Oldalak

2011. február 21., hétfő

Szende István: A bedeszkázott gettón belül és kívül

Azon a januári reggelen újra születtünk! Csodálatos reggel volt, amikor hét óra tájt a Wesselényi utcai házmesterlakásba belépett három vagy négy orosz katona, körülnéztek, mosolyogtak. Megkérdezték – de nem gondolhatták komolyan –: nyemecki? Valóban vége lett a szenvedésünknek, a megaláztatásunknak? Kiszabadulhattunk a szoba-konyhából, ahol hetek óta tengődtünk, ahol 16 ember zsúfolódott össze, ahol anyámnak és nekem csak egy hokedlin jutott hely.

Azon a két kopott fa széken zajlottak a napjaink. Ültünk órákon keresztül hallgatagon, szinte mozdulatlanul. Ebben a tetszhalott állapotban vártunk valamit, talán a csodát, amiben már nem hittűnk. Hónapokkal ezelőtt ugyan a sors felcsillantotta a túlélés reményét, hogy aztán a remény semmibe veszve, olyan mélyre zuhanjon, amiből már nincs kiút. Egyik óra telt a másik után, az egyhangúságot csak, egy-egy, lövedék vagy bomba közeli robbanása törte meg. A robbanás megremegtette a házat, ekkor a háborút megjárt bácsikám felmordult, inkább csak magának mondta: „Na ez megint itt robbant.”

Aztán folytatódott az állandó, távoli, szünet nélküli ágyúzás. A gépfegyverek zajába, belevegyült, a magasból, a repülők gépágyújának kelepelése. Az állandó csatazaj legalább megtörte a hallgatás néma csendjét. Nem szóltunk egymáshoz, nem volt miről beszélni. Az, hogy, tegnap még rendezett körülmények között éltünk, dolgoztunk, tanultunk, művelődtünk, talán nem is volt igaz. Mára, társadalomtalan, aszociális lényeké váltunk. Az elmúlt hetek eseményei, az otthonunkból való kiűzés. A kibombázásunk az újabb és újabb költőzések sora.

A svájci menlevelünkön a pecsét szövege németnyelvű és nem francia, következménye a védett ház elhagyása. A november délutáni szürkületben, a nyilasoktól kísért, öregek, nők, gyerekek szánalmas menetében hajtanak az ismeretlen sorsunk elé. A lassan vánszorgó, a szedett vetett öltözékű emberek, ki téli kabátban, ki viharkabátban, sőt fürdőköpenyben, hisz mindent magunkra vettünk, amit hirtelenében, a lakás elhagyására adott tíz perc alatt összeszedhettünk az engedélyezett kézi csomagba. Így hajtottak a nyilasok a városon keresztül, a Teleki téri házba. A csomagjainkat cipeltük, amíg bírtuk. A menetet eldobott szatyrok, bőröndök, kosarak, táskák, papírba csomagolt holmik szegélyezték.


 A járókelők meg-meg álltak, némelyek szánakozó arccal nézett ránk, mások egykedvűen mentek tovább, néha elhangzott felénk gúnyos szitkozódás, becsmérlő megjegyzés. Szánakozó, együtt érző szavak nem, mert ha a kísérő nyilasok olyat hallották, akkor az illetőt közénk lökéssel fenyegették meg.

A Teleki tér 10. egyik lakás üres szobájába vagy húszan voltunk bezsúfolva, ki a földön kuporgott, próbált az izgalomtól, a kimerültségtől aludni, míg mások, felhúzott lábbal, ültek a kemény padlón. Hajnali három óra tájt elindítottak az Óbudai téglagyárba. A mai Frankel Leó utcában az úttest szélén, idős ősz férfi vérző holtteste. A tovább menni nem tudó idős embert lelőtték az utcán, november közepén, a fővárosban, ahol, akkor még rendezett mederben folyt az élet, az üzletek, hivatalok működtek, a szórakozó helyek még nyitva voltak, még játszottak a színházak és mozik. Az egykori világváros utcáin gátlástalanul tombolt a gyilkos terror. Az Óbudai téglagyárban még egy szelektálás zajlott: akit még munkára alkalmasnak véltek a nyilasok az agyongyötört gyülekezetből, azokat kiválogatták, és gyalogmenetben indították Ausztria felé.

Végül szinte semmivel érkeztünk a gettóba. Csoda, hogy ezek után, elszakítva a hozzátartozóinktól, az elmúlt hónapokban átélt megpróbáltatásoktól, érzelem, gondolat szegényé, elsivárosodottá váltunk. Hát miről beszéltünk volna?  Gondolatunk csak és kizárólag az evés körül forgott, így ha mégis, megszólalt valaki, hogy kijelentse: a rántott leves pirított kenyér nélkül is nagyon finom. Majd a sarokból a 12 éves Tomi, ha már hús nincs, akkor a grízes tészta is jó lenne. A szobából valaki kiszólt, nekem már a gríz is jó lenne, csak lenne.

„Ne beszéljenek folyton az evésről”, szólalt meg a 75 éves, egykori Weiss Manfréd gyárigazgató. Aztán csend lett, hogy félóra múlva valaki a kelkáposztát a fejedelmi ételek közé sorolja. Talán karácsony körül kaptunk utoljára, valami híg, borsó levest a hitközségi menzáról. Maradt még valami száraz kenyér, de december végére már a múlté lett. És elfogyott a Frank cikória is, amit anyám a gettót elhagyó keresztény fűszeres utolsó árukészletéből vásárolt. A cikória az éhséget nem csillapította, de az íze csodálatosan „édes” volt, vetekedett a valaha kóstolt legfinomabb Gerbeaud süteménnyel. Megettem!

És megettem volna mindent, ami csak ehető lett volna. Minden zugot felkutattunk, hátha valami ételmaradékra bukkanunk, de hiába. A gyomrom már nem követelte az ételt, csak az agyamban jelent meg időnként a kínzó vágy: enni, de ez az állapot szerencsére csak rövid percekig tartott. Az éhezés a szervezetben számos életfunkciót lelassított. Az éhségtől és izgalmaktól fásulttá, közömbössé, indítékszegénnyé váltam. Az éhség a túlélés vágyát is háttérbe szorította, hisz a gyilkosok golyója vagy a bomba pillanat alatt végez az emberrel, de az éhezés egyenlő a lassú kínos haldoklással.



Januárban korán sötétedett; a napról napra egyre rövidülő gyertya égett a stelázsin. Talán félórai pislákolása után bácsikám elfújta, hogy a halvány fény, a remény sugara, minél tovább megmaradjon és világítson másnap is. Aztán a sötétben az asztallapra hajtottam a fejem és vártam az álomtalan alvást. Óránként felébredtem a szendergésből, felálltam, hogy a zsibbadt lábamban a vérkeringés meginduljon. Végre reggel lett és újra kezdődött a tegnap. És most, január 18-án, reggel egymástól sírva kérdeztük, tényleg eljött a szabadulásunk pillanata, nem kell már rettegni a nyilasoktól. Mégis csoda történt, túl éltűk a megpróbáltatásokat.

A gettó ledöntött palánkjánál álltunk a kopott, szedett-vetett öltözékünkben, anyámmal és a védett házból ránk talált apámmal. A kabátunkon még rajta a gyűlölt sárga csillag. Letéptük, és undorodva hajítottuk el. Most már megbélyegzés nélkül a négy égtáj irányába mehettünk. De hova? Elindultunk a Hársfa utcába, egy fűszerüzletes keresztény rokonhoz, reméltük, hogy valami élelmet kapunk. Az óvóhelyen rátaláltunk. Adott is egy kevés babot, kenyeret, zsírt, kristálycukrot. Életmentő kincs volt számunkra. És kaptam egy szelet száraz kenyeret, amit azonnal befaltam – hetek óta ez volt az első étel a számban!  Felejthetetlen volt „az édeskés omlós” csodálatos íze a száraz kenyérnek. Akkor abból a száraz kenyérből minden mennyiséget megettem volna. Aztán elindultunk megnézni a régi otthonunkat.

