Oldalak

2011. október 31., hétfő

Az Új Kelet e heti számából: Törésvonalak Szíriában

A Sunday Telegraphnak „az egész régió lángba borítását” ígérte egy nyugati légtérzár bevezetése esetére, egy orosz tévének viszont az Arab Liga által kidolgozott béketerv elfogadásáról beszélt Básár Asszad szír diktátor.

Az ENSZ jelentése szerint már a háromezret is meghaladja a szíriai rezsim biztonsági erői által meggyilkolt ellenzékiek száma az országban. Noha a szíriai ellenzék eddig jellemzően nem kérte azt, hogy a NATO avatkozzon be tevőlegesen a felkelők oldalán, és buktassa meg Básár Asszadot, miként azt Moamer Kadhafi líbiai vezetővel tette, az utóbbi időben néhány alkalommal felmerült annak az igénye, hogy a NATO hozzon létre Szíria felett légitilalmi övezetet. Ezt azzal indokolták, hogy – meg nem erősített jelentések szerint – egyre több katonai egység áll át a felkelők oldalára, és tartani lehet attól, hogy a rezsim beveti ellenük a légierőt, miként az Líbiában is megtörtént.


Óriásplakátok az öreg és a fiatal Asszad portréjával. Negyvenegy év rendőrállam: gombócból is sok

Asszad és rendszere továbbra sem hajlandó elismerni, hogy a népfelkelésnek bármilyen legitimitása lenne, és ragaszkodik ahhoz, hogy a nyugtalanságért a „külföld” által támogatott fegyveres bandák a felelősek, amelyek eddig ezernél több rendőrt, katonát és biztonságist öltek meg. Ez eddig a legnagyobb kihívás, amivel a jelenlegi elnök szembenéz, és ugyan nem a legvéresebb, de mindenképp a legkiterjedtebb és leghosszabb népmozgalom a modernkori Szíria történelmében.

A szíriai diktátor a brit Sunday Telegraphnak adott interjúban kijelentette, hogy egy, a rezsimje elleni külső intervenció „újabb Afganisztánhoz” vezetne; országa a térség súlyponti hatalma, amelynek szétzilálódása az egész térség felperzselését hozná magával. Mint mondta, hazája „minden tekintetben különbözik Egyiptomtól, Tunéziától, Jementől. Más a történelme. Más a politikája.” A szíriai elnök szerint a felkelés „harc az iszlamizmus és a pánarabizmus között”. Az utalás arra vonatkozott, hogy még apja elnöksége idején, 1982-ben a Muzulmán Testvériség lázadását tiporta el az uralmon lévő Baath párt Hama városában, egyes becslések szerint húszezer embert gyilkolva meg. „Az ötvenes évek óta harcolunk a Muzulmán Testvériséggel, és még mindig hadakozunk velük”, mondta Asszad.


Rendszerhű alaviták tüntetése. A változás nem érdekük, mindent rajtuk kérnének számon

Az elnöki kommentárok arról tanúskodnak, hogy a szíriai rendszer, amely hónapok óta mégoly brutalitással sem képes úrrá lenni a népfelkelésen, egyre nyugtalanabbul érzi magát, és – különösen Moamer Kadhafi erőszakos halála óta – egyre nyomasztóbb eshetőségként tartja számon a NATO lehetséges beavatkozását, holott egyetlen nyugati hatalom sem fenyegetőzött a baathista rezsim erőszakos megbuktatásával.

Teljesen más hangnemet ütött meg a szíriai államfő egy orosz tévéállomásnak vasárnap adott interjújában. „Együttműködünk valamennyi politikai erővel, azokkal is, amelyek már a válság előtt is léteztek és azokkal is, akik az alatt emelkedtek fel”, mondta szinte megkönnyebbülten azt követően, hogy az Arab Liga a hét hónapja tartó vérontás megfékezése céljából béketervet készített. Az elképzelés szerint Válid Muálem külügyminiszter és Bouthaaina Sáábán, az elnök befolyásos politikai tanácsadója Kairóban kezdene tárgyalásokat az ellenzékkel.

Asszad hozzáállásában mindenképp új és biztató elem, hogy hajlandó tárgyalni, eddig ugyanis kizárólag az ellenzék feltétel nélküli behódolását látta elképzelhetőnek – noha természetesen még kérdéses, hogy a rendszer hajlandó lesz-e előfeltételek nélkül érdemi tárgyalásokba kezdeni. Szíria eddig kizárólagos belügyének tekintette a lázadás katonai erővel történő leverését, és kikérte magának, hogy abba bárki, akár az Arab Liga is, beleszóljon.


Az Asszad ellen tüntetők nem szívesen mutatják az arcukat

Az ellenzék azt állította, Asszad korábbi, párbeszéddel kapcsolatos felhívásai taktikai jellegűek voltak, azokat komolyan venni nem lehetett, különösen annak tudatában nem, hogy a rendszer az utolsó hetekben fokozta a brutalitást, tömegesen tartóztatja le, hurcolja el és kínozza meg az embereket, s az összecsapások is egyre hevesebbek: ellenzéki adatok szerint csak az elmúlt hétvégén hatvanegy polgári személy és harminc katona vesztette életét.

Különösen élénken kínálkozik a párhuzam a líbiai és a szíriai események között annak okán, hogy Líbiához hasonlóan Szíria is törzsileg megosztott állam. Az egykori ottomán-török tartományból az első világháború után mesterségesen kialakított, ma körülbelül 23,1 milliós ország lakossága túlnyomórészt szunnita muzulmánokból áll, de a politikai és gazdasági hatalom, valamint a hadseregbeli kulcspozíciók többsége a három és félmilliós alavita kisebbség kezében van.

A síita iszlámnak ez a misztikus ága, amely nem nélkülöz bizonyos keresztény elemeket sem, 1930 és 1937 között még saját államot is magáénak mondhatott Latakia fővárossal. Az alavita kisebbség az állampárt szerepét betöltő Baathban 1966-ban, az állam élén pedig Hafez Asszad ezredes 1970-es puccsával szilárdította meg vezető szerepét. Miután minden fontosabb pozíció az övék, a kíméletlen fegyveres szervezeteket és a rettegett titkosszolgálatot pedig kizárólag ők működtetik, nem kétséges az sem, hogy a többségi szunnita társadalom egy rendszerváltás esetén igen kemény formában rajtuk, mint bűnbakokon kérné számon az elmúlt évtizedek valamennyi sérelmét.


Szovjet gyártmányú gyalogsági harci jármű Homszban. Bevethetik a légierőt is

Amennyiben Latakia az alaviták legfőbb erőssége, úgy a felkelő szunniták egyik fellegvárának mindenképp a Damaszkusztól 140 kilométerre északra Homsz városa tekinthető, ahol az erőszak az utóbbi időben a legtöbb áldozatot szedi. A libanoni határhoz közel eső, stratégiailag fontos településen található a két szíriai olajfinomító egyike, így a rendszer számára különösen nyugtalanító, hogy a fegyveres felkelés épp itt bontakozott ki a legnagyobb erővel, és a hadseregből dezertált – kényszersorozott – katonák itt ölték meg a legtöbb Asszad-hű fegyverest.

Míg az 1982-es nagy felkelést a Muzulmán Testvériség irányította, a mostani lázadás annak vezetői szerint nem iszlamista jellegű és annak fő kiváltó oka az elnyomás és a szegénység volt. A nagyrészt még mindig központilag irányított szíriai gazdaság, amely a Szovjetunió összeomlása óta elveszítette legfőbb patrónusát, és komoly nehézségektől szenvedett, semmiféle választ nem volt képes adni a most lezajlott globális pénzügyi válságra, s annak nyomása alatt gyakorlatilag összeroppant – miként azt az „arab tavasz” többi helyszínén is tapasztalni lehetett.


Egy fotó, ami nem túl jó ómen lehet Asszadnak. Hamarosan randevúznak a pokolban?

Asszad, akinek apja negyvenegy éve hozta létre a család nevével fémjelzett rendőrállamot, a felkelés idején néhány alkalommal már ígért politikai reformokat, ám kérdéses, hogy egy akár teljesen tiszta és szabad választás esetén politikai erők mérkőznének meg egymással, vagy inkább etnikai és vallási alapon újulnának ki a törésvonalak a többségi szunniták és a kisebbségben lévő alaviták, drúzok és megmaradt keresztények között (a rezsim a valaha virágzó szíriai zsidó közösséget már régen felszámolta). Ugyancsak kérdéses, hogy egy Asszad utáni Szíriában mekkora szerephez jutna az iszlám fundamentalizmus, amit a baathista állam vaskézzel tört eddig le. A legfőbb ellenzéki ernyőszervezet, a Szíriai Nemzeti Tanács élén egy világi, nyugati oktatásban részesült professzor áll jelenleg Burhan Ghalioun személyében, de a testületben jelen vannak iszlamista politikusok is.

2011. október 30., vasárnap

Halála előtt megdöfködték Kadhafi fenekét

A kínzással egybekötött nemi aktus az iszlamista hadviselés szerves része. A „Közel-Kelet veszett kutyája” (copyright by Ronald Reagan) kimúlása méltó volt ahhoz, ahogyan élt – azt kapta, amit érdemelt –, de a kivégzés ocsmány körülményei nem sok kétséget hagynak a „népfelkelés” valódi természete felől.

A Nyugat által sokáig gátlástalan ostobasággal, lihegve éljenzett egyiptomi lázadás alatt, a Tahrír téren a csőcselék megerőszakolta Lara Logant, a CBS riporterét. Az ocsmányságból a világmédia nem csinált „ügyet”. Agyonhallgatni persze nem lehetett, mert annál azért nagyobb dolog történt, de nem is a maga jelentőségében tálalták a történteket, hiszen az egy csapásra véget vetett volna az „arab tavasz” mítoszának, és lerántotta volna a leplet a történések valódi természetéről.

