Oldalak

2011. március 31., csütörtök

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (4)

A kibuc nem jött össze – legalábbis a mi részünkről nem.
            Jó néhány nap után felhívtak a Takamból, menjünk be. Szorongtunk, hogy megfeleljünk. Mi lesz, ha azon problémáznak majd, hogy nem vagyok zsidó? Mindenki felöltözött a legjobb ruhájába; elszántuk magunkat arra, hogy ha törik, ha szakad, emberfeletti imázst hagyunk magunk után.
            Ember tervez, kölykök végeznek. Mind a kettő egészen meg volt vadulva, talán a hőség miatt, ami az agyukra mehetett – Izraelben a legmelegebb hónap nem a július, hanem az augusztus, és miután a hőség május óta dübörög, augusztusra már mindenki meg van egy kicsit kettyenve. Arra különös gonddal ügyeltünk, hogy eleget igyanak, ettől függetlenül megvesztek a szokatlan környezetben meg a szállodai létben, amit most már nagyon szerettem volna felszámolni. Többen figyelmeztettek, hogy mégsem lehet szállodából iskolába meg óvodába járni, Péterék pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy ez a környék nem tartozik a legjobbak közé. Mi tagadás, nekem is feltűnt, hogy amikor kinéztem a szobából az utcára, a szemközti lepusztult, földszintes épület egyik bejárata előtt, összecsukható széken ül egy banya, vészesen emlékeztet a madámkülsejű, agyonborravalózott tulajnőre, és megszólít minden arra járó férfit, beinvitálván őket a sötét lyukba, amit diszkréten csörgő gyöngyfüggöny választ el az utcától. Egy idő után az asszonynak is feltűnt, aki sápadtan jött azzal, hogy:
            – Te… ez ott szemben egy kurvatanya…
            – Igen? – álmélkodtam. – Miből veszed?
            – Ott ül a banya, és hívja befelé a palikat…
            – Nahát! – csaptam össze a kezem. – Fel se tűnt. Hát remélem, a Takamban jól fog menni minden…
            A Takamban tehát, épp mert tilos volt, mindkét fiatalember megőrült, leöntötték magukat kólával, levetkőztek, majd az irodában kergetőztek, feldúlták az asztalokat és marakodtak, mint két veszett csatornapatkány. A tagbaszakadt pasas, akivel beszéltünk, jóindulatú mosollyal nézte őket, aztán az interjú végén mondta: majd telefonálnak, megvan a szálloda száma.
            Na, mondom, kész. Péternek is elújságoltam, hogy a kibuc-ulpánnak lőttek, a fiúk felforgatták az irodát.
            – Pont ezért fogjátok megkapni – jósolta. – Itt azt szeretik, ha a gyerekek felszabadultak.
            Azt hittem, csak vigasztal, de egy-két nap múlva telefonáltak a Takamból. Nem voltunk ott, de felvették az üzenetet, visszahívtuk őket.
            – A Száád kibucba kell mennetek – mondta a nagydarab pali, aki kihallgatott bennünket.
            – Az hol van?
            – Már majdnem a Negevben.
            Elhallgattam. Hát ezek is csak leküldenek a térképről. A Száád majdnem a Negevben volt – és majdnem a Gázai-övezet határán. Ott van a napihírekben szereplő, rakétázott Szderottól nem messze. Gáza akkor nem izgatott különösebben. Ott még az izraeli hadsereg volt az úr; benn, az Övezetben ugyan rendszeresen állt a bál, de onnan ki nem nagyon jöttek terroristák. Viszont hogy messze kerülök Tel-Avivtól, ez aggasztott.
            – Mivel kell odamenni?
            A pali elmondta, hányas busz visz oda és hol kell leszállni. – A cuccotokat egyelőre hagyjátok a szállodában, most csak menjetek le, nézzetek körül, beszéljetek velük. A Száád vallásos kibuc. Ortodoxok. Baj ez?
            Mondtam, hogy nekem ugyan nem, de én nem vagyok vallásos, sőt, zsidó se. Közbevágott:
            – Az nem érdekes, nem rólad szól itt ez a mese, kit érdekel, hogy te mi vagy, a gyerekeidről szól.
– Akkor semmi gond – feleltem –, lemegyünk.
– Karavánt fogtok kapni.
Angolul beszélgettünk, a caravan szó angolul a hatalmas, kéttengelyes luxus lakókocsit jelentette, amiben ismereteim szerint Bruce Springsteen is lakott. A kifejezéssel már az újságban is találkoztam. A hatalmas orosz alija miatt nem volt elég lakásegység, Izrael tízmilliárd dolláros hitelt akart felvenni az építkezésekre, ennek garanciáját idősebb Bush kormányának kellett volna vállalnia, Bush azonban mindenképp békét akart köttetni Izraellel, és – főként az antiszemita James Baker külügyminiszternek köszönhetően – a kezességgel zsarolta a Samir-kormányt. Áriél Sáron, aki akkor lakásügyi miniszter volt, a kérdést átmenetileg úgy oldotta meg, hogy hatalmas mennyiségben rakatott ki karavánokat, valóságos karavántelepek jöttek létre.
            – Klassz – mondtam –, az buli lesz.
            – Oké, akkor holnap várnak benneteket. Ha nem sikerül a dolog, hívjatok fel és találunk nektek valami mást.
            Hogy álltam én a vallással, különösen a zsidó vallással? Leginkább sehogy, noha istentagadó soha nem voltam. Mindig is hittem Istenben, és el sem tudtam volna képzelni az ellenkezőjét. Anno – nyilvánvalóan megkérdezésem nélkül és akaratom ellenére – katolikusnak kereszteltek úgy nyolcnaposan, és kissrác koromban beszerezték a Képes Bibliát, az akkori Jugoszláviából, mert Magyarországon gyermekeknek szóló Biblia nem jelenhetett meg. Néha be-benéztem egy templomba tinédzser koromban, de soha nem mise idején, és a hideg is kirázott a gondolatra, hogy egy papnak fülbegyónjak. Később az is nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a Lékai-féle egyházvezetés súlyosan korrumpálja magát a Kádár-rezsimhez való dörgölődzésével, és onnantól fogva már nem is érdekelt az egész. Izraelbe érkezésem után viszont a helyszínen tapasztaltam meg, amit korábban itt-ott olvastam: a vallásos pártok nagyobbik részének zömében gyomorforgató magatartását. Figyelem, itt nem a vallásról van szó, hanem a vallásos pártokról, és igazság szerint még a jelzőt is idézőjelbe kéne tenni, mert számos esetben előfordult, hogy egyes pártok korifeusai csak buliból lettek vallásosak, pontosan úgy, ahogyan léteztek karrierkommunisták is. Mindezt látva a vallás nemigen érintett meg, ha csak annyiban nem, hogy felbőszített a szombati tömegközlekedés hiánya. Akinek saját gépkocsija volt, vagy pénze taxira, az azt csinált, amit akart. Akinek egyik sem volt, azt arra ítélte az izraeli közmegegyezés, hogy malmozzon otthon. Ugyan már akkor is voltak bizonyos vonalakon iránytaxik, és ezek egy része sábeszkor is járt, de ha épp nem arra volt dolgod, amerre a „narancs” ment – így hívták a színük után ezeket a mikrobuszokat –, akkor ez az intézmény sem segített rajtad. Márpedig később, amikor már dolgoztam – és a pénz mián’ úgy 1994-ig végigdolgoztam a szabadságaimat is –, csak szombaton mehettem volna akárhová. Évek hosszú során át alig láttam valamit az Országból. Mindez nem ösztönzött arra, hogy a júdaizmus felé közeledjem.
            Nos, 1991 szeptemberében – a nyár zavartalanul folytatódott – egy szép napon megérkeztünk a Száád kibucba. Címzetesen szakállas egyéniség várt rám, de úgy, mintha régi barátok lettünk volna. Végtelenül kedvesen fogadtak; kizárólag mosolygó arcokkal találkoztunk. Mindent tudtak rólunk, azt is, hogy én goj vagyok. Befelé haladtunk, közben az úttól messzebb, a fák közt itt is, ott is láttam valami furnérlemezből összetákolt bodegákat, szerszámosbódékra emlékeztettek, csak nagyobbak voltak.
            Egyszemélyes szakállas fogadóbizottságunk minden szembejövőnek bemutatott, majd vitt minket egyenesen a kibuc központjába. Végigmutogatta a különféle intézményeket, s akivel találkoztunk, mindenkinek volt hozzánk egy-két jó szava. Kitűnő volt a hangulat, és nem is értettem, miért szorongok annyira. Aztán kiderült, amikor elvittek kicsit odébb egy árnyas ligetbe, ahol szintén volt néhány szerszámosbódé, kinyitották az egyiket és mondták, hogy ott fogunk lakni. Három szoba volt benn, konyha, vécé, zuhanyzó és – árnyék ide, árnyék oda – ötven fok úgy kora délután a furnértákolmányban. Így derült ki, hogy Izraelben a karaván szó alatt mégsem a Bruce Springsteen-féle balhét értik.
            – Persze bebútorozzuk – mondta a szakállas. A víz, a villany már benn volt, a gázpalackot bármikor csatlakoztatni lehetett.
            Folytattuk a körsétát, noha abban a pillanatban tudtam, lesz, ami lesz, én ebbe a lukba nem költözöm bele. Meg is érdeklődtem, hogy téglaépületük van-e, és azt a választ kaptam, hogy sajnos nincs. Az asszony közben halkan bőgött, a gyerekek lógatták az orrukat. Megfogadtam egy dolgot. Azt, hogy átkozott legyek, ha a lábam kiteszem Tel-Avivból, ahol most kapkodva lakást és munkahelyet kell keresni, no meg bankszámlát nyitni, hiszen a még hátralévő, tekintélyes mennyiségű támogatást nem kapjuk meg, amíg nincs hova utalniuk. És ez a támogatás most már létfontosságú, hiszen még ha azonnal kerítek is állást, akkor is csak egy hónap múlva várható az első fizetés – addig pedig semmiképp nem húzzuk ki. Miközben a látogatás non plusz ultrája, a zsinagóga következett, fény derült még egyéb anomáliákra is. A karavános buli havonta hatszázötven dollárba került volna az ulpánnal, a rezsivel, az étkeztetéssel és mindennel együtt. Hatszázötven dollárért már nagyon klassz három-négyszobás lakásokat kínáltak akkoriban Ramat Gan és Givátáim igen kellemes részein, de akár Tel-Aviv központjában is, kilátással a tengerre. Ezt ugyan a Takamban felejtették el közölni, de mégis a HOH mondta, hogy ingyért van az egész. Miközben a zsinagógában megmutatták a Száád féltve őrzött kincseit, a Tóra-tekercseket, azon járt az agyam, miként fogom megfojtani Sátorost, ezt a vén állatot. Ha én látok valakit, hogy a verem felé megy, szólok, hogy bele ne lépjen, ez meg még bele is löki az embert. Agyamat elöntötte a vér, miközben a szakállas magyarázta: majd készüljünk fel arra, hogy jönnek a nagyünnepek, és ebből az alkalomból szlichot lesznek, vagyis extra bűnbánó imák, amik hajnalban vannak, úgyhogy elég korán kell majd kelni egy darabig. Finoman szólva: eszemben sem volt imádkozni, kivált nem hajnalban, de délben és este, egyáltalán, a napnak semmilyen szakában sem. Lázasan számolgattam, mennyi pénzünk maradt. Ha egy-két napon belül varázsolok valamit, talán sikerül megoldani a helyzetet. Talán. Mennyi is a szállodaszámla? És most már a visszafelé szóló buszjegyeket is számolni kell. Most már mindent számolni kell, és nagyon akkurátusan. Mennyi pénzt elvertünk, miközben egy ilyen baromságra vártunk! Istenem! A szakállas közben kérdezett valamit.
            – Sorry – mondtam. – Nem hallottam.
            – Csak azt kérdeztem, gondolkodtál-e esetleg a betérésen?
            – Még nem. És lassan mennünk kell.
            De még az éttermet megmutatja. Meg is mutatta. Az itt szigorúan betartott kóserság legalapvetőbb szabályaival tisztában voltam, azaz tudtam például, hogy ha virslit eszek, még egy pohár tejet sem ihatok meg rá. A szakállas azt akarta, ebédeljünk ott, noha az arcunkon, a reakcióinkon már világosan látta, hogy nem leszünk mi kibuctagok. Még ideiglenesen sem. Máig szégyellem, de jeges udvariassággal mondtam nemet. Nem kellett volna, ők nem tehettek se a HOH hülyeségéről, se a Takam trehányságáról. Ők csak őszinte jó szívvel fogadtak volna minket, főleg a két gyerek miatt, hogy zsidó létükre ne vallástalanul nőjenek fel.
            – Tudok telefonálni?
            Készségesen bevittek egy irodába. A HOH-t tárcsáztam, a Sátoros vette fel. Vázoltam neki a helyzetet, és arra kértem, nagyon gyorsan segítsen tel-avivi lakást bérelni, mert ami itt van, az gáz.
            – Mi magának a problémája? – kérdezte.
            – Hogy mi a problémám? Hát az, hogy olyan bodegába akarnak minket tenni, amiben Pesten a szabolcsi cigány útkaparó munkások alszanak.