A város látványa borzalmas volt. Lebombázott és kiégett házak, számos teljesen vagy félig kiégve, némelyik még mindig füstölt. A házak homlokzata a gránátoktól összelyukasztva, a repeszdarabok, gépfegyver-lövedékek nyomai, sebek a falakon. Az utcán evickéltünk a vastag törmelék-, üvegcserép-rétegen, az egykori ablakkeretek, bombatölcsérek, a fel nem robbant lövedékek és repülőbombák között. Több helyen az utcakő fel volt szedve, barikádot akartak emelni a védők, akik talán abban reménykedtek, hogy itt, Budapesten megállíthatják a szovjet hadsereget.


Kiégett katonai járművek, még néhányon felismerhető volt a Wehrmacht- vagy SS-jelzés. Elhagyott ágyú az egyik sarkon. Nem is olyan régen még halált és pusztulást ontotta, a csöve, most a földbe fúródott, miután egy lövedék örökre elhallgattatta. Egy összetört hatos villamos szerelvény a körúton, talán a szentestére haza sietőket akarta szállítani, aztán a mind gyakoribbá váló belövések egyike pontot tett a sok éves szolgálatára. A járdán, úttesten halottak, katonák, németek, magyarok és civilek. Vigasztalatlan, a rombolás, a pusztulás. A reményt talán az emberek látványa adta, kik feljöttek, az utcára a több hetes pincelétből, hogy friss levegőt szívjanak.

A város látványától síró anyámmal az egykori lakó házunkhoz értűnk. A ház súlyos sérüléseket szenvedett, néhány lakás elpusztult, de a mi első emeleti lakásunk megmaradt. A főlépcsőt ugyan a bomba leszakította, de a melléklépcsőn, a konyhán keresztül bejuthattunk a lakásba.  Az óvóhelyen találkoztunk a házlakókkal, a többségük kedvesen fogadott. Január 20. emlékezetes nap, hét hónap után ismét visszaköltöztünk az otthonunkba. A lakás első emeleti udvari része biztonságosnak tűnt, így a felsőbb emeletek lakóival szemben, kik még mindig az óvóhelyen élték a napjaikat, mi a lakásunkban tartózkodhatunk. Két szomszédunk adott cukrot, kenyeret, zsírt, lisztet, lencsét, krumplit. A Nemzeti Színház örökös tagja, a szakácskönyvéről is híres művésznő, nagy darab, vagy három-négykilós kenyeret küldött fel komornájával a pincéből. Halló poraiban is áldom őt a száraz kenyérért. A kapott élelmiszerek az életet jelentette számunkra.

A leszakadt lépcsőház miatt a szomszéd orvos lakása, csak a mi lakásunkon keresztül volt megközelíthető. Az élet újra indulása után a betegei is éveken keresztül, a lakásunkon keresztül közlekedtek. Szerencsénk volt, a lakásunkba nem költőztettek be kibombázott családot. Még szeptemberben, egy magyar származású SS százados szemet vetett a lakásra és betelepedett. A lakásban szörnyű rendetlenséget hagyott, szétdobálva újságok, folyóiratok, a konyha asztalon szennyes edények, lábasok, tányérok, bögrék és közöttük egy piros-fekete csíkos, kerek fémtárgy az ember tenyerében bele simult, abban könnyen elfért. Utolsó pillanatban kiabáltam rá anyámra, ne piszkálja a „tudatosan” oda helyezett kézigránátot. Pokoli ötlet volt az SS-től: ha a lakók mégis túl élnék a megpróbáltatásokat, visszajönnek, nem tudva mi az, robbanjon fel a kezűkben, hogy ne örüljenek a felszabadulásuknak. Hogy biztos legyen a tervében, a kályhában is elhelyezett egyet, a samott közé.

Amikor tavasszal megkezdődtek a légitámadások, a belső ablakokat levittük a pincébe, így a szoba, konyha és a kisszoba, ha szimpla ablakkal, de ablakozott volt. Az udvarra vezettük ki a vaskályha csövét, konyha, igy fűthető volt, annak melegéből egy kevés a szobának is jutott. A konyhában, az udvari és a kisszobában heten laktunk. Zsúfoltan voltunk, de legalább összecsukható vaságyon, vagy földön, egyedül vagy ketten, mindenki alhatott és az egy tál bab vagy lencse, meg az anyám vaskályhán sütött lángosa megóvott minket az éhhaláltól. A felszabadulásunk után nem értettük, miért folytatódik a csatazaj. Nemsokára a megjelenő Új Szó hadiújságból megtudtuk, hogy Budán még kemény harcok folynak a szívósan védekező náci erőkkel szemben.

A harc még vagy négy hétig tartott, de az emberek mind többen és többen mentek ki az utcára. Sokan, az úttesten található fadarabokat, ablakkeret, ajtómaradványt, húzták, hogy fűtsenek vele. Többen egy lótetemet trancsíroztak szét, amit a hideg konzervált, és boldogan vitték haza a kikanyarított, fagyott húst csemegeként. Aztán valami szokatlan: megindult a filmjátszás. Az Uránia mozit a Vörös hadsereg, február 8-ára üzemképesé tette. Az Oreli csata volt az első film, amit vetítettek. A napi egy előadáson sokan voltak a filmre kíváncsiak. Amíg mi a moziban, a hideg nézőtéren néztük a filmet, ami az élet újra indulása egyik jele volt, addig a Rákóczi úti mozitól, alig két kilométerre, a Gellérthegyen és a Várban a védők még folytatták az értelmetlen elkeseredett harcukat.

Buda is felszabadult. Lassan kezdett az élet újra megindulni. az Erzsébet körúton a Híradó mozi előtt hevenyészett asztalokon alkalmi árusok jelentek meg. Árultak mindent, ami kezükbe került. Megkezdődött a romok takarítása. A járdákon már lehetett közlekedni. Egy-egy kereskedő az összetört üzletkirakatban árulta a szegényes árukészletet, ami még a raktárában megmaradt. Lassan a mi életünk is kezdett rendeződni. A lakásunkban az utcai szobát rendbe hoztuk, így a konyhában az éjszakai alvás megszűnt. Megjött a nagybátyám is a munkaszolgálatból, családjával ő is nálunk lakott. A lakásuk a bútoraik, még a szeptemberi légitámadás során pusztult el. A lakásban így nyolcan voltunk. Ott lakott évekig anyám nagynénje és régi barátnője, kik nem tudtak hova menni, mert a lakásukat a kiköltöztetésük után új lakók foglalták el. Apám elhelyezkedett a MÁV-nál, ahol valamikor a lakatosságot kitanulta. Eljött az ideje, hogy értékeinket visszakérjük.

A német megszállás után tudtuk, hogy sorsunk megpecsételődőt. Ezért értékeinket, oda adtuk megőrzésre, keresztény rokonnak, jó ismerősöknek, barátoknak kikkel a korábbi évek során meghitt kapcsolatban voltunk. Gondolván, ha mégis valaki túléli a családból sorscsapást, maradjon meg számára valami, ha nem, úgy legyen a megőrzőé és ne gyilkosainké. Most az életünk újra kezdéséhez szükségesé váltak az értékeink. Ekkor szembesültünk egy újabb csalódással. A megőrzésre elfogadott dolgokat nem adták vissza. A varrónő rokon, amikor kértük az odaadott pénzt, azt válaszolta: „nincs, nem volt munkám, élni kellett valamiből”. Ugyanígy nem adta vissza dolgainkat az orvos, a becsületesnek tűnő művezető, nagybátyám barátja, és a családtagként kezelt egykori segédje sem. Az értékekből, a fogászati aranyból, a háború miatt nehezen beszerezhető fogtechnikai alapanyagokból, ami a meghalt fogtechnikus nagybátyám munkájához kellett, alig kaptunk vissza valamit. És nem adták vissza az odaadott szövetet, ruhát és más egyéb dolgokat sem, vagy csak alig valamit, amik számunkra, a kifosztottaknak, sokat jelentett volna. Amikor odaadtuk nekik tavasszal, fogadkoztak, hogy becsülettel megőrzik és most, amikor visszakértük jogos értékeinket, arra hivatkozottak egyöntetűen, hogy elvitték az oroszok.


