Oldalak

2010. december 30., csütörtök

Egy olá chádásá naplója (4)

Emléknapok


Jó ideje nem írtam már egy sort sem. Volt rá okom. Sűrű napokat élünk mostanság. Mélyeket, elgondolkodtatóakat.

Már az elmúlt hét is megszakította az eddigi lüktető, önfeledt, nyüzsgő-zsongó hetek-hónapok hangulatát, amivel eddig kényeztetett Izrael, hogy helyet adjon annak, ami nem könnyű, de amire időnként nagy szükség van: megtorpanásra, cseppnyi csendre.

Arra a csendre, ami kívül és belül is ott van, nem némaság, csak épp befelé figyelés, no meg egymásra is… egymás sorsára, ami egyben nagyon is a miénk.


Egy hete szólalt meg először a sziréna, éles hangjával beterítve az egész országot. Az a sziréna, amire leginkább nagyszüleink, szüleink emlékezhetnek, amely mindig valami rosszat jelentett, futást, félelmet, robbanást. Háborút.

Itt Izraelben még mást is jelent, az emlékezést. Emlékezést a Holokauszt-áldozatokra, a hősökre, az országért meghalt katonákra.

Ma szerencsére itt olyan világot élünk, hogy nem kell minden nap rettegve hallgatni a szirénát, de sok ember halt meg ezért…és túl sok ember halt meg értelmetlenül, régvolt, néhol még ma is fel-feltámadó gyűlölet-ideológiák miatt. Túl sokan ahhoz, hogy ezen túllépve éljünk itt békésen, önfeledten, jólétben, úgy, hogy ne álljunk meg néha elgondolkodni és emlékezni.

Ezek a hetek erről szólnak.

Az elmúlt héten, egy napfényes, tavaszi délelőtt tíz órakor megszólalt a sziréna, hogy megálljon az élet egy kicsit, abbamaradt a munka, a tanulás, megállt a forgalom, …a buszon, a kávéházban mindig oly jellemző zsongás helyét átvette a kísérteties szirénahang és mindenki csak állt, lehajtott fejjel mozdulatlanul. Ez volt a holokauszt emléknapja.

Azt hiszem mindenkinek volt kire gondolnia, itt talán nincs is család, akit ne érintett volna valamilyen formában mindez.

Mint ahogy mindenkit érint azoknak a hiánya is, akik azért nem lehetnek most itt velünk, mert sok áldozatot követel ez a kis föld. Nem is csak a földdarabka a lábunk alatt, hanem hogy itt legyen, lehessen saját országa ennek a közösségnek, ahol emelt fővel vállalhatja önmagát. Ezért szólalt meg újra, ezen a héten is a sziréna, azokért, akik meghaltak, hogy mi itt élhessünk.

Vasárnap este nyolckor és hétfőn délelőtt tizenegykor.

Bevallom, nagyon megrázó volt ezt először átélni, ahogy a mindent átható szirénaszóban álltunk az iskola nagytermében, együtt, mindannyian, mindenki hófehérben.

Nagy, hullámzó, fehér tömeg, amiben szinte nem is látszanak egyenként az emberek, csak egy különös fehér massza, nem ő vagy én, hanem mi. Mi, hófehér emberek, mi buszon, utcán, közösen emlékezők, mi egy szál gyertyával, egy fakuló fényképpel elbújva siratók, mi már nem itt lévők, mi még meg sem születettek.

Mi. Valahol itt a lényeg, azt hiszem.

Függetlenség Napja

Az elmúlt hetek befelé figyelése, a magányos, könnyes, aprócska gyertyalángok után újra napfény kell, fellélegezni, visszatérni a hétköznapok ritmusába… Megtörni a csendet, sőt kiabálni, beleüvölteni a világba, hogy élni szép!


Nem felejteni, csak élni az ajándékkal, amit kaptunk, hogy van helyünk a világban, süt ránk a nap, élhetünk, itt élhetünk, jól élhetünk.

Ahogy feljöttek az első csillagok az utolsó emléknap végeztével, mintegy feloldásképpen, az élet ünnepeként vette kezdetét a Függetlenség Napja, Izrael Állam kikiáltásának és létezésének az ünnepe.

Megteltek a terek, elszánt gyerekek (és gyereklelkű felnőttek) seregei vívták fehér küzdelmeiket bokáig gázolva a flakonos műhabban, ami ki tudja miért, az ünnep elengedhetetlen kellékévé nőtte ki magát.

Az én Kisemberem is lelkesen elviharzott parkiránt (természetesen az izraeli beilleszkedése érdekében habpalackkal felszerelkezve) hogy barátaival osztozhasson a tűzijátékos nagy napon (no meg a több köbméternyi habon).

Mi most nem tartottunk vele, egyrészt azért, mert ez volt az ő első önálló, estébe nyúló bulija, ahová már nagyfiú-mivoltát bizonyítandó egyedül mehetett. Részben pedig valami megérzés azt súgta, hogy ez a hab-party inkább az ő világa, a maga fehér, nyúlós, tocsogós valójában… Mint később Juli barátnőm tanulságos történetéből kiderült, nem is volt olyan rossz ez a megérzés. Történt ugyanis, hogy ugyanezen szép estén Juli méltó öltözetben nekivágott a belvárosi bulik egyikének, amikor is az áldozatra leső gyermekkorúak tömege kiszúrta a helyi ünnepi viszonyokban még járatlan olát, aki makulátlan, mondhatni szöszmentes fekete ruhában merészkedett közéjük, és utcahossziglan üldözték csőre töltött hab-palackokkal. Tehát újabb adalék az izraeli élet megértéséhez: ha bizonyos napokon látunk felnőtteket teljes gőzzel iszkolni nyomukban elszántan visongó gyermekek csapataival, ne rendőrért kiáltsunk, hanem értően bólogassunk: aha…. Aztán persze fussunk mi is :) …!

Reggelre azután eltakaritották a futóverseny nyomait és jöhetett a második felvonás…

Amelynek neve: ünnepi piknik.

Szerencsére mifelénk olyan jóvágású, családias (közismertebb nevén: külvárosi) hangulat uralkodik, hogy minden ünnep hatványozódik hangulatát tekintve, lévén, hogy a zsebkendőnyi kis kertek megtelnek a szűkebb-bővebb családtagokkal. Ismerve az izraeli családonkénti gyerekszámot (sok), ebből lehet következtetni a nagynéni / nagybácsi / unokatestvér létszámra is, vagyis általában a szűk család is csak cipőskanállal préselhető be a (nagyvonalúan) kertnek nevezett objektumba. Továbbá szükséges még grillsütő, rengeteg füsttel, önzetlenségből, had élvezze a szomszéd is a bulihangulatot, legalább igy :). Ha nincs kert, ugyanez a legközelebbi parkban értendő, nagybácsistól, grillsütőstől, kertibútorostul. Akárcsak szombatonként, csak most zászlókkal körítve.

Mivel nem csak Kisember szeretne beilleszkedni az ünnepi szokásokat tekintve (is), hanem mindannyian, összehívtuk hát helyi viszonyokhoz mérten kis családunkat, némi baráti körítéssel (majdnem tíz fő, a macskát is beleszámítva) egy kis kerti partira. Még flakonos habot is beszereztünk, igaz, hogy a másik, ehető fajtából (a kávéhoz)… de az mindegy, lényeg hogy fújni lehet.

A szemem sarkából láttam, hogy Emberem előző este lelkiismeretesen tanulmányozta a faszén hatásos (de nem tömeggyilkos) begyújtási módozatait az internetes fórumokon, és mint igazi izraeli családfő másnapra profi módon ontotta a sült hússzeleteket, bár az itt kötelező füstgomolyag és égetthús-szag nélkül, aminek azért – beilleszkedés ide vagy oda – titkon nagyon örültünk. Rettentően jól sikerült minden, a pálmafát sem gyújtottuk fel, és mivel a kerttel nem rendelkező felső szomszédokat sem füstöltük ki, továbbra is bízhatunk benne, hogy a „kedves szomszéd” kategóriából sem golyóztuk ki magunkat :) .


