzsálemben laknak, de szép számmal élnek arabok Tel-Avivban, Haifán, Akkón, Ráháton, Názáretben, Umm el-Fáchemben és másutt is. Lexikonszócikkek szerint nyelvük a „palesztin arab”, ami azt sugallja, mintha létezne egyfajta, csak a „palesztinokra” jellemző arab nyelvjárás – ami persze már a ködképzés része; az izraeli arab hajszálra úgy beszél, mint a jordániai arab, a libanoni arab vagy a szíriai arab. Arabul – mindenféle dialektus nélkül. A „palesztinokat” csak az különbözteti meg legfeljebb, hogy anyanyelvi szinten bírják a hébert is. Ez a két nyelv egyébként egyenrangú és hivatalos Izraelben. (Az angol és az orosz – nem.)

Közkeletű tévedés még jobb sorsra érdemes könyvekben is,hogy az izraeli arabokat alapvetően kereszténynek és drúznak tartják, holott e két vallás aránya nem éri el körükben a 10 %-ot, és a keresztények aránya csökken. A szunnita muzulmánoké jó 80 %.

Közkeletű hazugság annak hangoztatása, hogy Izrael ezekkel az emberekkel szemben valamiféle „apartheidet” tartana fenn, csorbítaná emberi jogaikat, „fajüldözést” érvényesítene velük szemben. Vannak, akik „csak” tévednek, illetve keverik az izraeli arabságot a nem Izrael területén élő, izraeli állampolgársággal és az azzal járó jogokkal természetesen nem rendelkező gázai és nyugati parti arabokkal, akiknek a zöme már egyáltalán nem él semmilyen zsidó fennhatóság alatt.

Gyakorta elhangzó érv, hogy vannak izraeli arabok, akik nem állampolgárok. Ez igaz, vannak ilyenek, főként Jeruzsálemben, akiknek Izrael a város 1967. évi egységesítése után nagyvonalúan izraeli állampolgárságot ajánlott fel – ezt azonban sokan visszautasították. Zömében nem maguktól, hanem kényszer hatására: az 1967-tel kezdődő palesztin-arab terror halállal fenyegette azokat, akik az állampolgárság felvételével „elárulják a palesztin ügyet”, így ezek az emberek állandó lakosok lehettek csak. Igaz, ez a státusz is lehetőséget nyújt arra, hogy a helyhatóságokban választók és választhatók lehessenek. Igen: a törvényhozási választásokba valóban nem szólhatnak bele, mivel ők nem állampolgárok, és azért nem lettek azok, mert visszautasították az izraeli állampolgárság felvételét.

Mint az eddigiekből is láthattuk: politikai jelentősége van annak, hogy valaki izraeli arabnak vagy palesztinnak, izraeli palesztinnak, 1948-as palesztinnak, palesztinai arabnak vagy Izraelben élő palesztinnak nevezi magát. Az éremnek persze van egy igen érdekes oldala – az izraeli arab polgárságnak az a része, amely kikéri magának, hogy őt palesztinnak nevezzék. Ők izraelieknek tartják magukat. Vallásilag általában keresztények. Minden tekintetben kisebbséget képviselnek – a józan kisebbséget, tegyük mindjárt hozzá.

Az izraeli arabok tekintélyes hányada mindjárt az ország 1948-as kikiáltásakor kisebbségbe került, főként azért, mert az újjáalakított zsidó állam területét több százezer arab hagyta el. Különféle számok vannak forgalomban – a palesztin propaganda természetesen milliókról tud. A milliókkal való dobálózás abban az esetben jogos, ha elismerjük: a menekültstátusz öröklődhet. Ez persze jogi abszurdum; képzeljük csak el, ha egy huszonöt éves házaspár 1956-ban elmenekül Budapestről az orosz tankok elől, és Ausztriában letelepül, de mindvégig menekült marad, sőt, nemcsak ő, de fiai, majd unokái is menekültként születnek és nőnek fel, majd halnak meg, miközben újabb menekülteket nemzenek. A nemzetközi jog nem ismeri el a menekültstátusz öröklődését. Kivéve, ha a menekült palesztin.