 Rá kellett döbbeni, hogy tévedtünk, amikor az őszinte rokoni, baráti, szomszédi kapcsolatban hittünk. Akik közül többen könnyes szemmel búcsúztak, a lakásból való elköltözéskor, biztosak voltak abban, hogy soha többé nem térünk vissza; s most a velük való kapcsolat örökre a múlté lett. Rá kellett döbbenni arra, hogy a gettófal leomlása szabaddá tett, de ugyan akkor az értékek visszakérés után, a korábbi őszintének hitt kapcsolatnak is vége lett. Más világ vett körül, ami a harag és gyűlölködés falát emelte közénk és közéjük.

***

Mikor megírtam a gettóban töltött utolsó heteket – hogyan éltem meg, a felszabadulásunk előtti 24 napot –, akkor nemcsak az én sorsomat írtam, meg hanem az egykori gettóban volt társaim sorsát is. A velem együtt 63 évvel ezelőtt felszabadultak nagy része már nem él, ezért, mint az utolsó túlélők egyike úgy éreztem, az életem e fejezetét és azon keresztül az egykori sorstársaimét is meg kell írnom. Úgy írtam meg az eseményeket, ahogy történtek, nem tettem hozzájuk és nem vettem el belőlük semmit. Miért is tettem volna, ha az teszem, akkor nem a valóságot írom meg! Megírtam azért is, mert ma – éhezést nem ismerve, a bombák robbanásától és a ránk leselkedő haláltól nem félve – írásom olvasásakor gondoljanak arra, milyen „körülmények” közé kényszerített embereket a gyűlölet. És megírtam, a gettót kővető hónapokat is, azért is, mivel a gettót követő időről sosem beszéltünk. Nem beszéltünk, pedig egyszer beszélnünk kell arról is! Mert arról is van mit beszélni!
Felmerült bennem: ennyi év után meg kell ezt írnom? Szabad ezt írnom egyáltalán megírnom? És akkor megerősített az Auschwitzot megjárt amerikai orvos, egykori évfolyamtársam szavai, mikor a Náci orvosok bűneiről című könyve írásakor ezek a kételyek benne is felmerültek. Akkor azt mondta neki Elie Wiesel Nobel-békedíjas” író: „Ha Te ezt nem írod meg, akkor soha senki más nem fogja ezt megírni! És ha nem írod meg, akkor az a te bűnöd lesz”.

2011. február 15., kedd

Még élünk

Üdv mindenkinek! Bocs a hosszú pauzáért. Nem történt semmi drámai, csak a blogszerző körül lendültek valamelyest mozgásba a dolgok, ami nem ártott.


A Miért Cion? folytatódik, hogy válaszoljak egy kissé hisztérikus, ám kedves olvasó nekem szegezett kérdésére. Igaz, naponként, kétnaponként egy ideig ne várjatok bejegyzéseket, de mindent megteszek azért, hogy időnként megnyilvánuljak. Ha másként nem, a hétvégi jó hír rovattal, azt sokan szerették.

Volt egy szavazás, mindenki kattinthatott, ki mit szeretne itt olvasni, több lehetőséget is meg lehetett jelölni. Fej fej mellett végzett a történelmi elemzések (a blog erőssége) és az aktuálpolitika, harmadik lett az alijabeszámoló kategória (folynak a tárgyalások egy nemrég alijázott hölggyel, ha nem jön össze a dolog, akkor az én beszámolómat olvashatjátok majd folytatásokban), a negyedik helyre kerül a másik erősség, a véleményformáló publicisztika. Kevesebben kíváncsiak mai izraeli bulvárra és iszlámra; a két sereghajtó pedig a vallás és a holokauszt lett – persze azért is fogtok kapni mind a kettőből, elvégre a vallás mindennek az alapja, ami pedig a holokausztot illeti, idén ötven éve, hogy kivégezték Eichmannt, olvashattátok itt, hogy konferencia is lesz Pesten, úgyhogy ezt a témát nem kerülhetjük meg.

Írtam, hogy a blog szerzőket keres. Ez most is áll, sajnos ezekben az időkben – némi túlzással – a válság előtti pénz negyedéért négyszeresen kell megdolgozni. Két könyv között vagyok, amellett munkám most nem annyira a Közel-Kelethez, inkább Amerikához köt. Voltak jelentkezők, de ki nem ér rá, kinek meg, mint kiderült, más elképzelései vannak, amiket ebben a blogban nem tud megvalósítani.

Bizonyára mindenki hallotta már, hogy megújult és a magyarországi sajtó megzabolázási kísérletei miatt különleges hangsúlyt kapott napjainkban az Egyesült Államok-beli szerverről működő, lepukkadt pornófőszerkesztők regulázásainak fittyet hányó Amerikai Népszava, amelynek különösen a hazai – tehát a Nagy Tesóval foglalkozó – rovatára hívom fel mindenki becses figyelmét, még véletlenül sem azért, mert nem elhanyagolható módon működöm közre szerkesztésében. Balra láthatjátok a logót, amiről ezentúl közvetlenül a Nagy Tesó-rovatra kattanhattok; fogadjátok szeretettel, de az Amerikai Népszava többi rovatát se hanyagoljátok, olvassátok, ajánljátok, érdemes. A kommentelési lehetőségek még döcögnek, mert persze teli van trollal, de remélhetőleg a közeljövőben megoldják a moderálást is.

Lesz blog, lesz könyv is, lesz minden. Legyetek türelemmel.

2011. február 8., kedd

Nyugtalanság Algériában is

Betiltották Algírban az elnök lemondását követelő ellenzéki tüntetést, Abdelaziz Buteflka azonban nem diktátor, hanem a világ eddig egyetlen, demokratikusan megválasztott, de nem terroruralmat meghonosító vezetője az egész arab világban. Az ellenzék úgy döntött: február 19-én mindenképp az utcára viszi a híveit. Kis Algéria infótár a rögös útról - hogy ne nézzünk hülyén a magyar sajtó semmiben lifegő információcafatjai láttán. 


Algéria történelme az emberi történelem hajnalára nyúlik vissza: a berberek már évezredekkel ezelőtt benépesítették ezt a területet, több királyságot is létrehoztak (ezek közt a legnevezetesebb Numídia volt), és a pun háborúk kínálta lehetőséget arra használták fel, hogy függetlenedjenek Karthágótól – de nem sokkal később hozzájuk is megérkeztek a rómaiak.

Kalózfészekből három tengerentúli megye

Róma, majd Bizánc uralma után, a 8. században ide is megérkeztek az első arab törzsek, s a berberek néhány évtizednyi dacolás után ugyan tömegesen felvették az iszlámot, ám a hódítók mindazonáltal szinte rögtön kiűzték őket szülőföldjükről: a mai Algéria és Tunézia területéről. A különféle törzsek sok évszázados háborúskodásának, s nemkülönben a kiterjedt kalóztevékenységnek – amely egyébként az Egyesült Államok első térségbeli háborúihoz: az első és a második berber háborúhoz vezetett! – végül a franciák vetettek véget 1830-ban, noha az ország teljes meghódítása elhúzódott, és a franciák csak 1900 tájékán kényszerítették térdre az utolsó tuareg törzseket.