Így ért véget hát ez az emlékezős, kicsit szomorkodós, azután újra nevetős két hét, akarva-akaratlanul végigvezetve minket az összes valóságán ennek a kis országnak, amely valamiféle speciális egyvelege tragédiáknak és életigenlésnek, mindig jelen lévő múltnak és múltból táplálkozó, de jövőbe néző jelennek. Mindez úgy összegyúrva, mint egy igazi, gyerekkorunkbéli hógolyó, az a kemény fajta, amiben sok munka van és ami nem hullik porrá, ha eldobjuk, hanem elgurul és ahelyett, hogy elfogyna, inkább összegyűjt minden más havat is, ami az útjába kerül… végül nagy lesz, erős és kerek.

Valahogy ilyen ez is, csak itt persze nincs hó… de azért érted, mire gondolok, ugye?

Örömtüzek éjszakája

Ha nem koncentrál erősen az ember(lánya) és nem kezdi minden reggelét a naptár vizuális fixációjával, hirtelen arra lesz figyelmes, hogy uppsz, megint egy ünnep! Persze, a sok emléknap között már fel se tűnt, hogy az ómerszámlálás kvázi félútjához értünk, és ez persze azt is jelenti, hogy a Lag BaOmer már itt kopogtat az ajtón, bebocsátást kérve örömtüzestül, iskolaszünetestül. Nem véletlen, hogy ünnepekre kattant gyermekeink egyik kedvenc ünnepnapja, hiszen nemcsak kiélhetik összes piromán (és iskolakerülő) hajlamukat, de egyenesen fel is szólíttatnak erre, általunk, egyébként mindenféle gyújtogatástól elzárkózó felnőttek által.

Tehát adott volt egy szombat, amely amúgy is köztudottan a hét legkellemesebb napja, majd rögvest a kimenetele után már jött is a nyomában Lag Baomer, amely életbe léptette az ifjúság előre egyeztetett haditervét, ami röviden igy foglalható össze: összegyűjteni minden mozdithatót (és szétszerelni minden nem mozgatható méretűt) az alábbi kritériumok alapján:

1. Fából legyen, lehetőleg nem tizcentis lakkréteggel bevonva (végül is a cél nem Tel-Aviv teljes lakosságának maró füstbe burkolása :) )

2. az utcára legyen kirakva (mint hulladék!)

3. Ebből következően buszmegálló padja és szomszéd ház pálmafája kizárva!!!

Az amúgy is tettre kész és finoman fogalmazva is állandó mozgásban lévő ifjúság olyan szervezett és kiválóan összehangolt műveletként vitte véghez a fentieket, hogy nem győztem csodálni őket a szobából fülelve, ahogy nagy zörgés közepette kitartóan és emberfeletti energiákat kifejtve cipekedtek órákon át… és még mondja valaki, milyen ellustult ez a nemzedék!?

Mindjárt érthető mért követték csillogó és büszke felnőtt-pillantások a hihetetlen ricsajt, no meg miért teltek meg a kertkapuk sertepertélő (és felettébb kíváncsi) felnőttekkel. Ifjaink szemlélésébe persze túlélőösztön is vegyült, ami az értékes pálmák állandó (és jól álcázott) szemmel tartásában és az egyre növekvő farakások és házaink (kocsijaink) közötti távolság folyamatos méricskélésében mutatkozott meg. Mert mi (felnőttek) már csak ilyenek vagyunk…

Nyolc körül azután egyre másra lobbantak fel az öröm tüzei, és elégedett, no meg kissé elcsigázott ifjaink megbabonázva nézték a hatalmas máglyákat. Utódunk az iskola melletti téren ünnepelt osztálytársaival, két további gyerekcsoporttal osztozva a területen (és persze versenyezve a tüzek méretét tekintve). Szerencsére az iskola tanárai közül is ellátogattak páran a jeles eseményre (véletlenül épp arra volt dolguk :) !) és egy mentő is ácsorgott diszkréten a tér sarkán, így nem volt para, mehetett utód éjszakázni a többiekkel. Néhány szülő is arra járt, és mert mi szülők, esténként grillsütővel a hónunk alatt és több kilónyi édességgel a zsebeinkben szoktunk sétálni a suli melletti téren, nem is volt meglepő, hogy a piromán szeánsz piknikbe torkollott.

Kezdem sejteni, hogy itt Izraelben minden út (Róma helyett) egy grillsütőhöz, avagy piknikhez vezet… és jól is van ez így, örülni kell az életnek, a gyerekeinknek, egymásnak.

Pont erről szól a zsidó ünnepek modern, mai izraeli átirata, kinek vallásról, kinek tradícióról, kinek az életről. Itt vagyunk, együtt vagyunk, élünk és van minek örülnünk. Kellhet-e ennél több?

Röpke számvetés

Szinte észre sem vettük, és az első fél év úgy tovareppent, ahogy tavasszal a kismadár száll ágról ágra, lakmározva a természet (és az ember) adta finomságokból… így csipegettük fel mi is Izrael és az izraeliek által elénk varázsolt csemegéket, attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk egy napfényes őszi délután… azóta eltelt a tél, a tavasz is lassan mögöttünk már, a csodák pedig nem szűnnek, sőt, mintha gyarapodnának, ahogy egyre jobban részévé válunk Izraelnek, úgy tárja elénk újabb és újabb kincseit.

Eltelt az első fél év és az ember óhatatlanul számvetést készít, ha (fél)évfordulóhoz érkezik, megtettem én is.

Fél éve megjöttünk néhány bőrönddel, amiről úgy hittük, nélkülözhetetlen az új élethez. Talán néhány dologról bizonyosodott be, hogy tényleg igy van, a többi azóta többszörösen lecserélődött, más ruhatípusok, más lakásfelszerelés szükséges itt, mint amit Magyarországon megszoktunk, mindenünket olcsón és jó minőségben szereztük be, kár volt tartani az új életkezdéssel járó anyagi terhektől. Főleg, mert a nagyobb értékű tárgyakat nem kellett (sok) pénzért megvenni, a bútorok itt Tel-Avivban „cirkulálnak”, a lakásfelújításkor kirakott szépséges asztalkák és csillárok hamar másik gazdára lelnek, amely újdonsült gazda az új szerzemény helyett a másikat (a meguntat) indítja útjára, a kapuja elé téve, hogy másnak is meglegyen az öröme. Ez a folytonos körforgás az európai kukázástól eltérően nem a szegénységről szól, hanem az adok-kapok elvről, és az ésszerűségről. Emellett sok mindent kaptunk, ahogy majd mi is adhatunk az utánunk érkezőknek.


Így lett egy igazán szépen berendezett kis bérlakásunk már az első hónapban, azóta a kopár betonudvarunk is mediterrán kertecskévé változott. Most, ahogy Sávuot után pár nappal e sorokat írom, a fotelből a zöldellő kertet látom, a teljes fal szélességében elhúzott ablaktáblák már egész nap beengedik a fényt, az ágyunk az ablak mellett, hogy minden reggel a kert látványa legyen az első…

Emberem már a megérkezésünk utáni héten talált munkát, a jó szakmai tudást itt nagyon megbecsülik, főként a gyakorlati szakmákban, és ez a megbecsülés anyagiakban is megmutatkozik. Az első időszakban éppen annyit keresett, hogy a lakást és a megélhetést kifizethessük, minden külső segítség nélkül, két hónapja pedig egy új munkahelyen már helyi viszonylatban is egész jónak számító fizetést kap, magas minőségű, de továbbra is kétkezi, alkotó munkáért. Már az első félév ajándéka, hogy szerényen, de jól élhetünk.

Lassan eltelik az első tanév, amit Emberke már itt, Izraelben élt meg. Kezdi elfelejteni, hogy valaha rettegett az iskolától, gyűjti a jobbnál jobb dolgozatokat, no és persze az új barátokat. Nem úgy tűnik, mintha bárkit is zavarna, hogy vele először angolul, illetve kézzel-lábbal kellett társalogni, az első pillanattól bevették a játékokba, a bevándorló itt nem különleges látványosság, mindennapi része az izraeli létnek. Lassan héberül is szót ért a többiekkel, ahogy én is szót értek a tanárokkal… az ofő (aki ízig-vérig pedagógus, méghozzá a legjobb fajtából) beszélgetésnek álcázva mindig leteszteli, mennyit tanultam a suliban… Jofi! – mondogatja, és én olyankor tudom, hogy velem is elégedett . No meg szót értek a zöldségessel, az emberekkel a buszon, ahogy azt megálmodtam…

Eltelt az első fél év és ebből négy és fél hónapja tart az intenzív nyelvtanfolyam, még pár hét és vége. Nem gondoltam volna, hogy ilyen töményen be lehet fogadni egy új nyelvet, amely ráadásul annyira különbözik minden mástól, amit addig tanultam. A legnagyobb élmény, hogy kezdek ráérezni a héber logikájára, néha már magamtól is rájövök szavakra, és főleg már nem vagyok süketnéma az utcán, értem ami körülöttem zajlik, el tudom mondani a véleményem (ha már nagyon kikívánkozik) és egy pár mondatnyi héber után már közülünk valóként néznek rám az izraeliek is… hiszen más sem beszél tökéletesen; akivel próbálom magam megértetni, talán maga is csak egy-két évvel ezelőtt érkezett, de azért van egy közös titkunk: a jól-rosszul ragozott és egyeztetett kis héber mondataink.