            – Miről beszél?
            – Hát a karavánról.
            – Mit akar maga attól a karavántól?
            – Többek közt azt, hogy ne legyen benne ötven fok!
            – Ez minden problémája? Mert azt megoldhatom, adok magának egy ventilátort.
            – Más problémám is van, azt mondták, ez ingyen van…
            Közbevágott:
            – Nézze, én negyven évvel ezelőtt sátorban kezdtem az életem ebben az országban. Ha magának ez nem felel meg, én többet nem tudok segíteni.
            Levágtam a kagylót, és a kocsisszótár válogatott kifejezéseivel illettem ezt az embert. Közben megfogadtam még egy dolgot: soha az életben nem kérek többé tanácsot a HOH-tól vagy akár vátiktól. Ezek a hatvan-nyolcvan éves emberek a legjobb indulattal sem érthetik meg sem az igényeinket, sem a problémáinkat. Valamiért a múltban élnek, sekel helyett sokszor lírát vagy fontot mondanak, és meg vannak győződve arról, hogy mi a fáról másztunk le. Valahol belül azonban pontosan tudtam, hogy kizárólag magamat hibáztathatom, nem hallgattam az ösztöneimre, nem jártam magam utána a dolgoknak, jobban esett a tengerparton heverészni és a kimenős katonalányok sejhaját bámulni, mialatt az életemet mások intézik.
            Tel-Avivba visszaérvén elpanaszoltam mindent Péternek, akik azt javasolták, nyugodtan kérjünk tanácsot ezután is a háóhától, és azután annak az ellenkezőjét tegyük. Lakásügyben nem tudtak segíteni. Lakásügyben az volt a helyzet, hogy amíg nem találunk magunknak kezest, aki aláír, addig úgyse tudunk lakást bérelni, viszont amíg nincs lakás, addig bankszámlát se tudunk nyitni, és amíg nincs bankszámla, addig nincs pénz; továbbá amíg nem tudjuk, hol lakunk, a gyereket se tudjuk iskolába íratni, és a másik se mehet óvodába, no meg mi sem ulpánra (a szó stúdiót jelent héberül, de Izraelben az elsődleges jelentése: nyelviskola). Péterék kategorikusan megmondták, hogy nem írnak alá kezességet, sem nekünk, sem másnak, és mi se tegyünk ilyet, soha, semmilyen helyzetben, ha nem akarunk magunknak később igen nagy kellemetlenségeket. Fogalmam sem volt, hogy lesz így bérlakásom. Azt viszont már megtapasztaltam, hogy az emberek errefelé már így mutatkoznak be: „X. Y. vagyok, nem írok alá.”
            Persze igazuk volt.
            Csak visszamentem a HOH-ba, mert máshova nem volt mennem. Sátorosnak becsületére legyen mondva, nem gúnyolódott, nem szövegelt, hogy ő előre megmondta, de a lakásügyben ugyanazt hallottam, amit a HCBC-ben. Hogy hát a kezes, az nagy probléma. Na és ha olék egymásnak írnak alá? Azt sokszor nem fogadják el. De szerencsét lehet próbálni.
            Ördögi kör volt, de miután tapasztaltam, hogy a magyarajkúság csapdájából ki kell lépni, fogtam magam, és beállítottam – az oroszok HOH-nak megfelelő intézményébe. Strandolásaim alkalmával láttam, hogy a Marina szállodában tanyáznak.
            Itt más volt az atmoszféra.
            A Szovjetunióból Brezsnyev idején, a hetvenes évek elején engedtek ki korlátozott számban zsidókat. Az az alija teljesen más volt még, mint a húsz évvel későbbi. Kizárólag értelmiségiek alijáztak, és – akkoriban még – kizárólag zsidók, szemben a mi életünket nyomorító oroszhullámmal, aminek olyan harminc-negyven százaléka lehetett „társutas”. A Marina-beli ruszki szervezetet ilyen kultúrzsidók igazgatták. Hörgések és grandiózus kioktatások helyett segítettek. Egy telefonhívásba tellett, és volt tel-avivi lakás, kettő is, úgyhogy válogathattunk. Az egyik 450 dollárba került havonta és kint volt, a másik 400 dollárba, és kicsit még kijjebb; Jafón. Kezest egyikhez sem kértek. Három hónapot előre kell fizetni. Némi fejszámolás után az utóbbit választottam, mert azt még ki tudtam brusztolni valahogy, és még maradt is pénz. Jött a tulaj, Beninek hívták és Bulgáriából származott. Csendesebb emberkének tűnt; némi simlisségnek persze ő sem volt híján, de alapvetően tisztességesen járt el velünk szemben: a későbbiekben, ha Uram bocsá’ egy-két hetet késtem a lakbérrel, nem csapott hisztit. Megdöbbent, hogy nem akarom megnézni a kéglit, hanem azonnal beköltöznék. Mondtam neki, hogy ketyeg az óra a szállodában, ha sokat vacakolok, belecsúszok a délutánba és újabb ötvenöt dolcsim ugrik.
            Rohantunk a hotelbe. Ugyan belecsúsztunk így is a délutánba, de miután a szálloda családi kézen volt (és van ma is), s a személyzet velünk izgulta végig az elmúlt két hetet, igen tisztességesen jártak el, nem számoltak fel még egy napot, segítettek lecuccolni és sok szerencsét kívántak. A csomagjaink egy része így is ott maradt a portán, mert nem fért volna be a taxiba. Ezekért valamikor később visszamentem.
            Elkészültem a legrosszabbra, de a lakás, amit választottunk, mégsem volt annyira kinn, mint a marinások elmondásából következtethettem. Budapesti léptékben gondolkodtam, és elfelejtettem azt, hogy nem kétmilliós, hanem hat-hétszázezres városban vagyok, amely a vele egybeépült, de önálló önkormányzatokkal rendelkező városokkal – Ramat Gan, Givátáim, Bné Brák, Holon, Bat Jam – együtt is csak épp hogy éri el az egymillió főt, területre pedig sokkal, de sokkal kisebb a lakatlan rozsdaövezetekkel és valójában soha nem integrált kistelepülésekkel mesterségesen felpüffesztett Budapestnél. A forgalom sem állt be, úgyhogy viszonylag hamar kiértünk Jafóra. Persze nem arra a részre, amit a turisták ismernek. Az Óvárosban meseszép a környezet és igen magasak a lakbérek. Kicsivel odébb – gyalogszerrel úgy húsz percre – volt az „igazi” Jafó. A Sderot Jerusálájim, azaz Jeruzsálem út vágta ketté, a nyugati, tengerparti oldal volt az arab rész, a keleti oldal pedig az izraeli társadalom zsidó szektorának az aljáé – kivéve néhány bulgárt, akik magasabb színvonalon éltek. De zömében „feketék” lakták ezt a városrészt. Ezen nem etiópokat kellett érteni – azokat egy tömbben vidéki, fejlesztési városokba telepítették, mert kellőképp engedelmesek voltak ahhoz, hogy velük ezt meg lehessen csinálni –, hanem szefárdokat, azaz olyan zsidókat, akik arab államokból vagy Iránból származtak el. Ők voltak a „második Izrael”. Az „első Izraelt” jobbára a fehér askenázik jelentették. A két tábor között erős ellentét volt – és van a mai napig.
            Földszinti volt a lakás, négyszintes, lift nélküli sikunban – ötvenes években épült beton szükséglakásban –, szintenként két lakás; Beni felment néhány lépcsőfokot, kinyitotta az ajtót. Lerohadt volt a kecó piszkosul, de próbáltam ebbe bele nem gondolni; azon járt az agyam, egy-két évet kell benne cuzámmen kihúzni, addig majd csak talpra állok valahogyan. Próbáltam az előnyeire koncentrálni. Hűvös volt, mintha légkondi járt volna benne, holott csak északi fekvésnek örvendett és úgy építették, hogy minél jobban átjárja a levegő. Azt még nem tudtam, hogy milyen szörnyűségesen rá fogok erre faragni néhány hónap múlva, amikor majd beköszönt az évszázad tele Izraelben. A környezet harsogóan zöld volt, a háztól nem messze park burjánzott, a frontoldalon jó nagy parkoló, a Nachal Oz névre hallgató mellékutcában csend. (Aki olvasta tőlem a Szerelmem, Tel-Aviv című akcióregényt: annak egyik főhőse, a kövér srác lakott ebben a házban és ebben a lakásban.) Csend uralta magát a házat is, persze szieszta idején ez nem is volt nagy csoda; a környék csak este kelt életre, de akkor aztán legtöbbször hajnalig ment a rumli. Ha kiléptél a kapun, húsz lépésre, a parkoló mellett ott állt „Avraham vegyesboltja – csúf, betonból öntött, kockaszerű épület (…) Leggyakrabban maga Avraham szolgált ki: egy alapvetően jóindulatú, izzadságszagú, nehézkesen mozgó, vastag fekete keretes szemüveget viselő, hatvan körüli alak, akinél a fél környék hitelbe vásárolt, felírásra. Néhanapján a lánya tornyosult a pult mögött, ez a miniatűr harckocsira emlékeztető, buta és lapos pillantású, legfeljebb tizenhat éves némber”, olvasható megint csak a Szerelmemben (amibe mindent beleadtam úgy 2006-2007 tájékán, amit csak a bődületes honvágy ki bírt belőlem csikarni egy kispesti panellakásban). Volt a közelben bank is, a Hapoalim egyik fiókja. Csak lesz valahogy. Olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna.
            A bejárati ajtón rögtön a nappaliba mentél, pont szemben nyílott az ajtó a jellegzetes izraeli intézményre, a mirpeszetre. Fordíthatjuk ezt verandának, tornácnak, erkélynek, balkonnak, ennek-annak, de szerintem egyik verzió sem fedi a valót. A mirpeszet, ha akarod, része a lakásnak – kinyitod vagy elhúzod az ajtaját –, ha akarod, zárt erkély lesz belőle. Többnyire elég nagy ahhoz, hogy asztalt és székeket is ki tudj pakolni. Az év nagy részében ott éled este az életed. Van, aki a tévét is kiviszi. Afféle nyitott szalon tehát; mert van zárt szalon is – szalonnak az izraeli nagyképűen a közönséges nappalit nevezi. Az alkóv és a hall ismeretlen fogalom arrafelé, a lichthof nemkülönben.
            A nappaliból a bejárati ajtó oldalán nyílt a szűk konyha és a gyerekszoba, a baloldalon a szülői hálószoba, fürdőszoba, utóbbiban, ha emlékezetem nem csak, benn volt a vécé. Elképesztően lepusztult és elhanyagolt volt minden – volt ellenben telefon. Ez volt életünk első telefonja, a számra máig emlékszem: 832-733 (egy-két év múlva aztán ötjegyűek lettek a számok). Beni elég nagy kockázatot vállalt ezzel, hiszen ha csinálunk neki egy húszezer sekeles telefonszámlát, majd eltűnünk, semmit nem tudott volna lépni. (Új olék elég gyakran megcsinálták ezt.) Ha nem lett volna telefon, a Bezek – a T-Com izraeli megfelelője – huszonnégy órán belül annyi vonalat szerelt volna be, ahányat kérünk. De volt.
            Volt hát telefon, a tapéta viszont itt-ott négyzetméteres slejfnikben lógott, és penészes szag lengte be a szobát. A szülői hálószobában még épületesebb látvány fogadott: széles szigetelőszalag-csíkok lógtak az ablakokról, az egyikbe egy irdatlan svábbogár teteme ragadt bele. Ez volt az úgynevezett zárt szoba. Az első Öböl-háború idején, amikor Szaddám Huszein Irakja több száz Scud-rakétát lőtt ki Izraelre, tartani lehetett attól, hogy a rakéták egy része vegyi vagy biológiai robbanófejjel lesz felszerelve. A hatóságok mindenkit arra szólítottak fel, hogy alakítson ki az egyik szobájából zárt szobát, és pontos utasításokkal láttak el mindenkit, hogyan kell ezt csinálni. Az Öböl-háború valamikor az alijánk előtt hat-hét hónappal ért véget, de a szigetelőszalagokat csak annyira távolították el, hogy az ablakot ki lehessen nyitni. Az eredetileg fehér balatni, az izraeli járólap kávébarnán ragadt a kosztól. El sem tudtam képzelni, micsoda ócska, igénytelen emberek éltek ott. (Az előző telefonszámla feletti vitában aztán megismerkedhettem a korábbi bérlővel, naná, hogy orosz volt, Szemjon Fominnak hívták. Nem izgatta a mocsok, amit csináltak és otthagytak, mert úgy érezte, csak egy-két évig lakik ott, és arra a rövid időre nem érdemes takarítani.) Nem volt mit csinálni, a szerződést már aláírtuk, a három hónapot előre kifizettem – legalább emiatt nem kellett idegeskednem –, azt pedig valahol korábban már elmagyarázták, hogy Izraelben a közüzemi számlák nem havonta, hanem kéthavonta jönnek. Aminek őszintén örültem, mert csak pár száz sekelem maradt.
            Ennek egy része takarítószerekre ment rá. Gyors nyelvlecke következett Péteréknél, és néhány szóval – felmosórongy, felmosófa, hipó etc. – gazdagabban állítottunk be a Ben Jehuda utcai Supersolba, majd tértünk haza, hogy valamelyest kigányoljuk azt a szartanyát.
            De fedél volt a fejünk felett. Izraelben. Tel-Avivban.