Algéria a közhiedelemmel ellentétben nem francia gyarmat volt, hanem Franciaország integráns része: három tengerentúli megye. Sok tízezer francia telepedett le a tengerparti sávban és űzött mezőgazdasági vagy városi foglalkozást, de jöttek Algériába olaszok, spanyolok, máltaiak is. Az akkori idők legmodernebb mezőgazdasági módszereit vetették be, s Algéria az ottani európai lakosok – az úgynevezett pieds-noirs (balra) – szorgalmának köszönhetően virágzásnak indult. Az elnevezés, ami feketelábút jelent, onnan származik, hogy az európaiak állítólag annyira hasonultak a helyiekhez, hogy csak az általuk viselt fekete cipő különböztette meg őket a bennszülöttektől - már amikor viselték. Közéjük tartoztak a helyi zsidók is. A Spanyolországból 1500 körül kiűzöttek leszármazottai évszázadokon át éltek az iszlám uralma alatt, tagadhatatlanul másodosztályú állampolgárokként, ellenben viszonylagos békességben. A hosszú dhimmi státusz egy 1871-es dekrétummal ért véget, amely őket is besorolta az algériai európai közösségbe, s francia állampolgárságot adott nekik. Az algériai zsidóság így a következő évtizedekben frankofón kultúrában élt. 

Meg kell értenünk: ezek az emberek – franciák, olaszok, spanyolok, máltaiak, zsidók – nem gyarmatosítók voltak, hanem nagyobb hazájukon belül szűkebb pátriájuknak tekintették Algériát, francia földnek. 1959-re számuk meghaladta az egymilliót, az algériai népességen belüli arányuk pedig a tíz százalékot – ami azonban korábban, a feketelábúak virágkorában, a húszas években volt már 15 százalék fölött is. Voltak azonban olyan helyek, ahol az arány sokkal kedvezőbb volt, így például a már a 17. század óta európai uralom alatt lévő Oranban minden második lakos európai volt. Közösségük soraiból kerültek ki világhírességek is, így a legtöbbünk számára ismerősen cseng Albert Camus vagy Yves St. Laurent neve. 


Az FLN vezérkara fiatalon és bilincsben: 
Ben Bella, Boudiaf, Ait Ahmed, Lacheref és Khider 1956. október 24-én

1954-ben indította meg gerillaharcát az algériai függetlenség elérését célul kitűző szervezet, a Dzsabhat al-Tahrír al-Uatáni, vagyis a Nemzeti Felszabadító Front, amelyet azonban a francia neve (Front de Liberation Nationale) nyomán leginkább FLN-ként ismerünk. Az FLN nem tett különbséget gyarmatosító és magát őshonosnak valló európaiak, zsidók, sőt a mintegy százezernyi franciabarát arab (hárki) közt sem, akik szolgálatot teljesítettek a francia hadseregben. A szervezet névlegesen 1954. november 1-jén jött létre több kisebb csoportból, és 1956-ra már csatlakozott hozzá Algéria szinte valamennyi nacionalista szervezete. Az FLN afféle ernyőszervezetként működött, akárcsak a palesztinoknál a tíz évvel később, részint erre a mintára létrehozott PFSZ, s miként a PFSZ-en belül is hamarosan lett uralkodó brigád Jasszer Arafat Fatahja képében, úgy nőtte ki magát az FLN legfontosabb csoportjává Messzali Hadzs Algériai Nemzeti Mozgalma (MNA). Utóbbi főleg algériai földön működött, míg a többiek az anyaországban fejtették ki tevékenységüket, illetőleg a szomszédos arab államokban (főleg Marokkóban) vártak bevetésre készen. Az FLN tehát épp úgy nem volt egységes szervezet, ahogyan a PFSZ sem, és köreiben már a háború alatt előfordultak hatalmi torzsalkodások.


La valise ou le cercueil 

Az FLN és a franciák rendkívül brutális háborúja 1962 márciusában ért véget, amikor is a francia kormány az éviani egyezményben lemondott a három tengerentúli megyéről – annak dacára, hogy Charles de Gaulle elnök korábban szent esküt tett: ilyesmire sohasem kerülhet sor. A magukat elárultnak érző pied-noirok és a velük szövetséges hárkik az első döbbenetből ocsúdva létrehozták az Organisation de l'Armée Secrète-et, a Titkos Hadsereg Szervezetét, ismert betűszóval az OAS-t, amely egyik fő céljául – mint azt Frederick Forsyth híres regényéből és az abból készült filmből (A Sakál napja) szinte már kívülről tudjuk – de Gaulle meggyilkolását tűzte ki. Az elnök ellen számos sikertelen merényletet követtek el. A történelem kerekét azonban ezzel már nem lehetett visszaforgatni. 

Az FLN terroristái a legborzalmasabb tömegmészárlást 1962. július 6-ról 7-re virradó éjjel követték el, amikor Oran utcáin háromezer ártatlan embert mészároltak le. A rémtettet a Marokkó felől bevetett friss erők követték el. Az exodus ezután már felgyorsult. 1962 őszére kísértetvárosokká lettek az olyan, korábban virágzó, legendás kolóniák, mint Oran, Bône vagy Sidi-Bel-Abbès.

.Az év végére 900 ezer európai és az algériai zsidók zöme távozott Algériából, mert mindenki ismerte a híres mondást: La valise ou le cercueil – Bőrönddel vagy koporsóban. A francia kormány, amely egyébként az Algériáról kiírt népszavazásból magukat az érintetteket egy tollvonással kirekesztette, ekkora menekültáradatra nem készült fel. Ők úgy gondolták, a legrosszabb esetben negyedmillióan távoznak majd Algériából.

Les pieds noirs à la mer!

A kivonulás utolsó hónapjai elfajultak. A távozásra kényszerítettek felégették ültetvényeiket, felrobbantották házaikat. A kikötőkben az autóikat gyújtották fel azok, akiknek nem engedélyezték, hogy gépkocsijukat a fedélzetre vigyék. Az államigazgatás összeomlott. Mintegy százezer feketelábú azonban még ilyen körülmények közt is ragaszkodott hazájához, ám a hatvanas-hetvenes években fokozatosan ők is kikoptak, s a nyolcvanas évekre már csak mintegy ezerötszáz feketelábú maradt Algériában.

Nem biztos, hogy ők jártak a legrosszabbul. A hazakényszerültek számos megaláztatáson mentek keresztül, sokaknak még a francia állampolgárságát sem ismerték el különféle papírok híján; a párizsi kormány csak valamikor a hetvenes években küldött delegációt Algériába a születési, házassági és halotti anyakönyvek nyomába, ezek nagy része persze megsemmisült. A franciák többsége nem is tekintette őket franciának, s Marseille-ben a kommunista dokkmunkások – pártjuk utasítására – a Les pieds noirs à la mer!, azaz Tengerbe a feketelábúakkal! feliratot festettek a raktárak falára hatalmas betűkkel. Így fogadták a menekülő honfitársaik hajóit. Ha a feketelábúak hivatalos iratot töltöttek ki, nem használhatták a 91, a 92 és a 93. számokat – a három algériai megye számát –, hanem mint külföldieknek a 99. számot kellett feltüntetniük a megfelelő rubrikában. Nem csoda, hogy sokan elhagyták az országot: a zsidók egy része Izraelbe alijázott, a franciák komoly hányada Új-Kaledóniába, Spanyolországba vagy Észak-Amerikába vándorolt ki. Franciaország a mai napig erkölcsileg adós ennek a történelmi traumának a kezelésével. Fiatal rendőrök ma is elcsodálkoznak Franciaországban, ha igazoltatáskor olyan jogosítvánnyal találkoznak, amelyet Francia-Algéria egykori megyéiben állítottak ki – ma már nem létező hivatalokban.