Eltelt az első fél év, és akadt ezalatt persze negatívum is, bár nem tul sok. Mondjuk a helyi postát sorolhatnám ide, ahol a „tékitizi” speciális értelmezéséből kiindulva nem is értik, hogy miért gond nekem, ha a várva-várt csomagot visszaküldik Pestre, mert a postás nem tartotta olyan fontosnak, hogy az értesítőt bedobja (ahogy a leveleket sem szokta, ezért időnként Emberke szedi össze lábnyomosan a járdáról)… Majd többszörös és hosszas elbeszélgetés után a postáskisasszony ígérete szerint ott egy értesítő a postaládában, de a postán nem is hallottak nekünk szánt csomagról… Ezek után már csak a család két erősebb idegzetű férfitagja jár postára, mert engem elfogott a félelem, hogy ennyi nyugodt és stresszmentes hónap után kissé túlzottan is kisimult idegrendszerem nem lesz képes további postai stressz befogadására…

Persze, ha őszinte akarok lenni, az is eszembe jut ilyenkor, adassék meg nekünk, és minden izraelinek, hogy ez legyen a legnagyobb baj az életünkben, és ahányszor ránézek a lábnyomos Nők Lapjára, inkább boldogság fog el, a lábnyomok azt jelentik: minden rendben van, ha a semmiségekre is van idő…

Mire eltelt az első fél év, mindannyian „megfertőződtünk” a helyi szokásokkal… vegyük például a sok gyereket. A hébertanfolyamon nem én vagyok az első (sem az utolsó) olá, aki már az első hónapokban szert tesz a másállapotra, mert valahogy ez a sok szép család, a rengeteg boldog kisgyerek látványa (és nem utolsó sorban az ideális körülmények!) igen inspirálóan hatnak a családtervezésre. De az is lehet, hogy ez nem csupán a mi elhatározásunk, benne van itt a sok gyerek utáni vágy minden sábáti kalácsban, talán még a Jordán vize is ezt hordozza (akármennyire is megszűrve isszuk)… Belesimultunk a helyi klisékbe, ami közel sem afféle negatív belenyugvás, hiszen itt (szerintem) jók ezek a bizonyos klisék… szép kis család, apu dolgozik, elégedett ember, mert megbecsült munkával eltartja a családját, szabadidejében horgászni jár, és szép kirándulásokat, utazásokat tervez …klassz nagy gyerek, sok baráttal, izgalmas, önálló élettel, sikerélményekkel és biztató jövővel… kicsi (még anyuval egybecsomagolt) gyerek, akit főállású anyuka nevel majd a következő években, anyagi és társadalmi biztonságban, nagy parkok, sok kisgyerek és barátok izgalmas társaságában egy gyerek- és ember(!)centrikus országban. Izgalmas kihívások, minőségi szabadidő és tanulás lehetőségével. Nem rossz, igaz? Nekünk ezt (is) adja Izrael. Csoda, hogy így ragaszkodunk hozzá?

Eltelt az első fél év és néha magam is elcsodálkozom, mennyire jól sikerültek az első lépések, alig fél év alatt úgy élünk, élhetünk mint akik régóta izraeliek, este mi is a helyi híradóra tapadunk, drukkolunk az új megasztároknak, péntekenként magától értetődően megvesszük a sábáti kalácsot, és már el sem tudom képzelni, hogy ne harmincféle színű és méretű paprikából válogathassak a kedvenc zöldségesemnél. No és hogy ne beszélgessek pár szót a buszvezetővel??? A zöldséges ne kérdezze meg, hogy vagyok, ne vegye ki a teli szatyrot a kezemből, míg válogatok??? Ne emlékezzen rám az egészségbiztosítós ügyintéző egy hónappal azelőttről, és ne mindig ugyanaz a mosolygós hölgy intézze a banki ügyeimet, konstatálva, hogy egyre jobban megértjük egymást…?

Eltelt az első fél év és nem kérdés, hogy a második is gyönyörű lesz, már nincsenek kételyeink, bár őszintén szólva eddig sem igen voltak.

Már nem vagyunk kívülállók és talán nem is voltunk soha, ki tudja?

Talán már én magam sem értem, miért nem voltunk itt mindig is…

Babavárás izraeli módra

Nemrégiben eljött hát a várva-várt pillanat, amikor a teszt két csíkja tudatta velünk, hogy Izrael földjén újabb kis család gyarapodik újabb kis emberrel. Ami itt persze teljesen mindennapi dolog, csak hogy most rólunk van szó, a mi kis családunkról, ami persze az örömmámor után mindjárt egy sor igen speciális következmény lavináját indította el.

Először is, a babavárás és szülés még magyarul is igen izgalmas kihívás volt jó egy évtizeddel ezelőtt, most pedig itt állunk némileg lukacsos hébertudással…ami még véletlenül sem tartalmazza a szüléssel és babázással kapcsolatos szakszavakat, persze. No és emellett megint csak jó évtizednyi űrrel a speciális ismereteinket tekintve. Ugyanis ennyi idő alatt nem csak a számítástechnika mutatott be bravúros fejlődést, hanem az egészségügy is. Persze már ahol … Mondanom sem kell, hogy az én magyarországi „rutinom” semmilyen támpontot nem ad az izraeli új évezredbeli kismamaellátáshoz, illetve nagyon keveset.

Szerencse, hogy a gyerekek több ezer évre visszamenőleg mindig is tudták, hogy kell megszületniük, no de addig van még pár hónap, pár vizsgálatokkal, laboratóriumokkal, kórházi- és egészségbiztosítási ügyintézéssel megtűzdelt hosszú hónap.

Nem túl hosszas tépelődés után elhatározásra jutottam és megrohamoztam az egészségbiztosítómat, hogy a jó tanácsokat megfogadva általános alapbiztosításomat a legmagasabb szintű „aranykártyásra” cseréljem (a fokozatok mind a négy biztosítótársaságnál másképp vannak), amelynek havidíja közel sem luxuskiadás, oléként az első évben ingyenes az alapbiztosítás, ez a legmagasabb fokozat (olé státusztól függetlenül) nem egészen ötezer forint (az én korosztályomnak), amiért cserébe számos extra kiadást fedez a biztosító. Persze számosat nem. Mert úgy tudom ez egy magáncégekből álló rendszer, ami valódi gazdasági alapon működik (MŰKÖDIK!), és mindkét féltől ésszerű mértékű hozzájárulást, kompromisszumot kíván. Cserébe a rendszernek gazdasági működőképesség, nekem garantáltan minőségi ellátás jut…Nekem tetszik.

Miután az anyagiakat elrendeztük, további munkára fogtam az ügyintézőt, hátha tud ajánlani magyar származású, de leginkább magyarul beszélő orvost. Tudott is, egy nyomtatott oldalnyit, csakhogy pont nőgyógyász nem volt köztük egyetlen egy sem. Mivel fül-orr-gégészre nem volt szükségem, beláttam, hogy második lépésként a helyi (immár akármilyen nyelvű, de azért leginkább héberül beszélő) orvosok listája a megoldás. A listáról azután kiválasztottam a közeli főutcán lévő három könnyen megtalálható címet, végigjártam azokat és végül megérzésre hagyatkozva választottam. Az ilyesmi be szokott válni, most is így lett…

A doki nagyon kedves, türelmes, nem szaladt el sikítva, amikor rögtön első alkalommal kiteregettem kártyáimat, miszerint alig beszélek héberül, és fogalmam sincs, most mit kellene tennem. Persze az új állampolgároknál is tapasztalható kismamalétszámból kikövetkeztethető, hogy láthatott már hozzám hasonló olá-kismamát. Megtisztelt azzal, hogy nem váltott angolra (amúgy sem tudom az orvosi szakszavakat angolul), hanem rutinosan (és kedvesen) lelassította a mondanivalóját és hozzáfogott az adminisztrációhoz.