Ez a magyarázat a ma már egyes becslések szerint négy és félmillió palesztin menekült létszámára, akik egy része – ad absurdum – a mai napig menekültstátuszt élvez Gázában, ahol hét éve a saját vérei vannak hatalmon (de említhetnénk a Nyugati Partot is, ahol a mai napig komplett városok futnak „menekülttábor” címszó alatt, miközben a hely már évek óta a Palesztin Hatóság uralma alatt áll). Magától értetődik, hogy egy ekkora tömegnek külön menekültügyi bürokrácia is jár. Ezért van az, hogy palesztin menekültügyekben nem az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) a felelős, hanem külön szerv, a Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő Hivatala a Közel-Keleten (UNWRA). Ha Ruandában, Közép-Ázsiában vagy a világ más forrpontján földönfutóvá válik több százezer ember, a UNHCR égisze alá kerülnek. A palesztin menekülteket és leszármazottaikat  az UNWRA látja el. Az ENSZ durván megsérti ezzel saját emberjogi alapokmányát, mivel nem lenne szabad különbséget tenni menekült és menekült között. Nem beszélve arról, hogy egy palesztin „menekültre” jutó összeg átlagosan nyolcszor-tízszer akkora, mint a nem palesztinokra jutó összeg.


Arabok tesznek részvétlátogatást Gilád Sálit családjánál - ekkor még nem lehetett tudni, hogy a katona él-e egyáltalán

Valójában nem érte el az egymillió főt az 1948. évi Erec Jiszráél-i arab összlakosság száma sem; ezeknek az embereknek a nyolcvan százaléka távozott, de közel sem mindenki a háborús cselekmények vagy pláne amiatt, hogy a zsidók elűzték őket. Voltak ilyen helyek – a legnagyobbak: Lod és Ramle – ahonnan csakugyan kikergette az arab lakosságot a korábbi terrortámadásokon feldühödött Hagana, az Ecel vagy a Lechi, és olyanok is – Haifa, Akkó –, ahol maga a zsidó lakosság tartotta vissza az arabokat a költözéstől. A népvándorlást azonban alapvetően az ENSZ 1947. évi felosztási határozatát el nem ismerő, az egynapos Izraelt megtámadó arab államok hiszterizáló rádióadásai váltották ki, amelyek folyamatosan arra szólították fel az embereket: meneküljenek, és majd visszatérhetnek földjükre, ha a hős arab seregek felszabadították azt a cionista megszállók rémuralma alól. Aki ezekre az adásokra hallgatott – pórul járt, a hős arab seregek pedig átlag tízévente megkapták a magukét a cionista megszállóktól.

A környező arab államok – amelyek nem egy palesztin állam megteremtésére, hanem területe minél nagyobb darabjának megkaparintására és bekebelezésére törtek – nem kívántak palesztin államot létrehozni. Jordánia ezt minden további nélkül megtehette volna a Nyugati Parton, amely az ő megszállása alatt volt 1948 és 1967 között, de nem tette meg, palesztin „ügy” pedig, milyen érdekes, ebben az időszakban nem létezett, miként a palesztin nép fogalmát sem ismerték. Ugyancsak létrehozhatta volna a palesztin államot Egyiptom, amely 1948 és 1956, utána 1957 és 1967 között ellenőrizte a Gázai-övezetet. Nemhogy megkezdték volna itt az államiság kiépítését, de Nasszer elnök egy tollvonással 1959-ben megszüntette az Arab Liga java része által elismert palesztin bábkormányt, amely még a királyi Egyiptom fennhatósága alatt jött létre, amikor nyilvánvaló volt, hogy a zsidók megnyerték a Függetlenségi Háborút.

Az arab hatalmak valószínűleg soha nem engedték volna visszatelepülni a palesztin-arab menekülteket, akkor sem, ha a zsidó állam 1948-ban történetesen összeomlik az összesített egyiptomi-transzjordán-szaúdi-libanoni-szíriai-iraki csapás alatt. Csakhogy nem omlott össze, a távozók helyét pedig azon nyomban elfoglalták mások. Valódi menekültek, akiket valóban fajüldöző törvényekkel fosztottak ki szülőhazájukban, majd rúgtak onnan ki koldusbottal a kezükben: az arab országokból elüldözött zsidók.