Algériában az FLN lett az úr, s első dolga volt, hogy betiltsa az összes egyéb pártot – ideértve a kommunista pártot is –, magán a párton belül azonban szinte rögtön felütötte a fejét a pártoskodás. Az algériai függetlenség kivívása után két fő politikai csoport állt egymással szemben: a baloldalon Ben Bella és az ő radikális szocialistái (akik sokkal inkább tekintgettek Havanna, mint Moszkva felé), a jobboldalon pedig az emigráns kormány s annak feje, a mérsékelt Ferhat Abbasz. Őt azonban nagyon hamar sikerült partvonalon kívülre tenni. A hatalmi konszolidáció során Politikai Iroda jött létre három tag: Ahmed Ben Bella, Huari Bumedien ezredes és Mohamed Kidr részvételével. 1963-ban Ben Bella lett Algéria miniszterelnöke. Az 1918-ban egy Isten háta mögötti faluban született politikusban sokan a nemzet atyját tisztelték. A második világháborúban a Szabad Franciaország soraiban harcolt, s bátorságáért kitüntették. Alapító tagja volt az FLN-nek. A franciák 1956-ban eltérítették és francia földön kényszerítették leszállásra a gépét, így 1956 és 1962 közt börtönben volt. 

Ben Bella könnyei és harcai

Ebben az időszakban az algériai átmeneti kormány helyettes miniszterelnökké választotta ugyan, de sokan úgy gondolkodtak: miután épp a felszabadító harcok javában nem vett részt, igazából a győzelem után sincs helye a politikában. Mások azt kifogásolták, hogy Ben Bella anyanyelve a francia, és az arabot csak második nyelvként tanulta, már felnőttkorában, Egyiptomban, ahová azért utazott, hogy támogatókat keressen az algériai felszabadító harcokhoz. Híres volt az erről szóló történet: amikor Nasszerrel találkozott, s az egyiptomi diktátor felszólította, hogy szóljon a népéhez, Ben Bella könnyekben tört ki, mert nem tudott arabul. Igaz ugyan, hogy a ló másik oldalára átesve később nem volt hajlandó engedélyezni, hogy a lánya franciául tanuljon, mondván: első az arab. Ben Bella, mint korának annyi kiemelkedő arab férfiúja, nasszeristának tartotta magát, és már a függetlenség kivívása előtt igen szoros kapcsolatokat épített ki Kairóval.

A tömegek azonban rajongtak érte, így a függetlenség után egyre nőtt a támogatóinak a száma is az FLN-en belül. Az 1962. szeptember 20-án rendezett választási komédia nyomán – amit kilenc napra rá az ENSZ is elismert – miniszterelnök lett, hazáját pedig október 8-án, 109. tagállamként felvették az ENSZ-be. Ben Bella kijelentette, hogy az ország a semlegesek táborát fogja erősíteni, segélyért Kennedy elnökhöz, ideológiáért viszont Castróhoz fordult. Támogatta Kuba azon követelését, hogy az Egyesült Államok számolja fel a guantánamói bázisát, hazatérve pedig vérszemet kapott, és az algériai francia támaszpontok felszámolását követelte Párizstól.

1963-ban egyedüli jelöltként elnökké választották, s már e minőségében vezette az igen költséges Homoki Háborút Marokkóval szemben. Ebben fontos szerepet játszott Havanna: ugyanis Castro sorstársnak tekintette Algériát, párhuzamosnak a két ország legutóbbi történelmét, és már 1960-ban személyesen intézkedett arról, hogy egy hajó fegyvereket vigyen az FLN lázadóinak. A kubai segítség azután sem maradt abba, hogy Algéria elnyerte a függetlenséget: 1963 októberében, amikor Algéria és Marokkó közt kitörtek az ellenségeskedések, 686 kubai kommandós érkezett Oranba szovjet tankokkal és más nehézfegyverekkel, hogy az algériai rendszert megsegítse, pedig Marokkó csak nem sokkal korábban írt alá szerződést 184 millió dollár értékben kubai cukor vásárlásáról.

Bumedien ezredes puccsa

Algéria a kubai hátszéllel megnyerte ugyan ezt a háborút, de a frissen felszabadult ország szinte azonnal belesüppedt az elkapkodott intézkedések mocsarába. Ehhez járult, hogy Ben Bella uralma egyre tekintélyelvűbb lett, arrogáns viselkedése láttán már korábbi hívei is elidegenedtek tőle. Bumedien ezredes (jobbra) 1965-ben döntött úgy, hogy átveszi a hatalmat. Ben Bella a puccs után negyed százados házi őrizetbe került, 1980-ban hagyták csak kivándorolni, ekkor a svájci Lausanne-ban telepedett le. 1990-ben visszatért hazájába, de 2003-ig csak outsider maradt a politikában, ebben az évben megválasztották viszont egy sóhivatal – az Irakkal Szembeni Agresszió Elleni Nemzetközi Kampány mozgalom – elnökévé annak kairói konferenciáján. Hírlik, hogy a kilencvenes évei felé járó politikus, a világi arab nacionalizmus utolsó dinoszaurusza újabban rájött, talán mégsem a legüdvözítőbb megoldás az egypártrendszer, és azt hangoztatja, hogy az iszlám világ militáns hangja a vallás félreértelmezéséből ered. 

Egészen más fából faragták a Ben Bellát vértelen puccsal megbuktató Bumedient, eredeti nevén Mohamed Ben Brahim Bukharubát, aki 1932-ben született a Guelma melleti Clauzelben, s a constantini Iszlám Intézetben tanult. 1955-ben csatlakozott az algériai függetlenség harcosaihoz, s ekkor tett szert nom-de-guèrre-jére is (a név – Szidi Bumedien – a nyugat-algériai Tlemcen védőszentjének neve volt; itt szolgált a későbbi elnök tisztként). 1960-tól az FLN száműzetésben lévő hadseregének vezérkari főnöke. Hatalomra jutása után két évvel már ellene kíséreltek meg puccsot; innentől vasmarokkal kormányozta Algériát, egészen az 1978-ban bekövetkezett haláláig. Ellenvéleményt nem tűrt, s az 1976-os alkotmány végleg bebetonozta az FLN „vezető szerepét” a társadalomban. Alapjában jó kapcsolatokat épített ki a kommunista rezsimekkel, 1971-ben viszont az olajipar államosításával bőszítette maga ellen az egykori gyarmattartót. A mezőgazdaságot kollektivizáltatta, s erőltetett iparosításba fogott. Az olaj különösen 1973 után hozott extraprofitot, az ország azonban csaknem kizárólag erre a szektorra támaszkodott, így a nyolcvanas években, az olajár csökkenése Algéria számára igen súlyos következményekkel járt.

Ez már azonban utóda, Chadli Bendzsedíd idején történt, aki 1929-ben született, és Ben Bellához hasonlóan a francia hadseregben kezdte pályafutását, mielőtt dezertált s átállt az FLN-hez. Az extra olajjövedelemből megindított modernizációt ő is folytatta, míg tehette, ennek eredményeképp drámaian megváltozott Algéria demográfiája, komoly urbanizációs folyamatok indultak be, a korábban 60 %-os írástudatlanságot sikerült 10 %-osra csökkenteni, az egészségügyi ellátás forradalmaként pedig családonként hét-nyolc gyermeket neveltek. Ugyanazok voltak a következmények, mint ugyanekkor Iránban: egy rendkívül egészséges korfa, rengeteg fiatallal és óriási lakáshiány. Az algériai gazdaság, miként valamennyi arab gazdaság, kizárólag arra épült, hogy a kifogyhatatlan olaj magas ára mindörökké tart. 1986-ban azonban a fekete arany hordónkénti ára harmincról tíz dollárra esett vissza, s ezzel az algériai gazdaságra akkora nyomás nehezedett, amit az már nem bírt ki.