Itt most ne hosszas adatfelvételre gondoljunk, sürgölődő asszisztenssel, dehogy! Elkérte a mágneskártyámat (a tb-kártya elektronikus adatbázisként működő változata), lehúzta egy bankkártya-leolvasóra hasonlító készüléken… és ennyi. Adataim a képernyőn, számla a biztosítóhoz elküldve.

További kettő perc múlva a rendelő ultrahangos képernyőjén már láthattam is utódot, kicsi fekete alapon fehér pettynek álcázva. Kol beszéder, már kezemben is a laborbeutaló, találkozunk két hét múlva. Az egész nem volt negyed óra, mégis úgy éreztem, hogy minden oké, jó kezekben vagyok.

A laborban sem volt sok kecmec, még alaposan körbenézni sem volt időm, már túl is lettem az egészen. A vizsgálatok felét egy másik (spec.) laborban csinálják, időpontot kell kérni… tanácstalanságomat látva az asszisztens már ki is vette kezemből a papírt és felhívta helyettem az adott labort (aminek címét és telefonszámát szintén ő kereste ki), kért nekem időpontot, elmagyarázta, mikor, hová kell menni. Az eredmények pár nap alatt készen lesznek, interneten nézhetem meg a biztosítótól kapott kóddal, a dokim is hozzáfér, de a várakozóban elhelyezett automata a kártyámat leolvasva ki is nyomtatja nekem, ha akarom. Zeu. Ennyi. Minőség, emberség.

A rendszer működik (nem is akárhogyan!) a férjemnek, a nagyfiamnak, a kis megszületendőnek és nekem is megvan benne a helyünk. Amolyan jóféle kis fogaskerekek lettünk itt mindannyian, értünk (is) és tőlünk (is) működik a nagy egész.

Mindent összevetve nem lehetett nem észrevenni, hogy itt a babavárást is úgy kezelik, mint az olékat, semmi extra, mindennapos ügy. Az élet legtermészetesebb dolga. Na jó, ez megnyugtató, végül is itt mindenkinek van három-négy vagy akár több gyereke. Az átlagos izraeli anyu kézen fogva vezet egy kisgyereket, tol a babakocsiban is egyet (vagy kettőt… döbbenetesen sok itt az ikerbaba!), miközben a következő már a pocakban lakik. Ők nem csinálnak nagy ügyet belőle. Csak örülnek és kész. Akkor meg én mit izguljak?

Előző rész / Első rész

2010. december 29., szerda

Egy olá chádásá naplója (3)


Purim

Eljött hát ez a várva-várt nap, amikor is kivetkőzve hétköznapi énünkből afféle bohóságokra ragadtathattuk magunkat, amire még csak gondolni sem merünk az év többi napján…

Természetesen gondos előkészületek előzték meg eme nagy napot, melyek a jelmezárusok tematikus meglátogatását jelentette …és persze hosszas mérlegelés után (jól kiérdemelt) kereskedelmi haszonhoz juttatását. Hogy miért is jól kiérdemelt?

Mi ketten, Kisember és jómagam a kiszemelt kiskereskedelmi egység közel hat négyzetméteréből röpke háromnegyed órára lefoglaltunk kettőt, és egyik kezünkben a kalózok öltözékével, másikban egy varázslópalásttal hosszas vívódást adtunk elő ékes magyar nyelven… Mondanom sem kell, az eladó csak nézett egyikünkről a másikra, és hanglejtésből, esetleg gesztikulációból próbálta követni, mely jelmez áll épp nyerésre, és a vesztésre álló szetthez mindig odakínált egy-egy extra kiegészítőt, miáltal azonnal fordult a kocka, és kezdődött minden elölről.

Persze ha nem Izraelben lennénk, szegény emberünk már lila fejjel tépte volna a haját, de hát ez Izrael, és minden izraeli eladó (mivel valószínűleg neki is van két-három-négy gyerkőce otthon) jól tudja, hogy ez mennyire nem csekély döntés… hány pszichiáter mesélhetne a paciensek rosszul sikerült gyermekkori élményeiről ?!

Így tehát az ügy komolyságához illő alapossággal arra jutottunk, hogy a varázslógönc a megfelelő választás, mire (az eddigre kissé elhasználódott) eladó még egy grátisz varázslósüveget is belecsúsztatott a holmik közé, végképp teljes körű boldogságra ítélve ezzel az utódot…

Persze lehet, hogy minden nap a legstrapásabb vevő érdemli ki az extra ajándékot… ezt (még) nem tudhatjuk… Meglátjuk jövőre .

Ezután az én jelmezem már nem járt ennyi strapával, röviden csak annyit, hogy meglátni és megszeretni (és kifizetni) nem telt egyetlen percnél tovább…

Már csak a bátorságot kellett összeszedni, hogy minden más helyi erőhöz hasonlóan kihúzott derékkal viseljem a rám szegeződő tekinteteket a buszon (vagy akár a bankban)… és persze minden erőmmel küzdeni a nevetőgörcs ellen, amikor a boltban a máskor szigorú, felvágottas (és igen éltes ) hölgy rózsaszín tollas Barbie-koronával a fején néz rám várakozóan, miszerint melyikből és mennyit kérek…

Ezen előtanulmányok után már erősen vártam a nagy napo(ka)t…

Először az ulpánon köszöntött ránk az őrület, de az mindjárt megmutatta mire is számíthatunk… Máskor szolid és normális emberi külsővel megáldott tanonctársaim olyasmire maszkírozták magukat, hogy az arról készült képeket biztosan nem tennék fel a Facebookra portréképnek Én csak álldogáltam a kis fekete cicafüleim mögé bújva, és elnéztem a forgatagot… Mindenki felszabadult és boldog, hiszen végre valaki más lehet (esetleg felszínre engedheti ösztönlénye legbelsőbb titkait )…

Ennek fényében élénken elképzeltem, hogy mi lesz majd Kisember sulijában…

Persze ugyanaz lett, mint az ulpánon (csak kicsit kevesebb polgárpukkasztó jelmezzel és több szupermennel): őrületes buli, mérhetetlen mennyiségű purimsüti-evéssel, …zene-tánc dínom-dánom… teljes átéléssel. Hazamenetel jelmezben, pirosra-zöldre-kékre fújt hajjal… Egymáson vigyorgás a buszon. Az utcán. (Azután otthon!)…


Sajnos a híres utcai buliból kimaradtunk az idén, mert az eddig tavasszal örvendeztető időjárás most megelégelte a csillogó napsütést és (szintén csillogó) esőre, (és néha bocsánatkérésképpen gyönyörű szivárványra) cserélte a látványt. Persze ez is egzotikus, mert a beöltözött embereknél csak egy viccesebb lehet a beöltözött és bőrig ázott emberek… csatakos tigris és lucskos méhecske… ezt már nehéz felülmúlni.

Mindemellett minden alkalommal több nyelven is meghallgathattuk Eszter történetét (Eszter Könyve néven ismeretes), ahogy a perzsiai zsidók reménytelen kilátásai ellenére sikerült elérnie, hogy népe élhessen… Mennyire szeretik ezt a történetet itt, a modern Izraelben!

Hahn István egyik könyvében (Zsidó ünnepek és népszokások) olvastam, hogy a zsidó nép megmenekülése sokszor, sok helyen csak efféle módon történhetett (az utolsó vagy az utolsó utáni pillanatban), ezért a Purim afféle nagyon is aktuális népünneppé vált, az optimizmus, az életerő ünnepe, amikor azt ünnepeljük (ünnepelhetjük!), hogy a zsidóság, Izrael túlél minden kilátástalan helyzetet…

Ahogy eddig is… ezután is.

Így legyen.

Haaviv beTelAviv

Örömmel jelenthetem, új Barátom született…

Százhatvanöt-százhetven centis, huszonvalahány éves (tudom mennyi, de diszkrét vagyok ), vörös, szabadlelkű kis ördögfióka képében…

…hogy is mondják az ördögfiókát nőnemben?