A nemi erőszak nagyon sokszor a háborúk velejárója – különösen az orosz katonák jeleskedtek ebben a műfajban a második világháború idején, mégpedig fővezéri engedéllyel –, iszlám környezetben, hatalmi harcok idején, de főleg győzelmek után azonban a „ki kit izél meg” kérdéskörének szabályszerű kultikus jelentősége van. Az ellenfelet meg kell alázni – erre szolgál a cipővel való arcul ütés, mint azt láthattuk Szaddám Huszein egyik bagdadi szobrának ledöntése után, illetve amikor George Bush elnököt hajigálta meg cipővel egy iraki újságíró –, és erre mi sem alkalmasabb a nemi erőszaknál.

Moamer Kadhafi elfogása után sokáig érezhető volt a sunnyogás. A nyugati média fanyalgott azon, hogy a líbiai forradalmárok nem az elvárt módon bántak azzal az emberrel, aki négy évtizeden át pokollá tette az életüket. A valóságnak csak bizonyos elemeiről szóltak a híradások, mert a híradások politikailag korrektek kell legyenek, a valóság pedig politikailag sohasem korrekt.

Sok minden elhangzott, amiből arra lehetett következtetni, hogy Kadhafi bizony élt, amikor elkapták, és hogy meghalt, azt feldühödött foglyul ejtőinek köszönhette, akik nem sokat vacakoltak emberi jogokkal, genfi konvencióval és egyebekkel, hanem – annak rendje és módja szerint kinyírták. Ennek több fontos és pozitív hozadéka is lett, megakadályozták például annak az őrült európai tervnek a megvalósulását, amely szerette volna elérni, hogy Kadhafit adják ki egy nemzetközi büntetőbíróságnak, amely aztán több hónapos, vagy éves jogi cirkusz keretében lehetőséget biztosít a nárcisztikus elmebetegnek a szereplésre, ráadásul még csak föl sem akasztják a végén, mert Európában nincs halálbüntetés.

A líbiai lázadók szerencsére pontot tettek Kadhafi történetének végére, ám a diktátor elfogásakor és meggyilkolása előtt készült telefonos felvétel másról is tanúskodik, nevezetesen arról, hogy az egyik hóhér a nemi erőszakot imitálva megdöfködte Kadhafi fenekét. Megmutatták neki: eddig talán ő volt az erősebb kutya, de most már nem ő az.

A felvételekből nem derül ki, hogy valamilyen fadarabbal, műanyaggal avagy netán késsel csinálják meg a levitézlett diktátor hátsó felét, de ez tulajdonképpen mindegy is. A lényeg, hogy szembe kell nézni azzal, amit a nyugati média azért nem mutat be, mert a líbiaiak helyett is szégyelli magát: a népfelkelés és az „arab tavasz” valódi, pervertált természetével.

Félreértés ne legyen: semmi okunk siratni a Közel-Kelet veszett kutyája kimúlását, és csak remélni tudjuk, hogy a sor, amely megkezdődött Szaddám Huszeinnel és folytatódott Oszama bin Ladennel és most Kadhafival, később Asszaddal és Ahmedinedzsáddal fejeződik be. Soha ne legyenek illúzióink azonban azokkal a társadalmakkal szemben, amelyek ezeket az embereket elsősorban kitermelték, másodsorban pajzsra emelték, harmadsorban éljenezték.

Az első négy képen Moamer Kadhafi hátsó felének megcsúfolása látható. Az ezt követő videó magát az eseményt mutatja be. Az utolsó felvétel pedig arról tanúskodik, hogy a diktátort élve fogták el, és noha sérülései minden bizonnyal voltak, arckifejezéséből ítélve fájdalmasak is lehettek, minden arról tanúskodik, hogy a felkelők dühükben lőtték agyon; nem igaz, hogy kereszttűzbe került, és az sem, hogy olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy már nem lehetett rajta segíteni.







2011. október 24., hétfő

Az Új Kelet e heti számából: Konzervatív visszarendeződés várható Szaúd-Arábiában

Szultán koronaherceg halála után a mindennemű reformot ellenző Szájíf lehet az új trónörökös, aki helytelennek tartja, hogy Abdullah király 2015-re választójogot ígért a nőknek. Ugyancsak a konzervatív visszarendeződés irányába mutat a tunéziai választások végeredménye, Egyiptomban a Muzulmán Testvériség megerősödése és az, hogy a Kadhafi alól felszabadult Líbiában is a sária lesz a jogrend alapja.

Nyolcvan évesen, közelebbről meg nem határozott betegségébe halt bele Szultán bin Abdulazíz al-Szaúd, aki gyógykezelésen tartózkodott az Egyesült Államokban. A haját-szakállát koromfeketére festető, önmagát hormoninjekciókkal fiatalon tartó, harmincnál több feleséget elfogyasztó Abdullah király – aki a Wikileaksnek kiszivárogtatott amerikai követségi táviratok tanúbizonysága szerint mértéktelenül fogyasztja a Viagrát, hogy továbbra is hódolhasson a szex örömeinek, csak a helyi szokásokat követi, amikor úgy viselkedik, mint aki sohasem akar meghalni – elmúlt nyolcvanhat éves; ő a világ legidősebb, hatalmon lévő uralkodója még akkor is, ha 2003-ban még gyereke született.

Szaúd-Arábiában nincs meghatározott öröklési rend, a szokás az, hogy az uralkodó maga nevezi ki az utódját, akire általában csak hosszadalmas várakozás után, hajlott korban kerül sor: a Szaúd-ház tagjai sokáig élnek és ragaszkodnak a hatalomhoz. Akadt, akit lemondattak, mint Szaúd, és olyan is, akit meggyilkoltak, mint Fejszál, de senki sem került trónra ötven éves kora előtt, a mostani uralkodónak, Abdullahnak pedig éppenséggel 81 éves koráig kellett várnia a sorára.


Szultán bin Abdulazíz al-Szaúd (1930-2010)

Abdullah bin Abdulaziz al-Szaúd, az államalapító király hatodik fia 2005. augusztus 1-jén, a 81. születésnapján lépett trónra, és nem sokan hitték volna, hogy – legalábbis helyi mércével – reformer uralkodó hírében fog egy napon állni: reformokat általában nem az aggastyánok kezdeményeznek. Abdullahot Khálid király (ur. 1975-1982) jelölte utódául, és a jelölés annak idején nagyon sokaknak nem tetszett, többek közt az utódlásba egy alkalommal tevőlegesen is beavatkozó Nemzeti Gárdának sem. 1977-ben hatalmas vita folyt több száz herceg között Rijádban, vajon Abdullah alkalmas-e a trónra. A herceg végül csak 1982-ben, féltestvére, Fahd trónra lépése napján lett hivatalosan koronaherceg.

Fahd király 1995-ben szenvedett el súlyos agyvérzést, és attól fogva Abdullah régensként tulajdonképpen ellátta az uralkodói teendőket, tíz évvel későbbi megkoronázása csak formalitás volt. Egyáltalán nem mondhatók azonban formálisnak az általa életbe léptetett reformintézkedések. 2009-ben reformpárti vejét tette meg oktatási miniszternek, majd teljesen átalakíttatta az igazságszolgáltatást, piacbarát intézkedésekkel igyekezett beruházókat csalogatni az országba, egy sor gazdaságélénkítő intézkedést tett, tudományegyetemet alapított, ahol nők és férfiak együtt tanulhatnak, sőt, bátorítani kezdte a nem olajalapú energiaszektor – nap- és atomerőművek – fejlesztését, mert rádöbbent arra, hogy a fekete arany egy nap elfogy. Neki köszönhető, hogy a királyság tavalyi költségvetésének egynegyedét az oktatás fejlesztésére szánja.

2005 óta lehet találkozni nyugati egyetemi városokban szaúdi diákokkal; ennek oka az, hogy Abdullah ebben az évben indította be nagyszabású ösztöndíjprogramját, melynek keretében a fiatalok – nők is! – neves felsőoktatási intézményekben tanulhatnak. Hetvenezer diák utazott ki a program keretében huszonöt különböző ország egyetemére, a legtöbben angolszász országokba. Ma csak az Egyesült Államokban 22 ezer szaúd-arábiai diák tanul.

Abdullahot régensként érte 9/11 és a megdöbbentő hír, hogy a tizenkilenc gépeltérítőből tizenöt szaúd-arábiai állampolgár volt. Titkosrendőrsége hátborzongató brutalitással csapott le az al-Kaida vélt és valós tagjaira, akik közül sokan hóhérbárd alatt végezték a piactereken. A királynak minden oka megvolt a szigorra: egyfelől ezt várta el tőle legfontosabb kereskedelmi és katonai partnere, az Egyesült Államok, másfelől magát a minden változás elől mereven elzárkózó feudális rendszert is meg kellett oltalmazni egy esetleges iszlamista forradalmi felforgatástól.

Legfőbb érdeme azonban, hogy a 2010-ben kezdődött Arab Tavasz fényében felismerte: a gazdasági viszonyokon változtatni kell. Szaúd-Arábiát a világ köztudata gondtalan és nagyon gazdag olajállamnak könyveli el, holott a megcsontosodott rendszerbe kódolt bajok hatalmasak, és a királyság GDP-je az olajárak folyamatos növekedése ellenére a világranglista 41. helyén szégyenkezik 22 ezer dollárral, ami nem sokkal több, mint a magyarországi 19 ezer dollár, és sokkal kevesebb, mint az Izraelben egy főre jutó közel 30 ezer dollár. A királyi rendeletek lehetővé tették egy monstre, 37 milliárd dolláros jóléti program beindítását, amelynek 2014-re kellene számottevően javítania az oktatás- és egészségügyben, valamint az infrastruktúrában leledző állapotokat.