2011. március 25., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (3)


Elkezdődött a tengerparti élet. Mint említettem, csütörtöki napon alijáztunk, ami nem volt bölcs dolog – de nem tehettünk róla, a napot nem mi választottuk ki. Ha alijázol, aznap már nem tudsz csinálni semmit, legfeljebb kimész egy kicsit az utcára, és persze költöd a pénzed, mert ha mást nem, üdítőt vagy vizet a nagy melegben mindenképpen inni kell, lehetőleg gödény módjára mégpedig. Másnap, péntek lévén, a hivatalok legfeljebb délig vannak nyitva, és csak alibiből, érdemleges munkát már semmi szín alatt nem lehet belőlük kikényszeríteni. Szombat, az szombat. Legközelebb vasárnap tudsz valamit csinálni. Mert az meg munkanap.
            Hát a csütörtök-péntek-szombat, az erős fürdőzéssel telt. A tel-avivi tengerpart fantasztikus. Beszéltem olyanokkal, akik jártak már jó néhány tengerparton, Floridától Dél-Afrikáig, de mindenki csak szuperlatívuszokban beszélt róla. Öt kilométer finom homok, minden jól kiépítve az árnyékolóktól az öltözőkig, zuhanyokig, lábmosókig és vízcsapokig, és mindez tök ingyen – milyen érdekes, ugye, hogy vannak még ildomos helyek, ahol nem tartja a markát minduntalan valaki olyasminek az igénybevételéért, amihez istenadta emberi jogod van? A stranddal párhuzamosan kocsik vonultak az úton, mögöttük szálloda- és étteremsor, ahogyan az dukál – zseniális. Persze volt egy-két baki. Az asszonynak hiába mondtam, hogy igyon, mert az útikönyvek egybehangzó figyelmeztetése szerint be fog sárgulni, ő azzal érvelt, hogy akkor iszik, ha szomjas. Egy-két napon belül be is sárgult. Ez valami rémes rosszulléttel jár együtt, az áldozat csak hánykolódik; egyetlen ellenszere a vízivás, de épp ezt kívánja a legkevésbé, úgyhogy elég ördögi a dolog. Azt hörögte, hogy meghal, és hívjak orvost. Én arra kértem, hogy igyon minél többet, aztán a gyerekeket levittem a strandra. Szent Péter-halat kajáltunk jó drágán valamelyik étteremben.
            Elég gyorsan felépült, csak innia kellett, szombat este viszont – sábát kimenetelekor – jóval kellemetlenebb élményen mentünk keresztül. A nagyobbik kölyök elveszett a tel-avivi strandon – ráadásul utoljára egy felfújható indián kenuban láttuk. Végül is csak ötvenszer mondtam el neki, hogy ügyeljen a dél felé tartó áramlásra. Egy darabig én is ügyeltem őrá, de hát annyi ember van a strandon augusztusban, bikinis cicababák, miegymás, tudják, hogy van ez; az embernek nincs hátul is szeme. No, azt az öt kilométert én végigfutottam párszor, a gyerek sehol. Eltelt legalább háromnegyed óra, és egyszerre csak meghallottam a síró hangját – egy hangszóróból. Félőrülten rohantam egy épülethez, ahol a hangosbemondót sejtettem, de csak a vállukat vonogatták. Nem értették, mit akarok, a hangosbemondók az életmentők lábakon álló faházainak tetején működtek. Én viszont biztos voltam abban, hogy nem a part, hanem a szárazföld felől hallottam a hangot. Fölhívták a rendőrséget, és azonnal megoldódott a rejtély – a központos haladéktalanul kapcsolta azt a járőrautót, amiben benne ült a gyerek. Partot ért valahol, egy-két kilométerrel délebbre, de aztán nem talált vissza hozzánk, eltörött a mécses, és a járókelők habozás nélkül átadták a rendőrségnek. A zsaruk megállapították, hogy magyarul beszél, és rögtön kerítettek tolmácsot egy arra sétáló idős szabómester, Rosenberg bácsi személyében, aki még 1947-ben alijázott Pestről. Aztán átadták neki a megafont, így hallottuk meg a hangját a strandon.
            A két zsaru átadta a gyereket, felírták az adataimat, és leteremtettek, mint a pengős malacot:
            – Két gyereked van, igaz?
            – Igaz.
            – És két szemed?
            – Igaz.
            – Na látod. Az egyik az egyiken legyen, a másik a másikon!
            – Nehogy megpróbálják megbüntetni, az nálunk nem szokás – hangsúlyozta Rosenberg bácsi, aki, miután megadta a telefonszámát, elkísért a szállodába is, nehogy a kölök megkapja, ami neki jár. Negédesen lemosolyogtam rá:
            – Nagy mákod van, hogy nem veszítetted el a kenut.
            Valamivel később olvastam az újságban, hogy az ifjúságvédelem izraeli viszonylatban kissé túllőtt a célon. Azt írta a Jerusalem Post, felmentettek egy holoni atyát, ki testileg fenyítette a gyermekeit. A bíró úgy érvelt a nagy port felvert indoklásban, hogy az ilyesmi bizonyos esetekben nem csupán jog, de kötelesség is. Ugyanebben a cikkben állt, hogy évente nyolc gyereket gyilkolnak meg Izraelben. Ez utóbbi hírt gyanakvással fogadtam. Megtörténhet ilyesmi? Nem figyelmeztettek-e ismerőseim, amikor alijázásunk első, kritikus időszakában fülük hallatára igen izgatottan verést ígértem fiaimnak:
            – Csak a négy fal között verjétek őket, és ott is csak csendben. Itt nem szabad gyereket ütni. Üssétek inkább helyettük az illetékes tisztviselőket.
            Ezt persze az érintettek gátlástalanul kihasználták, és heteken belül pontosan olyan elfajzott, pimasz, gőgös kölykök lettek, mintha Izraelben születtek volna. Néha még az amúgy engedelmes Rubin is befűtött. Volt, hogy nem fűlött a fogam cipelni őkelmét. Például azon a – már jócskán későbbi, 1992 januári – napon, amikor hazatérőben voltam a súkról, akár egy málhás öszvér, félrehajtott fejjel esernyőt tartva a fogam között, mert – hála Istennek – megint esett.
            A gyermeknek a lábán kéne jönnie ezen a bizonyos januári napon, de nem teszi, mert a három évével és egy hónapjával pontosan tisztában van azzal, hogy neki jogai vannak. Pukkadva megtorpan, elsötétül, hátával letörli a falat, szemében kimondhatatlan gyűlölet tüzel.
            Kiköpöm az ernyőt, hogy nógassam:
            – Nem tudlak most felvenni. Igazán szívesen tenném, de nem megy.
            Belefog abba a bizonyos nem-tehetem-ami-nekem-tetszik nyafogásba, aminek hallatán az embernek kedve szottyanna marokra kapni világosszőke, selymes fürtjeit, és azoknál fogva fölemelni, hogy legyen oka bőgni. Kis majom, csinálja a reklámot. A járókelők persze lassítják a lépteiket, és gyanakodva méregetik a jelenetet: az ártatlan szőkeséget meg ezt a brutális vadállatot. A beállítás drámai. A szerencsétlen ott áll a falnál, mint egy kivégzésen, az apja meg – már ha az apja egyáltalán ez az alak – oda nem menne; föl nem venné, a világ összes kincséért se. Megfogom a csuklóját:
            – Na gyere szépen.
            Meggörbül derékban, mintha isiász kínozná, arca kivörösödik az erőlködéstől, cipője sarka iszonyú hangot ad ki, miközben a nedves aszfalton csúszik, majd felhúzza térdeit, és lóg a levegőben. Csuklójánál fogva tartom ebben a pozitúrában, felhúzódik a dzseki, a pulóver, az ing, utoljára a pólója is, a hideg eső a gyerek hátára csurog. Most már meg is állnak néhányan, és megvetően néznek engem.
            Egy-két csomag a tócsában ázik, a csomagolópapírok lassan szétrongyolódnak. Összeszedem őket:
            – Jól van – mondom könnyedén –, akkor ha jössz, jössz, ha nem, úgy is jó. Bye – és közömbös arckifejezéssel befordulok a sarkon. A cerátzacskók szétvágták az ujjaimat, szerencse, hogy a kezem már amúgy is el van gémberedve a hidegtől, úgyhogy nem nagyon érzek semmit. Leteszem a málhát. Majd meglátjuk, ki bírja tovább. Rágyújtok, egy kövér esőcsepp eloltja a parazsat. Újra rágyújtok, előveszem a magyar hetilapot. Rövidhírek. „A héten gyűjtést rendeztek a megvert és megkínzott gyerekek számára.” A sajtó jobban tenné, ha valós problémákkal – például a meggyötört családfők kétségbeesett helyzetével – foglalkozna, ahelyett, hogy néhány feltűnési viszketegségben szenvedő seggfej akcióját verné nagydobra.
            Tovább olvasom A hét tükrét, el is feledkezem a kölökről. Eltaposom a cigit, és óvatosan kikukkantok a fal mellett, nem vitték-e még el az arabok.
            Ott áll.
            Háttal.
            Odamegyek, felkapom, elégedett szusszantással nyugtázza a győzelmet, és a szájába kapott ujjal nézi, amint az immár félkarú óriás valahogyan összeszedi a pakkokat. Otthon azt kérdi az anyja:
            – Hol voltatok ennyi ideig?
            Ő nem kukoricázott ennyit; egy alkalommal hasonlóan csapnivaló időben ültünk a buszon, és a nagyobbik gyerek váratlanul különös figyelmességgel lepte meg az utazóközönséget: kinyitotta az ablakot. A jól fűtött buszba becsapó hideg légáram beverte az esőt és a büdös füstöt, amit a jármű épp az imént okádott ki magából.
            Normális vagy? – érdeklődött az anyja, s nyomatékul nagyot koppantott az esernyő nyelével a gyerek fején. A buszon végigfutott a felháborodás hulláma, mindenki minket nézett, és még a harmadik megálló után is tárgyalták egyesek a jelenetet. Szóltam az asszonynak, ezzel nyugodtan várhatott volna, míg leszállunk. Szólhatnak a vezetőnek, rendőrt hívhatnak; és ki a megmondhatója, hogy a bíró ugyanolyan bölcs lesz-e, mint holoni kollégája?