Hűűű… lehet, hogy túl sok időt töltök a főnevek kontra melléknevek (és persze igék) nembéli (számbéli, időbeni…) egyeztetése elnevezésű népszerű izraeli társasjátékkal, melynek közismertebb neve: héber nyelv???

No de vissza az újszülötthöz, aki szintén alijatojásból kelt ki, akárcsak én, mindössze pár hete, és ugyanazon ostrommal bevette az iskolát és az én szívemet is.

Van az a barátság, amikor őt bántják meg és én sírok… na, ez olyan.

Asszem’ vele együtt érkezett még valami: egy kis darabka az egy (két) évtizeddel ezelőtti életemből: a tavaszillatú csatangolások, a kávéházi világmegváltások, abbahagyhatatlan, estébe nyúló beszélgetések emléke… összekeveredve valaha-volt, mára megvalósult álmokkal: csillámló parti homokkal, égszín hullámokkal, (és persze az elmaradhatatlan pálmafákkal!), napozós-tanulós (inkább napozós mint tanulós ) délutánokkal…

Örömmel jelenthetem, új Életem született…

Így március derekán rám szakadt a tavasz, minden megtelt élettel, még a fecskék is visszajöttek… (Ezt Emberem újságolta ma, nekem eddig az sem tűnt fel, hogy elmentek. )

Valami történt velem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy élek, újra élek… évtizedes csipkerózsika-álmomból ébresztett fel ez az izraeli tavasz, ez az új barátság, olyan ajándékként, amelyből tényleg nem sok van az életben. …és ez az új kötődés hozta magával a többit, ráébresztve, hogy mennyi hasonló lélek van körülöttem, hasonló gondokkal, hasonló örömökkel, hasonló mindennapokkal… Én és Ők… most már Mi… Nem vagyunk már egyedül, önmagunkba zárva…

Amikor azt mondtam, itt lehet élni, még nem is tudtam, mennyire…

Ez a szikrázó napsütés, a szépség és a felpezsdülő vérű, igazán, belülről mosolygó emberek országa, azt hiszem.

A barátságok országa.

A tavasz országa.

Az ébredés országa.


Elég lemenni a tengerpartra, leülni egy kávézóba, elnézni a raszta-hajú, már tavasszal is lebarnult, örökmosolyú pincéreket, akik azért(is) -t rajzolnak a számla aljára, ha nem adsz elég borravalót…

…vagy a szokásos igeragozás-mantrákkal teli fejjel, törökülésben bámulni Kisembert, amint a tavaszi (=jéghideg) tengerből kirohanva nagy lendülettel fúrja be magát a forró homokba, végérvényesen bebizonyítva, hogy a „sárember” nem csupán elvont fogalom…

… vagy Barátokkal együtt ülni a parton, tanulásnak álcázva nézni, ahogy aranyba burkolva eltűnik a nap és csak borotvaéles, hideg szelet hagy maga után, bizonygatva, hogy a tavasz csak most kergette el a telet…

…vagy mosolyogva méregetni a (még) téli csizmában és (már) nyári shortban napozó lányokat, akik kicsit sem akarnak senkinek megfelelni, csupán önfeledten lazulni a parton suli után (vagy helyett? ) …

…mert itt nem gáz kicsit bolondosnak lenni, összevissza öltözni, összevissza beszélni (magyarul-héberül-angolul-mindenhogy), nem gáz őszintén kötődni mindenhez és egymáshoz… és főleg nem gáz boldognak lenni…

Maszada és egyéb erősségeink…

Már hetek óta szombatonként járjuk az országot, felfedezni mindazokat a látni(érezni)valókat, amik faltól-falig kitöltik ezt a kis országot…

Ismerősök, barátok, családtagok osztják meg velünk a titkokat, hogy hol leljük meg a legeldugottabb kis városkát a hegyekben, ahol egy mini-Svájcot rejtettek el, Szentendrével összekeverve, amiből lélegzetelállító panoráma és szombaton is nyüzsgő élet a végeredmény. Kávézókban üldögélő, fagyizó emberforgatag, viaszfigurákkal és régiségekkel zsúfolt, hangulatos kis boltocskák között…

No és persze nem hagyhatja ki az ember a gyönyörű romokat, amelyeket a rómaiak minden bizonnyal a modernkori izraeli turizmus felvirágoztatása érdekében hagytak maguk után, (nyilván direkt) az egyik legszebb tengerparton (ha eddig nem derült volna ki egyértelműen: Készáriáról van szó)…

Múlt szombaton pedig egészen nagylélegzetű túrára ragadtattuk magunkat, a Maszada meghódítását tűztük ki célul. Egész jól ment, nekünk nem tartott évekig, mint az előbb emlegetett birodalmi rombolóknak: csupán kétperces álldogálás eredményeképp feljutottunk. Igaz, ez csak akkor sikerülhet bárkinek is, ha jó helyen álldogál… mondjuk a kötélvasút kabinjában.

Láttam már filmet erről a helyről, ismertem is a történetét, mégis meglepett, milyen ereje van a helynek. Körben a végtelen holdbéli táj, nem a jól ismert finom homokdűnés sivatag, hanem afféle sziklatarajos, vad közeg, csupán a Holt-tenger sócsillámos kékje töri meg. No és persze a meleg, amely így februárban alig harminc fok… mindenki kiszáradva, félájultan lézeng, mégis elszántan mászunk fel-alá a sziklába erősített lépcsőkön, mert hatalmába kerít az az érzés, amit annaki dején érezhettek a harcosok: ez talán a világ teteje is egyben… Senkit ne tévesszenek meg holmi földrajzi tények, Everest meg ilyesmi… itt valami másról van szó.

Az az erő, amit ez a hatalmas sziklaerőd szimbolizál, azt hiszem, nem más, mint Izrael ereje. Nem is fizikai talán, bár az sem kicsi, valami másról van itt szó.

Soha, sehol nem láttam még olyat, amit itt mindennap láthatok az utcán, a buszon, bárhol.

Magától értetődő erő ez, büszkeség… először azt hittem, hogy a sok kiskatona miatt érzem, ahogy jelen vannak mindenhol, fegyverrel vagy anélkül, jönnek-mennek-élnek közöttünk. Azután rájöttem, hogy ugyanez árad a többiekből is, persze nemrég még ők is katonák voltak, ma már a hétköznapok kisemberei, bevásárlószatyorral… de azért ott maradt bennük valami tartás… Tudom, hogy van akinek ez inkább riasztó, mint megnyugtató… nekem speciel tetszik.


Mindemellett én nem elsősorban a fizikai erőben hiszek… de hát ez itt Izrael.

Az az Izrael, ahol néha egy cseppnyi gyengeség is veszélyes luxus lehet… az az Izrael, ahol a tanárnőnk fiatalkori szerelmét megölték, az az Izrael, ahonnan összetörve visszamenekült Franciaországba (mert nem meglepő módon ő is olá chádásá volt egykor), az az Izrael, ami nélkül mégsem tudott élni, az az Izrael, ahonnan már nem tudna elmenni…

Valahogy így vagyunk itt mindannyian, nem tudunk nem itt lenni. Itt van valami, ami nem ereszt el, akkor sem, ha árnyékok is csíkozzák ezt a napfényes helyet.

Mert itt van valami, ami sehol máshol…

Naplemente felé feküdtem a Holt-tenger partján, néztem a híres fekete iszaptól sötét arcokat, amint együtt lebegtek a sós vízben a születetten fekete arcokkal, pár méternyire a tetőtől talpig divatos farmerholmiba préselt, hagyományos muzulmán kendőt viselő, (farmerostul!) fürdőző lányoktól… szikrázó napsütés, extra nagy pálmafák, naplementében romantikusan vízipipázó társaság, társaság, csillogó (és mérhetetlenül sós) víz, fel-alá sétáló határőrök bokára csúsztatott térdvédőben (még ha nem is érezzük, mégis csak egy országhatáron napozunk önfeledten)… ilyen hely nincs máshol.

Csak ez a kis ország.

Akkor, ott újra eszembe jutott az erőd, ahogy a szél hiába tépte-szaggatta a Dávid-csillagos zászlót. Azt hallottam, hogy ez az erőd nem eshet el többé.

Erődök védenek kívül, és még inkább itt, belül… Bízhatunk bennük, mert erőssé tesznek, legalábbis, ha van hitünk… hitünk bennük és önmagunkban. Mert a legerősebb erőd nem a legerősebb ember, hanem a sok összekapaszkodó, sorsát, hitét, erejét, életét összeadó hétköznapi ember(ke). Mi mindannyian.