Izraeli arab lányok tüntetnek elítélt terroristák mellett Jeruzsálemben, a Legfelsőbb Bíróság épületénél

Az arabok közül mintegy 150-160 ezren maradtak az újjáalakult zsidó államban. Ők jártak jól – bár biztos, hogy akkor, 1948-ban nem láthatták előre, hogy az elkövetkezendő hatvan-hetven évben ők lesznek az egész közel-keleti és észak-afrikai térségben az egyedüli arabok, akiknek emberi jogok jutnak osztályrészül, az egyedüliek, akik polgári jogokat gyakorolnak, választók és választhatók, az egyedüliek, akik szabadon élhetnek a gyülekezési, a szólás- és a vallásszabadsággal.

Azok, akik a „megszállókat” választották, és maradtak.

De vajon valóban egyenjogúak ezek az emberek? Jogaikat nem csak papíron biztosítják? Az önmagában mit sem ér, hiszen valamennyi kommunista ország alkotmánya szavatolta ezeket a jogokat, csak épp az alkotmányt nem tartotta be senki, és mindenki tudta, mit érnek ezek a jogok. Magyarországon Orbán Viktor még ennél is nagyobb bűvészmutatványt hajtott végre, amikor a demokrácia glaszékesztyűjét egyszerűen kifordította a diktatúra vaskesztyűjére, alkotmányosan számolva fel az alkotmányosságot és jogszerűen iktatva ki a jogállamot, miközben gyakorlatilag semmire nem lehetett ráfogni, hogy jogi értelemben diktatórikus lett volna. Meddig tartana akkor a zsidó finesznek úgy megfosztani a jogaiktól szegény palesztinokat, hogy belekötni ne lehessen?

Már említettük azokat a főként jeruzsálemi lakosokat, akik – saját terroristáik nyomására – nem lettek állampolgárok. 1948-ban képződött még egy réteg: voltak arabok, akik elmenekültek szülőfalujukból, de nem elég messzire, így a háború végén továbbra is izraeli területen éltek, otthonukba visszatérni ellenben nem tudtak. Az angol nyelv, amely megalkotta a „displaced person” fogalmát, rájuk is talált kifejezést: ők lettek a „present absentees”, a jelen lévő hiányzók. Ők egyes esetekben azért nem térhettek haza, mert elhagyott otthonaikat időközben kisajátította a zsidó állam, amely – a nemzetközi joggal összhangban! – ezt tette valamennyi menekült esetében. A palesztinok egynegyede lett ilyen „present absentee”, hontalan egy új országban, így Száfúríja komplett lakossága, illetve két gálili falu, Kafr Birim és Ikrit lakosai. Az ő esetükben, ha nagyon akarjuk, felróható a minden fronton háborúban álló izraeli államnak, hogy nem tartotta kellő mértékben tiszteletben jogaikat.

Az „apartheid” vérvádjának másik eredője az, hogy Izrael a korai években, jóllehet az állampolgárságot megadta arabjainak, velük mint az állammal magától értetődően ellenséges tömeggel, ötödik hadoszloppal szemben statáriális intézkedéseket foganatosított. Utazási nehézségek, kijárási tilalmak, adminisztratív őrizetbe vételek és kitoloncolások keserítették az izraeli arabság életét egészen 1966-ig – bár érdemes megjegyeznünk, hogy olyan polgárjogi küzdelmet, mint ugyanebben a korszakban az amerikai feketéknek, az izraeli araboknak nem kellett vívniuk. Soha nem rendszeresítettek számukra külön vécét, várótermet, gettót, a tömegközlekedésben sem kellett a jármű bizonyos részein utazniuk – minden ezzel ellentétes híradás hazugság.

Izrael 1950-ben hozta meg az Eltávozottak Tulajdonának Törvényét: ez tette lehetővé, hogy állami kezelésbe vegyék a más országba kivándorlók földjét; 1953-ban pedig a Földszerzési Törvény született meg, amely azt tette lehetővé, hogy a kisajátított földek állami tulajdonba is átmenjenek.