***

Megvolt a magyarajkú bevándoroltakat tömörítő szervezet, a Hitáchdut Olé Hungária, röviden HOH címe. Ha jól emlékszem, akkoriban a Dubnov utcában lehetett megtalálni őket. A szerencsésen végződött szombat este után, vasárnap reggel kerestem meg őket. Ígérem, nem bántom a „háóhát” az okvetlenül szükségesnél jobban, annál is inkább nem, mert városi legendák keringenek hátborzongató viselkedésükről, hasznavehetetlenségükről, alpári modorukról. A szervezet évtizedekkel korábban alakult, húzott némi állami apanázst és semmi dolga nem akadt, lévén Magyarországról legfeljebb egy-két tucat turista érkezett Kairón át, illegálisan, bevándorló azonban egy se. Egészen 1988-ig, amikor egy, az ELTE jogi karán végzett srác, akit nevezzünk mondjuk Pinkásznak, be nem állított hozzájuk azzal, hogy ő segítségre tart igényt.
            – Milyen alapon? – mérték végig.
            – Hát azon az alapon, hogy új olé vagyok, ez meg az új olék megsegítésére létrejött szervezet – érvelt Pinkász.
            – Az nem létezik – mondták –, Magyarországról nincsenek olék.
            – Akkor jól nézzenek meg, mert én az vagyok.
            Ez a nyitás nagyon nem tetszett, a folytatás meg még rosszabb volt, mert az éles eszű srác megtanult héberül annyira, hogy letegye a különbözetit, és ott, Izraelben ügyvéd lett; első dolga volt átnézni a HOH-ra vonatkozó jogszabályokat, és jó néhány hónapra igen kellemetlenné tette a háóhások életét, többek közt azzal, hogy beválaszttatta magát a vezetőségbe, elszámoltatta őket, meg ilyesmik. Nem mintha loptak volna, egy fillér se ragadt a kezükhöz – csak egyszerűen nem tudták elviselni, hogy egy új olé, ráadásul Kelet-Európából, bármibe is beleszóljon, bármilyen igényei lehessenek. Az új oléktól a vátikok, a régiek, s főleg a háóhások, azt várták el, hogy legyenek alázatosak, nagyjából öt évig szopjanak, és még vágjanak is ehhez jó képet. Ha valaki új olé létére nem nyomorgott valahol vidéken, és nem ugrált örömében, ha olyan szerencse érte, hogy minimálbérért vagont rakodhat ki, az a szemükben ha nem is gazember, de mindenképp gyanús alak volt, akitől tisztességes embernek távol kell tartania magát.
            Hozzájuk állítottam én be mit sem sejtve (az ügyvéd sráccal és a sztorijával csak később ismerkedtem meg), és ott találtam két öregurat. Az egyik volt a Sátoros – ezt a gúnynevet az új oléktól kapta, mert mindegyiknek azt recsegte: „Mit akar maga, én negyven évvel ezelőtt sátorban kezdtem az életem.” Rajtam már nem akadt ki annyira, mint Pinkászon, az elmúlt egy-két évben, ha nagyon vékonyan is, de csordogálni kezdett a magyarországi alija. Kikérdezett, hogy vagyunk, mint vagyunk, hányan vagyunk. Hogy ki zsidó, ki nem, abszolút nem érdekelte. A HOH elsősorban balos őskövületek rozsdatemetője volt, és a balosok általában fütyültek arra, megmarad-e az ország zsidó jellege.
            – Mi a foglalkozása?
            – Újságíró – feleltem. Ez annyiban igaz volt, hogy jelent meg négy-öt cikkem a Kapuban. De nem voltam én még attól újságíró. Semmi se voltam. Azt viszont mégsem mondhattam be, hogy végzettség és szakma nélküli ember, gyakorlatilag kalandor vagyok, aki a jobb élet reményében érkezett, mert származási országában a korábbi élete, mondjuk ki, anyagilag is, szellemileg is összeomlott, munkát végezni azonban nem kíván, ha nem nagyon muszáj. Abban a pillanatban lementek volna hídba.
            Sátoros azonban valamit sejthetett, mert csúnyán nézett, és ellentmondást nem tűrően szögezte le:
            – Maga itt az életben nem fog újságíróként dolgozni.
            Hallgattam. Nem én voltam az első, akinek ezen a földön az elmúlt száz évben az orra alá dörgölték, hogy „maga-aztán-itt-semmi-szín-alatt”. Ez afféle automatikus dolog volt, mint ahogyan az is, hogy a származási országban a Szochnut vagy a cionista izraeliek bármilyen szakmára rávágták, hogy az a legjobb, őrült nagy hiány van belőle. Sátoros még egy darabig a fejét csóválta felháborodottan, majd túltette magát a megrázkódtatáson.
            Kibuc-ulpán – jelentette ki. – Kibuc-ulpán, ez az egyetlen megoldás.
            – Az micsoda? – kérdeztem.
            – Azt jelenti, hogy hat hónapra elmennek egy kibucba, és ott nyelvet tanulnak. Emiatt nem kell kiadni a rengeteg pénzt a városi lakásra. Ami támogatást időközben kapnak, az gyűlik a bankszámlán, és amikor visszajönnek, már ha vissza akarnak jönni, már van annyi, hogy tudjanak vele mit kezdeni.
            Ez túl szépnek tűnt, de Sátoros lehűtött:
            – Ez nem jár maguknak, a kibuc nem köteles felvenni magukat. Nem biztos, hogy sikerül. De majd mindjárt meglátjuk.
            A kibucok csúcsszervét, a Takamot hívta. Közben azokra a pesti ismerősökre gondoltam, akik megjósolták, hogy „kibucba küldenek benneteket”. Semmilyen körülmények között nem vonzott a közösségi életforma, annak ellenére, hogy tudtam, sokfajta kibuc létezik a liberálistól a sztálinistáig. De hat hónapot ki lehet bírni. Nagyjából tudtam, mennyi pénz jár ez alatt, és azt is kiszámítottam, hogy ha ezt végigcsináljuk, jó tízezer sekellel szabadulunk a kibucból, ráadásul héber nyelvtudás birtokában. Sátoros közben elkérte a szállodám telefonszámát, megint csevegett a Takammal, aztán letette.
            – Fogják értesíteni magukat – mondta.
            – Mikor?
            – Pár nap. Egy hét. Kettő. Maguk fiatalok. Két gyerekkel komoly esélyük van. Nagyon komoly esélyük.
            Ez – mármint a pár nap, két hét – nem annyira tetszett, és megint számolgatni kezdtem magamban. Mi lesz, ha pár hétig, két hónapig ülnek a kérelmen? Elvégre ez itt mégiscsak Ázsia. Pénteken oktalan marha módjára vettem az Allenbyn egy olasz szandált, valami 180 sekelért, persze nem tudtam, hogy az annál sokkal tartósabb és kényelmesebb izraeli szandált onnan légvonalban körülbelül száz méterre árulják a híres Kármel súkon, ötven sekelért. Reggelit adtak a szállodában, egyebekben étteremben étkeztünk. Főleg Leila mamánál, a Ben Jehudán. És hát költöttünk. Taxira, buszra, fagyira, kólára, sörre. A reptéren kapott pénz úgy olvadt, mint hó a napon.
            Miután hazamentem és elmondtam a hírt, szóltunk a szállodásoknak, hogy hívást várunk a Takamból, mert valószínűleg kibucba megyünk, és arra kértük őket, vegyék fel az üzenetet. Nagyon drukkoltak nekünk. Sétára indultunk, fölfelé az Allenbyn, a kirakatokat nézegettem, és egyszer csak megálltam, mert nem voltam biztos abban, hogy jól láttam. Pedig jól láttam: Szolzsenyicintől a Gulág-szigetcsoport volt az, magyarul, a színes puhafedelet kiszítta a nap.
A portál fölött ez a felirat ékeskedett: Hungarian Culture and Business Center. Röviden HCBC. Bementünk.
            Így ismerkedtem meg Breuer Péterrel és feleségével, Katival. A Culture and Business Center könyvesbolt, könyvtár, újságos és videotéka volt, meglepően nagy választékkal. Igazi könyvőrült lévén elsősorban minden olyan lapra és könyvre kíváncsi voltam, amit Izraelben adtak ki magyarul. Úgy okoskodtam, ahol százezres nagyságrendben élnek magyarul tudók – ráadásul egy picinyke országban, és ráadásul zsidók –, ott komoly irodalmi életnek kell lennie, márpedig én titkon abban reménykedtem, hogy Izraelben írásból fogok megélni, és most, hogy Sátoros kioktatott, dafke ezt akartam. Amit láttam, az kiábrándító volt. Péterék letették elém az Új Kelet című napilapot, A hét tükre című hetilapot, néhány füzetet a Szináj kiadásában, ami magyar nyelven tartalmazta – gyerekek számára – a nagyobb ünnepek leírását, és egy-két könyvet.
            A hotelben átnéztem a szerzeményt. Az Új Kelet, ez a valaha tekintélyes újság katasztrofális slejfni volt, háromnapos híreket hozott súlyosan balos tálalásban, lévén a Munkapárt idegen nyelvű orgánuma (a jogszabály, amely megtiltotta a politikai pártoknak azt, hogy lapot adjanak ki, csak pár évvel később született meg). Három újságíró írta-szerkesztette a harmincas évek magyar vidékének mucsaröcsögei stílusában: Benedek István, Tabák László és Drory Dávid. Nem tehettek arról, hogy ilyen volt a sajtótermék – amiként egy mai magyar hírlapíró (van még ilyen szakma?) sem feltétlenül tehet arról, hogy azt a szemetet írja, amire „igény” van (és még örülhet, hogy írja. Tudják, mi egyes magyarországi lapoknál a cikk meghatározása? „Cikk az, ami elveszi a helyet a hirdetés elől.”) Régi és nagy igazság, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel; ehhez bízvást hozzátehetjük: a sajtója is olyan, amilyenre igényt tart. A kilencvenes évek elejének öreg magyarjai arra tartottak igényt, amit akkoriban az Új Kelet képviselt. Már ha balosak voltak. A hét tükre jobb volt, talán csak egy-két fokkal. Igyekezett felvenni afféle magazin-stílust. De alighanem azért is tetszett jobban, mert akkor még kiütközött benne az a bizonyos idealista-jobboldali, bétári szemlélet. Izraelben, legalábbis eleinte, a bevándorlók zöme jobboldali. A szavazófülkében nem feltétlenül – ott hajlamos a saját újrakezdésének nehézségeit az épp regnáló kormányon leverve izomból ikszelni –, de amikor élőben, a helyszínen szembesül azzal, amit az arabok csinálnak, azonmód harckocsik lánctalpai elé fektetné az összeset, aztán, ha ezzel megvolt, megnyomná a piros gombot, és Pakisztántól Marokkóig üvegsivataggá változtatná az egész vircsaftot. Egészen más ám a tévé képernyőjén nézni, mit művelnek, és egészen más megélni, ezt elhihetik.
Kaczér Illés könyve volt a legnagyobb fogás. Az Álomtelepes címet viselte. Egy hajtásra kiolvastam a szállodai ágyon. Telepesről szólt, nem a mai, kőkemény, felfegyverzett brigádról, hanem a múltbeliről, abból a fajtából, amely termővé tette a sivatagot. Harcairól, elesettségéről, a szomszédos arabok lenézéséről és megvetéséről, akik akkor még nem terrorizálták a szerencsétlen kis zsidócskát, aki föld helyett a sziklát túrta, mert elmebajosnak tartották, és az iszlám szerint az ilyet bántani nem szabad. Álomtelepes volt Kaczér Illés hőse egy olyan világban, amikor a zsidó állam még csak zsidó álom volt. Később valakinek kölcsönadtam, nem kaptam vissza. Azóta hajszolom, mióta internetem van, hiába.
            Csak nagy nehezen fogtam fel a helyzetet, hónapok teltek bele. Abádi Sári, A hét tükre szerkesztője elmesélte: boldogult férjével, Abádi Ervinnel alapítottak lapot, még a hatvanas évek végén – először az igényes irodalmat felvonultató Hónapot, ami azon nyomban megbukott; aztán jött A hét tükre. Olvasóközönség gyakorlatilag nem volt. Magyarországról leginkább a Vészkorszak után megmaradt, egyszerű zsidók jöttek el a negyvenes években – „falusi borbély, pontos jével”, mondta Sári –, és még azok jó része is kikötött az Új Keletnél. Nincs kinek írni. Ellene vetettem, hogy olvastam a férjétől A csodák hat napját, és a kolofonban azt láttam, ez már a harmadik kiadás. Kacagott:
            – Jaj, nem érted. Ervin, szegénykém, kinyomatott a saját költségén háromezer példányt. Az első ezerbe az került, hogy első kiadás, a másodikba, hogy második, és a harmadik ezerbe, hogy harmadik kiadás. Ezt játszotta el A csodák hat napjánál, az Ítéletnapi háborúnál és az összes könyvénél, ami megjelent.
            Pedig Abádi Ervin jól írt.
            Péterék egy csomó kedvezményt adtak, mert megörültek nekem – „Olvasó embernek mindent!” –, de a bevásárlás végén itt is eldurrant ötven sekel. Azután még hosszú hónapokig sokat segítettek: tanácsokkal, amelyek nem a negyven évvel korábbi állapotokra reflektáltak, telefonhívásokkal, amiket a nevünkben lebonyolítottak, fordításokkal és egyebekkel. Ha valami bajom volt, mindig oda, a Hungarian Culture and Business Centerbe tértem be 1991 végén, mert a HOH-ba nem nagyon volt miért menni.