Én ezt hiszem.

Mi történik, ha ünnepnap a szerda? Na jó, fél-ünnep és egész szerda…

Találós kérdés: Mi az? Bibliai meg nem is, ünnep is meg nem is, (sőt!) magyar is meg nem is?!… Hm? Akik olvassák a fórumot, könnyen kitalálhatják, a többiek meg majd menet közben rájönnek …

Tehát történt Pészach egyik fél-ünnepi napján, egy erősen nyáriasra hangolt szerdai napon, (ami nem is csupán költői túlzás, elnézve napszemüveg-lenyomatos, finoman fogalmazva pirospozsgás orcáinkat)… tehát eme jeles napon Efi barátunk meghívására célba vettük a Bibliai Állatkertet, ami Jeruzsálem tartozéka, és mint ilyen, a legalkalmasabb hely az izraeli, ezen belül speciálisan a jeruzsálemi ünnepi hangulat feltérképezésére, az egész társadalom teljes keresztmetszetében, A-tól Z-ig. Ami jelen esetben a kaftántól a pólóig terjedő skálát jelenti, valláson belüli (esetenként kívüli) no meg persze egyéb meggyőződési hovatartozás szerint.

Vizuálisan ez a következőt jelenti: Jeruzsálem szinte teljes lakossága a vonzáskörzetet is beleértve, ki-ki habitusa szerint értelmezett ünnepi öltözetben, összes gyermekkel, és nem csekély tárgyi állománnyal, nevezetesen hűtőládával, kerekes bőrönddel felszerelkezve (nem viccelek!) pontban tíz és tizenegy közé időzítve megrohamozza az állatkertnek nevezett objektumot. Ekkor már gyanítottam, hogy nem holmi könnyen felejthető élményben lesz részünk…

Mindenesetre leszögezem, nem tudnék ötnél több állatot felsorolni az egész állatkertből… No nem mintha nem lennének ott tömegével, jobbnál-jobb felhozatalban, de nem értem rá velük foglalkozni, lévén hogy lefoglalt a piknikező, áramló, lüktető tömeg alapos (és diszkrétnek álcázott) szemrevételezése.

Első megfigyelés: a túlnyomó többségében a hagyományos zsidó (ünnepi) öltözékek valamelyikét viselő családokban elterjedt gyakorlat, hogy az összes gyereket egyforma ruhába öltöztetik, kétévestől tizenkettőig, persze nemenként szelektálva. Ez azt jelenti, hogy ránézésre megállapítható, hogy egy család, nevezetesen a krémszín-sötétkék széles csíkos, három fiúval rendelkezik, húszcentinként egymást lépcsőzetesen követő méretben. A mellettük lévő hajszálcsíkos fekete-fehéreknek csupán két fiúk van, de lányból viszont három.

Puhatolózó körkérdésemre elhangzott válaszok között a legmeggyőzőbb verzió (mármint a közkeletű szokás miértjére): nyílván hármasával (ötösével) vásárolni olcsóbb…(gondolhattam volna!)… esetleg biztonságtechnikai szempontból sem utolsó, hogy az elkószált gyermeket a biztonságiak ránézésre az illetékes családhoz irányíthatják. Ezért ne vegyünk sokszámú gyermekeinknek túl népszerű (és ezáltal gyakori) mintázatú pulcsit, mert otthon a népszámláláskor szembesülhetünk néhány tévesen hozzánk irányított kék-fehér csíkos pluszkölökkel.

Már-már én is eljátszottam a gondolattal, hogy már meglévő és leendő gyermekeim esetében én is megpróbálkozom egyforma cuccokkal, de Efi (a lényegretörő) kiábrándított, a tizenhárom évesen azért már szarul állna a rugdalózó (akármilyen csíkos is). Na ez van, erről már lecsúsztam. Zeu.

Második megfigyelés: fekete-fehér-krémszín variációkban, szigorúan hosszú ujjban és szoknyahosszban és kendőben gondolkodva is lehet zseniálisat alkotni női divatban, és e kérdésben Jeruzsálem ismét új távlatokat mutatott. Nem először éreztem, de most a legmeggyőzőbben, hogy korlátok közé szorítva szárnyal a legjobban a kreativitás. No nem állítom, hogy mindenkinél szárnyal, helyenként inkább csak cammog, de ez persze egyéni habitus, mintsem vallás kérdése. Világi ruházkodás viszonylatában is legalább annyi a bevitt ziccer, mint a kihagyott. Én jelenleg a kettő közötti hidat keresem, tetszik a nőies, de nem kifejezetten csak domborzati villantásra összpontosító stílus. Na jó, talán kicsit merészebb színekkel is operálva, afféle újraértelmezett hippiműfajként, nem mellesleg felhasználva, ellesve a kendő nevű találmányban rejlő (több)száznyi variációs lehetőséget, ami az európai nőkhöz már csak töredékes formájában jut el, míg itt, a kelet kapujában már az önkifejezés egyik legmutatósabb kelléke. Minél rafináltabb, annál többet takar és egyben annál többet mutat.

Harmadik megfigyelés: ismét megdőlt a nézet a magyarok köztudomású (és eszerint többszörösen téves) lélektanáról, ami finoman szólva sem a pozitív jelzőkkel illethető. A népes (?) magyar populációból itt és most egybegyűltek között hosszas eszmecserék után sem sikerül felfedezni egyetlen rossz arcot sem (bár nem is nagyon akartam), viszont új barátságok köttettek minden korosztályt beleértve, négyévestől hatvanasig, ami még fehér abrosz mellett sem kis teljesítmény, de így zsiráftól zebráig vándorolva egészen kiemelkedő. No meg a fehér abrosz is meglett előbb-utóbb, bár nem a pingvinek mellett a fűben piknikezve, hanem Efi elhíresült panorámateraszán, macesz-batyu és egyéb pészáchi kajahegyek közé ékelve, ahol ki-ki kedve szerint hintázva vagy hintaágyazva esetleg a rendes ágyat félórácskára igénybe véve vezette le a tömeges jeruzsálemi ünneplés és az ezt követő extra élményeket nyújtó jeruzsálemi tömeg(es)közlekedés következtében fellépő enyhe sokkot. (A jeruzsálemi buszozás külön fejezetet érdemelne, de majd egyszer később, ha már lesznek rá szavaim :) …)

Egyéb megfigyelések is voltak, négytől százkettőig, de ezek részletes felvázolásától most eltekintenék, lévén, hogy ez blog és nem négykötetes önéletrajz (legalábbis egyenlőre). Elégedjünk meg annyival, hogy az kiderült, vallási vagy világi besorolástól függetlenül a tradíciók itt igen fontos szerepet töltenek be még ma, 2010-ben is (amiről húsz éve még azt hitték, hogy az már a holdon-nyaralós űrkorszak lesz, de nem az lett…)


Tehát a hold helyett mindenki ott él és ünnepel, ahol tud, de ahogy látom, még a legrikítóbb atlétatrikós családok sem kapják elő Pészách közepén batyujukból a vajas kenyeret sonkával-sajttal!… Nem mintha tiltótáblák lennének kirakva parkszerte… nem szükséges. Van valami, ami miatt ezt nem teszik. Hagyomány? Tapintat? Közösség? Nem is tudom… talán mindegyikből egy kicsi. Múltbéli idealizmus? Vagy a nagyon is mai izraeli valóság?

Néztem és egész nap nem tudtam betelni a tömény tradíció jelenlétével, ami nem is selyemkaftánokról szól, hanem apukákról (akik történetesen kaftánt hordanak), családokról, arról a valahonnan régről megőrzött értékrendről, ami rábírja ezeket az embereket, hogy harminc fokban (is) felvegyék a szőrmekucsmát, és hűtőládákat és gyerekeket cipelve csak egymásnak szánják ezeket a napokat. Hogy aszerint éljenek, ahogy jónak tartják. Hit, tradíció, értékrend, gyerekek, család…

Az élet, amit élnek, látszólag fényévekre van tőlem, de a szavak, amivel jellemeztem őket, nem távoli, elvont fogalmak. Ha megkérdezünk akárkit Pesten, New Yorkban, Tadzsikisztánban, mondjon néhány szót, amit fontosnak tart az életben, nem ilyesmiket mondana?