A király már ezekkel az intézkedésekkel is igen sok ellenséget szerzett, a legtöbben azonban mégis épp a Szaúd-házban orroltak meg rá, melynek tagjai hozzászoktak ahhoz, hogy a legkülönfélébb „költségvetésen kívüli” módszerekkel vasaljanak ki a kincstártól irdatlan összegeket. Bármennyit kerestek a királyi család tagjai, az nem volt elegendő; a legrangosabb hercegek által pluszban elsikkasztott összeg évi tízmilliárd dollárra rúgott. Erre voltak a legnagyobb projektek, olyan titkosak, hogy még a pénzügyminisztérium sem tudhatott róluk. Az egyik a Két Szent Mecset Projekt, a másik a védelmi minisztérium stratégiai készletező projektje. Ezek a beruházások a Nemzeti Kereskedelmi Bankon keresztül szipolyozták az államkasszát. Egy szaúdi herceg, aki másfél évtizede washingtoni nagykövet volt, arra panaszkodott, hogy napi egymillió hordónyi nyersolaj jövedelmét öt-hat, a tűzhöz közel lévő herceg költheti el, míg a többieknek alig marad valami.

Az uralkodócsalád tagjai megtehették, hogy pénzt vesznek fel valamelyik banktól, utána pedig egyszerűen nem adják meg a kölcsönt. E gyakorlat miatt egy idő után az ország tizenkét kereskedelmi bankja csak rendkívüli körültekintéssel kölcsönzött hercegeknek. A hercegeket a bankok négy csoportra osztják: a csúcspozícióban lévők, épp mert nagyon gazdagok, soha nem igényelnek kölcsönt; a második csoportban lévő, szintén magas rangúak rendszeresen folyamodnak érte – náluk már csak úgynevezett lombardhitel jöhet szóba, vagyis a kölcsön ellenértékének valamilyen befektetés vagy letét formájában, akár más banknál is, léteznie kell. A harmadik csoportban több ezer hitelképtelen herceg van; a negyedik csoportba tartoznak azok, akik nincsenek hercegi rangban, ők az udvar körül lebzselő minden rendű és rangú léhűtők, tányérnyalók.


Abdullah nem akar korruptan Isten színe elé állni

Népszerű pénzszerzési lehetőség volt az is, hogy a kapzsi hercegek közrendűek földbirtokát sajátották ki, általában azért, mert az illető területen valamilyen nagyszabású állami építkezésre lehetett számítani. Fahd uralkodása alatt gyakorlatilag leállt a közrendűeknek állami földet juttató program – egyre hatalmasabb lett ellenben a királyi földbirtokok nagysága. Egyes hercegek állami földeket foglaltak el úgy, hogy egész egyszerűen körülkerítették, amit maguknak kinéztek. Nem csak földeket konfiskáltak el, de üzletet, vállalkozást is. A sarc alól a külföldi vendégmunkások sem voltak mentesek: a munkavállalási és tartózkodási engedélyért cserébe az udvarnak kellett havi 30 és 150 dollár közti „díjat” fizetniük. Bevett dolog volt, hogy egy herceg száz vagy több vendégmunkást is „szponzorált”, ami havonta újabb dollárezreket hozott a konyhára.

Az ország fékevesztett megkopasztását Abdullah valamelyest igyekezett mérsékelni. A munkavállalói vízumok virágzó üzletét megszüntette, ami főleg az alacsonyabb rangú hercegek számára jelentett komoly érvágást. A múlté lett az állami földek „privatizálásának” gyakorlata is. Szerények voltak ezek a próbálkozások, de így is akadtak, akik  jogaik csorbításának tekintették azokat. 2007-ben reformellenes szárny alakult az udvarban, de Abdullah állítólag azt mondta fivéreinek, ő már elmúlt nyolcvan éves, és nem akar úgy szembenézni Istennel, hogy vállait a korrupció terhe nyomja. Takarékossági intézkedés gyanánt több ezer herceg és hercegnő ingyen használt mobiltelefonját kapcsoltatta ki. Többé senki sem nyaralgathatott akár egy évet ingyen Dzsiddában, és bizonyos fokig korlátozták a királyi családtagok azon jogát is, hogy bérmentve bármikor, bármelyik repülőjáratra felülhessenek. Miszhál bin Mádzsíd bin Abdulaziz herceg tüntetően autón járt ezek után Dzsidda és Rijád között, hogy kimutassa, mennyire megbántotta őt a garasoskodás.

Abdullah tavaly nyáron egészségi okokból kénytelen volt franciaországi tartózkodását megkurtítani, és azóta csak keveset mutatkozik a nyilvánosság előtt. Novemberben olyan hírek keltek lábra, hogy hátproblémákkal küszködik. Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel személyesen kellett volna találkoznia, de már csak telefonon tudtak beszélni. Tavaly télen New Yorkban gyógykezelték. Több operáció után februárban tért haza. Bizonyára komoly egészségügyi problémái lehetnek, de így is túlélte a koronaherceget.

A 78 éves Nájíf megkoronázása nem jelent veszedelmet Szaúd-Arábia nyugati orientációjára és az Egyesült Államokkal fenntartott különleges kapcsolatra, de Nájíf lényegesen kiszámíthatatlanabb a mostani uralkodónál. Az Egyesült Államok méltányolta, amikor 9/11 után a belbiztonsági erők vezetőjeként mindent megtett az al-Kaida szétzúzásáért, de ő volt az is, aki azt állította, a támadások fő haszonélvezői „a cionisták” voltak.

A király egyes reformjai felháborították. Egy alkalommal tizenkét tagú kísérettel kívánta ingyen igénybe venni az egyik légijáratot, és mérhetetlenül felbőszült azon, hogy csak két embert vihetett magával grátisz, a többi jegyért fizetni kellett. 2009-ben nyíltan kimondta: semmi szükség arra, hogy a nők választójogot kapjanak, vagy bármilyen módon belefolyjanak a politikába. Ezt a felfogást osztja az iszlám legszigorúbb változatát képviselő vahhabita klérus is, amely az egész királyi rendszer ideológiai alapját képezi, amennyiben elismeri, hogy a monarchia a két iszlám szent hely – Mekka és Medina – őrzője.

Najíf rendkívül vallásos, kérdéses azonban, hogy ha király lesz, csakugyan érvényteleníti-e a már véghezvitt reformokat, így például a nagy felháborodást kiváltó koedukált egyetemet. Abdullah, noha egymaga is eldönthetné a kinevezést, ez alkalomal az általa létrehozott 33 tagú törzsi testület, az úgynevezett Hűség Tanácsa elé viszi az ügyet.

A Tanács igenlő döntése és Najíf trónra lépése konzervatív visszarendeződést hozhat Szaúd-Arábiában, amely egybecseng a térségben lejátszódó folyamatokkal. Az új koronaherceg személye semmi jót nem ígér Szaúd-Arábia maroknyi, ám iráni ösztönzésre mindinkább lázongó síita kisebbségének, amely emlékezhet arra, hogy a királyság éppen Nájíf ösztönzésére avatkozott be fegyveresen a bahreini eseményekbe és segített a központi hatalomnak az ottani síita lázadás szétverésében.


Nájíf, az új koronaherceg. Esküdt ellensége minden reformnak

A konzervatív Szaúd-Arábia jellemzően a status quo fenntartásában érdekelt, márpedig a status quo 2010 – a tunéziai forradalom kirobbanása – óta folyamatos átalakulásban van a Közel-Keleten. A királyi háznak számolnia kell azzal, hogy a hitelválság egy sor országot gyökeresen átalakít – mint Tunéziát és Líbiát –, de az sem kizárt, hogy némelyeket maga alá temet; ide tartozhat Egyiptom és Szíria. Amennyiben az elűzött tunéziai diktátornak, Ben Alinak menedéket nyújtó Szaúd-Arábia csakugyan végig akar menni az Abdullah által megkezdett reformok hosszú és kínkeserves útján, előbb-utóbb rákényszerül arra, hogy előbb-utóbb társadalma átalakulásába is beletörődjön.

2011. október 18., kedd

Többet ér ezer iszlamistánál

Csont és bőr állapotban, de ami a lényeg: élve, és remélhetően egészségesen látta viszont szülőhazáját Gilát Sálit. Cserébe a zsidó állam több mint ezer palesztin gyilkost, terroristát hagyott futni. A cserével az iszlám terror maga ismerte el, hogy egyetlen izraeli katona élete többet ér ezer arab fegyenc életénél. Gilád, Isten hozott itthon a pokolban töltött 1941 nap után: nálad szebb szukoti ajándékot nem kaphattunk. Mindannyiunk fia vagy.


A múlt héten nyilvánosságra hozott egyezmény értelmében a zsidó állam összesen 1027 arabot hagy futni az öt éve terroristák fogságában lévő katonája szabadságáért; ebből az első körben 477 fegyencet adnak át.

Izraelben a Tóra örömünnepével szerdán ér véget a Szukot; az ünnepet teljessé teszi, hogy még annak kimenetele előtt családja körében lehet Gilád Sálit, a 2006-ban a Hamasz egy kommandója által izraeli területről elrabolt sorkatona. A huszonnégy órás visszaszámlálás hétfőn kezdődött meg; a palesztinok valamikor kedd reggel vitték át a katonát Egyiptomba, ahol kicserélték a palesztin bűnözőkre.

Miután a múltban megtörtént, hogy terroristák fogolycsere keretében holtan adtak vissza izraeli katonákat, Binjamin Netanjáhu miniszterelnök kijelentette: „a küldetés akkor teljesül, ha Gilád Sálit biztonságban és épségben kerül vissza családjához.” Előbb azonban a katona alapos és átfogó orvosi vizsgálatban részesült, hogy megállapítsák, nem adtak-e be neki valamilyen késleltetett mérget, vagy nem hordoz-e vírust, fertőzést.