Késői reformok, tragikus választások

1988 októberében – ez volt az algériai Fekete Október – hatalmas demonstrációkat tartottak a városokban Bendzsedíd uralma ellen, és ezeken a megmozdulásokon már fontos szerephez jutott az iszlám. A forradalmi hév a múlté volt, s a társadalom egy főbb törésvonal mentén oszlott ketté: baloldaliakra – ide tartoztak a berber nacionalista mozgalmak is – és iszlamistákra. Mindkét tábor torkig volt már az egypárti uralommal, de eközben egymást se hanyagolták el: az egyetemeken, az utcákon napirenden voltak az összecsapások. A hadsereg a tömegbe lőtt, többen életüket vesztették. A szorongatott rezsim reformokat próbált bevezetni – igencsak későn, 1989-ben, amikor az úgynevezett szocialista országok küszöbön álló összeomlása egy további fontos reláció végét jelentette algériai szempontból. Az új alkotmány szerint az FLN nem volt többé „a társadalom vezető ereje”. Az alaptörvény szocializmusról sem tett többé említést, szólási, gyülekezési és egyesülési szabadságról viszont annál inkább. 1989 végére már egy sereg párt létezett. Algériában is elérkezett a rendszerváltás ideje. Bendzsedíd fokozatosan ráállt a többpárti választások kiírására. Az eseményt nagy izgalommal várta a világ, hiszen arra számított mindenki, hogy végbemegy az arab világ első demokratikus választása és hatalomátadás. 

Mint kiderült, őrültség volt választásokat kiírni. 1991 decemberében az Iszlám Üdvfront (FIS) nyerte azokat meg. Janus-arcú mozgalom volt ez. Civilizáltabb arcát Abbászi Madani professzor, a párt elnöke személyesítette meg, a veterán függetlenségi harcos, aki az FLN-hívők felé jelentett nem elhanyagolható vonzerőt. Egyértelműen a demokrácia mellett tette le a garast, és elutasította a saría bevezetését – szemben alelnökével, a FIS másik vezéregyéniségével, Ali Belhadzzsal, az algíri imámmal és néptribunnal, aki tevékeny szerepet játszott a Fekete Október megmozdulásainak szervezésében, agresszív, radikális szónoklataival az alacsony sorban élő hallgatóság legsötétebb vágyait tüzelte fel. Már 1989 februárjában kereken megtagadta a demokráciát, mondván, minden hatalom Allahé, s a hatalom csakis a Korán útján nyilvánulhat meg, nem pedig a népfelség által, utóbbi semmi más, mint istenkáromlás. Ha pedig ez a helyzet, meg kell gyilkolni minden nem hívőt, még akkor is, ha nem csinált semmit, hiszen jó okunk van azt hinni, hogy Isten hatalmát meg kívánják szüntetni, és helyébe a maguk joghatóságát akarják állítani. A nép, amelytől Ali Belhadzs így megtagadta a döntési jogot, őrjöngve itta e hordószónok szavait. A FIS villámgyorsan messze a legnagyobb iszlamista párttá vált, főként a városokban volt népszerű, és intő jel volt, hogy 1990-ben a helyhatósági választásokat 54 %-kal nyerték meg.

Az első Öböl-háború is az Üdvfront kezére játszott. A párt még tovább radikalizálódott, s ekkor már elnöke, az öreg Abbász Madani (balra) olyan volt, mint az egyetlen igazi százdolláros bankó, amit a hamis köteg tetejére raknak, megtévesztésül. 1991 májusában általános sztrájkkal tiltakoztak az ellen, hogy a kormány – a vereségből okulva – választási földrajzzal kísérletezzen, azaz a saját érdekeinek megfelelően átrajzolja a szavazókörzetek határait. A sztrájk ugyan felemásra sikeredett, és azt pár hét múlva le is fújták, a kormány azonban elkövetett egy hibát: letartóztatta Madanit és Belhadzsot, valamint egy sor alacsonyabb rangú pártkatonát, ám magát az Üdvfrontot érintetlenül hagyta, Abdelkadir Hacsani vezetése alatt. És a párt tovább menetelt. Színleg megszabadult azoktól a Szaíd Meklúfi köré csoportosulóktól, akik ellenezték a választásokat és úgy gondolták, egyszerűen forradalmat kell kirobbantani, és december 26-án az összes szavazatok 48 %-ával megnyerték a parlamenti választások első fordulóját. Kétszázharminckét mandátumhoz jutottak, és elkerülhetetlennek látszott, hogy kormányra kerüljenek.

Junta és polgárháború

Az ekkor közbelépő hadsereg a második fordulót szerencsére törölte, lemondásra kényszerítette Bendzsedídet és betiltotta az Üdvfrontot, amelynek több ezer tagját le is fogták. Ezt követően robbant ki hírhedten véres algériai polgárháború – noha ez a címke esetünkben megtévesztő. Nem arról volt ugyanis szó, hogy „polgárok” háborúztak volna egymással, hanem arról, hogy terrorszervezetek szakmányban mészárolták a civilek tömegeit – néha olyan kegyetlenséggel, amelyhez foghatót a világ talán még sohasem tapasztalt –, illetőleg egymást. Több mint százezren vesztették életüket.


A két legfőbb terrorszervezet az Iszlám Fegyveres Mozgalom (MIA) és a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) volt. Kezdetben a rendőrség képezte fő célpontjaikat, hamarosan azonban áttértek a polgári személyekre. 1994-ben a GIA, amikor a kormány és a FIS bebörtönzött vezetősége tárgyalásokba bocsátkozott egymással, a FIS ellen is harcot kezdett, miközben a MIA és számos kisebb csoport az Üdvfronthoz hű Iszlám Megmentés Hadseregében (AIS) oldódott fel. A GIA és az AIS egyre hevesebben gyilkolták egymást, majd a GIA áttért az egyes kisvárosokban és falvakban végrehajtott tömeges mészárlásokra. Nem egy alkalommal megesett, hogy egy éjszakai portya után az adott településen senki, még a háziállatok sem élték túl a GIA látogatását. Vannak azonban bizonyos arra utaló jelek, hogy ilyen mészárlásokat egyes esetekben a katonai kormányzat is hajtott végre. 

Élő emberek feldarabolása Allah nevében

A legborzalmasabb dolgokra Algír keleti és déli külvárosaiban került sor. Az iszlám a legigazibb arcát Raíszban és Bentalhában mutatta be, ahol terhes nők hasából metszették ki a magzatot, gyermekeket élve daraboltak fel, a csecsemőket a lábuknál fogva a falhoz csapdosták, a férfiak kezét-lábát darabonként levagdosták, s egyedül a fiatal nőknek kegyelmeztek, de nekik is csak azért, hogy őket szexrabszolgaként magukkal hurcolják. Nincs kétség afelől, hogy mindezeket az embertelenségeket a GIA követte el, hiszen a terrorszervezet még el is dicsekedett a gyilkosságokkal, amelyet Allahnak hozott felajánlásoknak nevezett – ezzel gyakorlatilag visszahozva a huszadik század végén az emberáldozat intézményét az állítólag nagyon humánus és toleráns iszlám keretein belül. 