2011. március 18., péntek

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (2)

Leszálltunk. A nagyközönség vastapssal jutalmazta a mutatványt; később megtudtam, ez afféle izraeli szokás, gesztus a pilóta felé. Amikor kiléptem a gépből, az olyan volt, mintha egy óriás tányérjában lévő meleg levesbe léptem volna. Ott voltam. Izraelben. Ott terült el körülöttem az egy kivételével akkor még összes szomszédjával hadban álló, pöttöm ország, én meg ott álltam, tizennégy darab poggyásszal, két gyerekkel, az anyjukkal és zsebemben ötven angol fonttal, az ötven fokos betonon, a 95 százalékos páratartalomban, és akkor azért egy kicsit összeszorult a gyomrom. Akkor azért úgy megéreztem, hogy valami nagyon-nagyon visszavonhatatlan történt. Basszuskulcs, én most kivándoroltam egy másik kontinensre.
Nagyon vacakolni nem volt idő, bementünk útlevélvizsgálatra. A határrendőr kiscsaj az útleveleinkbe belegemkapcsozott bevándorlóvízumok kihajtogatása után jelentőségteljes és komoly arcot vágott, azon nyomban kijött a kalitkából, kerített egy kolléganőt, az fölvitt engem az emeletre – mondta, a családtagok lenn is megvárhatnak. Odafenn már szép számmal voltak bevándorlók, szerencsére nem olyan sokan, mint lehettek volna. Az orosz alija csúcspontján érkeztünk, szinte óránként landoltak az olégépek, amelyek a volt Szovjetunió területéről hozták az embereket – 1989 és 1995 közt olyan egymillió fő körül. De mázlim volt, akkor épp szünetelt valamiért a roham, így nem tartott fél napig, hogy sorra kerültem; legfeljebb tíz percet kellett várni.
És azután nagyon sok minden történt. Elsősorban a neveink felől érdeklődtek, főleg a két gyerek neve felől, mert nem értették a dolgot. A hétévesnek is meg a háromévesnek is volt második keresztneve: Roland, illetve Ronald. A héber pákidá agykapacitását ez meghaladta, és megkérdezte, mi ez. Mondtam, hogy anagramma. A szó hallatán szigorú arcot vágott, mint aki azt akarja mondani, tudod, kivel szórakozz, azután haragos mozdulatokkal kitöltötte a megfelelő rubrikákat. Csak jóval később tudtam meg, hogy – valószínűleg felháborodván az anagrammán, amivel akkor találkozott először életében – a Ronald nevet nem hagyta meg, és Rubint csinált belőle. Nem érezte szükségét, hogy a névcseréről engem tájékoztasson. (Voltak cifrább történetek is, egy ismerős nejét X. Péternének hívták, mire a tisztviselő a magyarázkodást elvágva kijelentette, hogy ennek semmi értelme, és ezentúl Petrena lesz a neve.)
A papírozás eredményeként mind a négyen kaptunk egy új állampolgárságot. Ott, a repülőtéren. Izraeli állampolgárok lettünk. Olyan fél óra alatt. Állampolgárnak lenni másutt öt-nyolc éves tortúra, még akkor is, ha etnikailag oda tartozol. Én nem tartoztam Izraelhez etnikailag, mégis befogadtak, pontosan ugyanolyan elbírálásban részesültem, mintha zsidó lettem volna. Kaptunk egy oléigazolványt, amiben mind a négyen szerepeltünk; a nevünk mellett egy szám, amiről elmagyarázták, ez a személyi számunk, ez áll majd a személyinkben is, amit nekünk kell kérni a belügyben, ez lesz az útlevelünkben is, amit szintén ott adnak. Ez azért döbbenetes érzés volt. Sokat nem tudtam rajta gondolkodni, mert az izraeli bürokrácia ott, a repülőtéren egyáltalán nem mutatta be a rá egyébként nagyon is jellemző szemét tempót, hanem amerikai hatékonysággal működvén nem megvetendő pénzösszeggel látta el csekélységemet. Először is leszámoltak 2870 sekelt, zömében ötvenesekben, majd adtak egy ötezer sekeles csekket azzal, hogy ezért minden postahivatalban készpénzt kapok. Szédülten számoltam át dollárra, onnan forintra. Olyan negyedmillió forint körül nyomtak a markomba – 1991. augusztus 22-én, amikor származási országomban havi nyolc-tízezer forintokkal törölték ki azoknak a szemét, akik kellőképp lúzerek voltak ahhoz, hogy ennyiért fölkeljenek az ágyból. Az izraeliek hozzám vágtak egy olyan kétévi fizetést. Basszus!
Köszönetet rebegtem és már álltam fel a székről, amikor azt mondta a csajszi:
            Regá. – Kotorászott még az asztalon, és átadott egy papírt. A biztosításunkról szólt, hat hónapig volt érvényes a legnagyobb biztosítóhoz, a szakszervezetihez, azután eldönthettük, maradunk-e ott, vagy a másik három biztosító közül választunk, majd egy kisebb kartonlapot nyújtott felém. – And this is for the taxi.
            Most szakajtottam le negyedmilliót, és még egy taxiutalványt is kaptam. Ezt nevezem! Pedig igazán van miből kifizetni a taxit.
            Taxin, de hová? Azt mindenképp eldöntöttem, hogy nem foglalkozom Tel-Avivon kívül mással. Na de azon belül hová?
Tanárnő kérem, én készültem.
Csakugyan készültem, noha a tankönyvellátó – azaz a magyar könyvkiadás – nem remekelt izraeli viszonylatban. Legelőször Kardos G. Éva Makótól Jeruzsálemig-je került a kezembe, még jóval az alija előtt. Akkoriban kimondottan jó könyvnek számított, arról szólt, hogy a szerző véletlenül megtudja, van egy öccse Izraelben, és kimegy hozzá, hogy meglátogassa (az öccsel, Kardos Jóskával később magamnak is szerencsém volt megismerkedni), és közben jó sok mozaikot felvillantott az izraeli életből is. Mondom, jó könyv volt, csak a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának állapotait tükrözte, így teljesen más volt az ott megjelent valóság, mint amit mi évtizeddel később tapasztaltunk. Ott volt Goren Tamás könyve, ami a Panoráma útikönyvek sorozatban jelent meg – csak kisebb formátumban, mint a sorozat korábbi darabjai –, és azt hiszem, ezzel mindent megmondtam, hiszen ki ne emlékezne ezekre a vaskos kötetekre, amelyekből körülbelül három-öt oldalt lehetett elolvasni, azután megcsömörlött tőlük az ember: múzeum múzeum hátán, nyitvatartási idők, látnivalók és egyéb marhaságok, de szinte semmit nem tudott meg belőlük az ember magáról az országról, az ott lakókról, semmi személyeset, semmi olyat, amiről csak onnan szerezhetett tudomást. Általában csak A magyar utas itt és itt című fejezetet lehetett belőlük elolvasni (ha az ember túltette magát a minduntalan visszatérő, hülye és megalázó figyelmeztetéseken, miszerint „ezt és ezt nem a magyar turista pénztárcájához méretezték”), meg a képeket végignézni, de aztán annyi. Megvettem egy karcsúbb, zsebre tehető útikönyvet is, az már egy nyugati termék fordítása volt, valamivel praktikusabb, mint a Panoráma, de én nem ezt kerestem. Megvettem Moldova Ki ölte meg a Holt-tengert? című vékonyka könyvét, ami profi munka lévén kis terjedelméhez képest szép számmal tartalmazott engem érdeklő információkat is – igen ám, de az volt az érzésem, hogy valamiféle pesszimizmus csendül ki belőle, és épp nem erre volt szükségem így kivándorlás előtt. Megvettem valami fazon magyartalanságoktól és – mint később kiderült – kétségbeejtő hülyeségektől hemzsegő útibeszámolóját, aminek a fele arról szólt, milyen drága kint minden. Hogy miért nem Jászkaszafaszára utazott, azt nem értettem, bár a drágaságot az akkori, zömében persze szubvencionált magyar árakhoz és a fizetésnek csúfolt magyarországi gombokhoz képest megemlítette Kőbányai János műve is, amely a Fedezd fel Izraelt! címet kapta. Akkoriban vettem meg, amikor betelefonáltam a követségre. Magával ragadott és kétségbe ejtett. Az volt a kétségbeejtő, hogy túl rövid volt. Újra meg újra elolvastam, míg végül bizonyos részleteket kívülről tudtam. Később, már jafói lakásomból, alkalmam nyílt arra, hogy másfél órás telefonbeszélgetésben köszönjem meg a Jeruzsálemben tartózkodó szerzőnek, amiért könyvével rávett az alijára. Mintha hájjal kenegették volna. Azt mondta, épp ezért írta meg, kedvcsinálónak. Jól tetted, mondtam erre, nekem bejött. Épp felfedezem Izraelt.