Az első vizsgálatok, hála Istennek, negatív eredménnyel zárultak, így Gilád a Rechovot melletti Tel Nof légibázisra repült, ahol előzőleg előkészítettek egy elkülönített mini-lakosztályt – itt Sálit, öt év után először, ismét viszontláthatta szüleit, és itt fogadta őt Binjamin Netanjáhu és Ehud Bárák védelmi miniszter is. Miután túlesett az örömkönnyeken és egy sor további orvosi vizsgálaton, csak akkor repülhetett haza galileai otthonába, Micpe Hilába.


Balról: Ehud Bárák védelmi miniszter, Binjamin Netanjáhu kormányfő, maga a hős és a papája

A zsidó állam a sátoros ünnep napjai alatt visszafojtott lélegzettel várta Gilát Sálit szabadulását, de nem mindenki értett egyet azzal, hogy egyetlen ember szabadságért 1027 terrorista, köztük számos tömeggyilkos nyerje vissza szabadságát. Különösen érzékenyen érintette az aránytalan fogolycsere a meggyilkoltak hozzátartozóit, akikhez Netanjáhu kormányfő levélben fordult, „nehéz szívvel” kérve megértésüket.

Több tucat tiltakozó vonult fel Jeruzsálemben, ahol petícióval fordultak a Legfelsőbb Bírósághoz, kérve a fogolycsere törvényességének felülvizsgálatát, illetve a palesztin terroristák szabadlábra helyezésének megtiltását. Gilád Sálit szülei ellen-petíciót nyújtottak be, mondván, együttéreznek az áldozatok hozzátartozóival, de a jelenlegi helyzetben bármilyen változtatás veszélyeztethetné fiuk szabadságának visszanyerését.

Kedden délelőtt az egyiptomi tévé felvételeiből megbizonyosodhattunk arról, hogy az öt éve terroristák fogságába került katona, akiért a mai nap folyamán hazája több mint ezer palesztin bűnelkövetőt, köztük számos hétpróbás tömeggyilkost helyez szabadlábra, életben van: a felvételen fekete baseballsapkát, szürke inget viselt, és elmaszkírozott fegyveresek kísérték.

Nem sokkal később az izraeli hadsereg hivatalosan bejelentette: megtörtént Gilád Sálit minden kétséget kizáró azonosítása, vagyis a Hamasz őt, és nem másvalakit adott vissza Izraelnek 1027 elítélt szabadságáért cserébe. Az izraeliek megkezdték a megállapodás rájuk eső részének végrehajtását: a palesztin foglyok áttoloncolását Gázába, Egyiptomba, illetve az izraeli állampolgárságúak szabadlábra helyezését Izrael területén.

A szükséges orvosi vizsgálatok elvégzése után Sálit az izraeli légierő 669. számú egysége kíséretében repült előbb egy Rechovot melletti légibázisra, Tel Nofba, ahol szülei, miniszterelnöke és védelmi minisztere fogadják; később ugyanez az egység kíséri galileai otthonába, Micpe Hilába.

A 25 éves katona hősnek kijáró fogadtatásban részesült, amikor Beni Gántz tábornok, vezérkari főnök viszonozta tisztelgését: 'Büszke vagyok rád, s arra, hogy nagyon nehéz időszakot éltél túl", mondta a tábornok. 



Izrael még a mai napon 477 palesztin fegyencet enged el, további 550 fő szabadlábra helyezésére később kerül sor. Tál Russzo vezérőrnagy, a déli katonai körzet parancsnoka intézkedése következtében az egyiptomi és a gázai határátkelő helyek további intézkedésig zárt katonai övezetnek minősülnek.

2011. október 17., hétfő

Szaúd-Arábia az ENSZ elé viszi az összeesküvés ügyét

Szaúd-Arábia arra készül, hogy a washingtoni nagykövete meggyilkolására szőtt összeesküvés ügyét az ENSZ Biztonsági Tanácsa elé vigye. Ennek következtében újabb nemzetközi gazdasági szankciókkal sújthatják az iszlamista rezsimet, amely azt állítja, semmi köze semmilyen összeesküvéshez.

A szaúdi királyság formálisan is kérelmezte az ENSZ főtitkáránál az eljárás megindítását, jelentette a Londonban arab nyelven megjelenő as-Sark al-Auszát című lap, Szaúd-Arábia ENSZ-képviseletének közleményét idézve.


Szaúd al-Fejszál külügyminiszter

Az Egyesült Államok múlt hét kedden jelentette be, hogy letartóztatta azt az iráni-amerikai kettős állampolgárt, aki az iráni Forradalmi Gárda al-Kudsz nevű elitegysége megbízásából a mexikói Los Zetas terror-drogmaffia egy emberével tárgyalt Ádel al-Dzsubeír, Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete meggyilkolásáról. A diplomatát egy olyan étteremben akarták felrobbantani, amelyet más diplomaták és amerikai politikusok is szép számmal látogatnak. Az amerikai letartóztatásba került 56 éves Mánszúr Arbábsziár, a texasi Corpus Christi lakosa százezer dollárt előleget utalt át a megállapodott 1,5 milliós honoráriumból a Los Zetas emberének, nem tudva arról, hogy az amerikai szövetségi kábítószer-hivatal, a DEA beépített emberével egyezkedik.


Iráni forradalmi gárdisták. Az egyik tisztjük a lebukott férfi unokatestvére

Az Egyesült Államok a legmagasabb szinten teszi felelőssé a történtekért az iráni kormányt, amely cáfolja, hogy köze lenne az összeesküvéshez, s a bejelentést gyermekes és cinikus kísérletnek tartja, amelynek célja Irán további elszigetelése. Az iszlám köztársaság ellen eddig számos szankciót hoztak, mivel alaposan feltehető, hogy atomprogramja nem csak békés célokat szolgál.


A Khobar Towers az iráni merénylet után. Volt már precedens

Szaúd-Arábia azután tett megfelelő lépéseket az ENSZ-ben, hogy Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke kijelentette, országa „a lehető legkeményebb szankciókat” igyekszik foganatosítani Teherán ellen, és az is elhangzott, hogy Washington semmilyen opciót nem zár ki – elvileg tehát a katonai beavatkozást sem. A Fehér Ház a jelek szerint egyelőre az Iráni Iszlám Köztársaság további elszigetelésére és az országot sújtó gazdasági szankciók kiterjesztésére kezdett diplomáciai hadjáratot az ENSZ-ben, megkeresve az üggyel elsőként a Biztonsági Tanács többi tagját. Amerika – Joe Biden alelnök szavaival élve – „a világ közvéleményét kívánja egyesíteni” Irán ellen.


A Pentagonból érkezett oktató a legmodernebb haditechnika használatát oktatja szaúdi tiszteknek

Nem hisz a teheráni cáfolatoknak Szaúd al-Fejszál koronaherceg, szaúdi külügyminiszter sem, aki Bécsben jelentette ki, hogy egyértelműen Irán a felelős az összeesküvésért, amire Rijád „megfelelő választ” fog adni. Ramín Mehmánpárászt iráni külügyi szóvivő erre válaszolva jegyezte meg, hogy az effajta „barátságtalan” megjegyzések kizárólagos alapját az amerikai állítások képezik, amelyekre nincs semmi bizonyíték.

A két ország között hónapok óta egyre feszültebb a viszony, különösen mióta Irán üdvözölte a térségbeli arab forradalmakat, a szövetséges szíriai rezsim elleni népfelkelés kivételével. Rijád korábban – az ország megnevezése nélkül – már bírálta Teheránt, amiért lázongást szított a szaúdi síita kisebbség körében, amely október harmadikán össze is csapott a biztonsági erőkkel. Korábban Teherán tiltakozott amiatt, hogy a bahreini síita lázadás elfojtásában szaúdi egységek is részt vettek. Egyesek szerint a nagykövet meggyilkolásával Irán ezt a lépést akarta megbosszulni.


1994: a Buenos Aires-i zsidó közösségi központ felrobbantása Irán számláját terheli

Az ügyben hallatta hangját Irán legfőbb vallási méltósága, Ali Chamenei ajatollah is, aki „határozott válaszlépéseket” helyezett kilátásba arra az esetre, ha hazájával szemben további szankciók születnek. Az ajatollah, aki a legvégső szót mondja ki Iránban nem csak vallási, de minden ügyben, úgy véli, az „abszurd” állítások célja az, hogy az Egyesült Államok elterelje a figyelmet a saját gazdasági problémáiról és a Foglaljuk el a Wall Streetet! mozgalomról.

Mahmúd Ahmedinedzsád iráni államfő összetákolt forgatókönyvnek nevezte a vádakat, és azt állította, Irán civilizált nemzet, amely sohasem folyamodik orgyilkosságokhoz. „A terror kultúrája magukhoz tartozik”, üzente az Egyesült Államoknak.

Irán már korábban is követett el terrorcselekményt úgy amerikai, mint szaúd-arábiai földön. Iráni felbujtásra cselekedett az iszlámra áttért afro-amerikai David Belfield, aki – már Daúd Szalahuddín néven – a marylandi Bethesdában meggyilkolta Ali Akbár Tabatabai volt iráni diplomatát (balra), majd sikerült elmenekülnie. Ma is Iránban él. 1996-ban egy szaúdi terrorsejt iráni támogatással hajtott végre robbantásos merényletet a Khobar Towers ellen, ahol abban az időben amerikai tengerészgyalogosok garnizonja volt található. Egyértelműen az iráni támogatású Hezbollah állt a Buenos Aires-i zsidó közösségi ház 1994. évi felrobbantása mögött.

Az iráni külügyminisztérium vasárnap a teheráni svájci ügyvivőt kérte fel arra, hogy kíséreljen meg kapcsolatot teremteni az amerikai letartóztatásban lévő Mánszúr Arbábsziárral – az al-Kudsz tisztje, Abdul Reza Sáhláj unokatestvérével –, akiről Teherán azt állítja, semmilyen hivatalos kapcsolatban nem állt és nem is áll vele. Mivel az iszlám forradalom óta Irán és az Egyesült Államok nem tart fenn diplomáciai kapcsolatokat, az amerikai érdekeket Svájc képviseli Teheránban. 