A vérfürdő 1997 táján érte el a csúcspontját, amikor újabb parlamenti választásokat tartottak, s azokon a hadsereg által támogatott, újonnan létrehozott kirakatpárt, a Nemzeti Demokratikus Gyűlés (RND) győzedelmeskedett. Az akkor már minden oldalról támadott AIS egyoldalú tűzszünetet hirdetett, a GIA azonban annál fékeveszettebben folytatta a mészárlást. Algéria 1999-ben elnökválasztást tartott, amelyen Abdelaziz Buteflika győzedelmeskedett. Egy új törvény amnesztiát adott a terroristák többségének, s ezzel sikerült is elérni az erőszak számottevő csökkenését, ami a kormány kétségtelen sikere volt. A GIA maradványait levadászták, és a terrorszervezet 2002-re gyakorlatilag megszűnt létezni. Egy szakadár csoportjuk, az Ima és Harc Szalafista Csoportja (GSPC), amely 1998-ban épp azokból a GIA-tagokból jött létre, akik helytelenítették az ártatlanok lemészárlását – főként a gyilkosságok Allahnak való felajánlásként történő bemutatását – visszautasította az amnesztiát és a mai napig folytatja a harcot. Sőt: ez az al-Kaidához és személyesen Oszama bin Ladenhez kötődő, mintegy három-ötszáz fős csoport pontosan azt műveli ma, ami ellen annak idején megalakul: civileket gyilkol. Élén 2003-ban vezetőváltás zajlott; azóta a bandát az ultraradikális Nabil Sahravi parancsnokolta, az az ember, aki elsősorban felelt azért, hogy a csoportot sikerült beterelni az al-Kaida karámjába. 

Egy arab ország, amelynek törvényesen megválasztott államfője van

Ilyen borzalmasan végződött az első arab demokratikus kísérlet; az utóbbi években megnyugtatóbb hírek érkeztek a sokat szenvedett országból, ahol 1999-ben, majd másodjára 2004-ben az FLN egy másik veteránját, Abdelaziz Buteflikát választották elnökké. A hősidőkben, a hatvanas évek elején ifjúsági és sportminiszterként működő politikus később külügyminiszterként dolgozott – az ő idején jutott Algériának komoly szerep az el nem kötelezettek mozgalmában. 1965-ben többek közt ő szervezte a Ben Bella elleni puccsot. Egészen 1979-ig irányította hazája diplomáciáját.


Elnökként a társadalmi megbékélést és a gazdasági reformokat tűzte ki célül. Utóbbi keretében nagyszabású ötéves terveket fogadtak el; a második ötéves terv például 2010 végéig egymillió új lakásegység építését, kétmillió munkahely megteremtését, az 1200 kilométeres kelet-nyugati sztráda befejezését, az algíri metróhálózat kiépítését ígérte, továbbá új repülőteret a fővárosnak, és még jó néhány ilyen hatalmas beruházást, összesen hatvanmilliárd dollár értékben. Noha szentségtörésnek számított Algériában még a gondolat is, Buteflika volt az első, aki megnyitotta a verseny előtt hazája energiaszektorát, véget vetve egy irdatlan bürokratikus óriás, a Sonatrach állami olaj- és gáztársaság sok évtizedes monopóliumának. 

Külpolitikailag nem volt ennyire sikeres az egykori külügyminiszter: kifogásolta azt a francia törvényt, amelynek értelmében a francia történelemkönyveknek pozitívan kell beállítaniuk a francia gyarmatosítás hatásait, így Algír és Párizs közt annyira jeges lett a viszony, hogy majdnem két évet csúszott a két ország közti fontos barátsági és együttműködési szerződés aláírása. Mindazonáltal szinte valamennyi arab állam közül – Tunézia és az Emirátusok mellett – talán Algéria mutatott az ezredforduló után olyan biztató jeleket, amelyekből arra lehetett következtetnünk (így, múlt időben): mégiscsak lehetséges a békés egymás mellett élés az iszlám alapokon nyugvó civilizációkkal.

2011. február 2., szerda

Szolgálati közlemény: szíveskedjetek szavazni!

Lehet, hogy korábban azért nem tűnt fel a szavazási lehetőség, mert nagyon lent volt, most viszont felhoztam. Nehogy már a napi 150-200 látogatóból 11-nek legyen véleménye arról, mit akar olvasni. Legyetek kedvesek a fenti baloldali lehetőségek valamelyikére kattintani. Még egy bő hetetek van. Brékó.

2011. február 1., kedd

Szálám, Hoszni

Mohamed Hoszni Szaíd Mubarak, a köztársasági Egyiptom negyedik elnöke 1928. május 4-én született a Nílus deltájában, és mint valamennyi elődje, katona volt ő is. 1950-ben végzett pilótaként; később, a nasszeri években a Szovjetunióban vett részt továbbképzésen; Iljusin és Tupoljev bombázók vezetését tanulta ki, 1964-ben pedig az elit moszkvai Frunze katonai akadémián tanult. A nála tizenhárom évvel fiatalabb, félig angol felesége, Suzanne két fiút szült neki.

Az 1967-es Hatnapos Háború már odahaza találta az akkor harminckilenc esztendős tisztet, elannyira, hogy az izraeli megelőző csapás az ő légibázisát is elpusztította. A karriert tekintve ennek nem lett negatív következménye, Mubarakot pár hónappal hazája megalázó veresége után az egyiptomi légierő akadémiájának parancsnokává, 1969-ben pedig a légierő vezérkari főnökévé nevezték ki. Nasszer halála után Anvar Szadat is bizalmat szavazott neki; együttesen szőtték a revansról szóló álmaikat, és az elnök 1972-ben a légierő parancsnokává, egyben védelmi miniszterhelyettessé nevezte ki. 

1973-ban, az ugyan elveszített, de győzelemként eladott Jom Kipur-i Háborúban tanúsított teljesítménye jutalmaképp Mubarakból szovjet mintára fő légimarsall lett (ez rang volt, nem tévesztendő össze a ma légimarsalloknak nevezett biztonságiakkal). Mubarakot az Átkelés Hőse néven emlegették. Az elnevezés az 1973-as erőpróba egyetlen komoly egyiptomi fegyvertényéből eredt: az egyiptomi utászoknak sikerült átkelniük a Szuezi-csatornán és elfoglalni a túlparton lévő izraeli állásokat, az úgynevezett Bár Lév-vonalat – noha ennél többre nem futotta.

Az 1973. októberi kudarc után nagyot fordult az egyiptomi politika. Kairó felhagyott a moszkvai orientáció erőltetésével, belátta, hogy mégoly korszerű fegyverekkel sem képes Izraelt eltörölni a föld színéről, és arra összpontosított, hogy a világi rendszert bebetonozza. Ehhez stabilitás kellett, a stabilitáshoz pedig másik szövetséges: az Egyesült Államok. Mubarak 1975-től alelnök lett, ami egyben utódlást is sejtetett: Szadat valami oknál fogva nem kívánta örökössé tenni egyetlen fiát, a természetesen Nasszer után elnevezett Gamal Szadatot.

Mubarak jóban-rosszban kitartott Szadat mellett, nem riadt vissza attól sem, hogy valamilyen modus vivendire jusson a zsidó állammal, sőt, 1975 szeptemberében már átfogó térségi rendezésre akarta rávenni Szaúd-Arábiát és Szíriát. Utóbbi azonban semmi szín alatt nem volt hajlandó kiegyezni Izraellel, már magát az ötletet is az „arab ügy” elárulásának tekintették. Így Egyiptom egymaga vágott neki a nagy kalandnak, amelynek előkészítése során Mubarak volt a főtárgyaló és az utazó nagykövet egy személyben.

Még a béke megkötése, a Jimmy Carter által tető alá hozott Camp David-i egyezmény előtt a mostanihoz kísértetiesen hasonló események játszódtak le Egyiptomban. Akkor is a világgazdaság alakulása, az olajárak emelkedése hozta magával az élelmiszerek drágulását, és akkor is kétségbeesett tömegek vonultak az utcára. A nagy egyiptomi éhséglázadás 1977. január 18-19-én zajlott: százezrek vonultak az utcára, hogy tiltakozzanak a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által diktált megszorító intézkedések ellen, amelyek közt szerepelt az alapvető élelmiszerek állami ártámogatásának eltörlése és az állami alkalmazottak járandóságainak drasztikus megnyirbálása. A lázadás arra figyelmeztette Szadatot: nem biztos, hogy célszerű az Egyiptomban infitáhnak, nyitásnak nevezett új gazdaságpolitika sokkterápia gyanánt történő bevezetése. Meggondolandó, lehet-e minden átmenet nélkül gazdasági liberalizációt alkalmazni egy olyan országban, ahol milliók kezéből az utolsó karaj kenyeret ütik ki ezzel.