Az állampolgárságot elfogadók részt vehettek a választásokon, s Izraelben olyan Kneszet, törvényhozás még nem állt fel, amelynek ne lettek volna arab tagjai, jóllehet nem mindig etnikailag arab pártok delegálták őket. Az első két izraeli arab parlamenti képviselő Ámin-Szálim Dzsárdzsórá (Názáreti Demokratikus Lista) és a kommunista párttag Taufík Toubí voltak.

Izraelben van arra lehetőség, hogy az állam létére veszélyt jelentő, ultraszélsőséges pártokat eltiltsák a választáson való részvételtől. Ilyen sorsra először arab csoportosulás jutott, amely 1965-ben Izrael felszámolásának programjával, Arab Szocialista Lista néven indult volna a választáson, ha a Központi Választási Bizottság hagyja. (Megjegyzendő: jóval később Méir Kahane rabbi pártját bélyegezték szélsőségesnek és tiltották el ugyanígy.)

1966-ban Izraelben véget ért a szükségállapot, amely több arab szomszédjánál a mai napig érvényben van. A diszkriminatív törvényeket felszámolták, ugyanakkor törvény mondta ki, hogy arab és zsidó polgár között nincs különbség. A teljes jogú polgárnak jogában áll szervezkedni is, amelyet Izrael – ha nem rendbontástól volt szó – önként vállaltan eltűrt. Arab polgármesterek és önkormányzati képviselők 1974-ben hozták létre érdekvédelmi bizottságukat, kimondottan abból a célból, hogy nyomást gyakoroljanak az izraeli kormányra. Izraeli arab politikusok erre az időszakra teszik a nagy áttörést, ekkor alakult ugyanis meg a Földvédelmi Bizottság a földek kisajátítása ellen – utóbbi ugyanis folyamat volt, ami messze nem zárult le a Függetlenségi Háború után, hanem még évtizedekig tartott –, és ekkor választották Názáret polgármesterének Taufík Ziád költőt (balra), a kommunista párt színeiben. 1976-ban erőszakos tiltakozás folyt a kisajátítások ellen; az izraeli biztonságiak hat izgatóval végeztek, az a nap – március 30. – azóta is a Föld Napja a palesztinok számára.

A kilencvenes évek nagy békefolyamata, Madrid, Oslo, Kairó idején nagyon sokan voltunk, akik hatalmas reményeket láttunk a kiegyezési kísérletben – ez kifejezésre jutott az arab állampolgárok részéről is abban, hogy 1999-ben 94%-uk voksolt Ehud Bárákra. Mint kiderült, hiába. Bárák mindent felajánlott 2000-ben Jasszer Arafatnak Camp Davidben, aki válaszul kirobbantotta a második intifádát.

(Folytatjuk)

2012. december 17., hétfő

Dániel leüli a nyolcvan napot, azután elhagyja az országot

Ma, csütörtökön, a Magyar Köztársaság végérvényesen és nyíltan rehabilitálta Horthy Miklóst. Azt a Horthy Miklóst, aki honfitársaink százezreinek haláláért felelős, aki egy igazságtalan, gyilkos háborúba sodorta hazánkat, és akinek a Somogy megyei Kereki községben éktelenkedik a faszobra, minden magyar közös szégyenére - írja Dániel Péter a Galamusban.

Ezt a szobrot én május 16-án vörösre festettem és táblát akasztottam a nyakába, amelyen ez a szöveg állt: „Tömeggyilkos, háborús bűnös.” Teljes joggal tettem, és büszkén vállaltam, hiszen milliónyi ártatlan mártírnak és áldozatnak szolgáltattam így igazságot. Nemcsak zsidó honfitársainknak. A Don-kanyar értelmetlen vágóhídjára küldött, keresztény magyar katonáknak, a bombázások során értelmetlenül elpusztult civileknek, nőknek és gyermekeknek vagy az ugyancsak megbélyegzett és halálba küldött roma identitású honfitársainknak. Minden MAGYARNAK, akiket Horthy elárult, meggyötört vagy a biztos halálba küldött.