David Belfield, alias Daúd Szalahuddín, az Egyesült Államokban körözött orgyilkos ma szabadon él Iránban

Nyilatkozott az ABC Newsnak Arbábsziár felesége, aki kijelentette: noha már egy ideje külön él a férjétől, mégsem tudná elképzelni, hogy ekkora aljasságra legyen képes. „Rosszkor volt rossz helyen, ebben biztos vagyok”, jelentette ki.

Nem erről tanúskodnak a letartóztatott férfi vallomásának eddig napvilágra került részletei. Arbábsziár arról számolt be kihallgatóinak, hogy májusban találkozott először a DEA emberével, akit ő Zeta-tagnak vélt, és ekkor közölte vele először a tervet. A férfit állítása szerint „az iráni kormány magas rangú tagjai” utasították, köztük egy unokatestvére, „az iráni hadsereg tagja, de nem volt egyenruhában”.

A férfi (jobbra) két alkalommal találkozott júliusban a DEA beépített emberével az észak-mexikói Reynosában, amely a texasi McAllennell szemben van. Itt állapodtak meg arról, hogy a merénylet 1,5 millió dollárba fog kerülni. Foglalóként két részletben, augusztus elsején és kilencedikén százezer dollárt utaltak át, amiből a kezelési költség levonása után kétszer 49 ezer 960 dollár meg is érkezett Árbábsziártól a DEA-ember számlájára, amelyet az FBI egy fedett bankjánál vezettek.

Arbábsziár a merénylet megbeszélése végett szeptember 29-én repült Teheránból Frankfurton át Mexikóvárosba, ahol azonban már nem engedték belépni az országba, és feltették egy New York-i gépre. Így került a Kennedy repülőtérre, ahol letartóztatták.

2011. október 16., vasárnap

Az Új Kelet e heti számából: „A zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak”

A globális pénzügyi válság következtében katasztrofális helyzetbe jutott országokon már csak az segíthet, ha megütik a főnyereményt. Érthető módon nem tetszik nekik, ha nem ők ütik meg, hanem más. Nyáron Libanon fenyegette meg Izraelt háborúval a Támár gázmező miatt, a múlt hónapban lázas olajkutatás vette kezdetét Török-Ciprus partjainál; de igényei vannak Görög-Ciprusnak és Egyiptomnak, no meg a már többször kikiáltott Palesztinának is. Most már mindenki magának akarja a hatalmas tortát.


Mintha csak tegnap lett volna: 2009-ben fedezték fel a Haifától ötven kilométerre, 1700 méteres mélységben húzódó tengeri gázmezőt, a Támárt, és akkoriban sokan szkeptikusan fogadtuk a hírt, hiszen az elmúlt hatvan évben annyi hír járta mesés energiahordozó-készletekről, de mindannyiszor csalódnunk kellett, mert a lelet vagy kevés volt, vagy csak nehezen kitermelhetőnek bizonyult – szemben a Támár 1-gyel, ahol 240 milliárd köbméter földgázt találtak: a Földközi-tenger eddigi legnagyobb ásványkincs-leletét, és a kitermelés hónapokon belül meg is kezdődik.

Libanon, amely semmilyen jogot nem formálhatott a leletre, azt állította, valószínű, hogy a gázmező egy része az ő vizei alá is benyúlik. A fúrást végző amerikai-izraeli Noble Energy konzorcium egyik partnere, a Delek kizárta ezt a lehetőséget, és hangsúlyozta, hogy csakis izraeli vizeken dolgoznak. Ámir Kohén-Dror tengerjogi szakértő is ezt támasztotta alá az ENSZ 1982. évi tengerjogi konvenciójára hivatkozva, amelynek értelmében Izrael, mint minden ország, kiaknázhatja a saját gazdasági zónájában található ásványkincseket.

Köhög a libanoni bolha

A tengeri határok azonban nincsenek pontosan megállapítva. Izrael ugyanis 1982-ben – Libanonnal ellentétben – nem ratifikálta, alá sem írta a vonatkozó ENSZ-konvenciót, amelynek épp az lenne a szerepe, hogy vita esetén e tengeri határvonalakat egyértelműen megállapítsa – így a tengeri térképek nem is készültek el. Ezzel együtt is világosan és egyértelműen megállapítható, hogy a gáz izraeli vizek alatt van, de miután a két ország 1948 óta hadiállapotban áll, és sohasem ismerték el egymást, miért épp most ismerné el Bejrút, hogy a huszonegyedik század főnyereménye nem őt illeti? Nincs mit csodálkozni azon, hogy a komoly katonai ütőerővel sohasem rendelkezett, klasszikus értelemben jó ideje egységes országnak sem tekinthető Libanon még háborút is kilátásba helyezett arra az esetre, ha Izrael el akarná venni azt, ami őt – szerinte – megilleti.


A Támár, a Dálit és a kifogyóban lévő Mari-B gázmezők elhelyezkedése

Az izraeli felfedezés valójában más szempontból is szerencsétlenül jött Libanonnak, amelynek mérsékeltebb körei abban reménykedtek, hogy idővel sikerül a Hezbollah terrorszervezet is normális társadalmi erőként integrálni. A Hezbollah azonban nem vitás területnek, hanem ab ovo saját tulajdonának tekinti a Támár és a Dálit gázmezőket – főleg azután, hogy az izraeliek felfedezték őket –, és Antoine Zahra, a bejrúti parlament képviselője keserűen állapíthatta meg, hogy a felfedezés újabb indokkal szolgál a terrorszervezet számára, miért ne kezdje meg a leszerelést.

A gazdasági válság hatásaitól is súlyosan megtépázott Libanon számára sok mindenben megoldást jelentett volna, ha a Támár gázmező száz kilométerrel északabbra van – s ugyanez súlyos gondokat jelentett volna Izrael számára, amely ma elmondhatja magáról, hogy az Egyiptommal kötött békeszerződés egyik legnagyobb előnye az EMG csővezetéken át 500 millió dollár értékben vásárolt földgáz volt. A 2000-ben alapított East Mediterranian Gas Company Ltd. 86,4 %-ban az Egyptian General Petroleum Corp., 25 %-ban az izraeli Merhav magáncég, 6,6 %-ban pedig az Ampal American-Israel Corp. tulajdona. Ennek a cégnek a csővezetéke ellen követtek el iszlamisták több terrortámadást Hoszni Mubarak elnök megbuktatása után, abban a reményben, hogy nehéz helyzetbe hozzák Izraelt, amely gázszükséglete 40 %-át fedezte az EMG segítségével. 


A csővezeték július 12-i felrobbantása csak arra ösztökélte a zsidó államot, hogy még inkább felgyorsítsa a földközi-tengeri kitermelést és minél előbb megkezdje a szárazföldje alatt sejtett hatalmas mennyiségű olaj kitermelését is. Egy izraeli cég két újabb gázmező, a Haderától 45 kilométerre lévő Sára és Mira felfedezését jelentette be.

Palesztin (rém)álom

Az olajkincsről való lemaradás rémálma nyomasztóvá és verejtékessé tehette Mahmúd Abbász elnök éjszakáit is; nem kizárt, hogy a földközi-tengeri felfedezések, de még inkább az izraeli szárazföld méhében sejtett olaj vitte rá a palesztin entitás első emberét az ENSZ-szavazás kierőszakolásába, amelynek lehet rövid távon szerény politikai hozadéka a szavazógépezetként fellépő harmadik világban (amely úgyis elismeri „Palesztinát”, ezt tette már 1988-ban is), ám ugyanilyen rövid távon súlyos veszteségekkel jár (az Egyesült Államok Kongresszusa máris megvonta a palesztinoknak nyújtott amerikai segély egy részét), hosszú távon pedig az égvilágon semmit nem hoz a konyhára. Abbász ennek dacára épp úgy palesztin tulajdonnak tekinti a földközi-tengeri gázt, amint annak tekinti egész Izraelt, bár ehhez a másik államalakulatnak is van egy-két szava: a Noble Energy által feltárt mezőkre ugyanis korábban a gázai Hamasz is bejelentette már – kizárólagos – igényét.

Értelmet nyerhet Észak-Ciprus fenntartása

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a térség, amit sokáig olajszegénynek hittek, dúskál az energiahordozókban: az Egyesült Államok szövetségi Geological Survey hivatalának becslése szerint 3,4 billió köbméterre tehető a gáz és 1,7 milliárd hordóra a kitermelhető olaj mennyisége a Levantei medencében; azaz Izrael, Libanon, Szíria és Ciprus földjén és vizein. Michel Sleiman libanoni elnök augusztus elején arról szónokolt, országa senkinek „nem fogja megengedni”, hogy ezt a gazdagságot jogos tulajdonosai, a következő libanoni generációk elől elorozza; míg Taner Yildiz török energetikai miniszter Egyiptomban tett hivatalos látogatást, mondván, a két államnak együtt kell működnie a földközi-tengeri gázkutatásban.


Izrael számára egy dolog a libanoni fenyegetőzés, más dolog az erőszakos török fellépés, amelynek egyik hajtóereje a felfedezés, hogy a térségben mégis van olaj. Most kifizetődhet Észak-Ciprus évtizedek óta tartó, eddig csak ideológiailag indokolt, ellenben hatalmas összegeket felemésztő megszállása és az ottani, senki által el nem ismert második török állam fenntartása. A hektikusan, de mégis a válsággal szemben gazdasági fejlődést felmutató Törökország számára gazdasági megfontolásból is létfontosságú, hogy nagy mennyiségben jusson minél olcsóbb energiahordozóhoz – hát még, ha az Európai Uniónak hátat fordítva, Izraelnek pedig kesztyűt dobva a regionális hatalom szerepkörében kíván tetszelegni.