Szóval készültem, Kőbányai könyvében a szállásokról is voltak hasznos infók, a végén meg egy listát hozott a hotelekről, árakkal, telefonszámokkal. A Hotel Bellt néztem ki, mert az állt a könyvben, hogy az Allenbyn van, az Allenbyről meg tudtam, hogy Tel-Aviv egyik központi, forgalmas útvonala, és nekem épp ez kellett. Ízig-vérig városlakó voltam egész életemben, ha az agyam alatt nem dübörög éjfélig a tömegközlekedés, ma is hülyét kapok az ingerszegénységtől. Amellett a logika is a központot diktálta, hiszen a különféle hivatalok sehol nem a peremkerületekben tanyáznak. Odakinn, amint kiléptünk és körülnéztem, már ott is termett egy svarc taxis (svarc volt ő maga is, meg taxisnak is), és ajánlotta magát meg a minibuszát. Ami kellett is ennyi csomaghoz. Összeszámolt minket és a csomagokat, és azt mondta, egy százasért bevisz. A táncoslábú nénikéjét, akkoriban harmincöt-negyven körül volt Tel-Avivba a hivatalos tarifa, amit nem tudtam – noha sejtettem, hogy átver valamennyire. (Az átveréseket a nem fekete taxiknál úgy akadályozták meg, hogy létezett egy diszpécserközpont, ott kellett sorbaállni a taxiért, a diszpécser megszámolta az utasokat, a poggyászt, megállapította a tarifát, fölírta egy önindigós fecnire, azt kettétépte, az egyik fecnit a sofőr kapta, a másikat az utas, és ha a sofőr a felírtnál nagyobb összeget követelt, azt kockáztatta, hogy kirekesztik a reptéri fuvarokból. Kitűnő rendszer volt – mikor utoljára ott jártam 2007-ben, már nem működött, nem tudom, miért, viszont átverni sem próbáltak.) Azt viszont tudtam, hogy normál taxiból ennyi cuccal minimum kettő kéne. Mondtam, hogy oké, és a taxiutalványra gondoltam meg arra, hogy a pasi ezt biztos nem fogja tudni elszámolni, aztán mutattam neki a Hotel Bellt a könyv hátuljában és megkértem, csörgesse őket meg, van-e szabad szoba és ha igen, mennyiért, négyünknek. Ha elfogadja az utalványt, jó, ha nem, hát kifizetem, mit vacakoljak rongyos száz sekelen. Az úr a pokolban is úr, hát még egy ilyen király helyen, mint Izrael.
A pali készségesen telefonált, megtudtam, hogy az ár éjszakánként ötvenöt dolcsi három főre, a kisgyereket nem számolják fel. Ez volt az első, de egyáltalán nem az utolsó eset, amikor megnyilatkozott a zsidó állam végtelen gyermekszeretete. Jóval később hallottam egy mondást, miszerint „Izraelben két isten van, a pénz és a gyerek”, és ez száz százalékig így igaz. Nem kétséges, hogy a felnőttekkel sokszor és habozás, valamint lelkifurdalás nélkül kiszúrnak – legtöbbször lustaságból –, de a gyereket és a gyerekek problémáit halálosan komolyan veszik; ha baj van, hatalmas és hatékony gépezetek indulnak be megsegítésükre minden szinten, anélkül, hogy kérné az ember. A gyerek mindenekfeletti, úgy érezheti magát Izraelben, mint valami elkényeztetett aranyhal. Ezt később elég kendőzetlenül közölte velem a főnököm, aki úgy vélekedett: „Hogy veletek mi van, az nem érdekes; ti le vagytok szarva. A lényeg az, hogy a gyerekeiteknek jó legyen, ők megragadjanak itt, katonák legyenek és boldoguljanak az életben.”
Mondtam a kétszeresen is svarc taxisnak, hogy na jalla.
Vitt a minibusz befelé a rengeteg cuccal. Fejben számolgattam, és próbáltam szuggerálni magam, hogy ne szálljak el a pénztől. Tisztában voltam vele, hogy ez csak első látásra igen sok, de azt is tudtam, hogy az izraeli árszint többszörösen meghaladja a magyart. (Mint hamarosan kiderült: nagyjából három-négyszeresen haladta meg. Akkor. Mára Magyarország felzárkózott.) És közben néztem a tájat. Más volt az, mint ma. Ha ma megérkezel a Ben Gurionra, elsősorban is a repülőtér méretein döbbensz meg, azután hirtelen azt se tudnád, melyik autópályán indulj el, ha be akarsz menni Tel-Avivba. De a nyomorúságos ferihegyi ösvényhez képest, amit valószínűleg egy kondás tapostathatott ki a mangalicáival pár száz éve, már az akkori egy szem autópálya is hihetetlenül nagyvilági és nyugatias volt. És nagyon hamar benn voltunk. A Bell személyzete szívélyesen fogadott, csak úgy robogtak fölfelé a lépcsőn a bőröndökkel, a fejedelmi jattra megdöbbentek, nekem meg eszembe jutott valamelyik olvasmányomból az, hogy ez nem valami borravalóleső hely. (Mára kissé elkurvultak, de a kilencvenes években a jatt – ami pedig héberből származik: jád bejád = kéz a kézben – majdnem végig ismeretlen jelenség maradt a zsidó államban, és a taxisok már az egy-két sekeles borravalót is szépen megköszönték.)
Dacára annak, hogy a negyedik főt nem számolták fel, neki is beállítottak egy külön ágyat. A szoba ablaka a tengerre nyílt, teljesen korrekt kilátással. Na mondom, ez igen. Elég hosszan elnéztem a Földközi-tengert, és elszorult a torkom. Ezt a látványt 1980-ban, Riminiben élvezhettem utoljára. Átkozottul hosszú idő telt el, a mindenségit. Tizenegy év. De most végre itt vagyok.
Szívem telve volt várakozással. Némi szorongás is társult ehhez a várakozáshoz.
És mégis úgy éreztem, otthon vagyok.

***

Arra már nem emlékszem, aznap lementünk-e fürdeni. Mire megérkeztünk, mire kicsomagoltunk, még bőven sütött a nap, de lehet, hogy egy óra múlva már alkonyodni kezdett? Nem tudom. Az viszont biztos, hogy – ha csak a koronás főket nem számítjuk – alighanem a város történelmének egyik legnagyobb jattját adtam, tulajdonképpen egy félreértés eredményeként. Lementünk a szálloda előtti kiülősbe, három kóla és egy sör volt, a végén odacsámpázott a gyanús kinézetű tulajnő és mondta angolul, hogy ötvenes lesz. Felszisszentem magamban, ez olyan ezerötszáz-kétezer forintnak felelt meg anno, hű, mondtam, a rabló életbe, tényleg jó lesz vigyázni, főleg itt, ez a tengerpart, pofátlanul lehúzósak, és átadtam egy ötvenest meg egy tízest, utóbbit jatt gyanánt, mire a gyanús kinézetű, leginkább bordélyházi madámra hajazó, ápolatlan asszony nagyon furcsán nézett. Én is furcsán néztem, mi a fene ütött ebbe? Furcsa tekintettel méregettük egymást egy ideig. Végül elcsámpázott. Később, több más eseten okulva, rájöttem, hogy az izraeliek, akik szinte mind beszélnek annyit angolul, hogy minimális szinten megértessék magukat, krónikusan keverik a hasonló hangzású fifteen – tizenöt – és fifty – szavakat. Az az ötvensekeles számla valójában csak tizenöt sekeles volt, az intézmény 300 százalékos borravalót kapott. Jííí-há.

2011. március 13., vasárnap

Felfedeztem Izraelt / Egy múlt századi alija története (1)

Rossz voltál
Jó lettél
Megbántad, ha vétkeztél
Múltad múlt
Réges-rég
Volt mi volt, továbbmentél

(P. Mobil: Az úton menj tovább)

Kétszer is úgy érkeztem meg Tel-Avivba, hogy szívem telve volt várakozással. Az első alkalommal némi szorongás is társult ehhez a várakozáshoz, a másodikban „csak” a hazaérkezés megkönnyebbülése fogott el, és az érzés: ez az. Mindig így kéne lennie.