Talán mások az útjaink. Nem is olyan biztos. És a célok?

Sokszor csak ülnék egész nap egy sarokban, láthatatlanul, nézve ezt a forgatagot, hogy megérthessem végre, hol a híd, amit keresek (és keresünk annyian). Mert az úgymond túlcivilizált társadalmakban érezhető, hogy valami hiányzik, amit mindenki másképp fogalmaz meg, de a hiányérzet azonos. Keresünk, és útra kelünk, ki a pénz, ki az eszmék útján, van aki a régmúltban keresi a megváltást, van aki a virtuális világban, esetleg a kegyetlenül anyagiban.

Az utak között pedig ott vannak a hidak, átjárhatóak (akkor is, ha sokan nem így gondolják).

Kezdek eljátszadozni a gondolattal, hogy nem is a saját utamat kell megtalálnom, hanem a hídjaimat.

A hidakról köztudott ugyanis, hogy nem azért vannak, hogy elválasszanak, hanem hogy összekössenek. Mint az ünnepek.

Előző rész / Első rész

Fotók copyright by Miért Cion?, 2007

2010. december 28., kedd

Izraelben még az anarchista elmebetegekre is vonatkoznak a törvények

A kormánypárt cselédsajtójának legpatinásabbja, a Magyar Nemzet a Belfast Telegraphra hivatkozva közöl Izraelben egyre nagyobb veszélyben a szabad vélemény címmel cikket, amely – mint a kiegyensúlyozatlan tájékoztatás és a csúsztatás tanítanivaló példája – joggal tarthat igényt a január 1-től hivatalba lépő Cenzor-Főnéni kitüntető figyelmére.

A szabad véleményért aggódó MaNem olvasója az első bekezdésből megtudhatja: „Börtönbe zárták Jonathan Pollak izraeli aktivistát – az indok: biciklizve tüntetett a gázai blokád ellen – jelenti a Belfast Telegraph. Emberi jogi csoportok szerint Izraelben lassan hivatalos politikai irányelvvé válik az ellentmondó hangok elhallgattatása.”

A második bekezdésből kiderül, hogy a férfi egy, a palesztinokkal rendszeresen együtt tüntető anarchista, aki rendszeresen tiltakozik „a gázai megszállás és a blokád ellen”. A pecsovics észak-ír lap beszámolójában ilyen mondat már nem szerepel, nem is szerepelhet, lévén Gázát senki nem szállja meg már évek óta. Ha csak nem a Hamasz rémuralma ellen tüntet a derék anarchista, ami, valljuk meg, nehezen elképzelhető.

A harmadik bekezdésből tudja meg a nagyérdemű, hogy Pollak, micsoda disznóság, háromhavi letöltendőt kapott, majd idézi az elítéltet, aki szerint „Izraelben egyre nagyobb veszélyben forog a véleménynyilvánításhoz való jog” (innen a cikk címe is). Ő csak tudja.

Aztán jön a negyedik és egyben utolsó bekezdés, ahol az anarchista ügyvédje fejezi ki felháborodását: „Nem szokványos, hogy illegális gyülekezés miatt ilyen szigorú ítéletet hozzanak”.

A cikk végére sikerült suvasztani a lényeget. Pollak, az anarchista, akinek véleménynyilvánítási szabadsága akkora csorbát szenvedett, hogy a sztorit a MaNemnek kell átvennie egy észak-ír lapból, illegálisan gyülekezett, és ezért kapott három hónap letöltendőt. Hja, kérem, vannak még decens helyek, ahol akár a gyülekezési törvény előírásainak is érvényt szereznek, ahelyett, hogy hagynák, hadd szarják-hugyozzák tele mondjuk a törvényhozás épületének környékét azok, akiknek így hozza kedvük.

Az izraeli szabadságjogok megtépázása miatt körmét rágó MaNemnek nem volt érkezése, hogy kissé bővebben megismertesse a huszonnyolc éves, derék jafói fiatalember eddigi mozgalmár múltját; sebaj, megtesszük mi. Főfoglalkozású anarchistánk alapító tagja az Anarchisták a Fal Ellen elnevezésű egyletnek, amelynek célja, hogy az Izraelben elkövetett, többnyire robbantásos terrormerényleteket 95 %-kal csökkentő, a Nyugati Partot a zsidó államtól nagyjából az 1967-es izraeli-jordán tűzszüneti vonal mentén elválasztó biztonsági falat eltüntesse. Hogy miért, azt csak a jó ég tudja. Ahhoz, hogy valaki készakarva ismét rá akarja szabadítani a terrort a saját hazájára, elmebetegnek kell lenni.

Nem tudjuk, mi a gondja Pollaknak a szülőhazájával, amint azt is csak találgathatjuk, mi problémája volt a holland királyi házzal, midőn Amszterdamban élt egy hippitanyán. Amikor ugyanis épp nem alkohol- vagy kábítószermámorban hentergett, rendszeresen a globalizmus, valamint az uralkodócsalád ellen szervezett demonstrációk résztvevője volt, mígnem egy szép napon még a tulipánok liberális országában is elszakadt a cérna, és Pollakot hazatoloncolták. Ezek után nyilvánvaló, hogy a holland sajtószabadságért is rettegnie kell a magyarországi cselédmédiának.

A fiatalember – izraeli és zsidó létére – hazatérése után, 2002-ben csatlakozott a palesztinok intifádájához. Ezért bármely más országban hazaárulónak nyilvánították és főbe lőtték volna; ezt sehol máshol nem tehette meg büntetlenül, csak Izraelben. Több száz demonstráción vett részt, és egyre inkább a biztonsági fal elleni harc apostolaként tekintettek rá. A gonosz izraeli rezsim jól bántotta is ezért, egy 2005-ös erőszakos tüntetésen könnygázgránáttal lőtték fejbe. Több tucatszor tartóztatták már le, nem csak illegális tüntetésekért, de a menetrendszerű erőszakcselekményekben való részvételért, hatósági intézkedéssel szembeszegülésért, hatóság elleni erőszakért, rombolásért, garázdaságért; nem egyszer bíróság előtt állt.

Ezúttal nem úszta meg az anarchista elmebeteg; de maradjunk abban, hogy nem véleménynyilvánításért, és még csak nem is biciklizésért kapott három hónapot. Valamint – és ez a tudósításból kimaradt – ezerötszáz sekeles (kb. 90 ezer forintos) pénzbüntetést. Ez utóbbit helytelenítjük. Nagyobbat kellett volna ütni a zsebén.

Van annak valami diszkrét bája, amikor a cenzúrakormány sajtólakájai a véleménynyilvánítás szabadságának izraeli végéről cikkeznek - 2010 decemberében, a magyar szájkosártörvény elfogadása után, ami miatt a német külügyminiszter karácsonyi szabadságát megszakítva felhívja Martonyit, s ami miatt még az sem elképzelhetetlen, hogy szankciókat hoznak Magyarország ellen.

Nem izzadtok az alatt a vastag bőr alatt, gyerekek?

Egy olá chádásá naplója (2)

Találkozás az ünnepekkel

„Rómában élj úgy, mint egy római”, tartja a mondás, és van is benne valami… bár talán (érthető okokból) nem a legcélszerűbb pont római mondást idézni egy zsidó tradíció kapcsán, de momentán egy idevágó héber mondás egy sem jut eszembe . Az elmélet gyakorlati megvalósítását logikusan a szombattal kezdtem…

Nem állítanám, hogy maga a sábát új fogalom lenne számomra, de itt, Izraelben ez is, mint minden más, új értelmet nyert… és állíthatom, igencsak sajátos, a társadalom minden tagját (más és más módon) érintő intézmény!

Nem meglepő módon itt (is) igen széles a skála a vallási törvényeket maradéktalanul betartó konzervatív családoktól a péntek esti szórakozóhelyeket megtöltő srácokig, akik ugyanúgy buliznak, mint a világ bármely más részén… Belátásunk szerint közlekedünk/nem közlekedünk/dolgozunk/nem dolgozunk/elmélkedünk/családi ebédre/parkba piknikezni megyünk… na most ezt az utóbbit (is) kipróbáltuk, és egy egészen új műfajba nyertünk bebocsátást, amit röviden meglehetősen nehéz körülírni.