A Siófoki Városi Bíróság korrekt, igazságos és történelmi jelentőségű, I. fokú ítéletében a tettemet „erkölcsileg pozitív és társadalmilag hasznos” figyelemfelhívásnak minősítette, és ezért velem szemben a legenyhébb büntetés kirovását is szükségtelennek ítélte. Az orbáni hatalom fura urainak azonban nem nyerte el tetszését a döntés, sőt Kónya István, a Magyar Kúria elnökhelyettese a sajtón keresztül is üzent a „független” bíróságnak, és gyakorlatilag az I. fokú ítélet súlyosbítását kérte. Sikerrel.


A Kaposvári Törvényszék ugyanis a mai, jogerős döntésével eleget tett a megrendelésnek, és jogerősen 200 ezer forint pénzbüntetés megfizetésére vagy 80 nap fogházbüntetésre ítélt. A mai tárgyaláson nem vettem részt, így tiltakozva a nyílt, politikai megrendelés, nyomásgyakorlás ellen, de a döntés nem lepett meg. Felháborított, elkeserített, de egyáltalán nem lepett meg.

A II. fokú bíróság törölte az I. fokú ítélet indoklásának azt a részét is, amely gyakorlatilag erkölcsi felmentést adott számomra. Számítottam erre is, bár ez fáj talán a legjobban ebben az ügyben. Hiszen ezzel a Magyar Köztársaság igazságszolgáltatása ismét felmentést ad az egykori bűnösöknek, gyilkosoknak. Horthynak és a bűnös Horthy-rendszer minden gátlástalan, antiszemita, nácibarát kiszolgálójának.

Horthy Miklós ezzel a mai, szégyenletes döntéssel újra történelmi hős, dicső államférfi lett Magyarországon. A turul-szobrok árnyékában, a betiltott, de mégis zavartalanul működő „új magyar gárda” bakancsainak csattogó, katonás zenéje és Nyirő újratemetése mellett. Jómagam pedig ma váltam végérvényesen másodrendű állampolgárrá, nemzetidegen zsidóvá. Hiszen ma Magyarországon jogos szobrot állítani annak, aki őseimet „faji”, vallási alapon megbélyegezte és a halálba küldte, de ugyanakkor bűncselekmény ez ellen tiltakozni. Legalábbis az orbáni diktatúra kiszolgálói szerint.

Néhány napja sárga csillaggal a mellemen tiltakoztam ezek ellen a szörnyűségek ellen. Akkor önként, büszkén tűztem ki a sárga csillagot. Ma, ezzel az ítélettel a nyíltan fasizálódó orbáni hatalom bélyegzett meg, minden zsidó és roma identitású honfitársammal egyetemben. Ma az orbáni hatalom fura, árpádsávos urai tűztek rám sárga csillagot. Ma halt meg a lelkem utolsó magyar szeglete is. A fogházbüntetést letöltöm, és azután elhagyom Magyarországot, mert nem vagyok hajlandó és nem is tudnék másodrendű állampolgárként, a Horthy-szobrok gyalázatos árnyékában élni.

De nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan, mind nyíltabban fasizálódó, tekintélyelvű diktatúrában sem élni, amely példaképei közé emeli a tömeggyilkos, náci-csatlós Horthyt, a fasiszta Wass Albertet vagy a nyilasbarát Nyirőt és a 44-es állapotokat hozza vissza, nemcsak a Kossuth téren... Végezetül pedig nem vagyok hajlandó és nem is tudnék egy olyan társadalomban élni, amelyik mindezt cinkosan, némán, közönyösen vagy gyáván tűri.