1991. augusztus 22.

Ezen a napon alijáztam.

(Zárójelben az előzményekről.
Kicsi gyerekkorom óta arra készültem, hogy elhagyom Magyarországot. Az óvodában és az alsó tagozatban ezt még nem indokoltam magam előtt semmivel. Később azzal, hogy az ország nyilván a kommunizmus miatt élhetetlen számomra. A rendszerváltás után azonban már nem hivatkozhattam erre, kanyec lett a tavárisoknak, a választásokat viszont egy program és arc nélküli, avas, mucsai, suttyó gyűjtőpárt nyerte meg, ami még a kisebbik baj lett volna – én viszont belebukván egy vállalkozásba, ott álltam vagyon s fillér nélkül, miközben a legkülönfélébb rendű és rangú degeneráltak tíz- és százmilliókat lobogtattak körülöttem. Úgy éreztem, nekem ebből elég volt, el kell mennem, mert megfulladok – akkor már tíz éve nem láttam a tengert –, el kell mennem, valamerre mindenképp, ahol van mit keresnem.
Nem csak Izraelben gondolkodtam, szóba jött Dél-Amerika is [Uruguay, Argentína, meg Közép-Amerikából Costa Rica], de az érvek kilencven százaléka egyértelműen a zsidó állam mellett szólt. Többek közt az, hogy fizetik a repülőjegyet. És még sok egyebet. Ami meglehetősen sokat nyomott a latban, lévén büdös fillérnek ura nem voltam. Első feleségem zsidó volt, a két gyerekünk is, én nem, viszont ez nem zavart. Nem hittem abban, hogy kisebbségként bármi inzultus érhet Izraelben, és nem is ért soha, eltekintve egy szomorú esettől, ahol viszont az inzultáló zsidót rúgták ki közös munkahelyünkről a szekírozásom miatt, mint azt látni fogjuk. 1990 vége felé hívtam fel az izraeli nagykövetséget egy telefonfülkéből, valahonnan az Astoria környékéről, bemutatkoztam és egyszerűen belecsaptam a csulent közepébe:
– Be szeretnék vándorolni Izraelbe.
– Ön zsidó?
– Nem. A feleségem az. És a két gyerekünk.
– Írja fel a telefonszámot, amit mondok magának.
A Szochnut száma volt az, akkoriban még a Damjanich utcában tanyáztak. Néhányszor be kellett mennünk ilyen-olyan papírokkal ügyintézni; nem mondom, hogy baromira gördülékenyek voltak, de ha azt vesszük, hogy az akkori főnök, Bros úr rákban haldoklott és ezt tudta magáról, elég simán mentek a dolgok. Bros úr többnyire kedélyes volt, még akkor is, ha hangosan rárivallt az emberre; mint rám is, amikor a papírjaimat lapozgatva látta, hogy nem vagyok zsidó.
– Hát te mit akarsz nálunk?
Az igazságnak híven azt feleltem, hogy bevándorolni Izraelbe, megalapozni az életemet.
– Helyes – hangzott a felelet. – De azt ugye tudod, hogy hiába vagy zsidó, akkor is kell menned miluimba? Tudod, mi az a miluim?
Az igazsághoz híven azt válaszoltam, hogy tudom, és – az igazsághoz nem egészen híven – hozzátettem, hogy számot vetettem azzal, hogy tartalékos katona is lehetek Izraelben. Igaz; valóban számot vetettem, de kicsinyég fostam azért a dologtól, ha őszinte akarok lenni magamhoz meg a nagyérdeműhöz. Nem a haláltól vagy a sérüléstől féltem, és az izraeli hadsereg hírneve sem riasztott, sőt, kimondottan vonzott. Attól tartottam, hogy nem fogom bírni a tempót, meg hogy parancsolgassanak nekem. Ezt már a magyar „honvédségnél” sem szenvedhettem az alatt a 357 nap alatt, amelynek a java része azzal telt el, hogy kölcsönösen igyekeztünk egymással kitolni, a néphadsereg meg én. Ha arra gondoltam, mekkora fegyelem lehet egy olyan alakulatban, amit katonai szakértők világnézettől függetlenül habozás nélkül besorolnak a tíz legütőképesebb közé a világranglistán, összeszorult a torkom. Hánykor kelhetnek ott? Ugyanakkor érthetetlen büszkeség töltött el arra a gondolatra, hogy netán az Izraeli Védelmi Erők egyenruháját hordhatom. Nem voltam még huszonnyolc éves.
A rákban haldokló Bros úr akkor is kedélyes volt, amikor átvert bennünket, hogy ne kelljen annyit dolgoznia. Az akkori szabályok lehetővé tették – s tudomásom szerint ez ma is így van –, hogy összecsomagoltasd a betyárbútort, az egész lakásodat, akár a kocsidat is, és kivitesd ingyen s bérmentve Izraelbe. Ezt a szabályt alighanem a galutzsidók ismert lelkiállapota miatt hozták. Köztudott ugyebár, hogy annak idején, a nácik hatalomra jutását követően az új rezsim sokáig azon volt, hogy „csak” kirabolja és eltávolítsa Németországból – és később, az Anschluss után Ausztriából – a zsidókat, akik vagyonuk némi töredékét magukkal vihették ugyan, de az egészet naná, hogy nem. Ez kivált sújtotta a gazdagokat, mindazonáltal sokáig érthetetlennek találtam, hogy amikor a náci Németországból még szabadott távozni, egyáltalán nem ment el mindenki, jócskán maradtak. Ez számomra felfoghatatlan volt. Egy öreg zsidó magyarázta el később, Izraelben:
– Sajnálták otthagyni a zongorát, fiacskám.
1991-ben nem volt Magyarországon zsidóüldözés, hírét sem hallották az emberek kurucinfónak és magyargárdának, legföljebb a korábbi rezsim cocjalizmusra fölesküdött bértollnoka, Zsírtáltos röfögött a hamarjában összegründölt szennylapjában, de azt hiszem, ezzel az ártalmatlan röfögéssel kiegyezne mostanság, majd’ húsz év után akárki. Viszont a zongorára se lehetett hivatkozni, mert a Szochnuttal mindent ki lehetett vitetni. Hangversenyzongorát is.
Olyanunk nekünk nem volt, sőt, a bútorokon is túl akartunk adni (túl is adtunk később egy handlé segítségével), de a Zsigulit, azt vinni akartuk. Tízéves volt ugyan, de igen jó karban, ment, mint a golyó, mert az előző tulaj valahogy felpiszkálta a motorját. Bros úr azonban tiltakozott:
            – Mi a fenének vinni azt az öreg vacakot? Csak a baj lenne belőle. Fél éven belül veszel ott magadnak újat. – Majd azzal érvelt, hogy aki bármit kivitet a Szochnuttal, az nem kap odakinn úgynevezett vámmegváltást, ami szép nagy summa. Ha viszont azt az utat választjuk, hogy nem viszünk ki semmit, akkor megkapjuk, és arra fordítjuk, amire csak akarjuk. És lévén új olék, mindent vám- és adómentesen vehetünk. És bla-bla-bla. Ez mind igaz volt, csak az adott körülmények közt mégsem úgy volt igaz. Ha a Szochnut-sliách becsületesen jár el, akkor azt mondja: „Gyerekek, ha nincs valami értékes antik bútorotok, azt hagyjátok a fenébe, mert csak a gond lesz vele, de a kocsit okvetlen vigyétek, igen nagy szükségetek lesz rá.” De nem ezt mondta, hanem presszionált, hogy mondjunk le róla, még arra is célozgatott, hogy a fölösleges papírmunka miatt akár az alija is elhúzódhat.
            Szóba került az is, hol akarunk lakni. Azonnal Tel-Avivot mondtam be, mire Bros úr gonoszul kacagott, és megkérdezte, mégis mit képzelek én? Tel-Aviv? Hát van nekem arról fogalmam, mennyibe kerül ott az élet? Nincs, mondom. Mennyibe?
            – Egy nagyon kicsi, nagyon egyszerű lakás kezdődik négyszáz dollárnál – mondta.
            – Akkor legyen Givátáim – csillogtattam meg olvasmányokból szerzett helyismeretemet.
            – Ott kezdődik ötszáznál!
            – Ramat Gan?...
            – Az Tel-Aviv! Az ugyanaz, érted? Mint itt Budapest meg Zugló.
            – Külön önkormányzat…
            – Akkor is!
            – Natanja?
            – Értsd már meg, az új olénak nem való!
            – Asdod, Askelon? – kérdeztem, mert abban biztos voltam, hogy csakis és kizárólag tengerparton vagy ahhoz nagyon közel vagyok hajlandó lakni.
– Na, az már valamivel barátságosabb – nyugodott meg –, de látom, te olyan önállóskodó fajta vagy, mit szólnál hozzá, ha nem vacakolnánk itt merkáz klitával meg más egyéb hülyeségekkel, és a közvetlen befogadást választanád?
– Az mi? – kérdeztem gyanakodva.
– Az az, hogy készpénzben kapjátok meg a juttatást, de nem helyeznek el téged sehová, nem fogják a kezedet, mindent magadnak kell intézned. Angolul tudsz?
– Igen.
– Na, hát akkor – hajolt Bros úr a papírok fölé, és hatalmasan rájuk pecsételte a közvetlen befogadást. Ez csakugyan jó ötlet volt, és mindent jóvá tett vele. Még azt is, hogy legszívesebben a térképről is leküldött volna. Ezzel később mások is megpróbálkoztak. Az új olét számosan makacsul lepukkant proli helyekre akarták terelni, holott Izraelben új olé kizárólag a központban kezdhet új életet. Az ország de facto fővárosa: Tel-Aviv. Ott van a kultúra, ott van az ipar, ott van a munka, a pénz, még a nagykövetségek is ott vannak. Ehelyett Beér Sevát, Askelont, Asdodot meg más „fejlesztési” városokat erőltették. A „fejlesztési” város azt jelenti, hogy az árak, mindenekelőtt a lakbérek valóban alacsonyak – mert nagy a nyomor, a munkanélküliség messze meghaladja az országos átlagot, a hely teli van szefárddal, etióppal, de főként orosszal. Nagyjából úgy fejlesztésiek, ahogyan „fejlődő” volt valahai szóhasználattal a harmadik világ. Munka ohne, kuncsoroghatsz a segélyekért. Ahol lakni szabadott – és szabad alighanem ma is – Izraelben az átlag bevándorlónak [vagyis annak, aki nem komoly tőke birtokában, határozott célokkal-elképzelésekkel vándorol be]: maga Tel-Aviv [azon belül lehetőleg minél északabbra és nyugatabbra], Bné Brák vékony külső övezete, ami Ramat Gannal határos [ez azért jó, mert Bné Brák nagyon szegény és így ott minden – kaja, ruha – sokkal olcsóbb, kivéve a lakhatást], Ramat Gan, Givataim, Herzlia, Natanja, Petach Tikva, Raanana. Végső esetben Dél-Tel-Aviv, Bat Jam, Holon.
Jeruzsálem, Haifa, vidék, fejlesztési város semmilyen körülmények között.
            Persze mindig akadt akár az olék között is, aki másként vélekedett. Főleg akiket vonzott, hogy viszonylag olcsón lakáshoz, bérlakáshoz juthatnak, beadták a derekukat és elmentek Beér Sevára, Aradra vagy máshová. A baklövést utólag persze nagyon nehéz volt beismerni, ezért furt hangoztatták, hogy nekik milyen jó dolguk van, ők milyen jól jártak, és nem csak Tel-Avivból meg a környékéből áll a világ. Én azonban, ha nem is száz-, de kilencvenpercentesen, már az alija előtt biztos voltam az ellenkezőjében. Tudtam, hogy Izrael nem olyan, mint Ausztria, ahol minden tartományban akad egy-két élhető nagyváros, és válogathat az, akinek Bécs nem jön be. És biztos voltam abban, hogy én az ország központját el nem hagyom.