A NATO második legnagyobb hadereje gondoskodott arról, hogy a török gépek, hadihajók és tengeralattjárók IFF-je (barát- és ellenség-azonosító rendszere) ezentúl ne automatikusan barátként azonosítsa az izraeli objektumokat, és nevetséges lenne azt feltételezni, hogy a több tízmillió dollárt felemésztő átállás mögött a Mavi Marmara „segélyhajó” vagy a hirtelen jött összmuzulmán szolidaritás állna. Míg Törökország 2009-ben valószínűleg maga is szkeptikusan viszonyult a Noble Energy kutakodásaihoz, idén Ankara felismerte: a zsidók csakugyan hatalmas mennyiségű gázt találtak. Ez tette Törökországot hetek leforgása alatt ellenséggé, nem az, hogy – mint azt maga az ENSZ is megállapította – az izraeli kommandósok erő alkalmazásával akadályozták meg a kalóztevékenységet a saját vizeiken.

Várható-e török embargó?

Izrael olajexportjának túlnyomó része a nyár beköszöntéig stabil partnernek számító Törökországon keresztül érkezik, s ez a tény nyomasztóan hat a jeruzsálemi döntéshozókra. Izrael szerencsére rendelkezik egy stratégiai olajtároló létesítménnyel, amiről csak annyit lehet tudni, hogy valahol Délen van, és a hadsereg védi az esetleges konvencionális és nem-konvencionális csapásokkal, sőt, az atomcsapásokkal szemben is. Az 1990-es években épült, rohamléptekkel, nehogy az ország valamilyen külső ok, embargó vagy más miatt kifogyjon az olajból. Mose Sáchál akkori energetikai miniszter az Agranat bizottság jelentésére alapozva javasolta a létesítmény elkészítését.

Az Agranat bizottság annak idején a „vereséggel felérő győzelem – az 1973-ban vívott Jom Kipur-i Háború – anomáliáit vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai olajszállítmányok (némelyek szerint szándékos) késleltetése miatt kellettek hetek és az 1967-esnél lényegesen több hősi halott Egyiptom és Szíria két vállra fektetéséhez. Izrael nem szerette volna, ha még egyszer megismétlődne ilyesmi. Az olajtárolót 1996-ban avatták fel; Áriél Sáron tábornok, akkori infrastrukturális miniszter vágta el a szalagot. Amennyire tudható, utoljára 2006-ban, a Második Libanoni Háború idején használták, amikor az olajtankerek nem tudták megközelíteni az izraeli kikötőket.


Olajterminál Ceyhan kikötőjében

Az Izrael által exportált, a Tase és a Paz által Asdodban finomított olaj java az egykori Szovjetunió területéről érkezik, legfőként Azerbajdzsánból, a Baku-Tibiliszi-Ceyhan csővezetéken (BTC) keresztül. Ceyhan, a török kikötőváros az utolsó szárazföldi állomás, az olaj itt kerül tankhajókra, és a tankhajók a török hadsereg által ellenőrzött Boszporuszon keresztül lépnek ki a Földközi-tengerre. Egyértelmű, hogy egy ellenségessé vált Törökország – noha ez hadüzenettel érne fel – több ponton is akadályozhatja az ellátást.

Jogi értelemben – elvileg – nincs miért aggódni. Törökország magát a vezetéket nem zárhatja el, mert a BTC egy nemzetközi konzorcium tulajdona, és ezzel komoly pereket kockáztatna, amellett nemzetközi presztízse jóvátehetetlen csapást szenvedne. S mivel az 1936. évi montreaux-i szerződés garantálja, hogy minden ország minden hajója szabadon használhatja a Boszporuszt és a Dardanellákot. Ez azonban csak békeidőben érvényes; a szoros lezárásához elég bármi, amit Törökország – nem is feltétlenül Izrael, de akár Görögország, akár Irak részéről – ellene végrehajtott háborús cselekménynek tekint, és máris csak azt engedi át a szorosokon, akit akar.


Tanker a Dardanellákon

A gázhiány fenyegető valóság

Izrael rövid, de sorsfordulókban bővelkedő történelme során sok mindent megért, üzemanyaghiányt azonban eddig még sohasem; olajat valójában bárkitől tud szerezni, még olyan országtól is, amellyel nincs diplomáciai kapcsolata – és akik már látták a saját szemükkel az eiláti nyersolaj-terminált, azoknak lehet elképzelésük arról, hogy a szállítmányok nem olyan messziről érkeznek, mint elsőre gondolná az ember. De míg az olajhiány csak elvben következhet be, a gázhiány nagyon is fenyegető valóság.

Hoszni Mubarak bukása óta Egyiptom a terrortámadások miatt nem volt képes teljesíteni szerződéses kötelezettségeit: idén a megállapodott mennyiség húsz százalékát szállította csak le, az EMG vezeték pedig a júliusi robbantás óta nem is működik. Az országnak ezzel egyetlen földgázforrása maradt, a Delek és a Noble közös tulajdonában lévő Jám Tethys-i Mari B kút, amely a közeljövőben hamarosan kifogy. Nem véletlen, hogy tíz százalékkal emelni kellett a villany árát, hiszen a Chevrat Chásmál, az Elektromos Művek, az ország legnagyobb gázvásárlója arra kényszerült, hogy gáz helyett a lényegesen drágább és környezetszennyezőbb dízelolajra és ipari olajra állítsa át a generátorait.

Az infrastrukturális minisztérium a gázhiány miatt vette tervbe folyékony földgáz importálását az erre alkalmas tankereken. A folyékony földgáz az egyiptomi gáznál lényegesen drágább mulatság, de még mindig nagyságrendekkel olcsóbb a dízelnél. A szállítmányok egy éven belül érkeznek meg Izraelbe.

Utolsó esély

A nyomasztó helyzetben épp a legjobbkor indul meg a Támár gázmező kitermelése, amely ugyanakkor a térség más, középhatalmi igényekkel fellépő államait azzal fenyegeti, hogy Izrael hegemóniája kikezdhetetlenné válik. A zsidó állam energiaellátása még néhány szűk hónapig teszi sebezhetővé; ha ezt átvészeli, valóban új korszak veszi kezdetét a Közel-Keleten, egy olyan korszak, amely az „arab olaj” diktátumának végét jelenti.

Törökország számára talán az utolsó esély jött el arra, hogy olajat találjon; nem véletlen, hogy Ankara gyakorlatilag megfenyegette és provokációval vádolta a saját vizein – az izraeli sikereken felbuzdulva – szintén gázt keresgélő Ciprust, hadihajókat küldött a térségbe, és kilátásba helyezte, hogy közös olajkutatásokba kezd az Észak-Ciprusi Török Köztársasággal. Ciprus, az EU tagállama ezzel gyakorlatilag szembekerült a török ököljoggal: Ankara nem tűri, hogy még valaki olajat találjon a térségben, főleg, ha katonailag nem képes megvédeni önmagát (márpedig Ciprus mögött a csődközeli Görögországon kívül semmilyen szövetséges nem áll).


A Piri Reis elhagyja Urla kikötőjét

„A legfontosabb számunkra most az, hogy a sziget újraegyesítése egészséges módon folytatódjék”, szögezte le Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök, nagyjából ugyanakkor, amikor a Piri Reis török földgázmező-kutató hajó elhagyt Urlát, az ország égei-tengeri kikötőjét.

Harmadik típusú találkozások

Az aktivizálódott török hadsereg pedig mintha a végzetét keresné a Földközi-tenger keleti medencéjében. A török hadihajók szeptember 29. óta több alkalommal zaklattak az ezek szerint immár hátsó udvarnak tekintett Ciprus vizein izraeli kereskedelmi hajókat. Néhány esetben a hajók olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a matrózok átkiabálhattak egyik fedélzetről a másikra; a törökök arra figyelmeztették az izraelieket, hogy „nemzetközi jogot sértenek”, és irányváltoztatásra szólították fel őket.


Izraeli hadihajók védik a gázmezőt

A legtöbb izraeli hajó figyelmen kívül hagyta ezeket a megalapozatlan felhívásokat, az izraeli légierő és a haditengerészet azonban kénytelen volt a korábbi szövetségest emlékeztezni: nem csinál azt, amit akar. Izraeli harci gépek figyelmeztető köröket írtak le több török hadihajó közelében; izraeli rakétanaszádok pedig megközelítették a ciprusi Exkluzív Gazdasági Zóna vizeit, ahol a houstonban bejegyzett Noble Energy szeptember 19-én – gyakorlatilag a török ágyúcsövek árnyékában – megtette az első lépéseket a földgázkincs kitermelésére.


Török hadihajókat figyelmeztető izraeli gépek

Ankara beváltotta korábbi fenyegetését, és maga is katonai díszkísérettel kezdett mélyvízi fúrásokba Észak-Ciprus partjainál – amely lépés ugyanúgy törvénytelen nemzetközi jogi értelemben, amiképp az észak-ciprusi török entitás fenntartása is az –, és az egyre nyilvánvalóbb kakaskodás esetleges hatásait igyekezett tompítani Anders Fogh Rasmussen, A NATO főtitkára, aki sietett „kétoldalú ügynek” nevezni a konfliktust, amibe a NATO nem fog beavatkozni – magyarán: egy izraeli-török háború esetén, mint az várható volt, az Észak-Atlanti Szövetség kihátrálna a törökök mögül.

2011. október 12., szerda

Teherán meg akarta öletni a szaúdi nagykövetet

Már a nyáron tudta a Fehér Ház, de csak most hozták nyilvánosságra: egy iszlamista terrorszervezet a mexikói drogbandák egyikével próbált szövetkezni terrorcselekmények elkövetésére, amint azt az Amerika Népszava a Los Angeles Times cikke alapján korábban már lehetőségként említette. Ronald Reagan idején az ilyesmi casus belli lett volna; de most nem Ronald Reagannek hívják az elnököt.