A Miért Cion hozzáfűzi: kíváncsian várjuk, valóban sor kerülhet-e 2013 Magyarországán arra, hogy börtönbe kerüljön egy ember azért, mert leöntötte a többszörös hazaáruló, az ország kétharmadáról Trianonban egy tollvonással lemondó, román segédlettel államcsínyt elkövető és Budapestre besunnyogó, a parlamentet terrorizáló, uralkodóját megpuccsoló, frankhamisító, újságírók meggyilkolását elrendelő, magyarul akcentussal beszélő, Hitlernek tövig benyaló, fajüldöző törvényeket helybenhagyó, zsidódeportáló, Magyarországot a németeknek és az ostromló bolsevistáknak odadobó, a saját fajtáját a Don kanyarban veszejtő, Szálasit „nemzetvezetővé” kinevező, tetovált antiszemita szarházi, Horthy Miklós, a címzetes segg- és faszfej szobrát, akinek Szálasi mellett lett volna a helye a bitón.


Tüszköl a szalafista bolha


„Előbb Damaszkuszt vesszük be, azután Tel-Avivot”

Többé-kevésbé eldőlt, hogy terrorállam helyén terrorállam fog létesülni, amennyiben Szíriának sikerül megőriznie területi integritását vagy annak számottevő hányadát. Aki eddig nem értette, most nagyjából megértheti, miért nem törte a Nyugat a keze-lábát Básár Asszad rendszerének kitakarításával.


Abed Sihádea: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart. Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik”

Szíria sok évtizeden át félelmetes katonai erőt képviselt kifelé a folyamatos szovjet támogatásnak köszönhetően. Ez az erő a deklarált nacionalista célok eléréséhez (Izrael eltörlése, Libanon bekebelezése, végső soron a Ciprust is magában foglaló Nagy-Szíria létrehozása) nevetségesen kevésnek minősült, legfeljebb ahhoz volt elég, hogy az ENSZ határozataival szembeszegülve évtizedeken át megszállva tartsa Libanon északi részét, fenyegető árnyékot vessen a sokkal gyengébb, több alkalommal provokált Jordániára, és észak-koreai kegyetlenséggel nyomja el mindazokat, akik a lakosság kisebbségéhez tartozó alaviták (a síiták szíriai megfelelői) rémuralma ellen akár csak pisszenni mert.

A most lezajlott globális hitelválság nyomán keresztút elé került a világ valamennyi országa, és kiderült: rendkívül súlyos árat fognak fizetni mindazok, akik vallási, ideológiai, történelmi, kényelmi vagy uram bocsá’ genetikai okokból nem hajlandók magukra venni a modernizálódás sokszor dicsért és sokszor pokolra kívánt igáját vagy áldását. A történelem malmai gyorsan őröltek. 1985-ben még be lehetett állni egyik vagy másik szekértáborba. A világrendszer egypólusúvá válásával azonban röpke húsz év után csak két út maradt: azoké, akik még ötven év után is létezni fognak és azoké, akiket elnyel saját (un)ortodoxiájuk.

A sajtó által – soha rosszabb kifejezést! – arab tavasznak nevezett éhséglázadás-sorozat oka az, hogy az arab világ nemhogy a huszonegyedik, de egyes területeken még a tizennyolcadik század kihívásaira sem tudott még csak részleges választ sem adni, függetlenül attól, hogy abszolút monarchiáról (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein), felvilágosult monarchiáról (Jordánia, Marokkó), prezidenciális diktatúráról (Tunézia, Egyiptom, Szíria), bátortalan demokratikus lépésekkel a maga lábán (Algéria) vagy komoly külső segítséggel (Irak) próbálkozó országról, iszlamista terror-rendszerről (Gáza, Szudán) vagy afelé tartó anarchiáról (Libanon, Szomália) beszélünk, és az is mindegy, van olaj, vagy nincs. A népoktatás elterjesztése: tizennyolcadik századi kihívás. A rabszolgaság eltörlése és népegészségügy kiterjesztése: tizenkilencedik századi. A nők egyenjogúsításáé és a funkcionális analfabétizmus felszámolásáé: legkésőbb a huszadik század közepe. Az arab világ e feladatok egyikét sem volt képes megoldani.

Nagyjából ezek a nemes feladványok állnak majd a Szíriát hamarosan átvevő új hatalom előtt. Nehéz célok, amelyek láttán el kéne némulni; örökség, aminek felmérésekor illene magukba szállni és alázatot tanúsítani – nem a külvilággal, hanem önmagukkal és a feladattal szemben –, és akkor talán megindulna valami. Egyelőre azonban visszafelé forog a történelem kereke, és a „felszabadult” országrészekben előkerül a rabság jelképe, a beöltözött nő.