Olyan három-négy hónap után kaptam egy táviratot, hogy menjek a repülőjegyekért, amelyek augusztus 22-re szólnak.
A rokonság és a baráti kör igen korlátolt módon viszonyult a tervhez, többen úgy néztek ránk, mint az elmebetegekre vagy a vallási fanatikusokra szokás – kissé sajnálkozva –, és egy idő után baromira untam az obligát kérdést:
„És mit fogtok ott csinálni?”
Csak néztem. Normálisak ezek? Magyarország most minimum három-négy évig úgy fog szopni, mint a torkos borz; százezrek kerülnek az utcára, megszorítások lesznek, nem beszélve arról, hogy megválasztottak miniszterelnöknek egy tökkelütött múzeumi teremőrt, hát mit képzelnek? És kezdtem visszakérdezni: „És te? Mert ami engem illet, ingyen elutazom családostul Izraelbe, azután veszek egy rekesz Makkábi sört, megkeresem a legbulisabb helyet, és járom majd a raptáncot a tel-avivi popstrandon, úgy október végéig. De te, te mit fogsz itt csinálni, túl azon, hogy a sejhajod befagy?”
De hiába. Mindenkinek egyöntetűen az volt a véleménye, hogy mi faragunk rá, és úgyis vissza fogunk jönni; én természetesen elhatároztam, hogy inkább hajléktalan leszek és ott pusztulok Jeruzsálem valamelyik parkjában a padon, mint hogy visszajöjjek, és igazuk legyen. Borzalmasan nyomasztóak voltak ezek a viták. Mintha a magyar ugar sarából kinyúló kezek kulcsolódtak volna az ember bokájára.
Az általános demoralizálás alól egyvalaki jelentett kivételt, szegény Klári néni, az asszony egyik nagynénje. Egyedül ő mondta: „Sikerülni fog, ne féljetek. Én még kimegyek hozzátok, mert látnom kell az Országot, mielőtt meghalok. Találkozunk Erecben.” Úgy is lett – Isten áldja szegény lelkét! Mindenki más köpködött és gúnyos mosollyal, vagy épp aggódva nézett ránk. Pár év múlva, amikor látogatóba jöttem, már én mosolyoghattam volna, ha lett volna kedvem mulatni azon, amit láttam.
Zárójel bezárva.)

Eljött augusztus 22-e, fölszálltunk az El Al gépére; nagyjából zökkenőmentesen ment a dolog, noha amikor az El Al-os áchráji meglátta a poggyászhegyet, látványosan felszívta magát, majd nekiállt pampogni, de odamutattam neki a bevándorlóvízumokat és azt mondtam neki, mi annyi túlsúlyt viszünk ingyen, amennyit csak akarunk. A hücpe, pimaszság Izraelben sokszor működik, ez a tyúk is befogta a csőrét, és mérlegelés nélkül föltétette a nyolcvan kiló helyetti háromszázötven kilót, amit tehertaxin vittem ki. A két srác a fedélzeten matchboxokat kapott ajándékba (piros Rolls Royce-okat), én életemben először megkóstoltam a fantasztikus izraeli vörösbort, és halálos nyugalomban ültem három-négy órán át, miközben kisebbfajta kupaktanács alakult körülöttünk. Néhány magyarajkú izraeli dumálgatott velünk, kinn éltek már évtizedek óta (mecsoda konnotációkat hordoz ez a „kinn éltek” kifejezés, a magyar nyelv önkéntelenül is mint holmi rabokra utal azok kapcsán, akik „bent” élnek), biztattak, hogy minden beszéder lesz, azaz rendben lesz, kikérdeztek, kik vagyunk, mik vagyunk, és amikor újságírónak vallottam magam, kijelentették, az a legjobb szakma Izraelben. (Bármit mondtam volna, ezt mondták volna.) Összevitatkoztak azon, hol telepedjünk le. Egy idősebb úr invitált:
– Jöjjön hozzánk Cfátra! Nálunk is van magyarajkú újságíró. A Galili-Gemeiner Ervin.
Mintha leszakadt volna rólam a múltam, az összes gondom, mindenem, amikor 11 ezer méter magasan, zsebemben az összes vagyonunkkal – egészen pontosan ötven angol fonttal – ültem az El Al Boeingjén. Az az érzés páratlan volt, kívánom mindenkinek. Már nem azt, hogy ötven angol font legyen minden vagyona, hanem a többit. Az maga volt az újrakezdés. Az maga volt a szabadság. Az maga volt az új élet.

2011. március 5., szombat

Lépni kéne már Líbia ügyében



Kadhafi terroristái 1986. április elsején robbantották fel az amerikai katonák által előszeretettel látogatott nyugat-berlini La Belle diszkót. Az amerikai légierő az El Dorado Canyon hadművelet keretében két hétre rá tizenkét perc alatt hatvan tonna bombával támadott három laktanyát, két katonai légibázist és két légvédelmi üteget. A csapást végrehajtó tizennyolc harci gép közül tizenhét sértetlenül visszatért bázisára, egy F–111-est Líbia SAM-rakétával lőtt le a Szidra-öböl felett. Személyzete – Fernando L. Ribas-Dominicci és Paul F. Lorence századosok – hősi halált haltak az euroatlanti civilizáció védelmében.

A líbiai légelhárítás lényegében tehetetlennek bizonyult a megtorlás idején, az ütegek nagy része működésbe sem lépett, csak az üres eget lőtték a támadás után, amikor az amerikai gépek messze jártak. Ronald Reagan elnök és Caspar Weinberger védelmi miniszter pontosan tudták, hogy idejében helyére kell utasítani egy klinikai elmebeteget; akár erővel is, de meg kell neki mutatni, hogy nem csinál azt, amit akar, akkor se, ha olaja van, de még akkor se, ha a Szovjetunió mögötte áll.

Ma már nincs Szovjetunió, Líbia harmadikutas rendszere működésképtelen, épp ezért tört ki a forradalom, amely az ország keleti felén, a történelmi Cyrenaicában győzedelmeskedett is. Kadhafi itt nem tudta megtartani rémuralmát, az emberek lerázták az igáját, megszervezték nélküle az életet, de a veszély még nem múlt el a fejük felől, ezért külföldi segítséget kértek.

A világot fojtogató válság épp enyhülne, de a közel-keleti mozgolódás miatt százhúsz dollár körül járó hordónkénti olajár újabb visszaeséssel fenyeget – a kilábalás legkényesebb szakaszában. A világ olajtermelésének három százalékát adó – de ki tudja, mekkora tartalékokkal rendelkező – ország olajlétesítményei bombázására több kísérletet tett az elmebeteg diktátor, s most, a legutóbb egy sikeres is volt. Bengázi arra kéri a Nyugatot, védjék meg a bombázástól, a Nyugat azonban késlekedik.

„Nyugaton” ebben a kontextusban ma már csak az angolszász világot érthetjük, esetleg még az olaszokat; rajtuk kívül senkitől sem várható, hogy a kisujját is mozdítsa, annak is örülni kell, ha nem fogják akadályozni a dolgot. Napokkal ezelőtt már felröppentek a hírek, hogy Washington és London egyezkednek, az irakihoz hasonló no-fly-zone-t akarnak csinálni, ami azt jelenti, hogy lelövik a Kadhafi-hű légierő gépeit, ha fel mernek szállni.

Robert Gates védelmi miniszter meg elmagyarázza a világnak, hogy hát az nem olyan egyszerű, mert ahhoz, hogy a no-fly-zone-t megcsinálják, le kéne bombázni a líbiai légvédelmi ütegeket, és hát izé.

Nos, igen. Igen, ahhoz, hogy valaki háborút nyerjen, harcolnia kell, és – bármilyen triviális – szögezzük le rögvest azt is, hogy Gates nem Weinberger, hogy Obama és Reagan között bármilyen párhuzamról említés se tétessék. Igen: ahhoz, hogy az olajár ne menjen még följebb, nyugalom kell, és nem, nem az ENSZ BT soha meg nem érkező felhatalmazására kell várni, mert nem csak az üzemanyagok ára nő, hanem minden egyébé és, és ha minden egyébé nő, akkor csökken a fogyasztás, és ha csökken a fogyasztás, akkor jön az egyik után a másik válság. Gimnázium, első osztályos tananyag.



A hezitálás oka persze világos. Obama nem akar egy harmadik hadszínteret az iszlám ellen, tart viszont tőle, hogy Líbiából az lenne, mert a történelem számtalanszor bebizonyította már, hogy valahová egy hadseregnek bemenni nagyon könnyű, onnan kijönni azonban úgyszólván lehetetlen. Obama attól is tart, hogy fél év múlva elfelejtik és letagadják az egész beavatkozás okát, hiszen ha Irak és Afganisztán kapcsán nem volt elég a legitimációhoz a World Trade Center ledőlése és az, hogy Szaddám egész kurd településeket irtott ki vegyi fegyverekkel (amik ugyebár sohasem léteztek, a WTC-t meg, mint köztudott, a CIA és a Moszad döntötte le), akkor ugyan mennyiben legitimálna egy líbiai rendcsinálást a cyrenaicai felkelők segélykérése?

Ma, amikor nincs Szovjetunió, Moamer Kadhafi e sorok írásakor azonban továbbra is bitorolja a hatalmat szerencsétlen országának egy része felett, az amerikai adminisztrációnak talán nem azt kéne latolgatnia, mekkora hangerővel fog felvisítani az Amerika-ellenes, anticionista világ, és mennyi olajat öntenek majd a fellángoló ideológiai tűzre majd az olyan jeles gondolkodók, mint Noam Chomsky. A visongás mindenképp elkerülhetetlen, hiszen ha hagyják elszabadulni az olajárat, egy-két éven belül tízmilliók halhatnak meg az emiatt növekvő élelmiszerárak miatt, és az is Amerika hibája lesz, miként a globális felmelegedés – vagy lehűlés, vagy akármi is folyik most.

Nem feltétlenül kéne Robert Gatesnek magyarázkodnia meg közvéleményt felkészítenie; elég kellemetlen ez is, az amerikai védelmi miniszter kezd hasonlítani a megszorító csomagokról hazudozó magyar politikusokra. Feltétlenül kívánatos ellenben, hogy most és a jövőben ne dühöngő őrültektől függjön, hogyan alakul a benzin, a kenyér vagy a mozijegy ára Washingtonban, Londonban – vagy akár Budapesten.

Kadhafi nem csinálhat azt, amit akar – épp azért, mert olaja van. És ha ez a következő háború az olajért fog folyni, azt nem kell szégyellni.