A keddi bejelentés

Egyelőre újabb nemzetközi szankciókban és az Iráni Iszlám Köztársaság további nemzetközi elszigetelésében gondolkodik az Egyesült Államok azt követően, hogy nyilvánosságra hozták: az al-Kudsz (Jeruzsálem) nevet viselő iráni állami terrorkommandó egyik tagját és annak feltételezett bűntársát tartóztatták le. Mindkettejüket azzal vádolják, hogy összeesküvést szerveztek Ádel al-Dzsubeír, Szaúd-Arábia Washingtonba akkreditált nagykövete meggyilkolására. Az amerikai igazságügyi minisztérium közlése szerint a két letartóztatott az egyik mexikói drogkartell állítólagos tagjával tárgyalt a merénylet véghezviteléről.

A nagykövetet pokolgéppel akarták eltenni láb alól ebéd közben, kedvenc éttermében, függetlenül attól, hányan vesztik ott életüket a célponton kívül. Az étteremben gyakran megfordulnak képviselők és szenátorok, illetve más országok nagykövetei is.


A szaúdi nagykövet

Hillary Clinton amerikai külügyminiszter asszony közölte: hazája alacsonyabb szintre fogja szállítani a diplomáciai kapcsolatot azokkal az országokkal, amelyek vonakodnak attól, hogy csatlakozzanak az atomfegyverkezése miatt máris súlyos szankciókkal sújtott Irán további megrendszabályozásához. Clinton elmondta: Barack Obama elnök telefonon fogja megbeszélni a továbbiakat a világ főbb vezetőivel.

Eric Holder igazságügyi miniszter közlése szerint a terv azon bukott meg, hogy az al-Kudsz terrorkommandó tagjai a drogkartellnek egy olyan tagjával vették fel a kapcsolatot, aki az amerikai hatóságok – a kábítószer-ügyekkel foglalkozó szövetségi Drug Enforcement Administration – beépített embere, fizetett informátora volt. Preet Bharara manhattani szövetségi ügyész szerint a merényletet csak tervezték, konkrét előkészületek annak végrehajtására nem történtek.

Holder, aki Robert Mueller FBI-igazgatóval és Bhararával közösen tartott kedden sajtótájékoztatót, egyértelműen kijelentette: az Egyesült Államok Iránt tartja felelősnek a merénylet tervezéséért, de nem kívánt konkrét választ adni arra, hogy az iráni kormány egyes tagjait is vádolják-e a nagykövet meggyilkolására szőtt összeesküvéssel.

A Fehér Ház semmilyen opciót nem zárt ki Iránnal kapcsolatban, több névtelenül nyilatkozó bennfentes szerint azonban az elnök a történteket nem tekinti hadüzenetnek, és nem várható Irán megtámadása, az viszont annál inkább, hogy diplomáciai és gazdasági síkon próbálnak az eddiginél keményebb nyomást gyakorolni Teheránra.


Az őrizetben lévő kettős állampolgár

Az amerikai hatóságok által megnevezett összeesküvők egyike, az 56 éves Mánszúr Arbábsziár iráni-amerikai kettős állampolgár, a másikuk az al-Kudsz Gholám Sákuri nevű tisztje, aki jelenleg szökésben van, minden bizonnyal hazájában, Iránban tartózkodik. Arbábsziár vallomásában azt állította, unokatestvére – Riza Sáhláj, az al-Kudsz magas rangú tagja – utasította arra, hogy miután üzleti kapcsolatai miatt Mexikóban is ismerős, kerítsen olyan drogkartellt, amely kellő díjazás fejében képes és hajlandó egy ilyen léptékű terrorcselekmény végrehajtására. Sáhláj már régóta ismerős az amerikai hatóságok előtt: ő tervelte ki a 2007. január 20-án, az iraki Karbalában végrehajtott gerillatámadást, amelyben öt amerikai katona hősi halált halt, hárman megsebesültek.

Árbábszáj, Sákuri, Sáhláj, valamint két további ember – Kászem Szolejmáni és Hámid Abdollahi, mindketten az al-Kudsz tisztjei – volt részese az összeesküvésnek, valamint a DEA fizetett informátora, akit az irániak az egyik nagy mexikói drogmaffia emberének hittek, és akinek másfélmillió dollárt ajánlottak a szaúdi nagykövet felrobbantásáért; ebből százezer dollár előleget át is utaltak, hogy szándékuk komolyságát jelezzék.

A megrendelők nem ragaszkodtak a nagykövet elleni bombamerénylethez, a rögzített telefonbeszélgetések tanúsága szerint azt állították, nekik mindegy, milyen módon végeznek a diplomatával, válasszák azt a módszert, amelyik a legegyszerűbb. Az összeesküvés végül az étteremre koncentrált, s Arbábsziár azt mondta megbízóinak, jobb lenne, ha egyedül csak al-Dzsubeírt ölnék meg, „de néha, tudják, nincs az embernek más választása”. Ezzel arra utalt, hogy a nagykövettel együtt akár száz-százötven ember – köztük amerikai politikusok, más országok diplomatái, és számos ártatlan ember – is meghalhat a merényletben, de, mint mondta, ez „nem probléma”, „nem egy nagy ügy”. Iráni megbízói nem emeltek kifogást a „járulékos kár” ellen.


Az iráni és a szaúdi államfő, kéz a kézben. Hadüzenettel ér fel az összeesküvés

Arbábsziárt szeptember 29-én tartóztatták le a New York-i Kennedy repülőtéren, és múlt csütörtökön jelent meg először a bíróság előtt, amely kizárta az óvadék ellenébeni szabadlábra helyezés lehetőségét. Amennyiben bűnösnek találják, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélhetik.

Az al-Kudsz a nagykövet meggyilkolásán kívül további nagyszabású terrorcselekményeket is előjegyzésbe vett, tervezték többek közt a washingtoni és a Buenos Aires-i izraeli nagykövetség felrobbantását is; erről részleteket egyelőre nem közöltek.

Irán alaptalannak, nevetséges, gyermekded kitalációnak nevezte az ügyet. A Kongresszus ennél valamivel komolyabban veszi a történteket: Michael McCaul republikánus képviselő (balra) például úgy fogalmazott, ha valóban Irán állt az összeesküvés mögött, úgy háborús cselekményt követett el nem csak Szaúd-Arábia és Izrael, de az Egyesült Államok ellen is. Mike Rogers, a Ház hírszerzési bizottságának elnöke úgy vélekedett, „Irán veszedelmes új vizekre evezett”.

A célpont, a 49 éves Ádel al-Dzsubeir nagykövet Washingtonban és Texasban végezte tanulmányait; 1987 óta diplomata. Egy hónappal 9/11 után küldték Amerikába, hogy segítse a megtépázott szaúdi imázs helyreállítását. 2007-ben nevezték ki nagykövetnek. Nemrég szivárgott ki, hogy Abdullah szaúdi király magánlevelét kézbesítette Obamának; a hír idején még csak találgatni lehetett, mi állt abban a levélben, ma már valószínűsíthető, hogy az összeesküvéssel kapcsolatos információkról lehetett benne szó.


Szukoti bónuszkérdésünk: ki lehet az összeesküvés mögött álló ötletgazda?

2011. október 10., hétfő

Forró az ősz Egyiptomban

Az „arab tavasz” halálos őszbe fordult: a koptok eltemették a tegnapi vérengzésben meggyilkolt halottaikat. A junta nem akar a „szélsőségesek” ellen fellépni, és valószínűleg nem is tud: Egyiptomban magát a népet és a vallást kéne leváltani. A Nyugat részéről elhangzanak figyelmeztetések – de korántsem olyan elánnal, mint amikor Hoszni Mubarak rendcsinálását kellett elítélni. A kisebbségek irtása legfeljebb ejnyebejnyét eredményez; a Tantaui juntával kesztyűs kézzel kell bánni, mert nincs nála jobb, rosszabb azonban bármikor lehet.


Halottaikat siratják az egyiptomi keresztények

Már megint a külföldi összeesküvés keze tette be a lábát: hihetetlen, milyen fantáziátlanok az arab rezsimek, ha a bizonyítványukat kell magyarázni, Tunéziától Szírián át Szaúd-Arábiáig soha, sehol nem lenne semmi probléma, ha a fránya külföld nem akarná állandóan keverni a kuszkuszt. A felelősség-elhárítás klasszikus esetéről van szó egy olyan katonai vezetés részéről, amely teljhatalommal bír az országban, azt csinál, amit akar, valamiért rendet mégsem vág – és ezzel elárulja gyengeségét. A rezsim vezetője, Tantaui húsz éven át volt Mubarak védelmi minisztere, a világ hetedik legnagyobb létszámú hadseregének parancsol, mégis tehetetlen, ha meg kell védeni saját állampolgárait, és azok vallási kisebbséghez tartoznak.

Kairóban semmi más nem történt, mint az, hogy az ország legjelentősebb kisebbsége gyakorolni akarta emberi jogait, és békésen az utcára vonult, mert elállatiasodott muzulmánok a közelmúltban már két templomát is felgyújtották. Az igazsághoz tartozik, hogy mérsékelt mohamedánok kisebb csoportja is csatlakozott a tüntető menethez; ugyanők, amikor elszabadult a pokol, védelmezni próbálták másvallású honfitársaikat, kevés sikerrel.