Asszad rendszere – miként az apjáé – nem hangsúlyozta túl a vallás szerepét, köszönhetően a Szovjetunió sok évtizedes befolyásának és a súlyos tervutasításos rendszernek, aminek következtében nem egy kenyérlázadást vertek már le a biztonságiak, a mostaninál akár brutálisabban is. Úgy tűnik, Szíria hamarosan átesik a ló túloldalára, és – hála Irán tevékenységének, valamint annak, hogy a Nyugat, ha nem épp ölbe tett kézzel nézte a történteket, épp azokat fegyverezte fel, akik a vesztére törnek.

A szíriai lázadóknak persze van annyi eszük, hogy valós célkitűzéseiket elhallgassák, de ha ők nem verik nagydobra, megteszik azt helyettük más szélsőségesek. Legutóbb a jordániai szalafista mozgalom radikális első embere figyelmeztetett: ha Szíriában végeztek, irány Izrael.

Vajon miért akad mindig olyan, magát felelősnek tartó arab vezető, mint Abu Muhammad al-Tahaui, alias Abed Siháde, akit valamiért nem érdekelnek a valóban küszöbön álló feladatok, így a lakosság alapvető élelmiszerekkel való ellátása, az írástudatlanság leküzdése, települések százain az alapvető szanitáris viszonyok megteremtése, és még sorolhatnánk – ellenben mindenáron hi-tech országnak akar nekimenni, amely pedig már bebizonyította, mekkora vereséget képes rá mérni.

Ha Jordánia és Szíria GDP-jét összeadjuk, a 2011-es „utolsó békeévben” jóindulattal tizenkétezer dollárt kapunk fejenként (persze ez átlag, a pénz javát a két rendszer elkölti a saját fenntartására, kutatás-fejlesztésre, oktatásra, egészségügyre, munkahelyteremtésre, infrastruktúrára semmi nem marad). Ez a 27 ezres izraeli GDP-nek kevesebb, mint a fele. Még árulkodóbb a kép, ha a nominál GDP-t vesszük alapul, ami a zsidó államban 2011-ben 242,900 és 243,654 millió dollár között alakult (A Wiki négyféle listát hoz [ENSZ, Világbank, IMF és CIA], eszerint Izrael a 40, 41, 38., illetve 40. helyet foglalja el a világranglistán – azon a listán, ami a népességet nem veszi figyelembe). Jordániát a 89-114. helyen, Szíriát a 65-115. találjuk - összesen kb. 92 ezer millió dollárral, a zsidó nominál GDP bő két és félszeresen veri a szíriai-jordániai egyesített GDP-t, s ha ezt a statisztikát még súlyozzuk a felhasználás hatékonyságával, a versenytársakat a világ nagy felvevő központjaihoz fűző kereskedelmi volumenével, valamint az arab statisztika közismerten meseszerű elemeivel, akkor még a háromszoros fölény sem tűnik lehetetlennek.

Ez az állás Izrael és északkeleti szomszédsága között – gazdaságilag. A katonai potenciál részletezésére, gondolom, nem sok olvasó szorul rá, a rend kedvéért azonban iktassuk ide, hogy Izrael a GDP-je hat és fél százalékát (fejenként 1882 dollárt), azaz 15 milliárd dollárnál többet áldoz védelmi kiadásokra – egyharmadát annak, mint Szaúd-Arábia, de kétszer annyit, mint Irán, s ezzel a 17. legtöbbet költő ország a világon, ami a hadikiadásokat illeti. Szíria soványka GDP-je négy százalékát áldozza be, ami az ő roggyant gazdasága esetében gyakorlatilag trockista hadikommunizmust jelent, de ezzel is csak 2,2 milliárd dollárt képes háborús célokra költeni, és ebben már benne van az az összeg is, amit az erős emberek a hadseregben ellopnak. Jordánia még Szíriánál is jobban megerőltetni magát, a büdzsé több mint hat százaléka jut a seregnek, ám a korrupció, az alacsony hatékonyság itt is óriási probléma, így Jordánia a maga 1,3 milliárdos éves hadikiadásával sehol nincs. Ketten együtt 3,5 milliárd dollárt képesek az izraeliek 15 milliárdjával szembeállítani – persze ugyanolyan szintű fegyverzethez nem képesek hozzájutni; élőerő-veszteségük egy esetleges összecsapás esetén az izraeli emberveszteségek sokszorosára rúgna.