Az akkori lázadás is országos volt, Asszuántól Alexandriáig mindenütt törtek-zúztak a tüntetők, és éjjel-nappal hallani lehetett az elkeseredett rigmust: „Já bátl ál-ubur, fen ál-futur”, azaz: Átkelés Hőse, hol a reggelink? A lázadás leverése során mintegy nyolcvan embert öltek meg a biztonságiak, sok százra volt tehető a sérültek száma.

A vérengzés természetesen népszerűvé tette az iszlamistákat, akik már eleve a világi hatalmat sem tartották elfogadhatónak, azt meg végképp nem, hogy ez a hatalom kiegyezzen az ősellenséggel. Camp Davidben pedig ez történt. Az egyezmény csak jót hozott az országnak: visszakapták az 1967-ben elveszített területeiket – kivéve a Gázai-övezetet, mert annak visszavételéről Szadat és Mubarak hallani sem akartak –, létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok Izraellel, megindult a kereskedelem és a turizmus. Ezzel szemben a nem is olyan rég még az arab világ vezető erejének számító Egyiptom az arab világ páriája lett, Szadat pedig a békekötés mártírja: muzulmán szélsőségesek gyilkolták meg 1981-ben, a győzelemként ünnepelt Jom Kipur-i háború emlékére tartott seregszemlén. Helyébe alelnöke lépett – három hosszú évtizedre. Egyiptomra stabilitás köszöntött.

Mubarakra lehetett számítani. Az Izraellel kötött megállapodásokat, ha nem is túl lelkesen, de korrektül betartotta; részt vett a koalícióban Kuvait felszabadításában – csapatai az első vonalban harcoltak, cserébe mintegy húszmilliárd dollárnyi külföldi adósságot írhatott le –, később pedig minden eszközzel megpróbálta elősegíteni az izraeli-palesztin békekötést. Uralma semmiképp nem volt rémuralomnak nevezhető, legalábbis arab viszonylatban nem, noha tagadhatatlan, hogy az iszlamista ellenzék militánsabb tagjaival elég kellemetlen dolgok történhettek különféle börtönök kínzókamráiban, elsősorban a hírhedt Kilo–18-ban, amely arról kapta a nevét, hogy Kairótól tizennyolc kilométerre található. Több éhséglázadás nem fordult elő, sőt, egyes periódusokban Egyiptom még gazdasági részsikereket is elkönyvelhetett. A gazdaság folyamatosan nőtt, a Mubarak uralmakor 580 dollár körüli fejenkénti GDP a háromszorosára emelkedett.

A népességrobbanással azonban semmiféle gazdasági növekedés nem tarthatott lépést. A napóleoni háborúk idején még hárommillió lelkes ország népessége az ipari forradalom idejére megduplázódott, a következő száz évben pedig meghatszorozódott. Egy 1947-es népszámlálás 19 millió egyiptomit jelentett, az 1986-os pedig 50,4 milliót, beleértve a külföldön dolgozó 2,3 millió főt is. A növekedési ráta a forradalom óta lassult ugyan, súlyosbította azonban a demográfiai katasztrófát, hogy a 2010-re 77 milliós lakosság zöme a Nílus mentén tolongott, és aki csak tehette, a városokat duzzasztotta. Kairó 19 milliósra nőtt, és java része nyomortelep lett.

Az évi másfél milliárd dolláros monstre amerikai katonai segély jókora és viszonylag modernül felszerelt hadsereg fenntartását tette lehetővé – no meg a legkitűnőbb biztonságiakat, akikre szükség is volt, mivel az elnököt hat alkalommal is el akarták tenni láb alól, először 1995 nyarán Etiópiában, aminek következményeként a karhatalom nem kevesebb, mint húszezer embert tartóztatott le. A World Trade Center elleni merénylet után nyilvánosan ellenezte Irak lerohanását, azzal az érvvel, hogy egy ilyen lépés csak „száz további bin Ladent eredményezne” és káoszhoz vezetne a térségben – de nem lennénk meglepve, ha kiderülne, hogy suttyomban teljesen egyetértett Szaddám Huszein detronizálásával.

2004-2005 körül, a kedvező világgazdasági légkörben Egyiptom is virágzott, különösen az idegenforgalma, bár az iszlamisták mindent megtettek, hogy terrormerényleteikkel a lehető legtöbb külföldit riasszák el a fáraók földjétől. A munka nélküli fiatalok számát azonban nem sikerült mérsékelni, és így a további gazdasági nyitást, főleg az ekkoriban zajló privatizációs hullámot egyre több elkeseredett kritika érte. A 2005-ös választások alkalmával Mubarak azzal szerette volna kiengedni a gőzt, hogy a korábbi, egyértelműen komédiának nevezhető népszavazásokkal szemben némi demokratizálódást engedélyezett, kicsit hasonlóan ahhoz, amit a Kádár-rendszer a nyolcvanas években játszott el Magyarországon. A militáns ellenzéket, az iszlamistákat kizárták a versenyből, a baloldaliak és a nasszeristák bojkottálták azt; a nép nagy része otthon maradt, Alexandriában még húsz százalékos sem volt a részvételi arány.

Az igazi hatalomért, az államfői posztért ugyan ezúttal ringbe lehetett szállni, ez azonban kockázatos vállalkozás volt. A csalásokkal tarkított választás megnyerése után egyik legfőbb ellenfelét, a hivatalosan 12 %-ot szerzett, liberális demokrata dr. Ajman Núrt (jobbra) Mubarak kényszermunka-táborba záratta, és ezt a lépést már a nagy patrónus, Washington is szerfölött ingerülten vette tudomásul. Núr csak 2009-ben szabadult, megrokkant egészséggel. Mubarak újabb hat évre felesküdött elnöknek. Az általános nemzetközi felháborodás közepette az elnök a demokrácia olyan bajnokától kapott támogatást, mint Fejszál herceg, Szaúd-Arábia külügyminisztere, aki megállapította, lám, így lehet összeegyeztetni a demokráciát a stabilitással.

Ami hozadéka ennek a stabilitásnak és a gazdaság szilárdságának lett volna, azt felzabálta a mindent és mindenkit kikezdő korrupció. Egyiptom a Transparency International tízes korrupciómérő listáján 3,1-et kapott (a legjobb osztályzat a tízes), de még ennél is sokatmondóbb, hogy az országok 178-as listáján a 98. helyen végzett 2010-ben (ugyanitt Izrael a 30., Magyarország az 50. helyen szerepelt).

Egyiptomban az 1967-es vereség óta érvényben van a szükségállapot, amelyet csak egyszer függesztettek fel, a nyolcvanas években, másfél évre. Ennek alapján nincsenek alkotmányos jogok, van cenzúra és rendőri önkény. Tilos a tüntetés, az engedély nélküli politikai szervezkedés, és pénzt gyűjteni is csak engedéllyel lehet. A politikai foglyok száma harmincezerre rúg. Mindez nem bírta egybentartani a rendszert. Mubarak az ugyancsak Nasszer keresztapaságának köszönhetően Gamalnak nevezett fiát szerette volna utódjaként látni, ebből azonban, úgy tűnik, már semmi nem lesz. A mostani lázadáson négyszer-ötször annyi embert mészároltak le a biztonságiak, mint 1977-ben, a fejleményeket azonban már ez sem állíthatta meg. E sorok közzétételekor az egész világ azt várja, hogy Hoszni Mubarak, Egyiptom elnöke tévébeszédben jelentse be lemondását. Csak reménykedni lehet abban, hogy a hatalom nem hullik a szélsőségesek kezébe.