A junta által ellenőrzött állami televízió azt a verziót próbálta lenyomni a közvélemény torkán, hogy a kopt keresztények támadtak rá a hadseregre, ez azonban nem igaz, minden, a zavargásokról szóló felvétel azt tanúsítja, hogy az utca iszlám embere nem bírta elviselni a kopt demonstrációt, a kialakult tömegverekedést pedig a katonaság szakszerűtlenül, de brutálisan próbálta feloszlatni. Nem világos, kik használtak éles lőszert, de nem kizárt, hogy a a hadsereg emberein kívül mások is. Egy páncélautó készakarva belehajtott a tömegbe, tiltakozókat taposva el. A végén még az áldozatok emlékére háromnapos böjtöt hirdető kopt egyháznak kellett védekeznie, és közleményben emlékeztetnie mindenkit, hogy ők voltak azok, akik fegyvertelenül felvonultak, és ők voltak azok is, akikre rátámadtak.


Katonai páncélautó által széttaposott kopt

Az ország várhatóan meghatározóvá váló politikai ereje, az iszlamista Muzulmán Testvériség részéről Esszám el-Erián ítélte el a vérengzést a Time magazinnak nyilatkozva, az ország „kritikus időszakáról”, „szolidaritásról”, „megbékélésről” beszélve – csakhogy a lakosság tíz százalékát kitevő, azaz nyolcmilliós koptok egyáltalán nem most szenvednek el első ízben zaklatásokat, noha Mubarak bukása óta mindenképp megnehezedett az életük.

De se szeri, se száma az olyan horrortörténeteknek, amelyek akkor játszódtak le, amikor Mubarak még biztonsággal tartotta kezében a kormányrudat, és kínzókamráiban véres kegyetlenséggel számolt le az ultrakonzervatív szalafista muzulmánokkal. Egy néhány évvel ezelőtti hírhedt ügy főszereplőjét, a 25 éves kopt Siháta Szábrit elevenen felgyújtotta egy Jasszer Ahmed Kászim nevű muzulmán, aki azt kifogásolta, hogy Szábri a húgának udvarol.

Az udvarlást persze nem európai értelemben kell elképzelni. A fiatalok közt nem alakult ki nemi kapcsolat, de még csak egymás kezét fogva sem andalogtak félreeső sikátorokban. Nem: Jasszer Ahmed Kászim pusztán gyanú és szóbeszéd alapján járt el, amikor egy benzineskannával a kezében beállított Sihátához, a fejére öntötte a tartalmát, majd hozzávágott egy égő öngyújtót. A szerencsétlen eleven fáklyaként tántorgott ki az utcára, ahol többen végignézték a családi becsület megvédelmezésének e felejthetetlen jelenetét, az egyik bámészkodónak még arra is volt érkezése, hogy lefényképezze a lángoló koptot, aki a közeli csatornába vetette bele magát, hogy a lángokat eloltsa. Ez sikerült is, de addigra már olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy nem sokkal később meghalt.


 Siháta Szábri halála. Becsületbeli ügy

Az elevenen elégetés után a borzalmak még nem értek véget; a vérszomjas csőcselék az áldozat helyszínre érkező, hatvan éves apját késekkel és ásókkal koncolta fel, szabályszerűen kilyuggatva a testét. Eközben Jasszer Ahmed megölte a kopt öccsét, a 22 éves Rámi Szábri Sihátát is.

Mindez a hatvanezres Dmász mezővárosban történt, ahol minden bizonnyal kiirtották volna a helyi, mintegy ezer koptot, ha be nem vonul a hadsereg és véget nem vet a mulatságnak.


Véres kereszttel tiltakoznak a halálos iszlamista terror ellen

Az egyiptomi kopt kisebbség jelentős létszámú – a legnagyobb keresztény minoritás a Közel-Keleten –, politikai és emberi jogai azonban mindig is esetlegesek voltak, és a rezsim mindenkori jóindulatától függtek. Az iszlámtól eltérő vallású népcsoportok jogfosztottnak számítanak a térségben, két kivétellel. Az egyik a nyugati típusú, teljes és feltétlen vallásszabadságot biztosító Izrael; a másik Libanon, ahol a maronita keresztények – valaha az ország meghatározó ereje – egyelőre, ki tudja, meddig, őrzik kiharcolt jogaikat, sok esetben fegyverrel.

Komolyabb, 800 ezres keresztény kisebbség létezett Irakban az amerikai invázió előtt; ők később százezrével menekültek az anarchiába süllyedő országból. Szíriában a helyi keresztények, miután mást nem nagyon tehettek, mellszélességgel kiállt Hafez és később Básár Asszad brutális rendőrállama mellett, és most, hogy a nép felkelt, minden okuk megvan a félelemre, hogy egy esetleges bukás esetén ugyanaz lesz a sorsuk, mint az alavita uralkodó rétegnek.

A Kairóban lejátszódott események jelentősége azonban messze túlmutat azon, hogy egy iszlám országban ismét következmények nélkül gyilkolhatott kisebbséget az iszlamista csőcselék. Egy olyan országról van szó, ahol állítólagos forradalom győzött, ahol választásokat írnak ki, ahol szinte már a horizonton sejlik fel egy szebb, új világ ígérete. Vagy mégsem? A CBS tudósítónőjének, Lara Logannek a Tahrír téri megerőszakolása nem holmi kisiklás volt, hanem a „forradalom” valódi természetét mutatta meg? Nagyon úgy tűnik.


Lara Logan a Tahrír téren - megerőszakolása előtt lelkesen tudósít a "forradalomról"

Hónapokkal ezelőtt megírtuk: marhaság lihegve éljenezni az arab éhséglázadásokat – és úgy tűnik, igazunk volt. Egyiptomban semmiféle pozitívumot nem hozott Mubarak eltávolítása, negatívumot annál többet. Megingott az ország stabilitása, a gazdaság soha nem látott válságban van, a tábornokok pedig, akik eredetileg azt ígérték, a hatalmat hat hónapon belül átadják a szabadon választott polgári kormánynak, a legjobb esetben is csak jövő februárban fogják ezt megtenni, de a fejlemények láttán az az érzésünk: a legjobb, ha sohasem adják át.


 Az egyszer már elhalasztott választások további halogatására adhat okot a vasárnapi tragédia, és a Muzulmán Testvériség tart is ettől; az egyik első mondanivalójuk az üggyel kapcsolatban nem az volt, hogy bocsánatot kérnek, hanem hogy a választásokat azért időben meg kell tartani. Nekik sürgős. Két tucat ártatlan ember halála valószínűleg még lábjegyzet sem lesz a Közel-Kelet véres történelmében (ehhez az kellett volna, hogy izraeli rakéta találja őket el véletlenül), ha viszont a junta valaha kiadja a kezéből a hatalmat, ne legyenek kétségeink: a kairói utcán folyó vérontás intézményes lesz.

Iszlamista barbárok támadtak az egyiptomi keresztényekre, 24 halott

Mubarak hatalomtól való megfosztása óta a legtöbb halálos áldozatot követelő iszlamista agresszió színhelye volt az egyiptomi főváros. Miután Kairó már évtizedek óta judenrein, a mohamedán csőcselék a kopt keresztényekre – az arab hódítás előtti egyiptomiak leszármazottaira – támadt.


Lángokban állt Kairó belvárosa a vasárnapi összecsapások után, amelyek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy az iszlamisták két keresztény templomot támadtak meg Dél-Egyiptomban. A koptok, akiket az elmúlt években folyamatosan provokált hol a hatalom, hol a csőcselék, a Nílus-parti tévészékháznál szerveztek békés ülősztrájkot, és csak azután ütköztek meg elnyomóikkal, hogy szélsőséges iszlamisták előbb kőzáport zúdítottak rájuk, majd állítólag sörétes puskákkal közibük lőttek.


A biztonságiak több mint ezer főt mozgósítottak és páncélosokkal jelentek meg a környéken, hogy a székházat megvédjék. A hadsereg hétfő reggel hét óráig kijárási tilalmat hirdetett, azt azonban már nem tudták megakadályozni, hogy az utcai harcok átterjedjenek a kora tavaszi éhséglázadás fő színhelyéül szolgáló Táhrír térre, ahol muzulmánok és keresztények kövekkel és Molotov-bombákkal estek egymásnak, felszaggatva munícióért az utcaburkolatot is.


Az események egyik csúcspontján páncélozott autó hajtott bele a keresztény tömegbe, többeket elgázolva, néhány embert a levegőbe repítve. A tiltakozók erre válaszul már felgyújtották a katonai járműveket, de felgyújtottak buszt, magánautót és ami csak a kezükbe került. A tomboló tömeget éjfél után sem sikerült megfékezni, feldühödött bandák terrorizálták az utcákat és találomra meg-megállítgatták az autókat, hogy megállapítsák, keresztények ülnek-e bennük. A rendőrség egész negyedekben még csak nem is mutatkozott, nemhogy megpróbálta volna elejét venni az egyre szervezettebb keresztényüldözésnek.


Egyiptom 80 millió lakosából körülbelül 8 millióan keresztények. Valamennyien azért elégedetlenek a jelenlegi katonai juntával, mert úgy vélik, Mubarak trónfosztása óta túlságosan kesztyűs kézzel bánik a velük szemben agresszíven fellépő iszlamista csőcselékkel, amelyre az erősen kopt- és keresztényellenes ultrakonzervatívok gyakorolnak hatást. Egyiptomban a kereszténység mint könyves vallás elvileg a zsidósággal együtt megtűrt vallás kéne legyen, a koptok azonban már jó ideje bűmbakként jelennek meg az arab többség szemében, és a hatóság még az iszlám által kötelező előírásokat sem tartatja be érdekükben.


Esszám Sáráf miniszterelnök tévészózatában mellébeszélt, és nem tudott eredetibbet kitalálni annál, mint hogy muzulmánokat és keresztényeket egységre szólított fel. Hisám Seihá, az egészségügyi minisztérium illetékese huszonnégy halottról és legalább száz sebesültről beszélt. Az egyiptomi kabinet rendkívüli ülést tartott a helyzet megvitatása érdekében.

A keresztény világ - természetesen - kussol.