Abed Siháde, aki egy öngyilkosságot elkövetett dzsihádista ammani temetésén tüzelte a gyásznépet, nyilván tisztában van ezekkel az adatokkal, sokkal jobban, mint mi, és azt is pontosan tudnia kell, milyen eredményt hoztak a legutóbbi erőpróbák. De hiába: „Azt mondjuk Binjamin Netanjáhunak, a miniszterelnöknek, álljon készen. Mohamed próféta hadserege felé tart”, mondta Siháde, hozzátéve: „Azok, akik robbaanóanyagot hordoznak magukon Szíriában, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban, Allah akaratával megtalálnak benneteket. A következő harc köztük és köztetek zajlik.”

A szónok ígéretet tett arra is, hogy „a miénk lesz Damaszkusz, azután indulunk Tel-Avivba… Tudomásunk szerint Palesztina a folyótól a tengerig, Rafahtól a-Nakuráig terjed. Nem nyugszunk, míg fel nem szabadul Palesztina maradéka is.”

Siháde tetszését a jelek szerint nem nyerte el az Egyesült Államok azon döntése, amellyel terrorszervezetté nyilvánította az Asszad-rendszer megdöntése ellen harcoló Dzsabhát al-Nuszra felkelő csoportot. Szerinte a banda tagjai hősök, akiket Allah megáld, Amerika pedig „a világ minden terrorjának ősanyja”, mert nem csak a zsidók, de Asszad mellett is kiáll – legalábbis a szónok szerint.

2012. december 6., csütörtök

Fél évtized


Lassan, de biztosan haladunk a százezres megtekintettség felé. Egy komoly, nagy szájt persze naponta produkál ekkora látogatottságot, a minőségi rétegszolgáltatást nyújtó blogoknak ehhez hosszabb idő kellett.



A napokban öt éve, hogy megindult a Miért Cion, akkoriban még az egyetlen internetes magyar nyelvű cionista tartalom, amelyet a nyilas bagázs gyűlöl, amire a magyar zsidók egy része idegenkedve tekint, mert olyan érzéseket kelt benne, amiket nem igazán akar, még ha részben kellemesek is azok az érzések (személyes közlések!), és ott van az a maroknyi csapat, amelynek tagjai rendszeresen reklamálják, hogy miért nincsenek gyakrabban posztok (mert az idő sajnos egyre több pénz).

Ma már nem vagyunk az egyedüliek, akik az Izraelről írt tenger rágalom és hülyeség ellen harcolunk, elég sok élményblog jelentkezik a helyszínről, működik az http://amichay.hu/, és a magyarországi újságírók is kezdenek lassan rájönni, hogy a valós hírek miatt nem a BBC-t kell kimásolni.

Írnám: nagy öröm, hogy egyre többen alijáznak. Persze nem meggyőződésből, ez is csak katasztrófaalja, mint az összes többi volt, csak most nem a cár és Hitler elől indulnak meg azemberek, hanem egy szánalmas kis akarnok és elmebeteg bűntársai verték szét a sok sebből vérző magyar demokráciát és szüntették meg a szabadságot. Magyarország ismét rab ország lett, de most senki nem kényszerítette. Nem csak a zsidók távoznak, de mindenki, aki csak teheti.

Ma még Magyarországról olvassák a legtöbben a Miért Ciont, kíváncsi vagyok, mi lesz – B’H – a tizedik évfordulón.



Nagyon boldog Chanukát mindenkinek, a felnőttek egymás közti ajándékozásánál gondoljanak strapabíró bőröndökre, amik jól bírják, ha hajigálják őket Lodon.