Afféle hatalmas mediterrán parkot képzeljünk magunk elé, buja növényzettel, tavakkal, szökőkutakkal, focipályányi játszóterekkel, a házunkat megszégyenítő méretű favárakkal, lugasokkal, labirintusszerű ösvényekkel… ha ez megvan, képzeljük bele egy kisváros teljes lakosságát 1-100 éves korig, teljes összevisszaságban fel-alá szaladgáló/bicajozó/görkorizó/hempergő/kacsát etető vagy épp vízbe eséshez készülődő gyerekekkel és a hozzájuk tartozó nagytesóval/apuval/anyuval/nagyival (ha tekintetbe vesszük a családonkénti szokásos három-négy gyereket, ez nem kis logisztikai érzéket kívánó mutatvány)…

Az összes fellelhető zöld felületen családonként (baráti társaságonként) kupacokba rendeződve, teljes kempingfelszereléssel, annyi étellel, amennyi egy kisebb hadsereg heti fejadagja, sűrűn gomolygó, fűszer- (és kissé odakozmált-hús)-illatú füstbe burkolózva… azt hiszem, ez a szabadtéri hússütés a piknik csúcspontja.

Mi még efféle mutatványhoz nem szedtük össze a bátorságunkat, de biciklijeinket halomba rakva felváltva napoztunk/játszottunk/papagájokat lestünk meg és kaptunk lencsevégre, meg efféle jóleső léhaságokkal töltöttük a napot.

Így, hogy sabbatkor nem vásárol/ügyintéz az ember (lévén minden zárva), nem is mos/takarít (olyan meghitt csend honol a házakban, csak a csacsogós családi ebédek hangja szűrődik ki a nyitott ablakokon, hogy vétek lenne bekapcsolni a mosógépet)… tehát marad a valódi pihenés, család/ barátok /elmélkedés /piknikezés/ tengerparti lazulás kinek-kinek igénye szerint… az ember felveszi ezt a ritmust: hétköznapok… ünnepnap… hétköznapok… ünnepnap… és a szombat vallási háttértől függetlenül is betölti a szerepét, megtöri a mindennapokat, kiemel… pont mire rendeltetett…

Azután szombat késő délután, amikor a “kimegy” a sabbat, és mindenki kibulizta vagy cakkosra pihente magát, megmozdul a város, ilyet én még nem is láttam, mintha egy rugóra mozdulna minden, elkezd áramlani a kedélyes tömeg a bevásárlóközpontok és parkok felé, hogy az este kinyitó és éjjelig nyitva is tartó éttermekben, kávézókban és zsúfolásig telt boltokban töltekezzen (vagy költekezzen )…

…mit is mondhatnék… beálltam én is a sorba… tetszik nekem ez a hétről-hétre ismétlődő ritmus a maga változatosságában és visszatérő változatlanságával … és a sabbat eme, kifejezetten izraeli műfaját tekintve, elkötelezett szombat-rajongó lettem elismerem…


Ez a december érdekes keveredése a kultúráknak, hiszen a karácsony fenyőillatát nem hagyhattuk teljesen magunk mögött, itt azonban minden más, az ünnepek meg főleg…más a hangulata-színe-szaga ennek a hónapnak, már csak azért is, mert idén a chanuka közvetlenül a karácsony előtti hetekre esett és ezáltal fénnyel telt meg ez az időszak…

Az Olé Hungária (magyar bevándorlókat segítő szervezet) részéről Korda Judith szervezett egy külön (mármint az összmagyar chanuka-ünnephez képest külön ), kifejezetten fiataloknak szóló chanuka-bulit, ahol végre találkozhattunk hasonló cipőben járókkal, vagyis egészen pontosan valamikor régen jártak ebben a bizonyos cipőben, mi voltunk a legfrissebbek, még tojáshéjjal a fenekünkön, hiszen alig másfél hónapja bújtunk ki az alija-tojásból .

Ez az összeröffenés már a chanuka nemistudomhányadik napjára esett, mi addig is minden este lelkiismeretesen meggyújtottuk az aznapra jutó kis lángokat, de ez különösen megható volt, mert az egyik lány (bocsánat: anyuka!), elhozta az egészen cseppnyi kis lányát, aki édes cérnahangocskáján még énekelt is a gyertyagyújtáshoz…

Nos, tényleg nem volt rossz ötlet közel egykorúakat összeszervezni, ettünk-ittunk-mulattunk, de mi leginkább ismerkedtünk, mert eddig – a családon kívül – nem nagyon ismertünk más magyarokat, és így kicsit belecsöppentünk ebbe a közegbe, ahol meglepően szimpatikus emberekkel találkoztunk… Nem azért volt meglepő, mert nem hittük, hogy klasszak az izraeli magyarok, hanem mert rég jártam olyan helyen, ahol az egy négyzetméterre jutó jó arcok aránya ilyen meggyőző lenne… Így egyszer és mindenkorra megdőlt az a nézet (amit kijövetel előtt több embertől is hallottam!), hogy nem kifejezetten célszerű rögtön más magyarok társaságát keresni… nyelvtanulási okokból sem, no meg mi magyarok, olyanok vagyunk, amilyenek… Hát kérem, örömmel jelenthetem minden kétkedőnek: nem feltétlenül vagyunk „olyanok” !!!

… na, ekkor, ott az ünnepen fogalmazódott meg bennem először, hogy jó lenne blogot írni. Akkor még nem tudtam, hol (és hogyan) kellene, de itt, a myisrael-en jött a lehetőség… és íme, itt vagyok…

Macskakaszting

Mivel lassan már kilépünk az új bevándorló szerepéből és a közepesen beilleszkedett státuszért állhatunk rajthoz, lassan bizonyos kötelezettségekkel kell szembesülnünk… például itt van ez a mini kert az ablakunk előtt, méreteit tekintve két szék, egy asztal(ka), és némi cserepes zöldség mellett egy igazi (bár még csak növendék) pálma, látogatottságát tekintve pedig átlagosan 2-3 ember és kábé 8-10 macska/nap… ebből következik, hogy lassan el kell gondolkodnunk melyik macskát vegyük a nevünkre?… Majd minden kertvárosi ismerősöm öt-tíz macskára tekint mint gondoskodásának alanyára, én meg itt állok, szívemben (és pénztárcámban) momentán egy cicának elegendő hellyel (hiába, mi nők minden kategóriában az egyetlen, nagy Őt keressük ) és választanom kell…

Na, így alakult, hogy a héten non-stop macskakaszting zajlott az ablak tövében. (Elárulom, talán nem is eredménytelenül.)

Az ember azt hinné, ez mérhetetlenül egyszerű, de ha egyik oldalon egy macskaügyileg mereven elzárkózó férj, másikoldalon cicakérdésben elvakult és lelkes gyermek gyakorol erős nyomást, az már némileg nehezíti az ügyet.


És itt vannak az elvárások: csakis pálcikalábú, kistányérszemű, esetlen jószág jöhet szóba, mérhetetlen hálával a tekintetében, berregő kismotorral a torkában, aki teljes bizalommal (és türelemmel) ül az ablakban és a függönyhöz támasztott kis pofájával hűségesen les…

Azért ez a késztetés, hogy beillesszem magam a helyi szokások - néha igen bonyolult - szövevényébe, némileg túlmutat a cica-cécón. Talán azt jelképezi, hogy tetszik nekem ez a világ, tetszenek a néha logikus néha meg az annyira jellemzően kusza megnyilvánulások (a gyakorlati tapasztalatok alapján az oly sokszor emlegetett tékitizi mellé idővel csatlakozott a még gyakrabban hallott balagan is)… és mert olyan jól érzem magam itt, egyre jobban tetszik a sok kopottas ház is a belvárosban, az oldalukon összevissza kígyózó vezetékhalmokkal (igazi balagan), a piac melletti koszos kis sikátor a zöldség- és kartondoboz-maradékokkal, a milliónyi pálcikalábú, kistányérszemű mulya kis dög a kukák alatt (akkor is ha időnként a sötétben halálra ijesztenek!) sőt, még a félszemű, kopott macskák is a sétányon… hát itt tartok.

Ez már kétségtelenül szerelem.

Amikor már héberül álmodom…

Lassan eljött az a lélektanilag igen jelentős pillanat, amikor felismertem, hogy lelkes de némiképp hiányos (értsd: három mondat/tíz szó) hébertudásomat már időszerű lenne alapos csiszolásnak alávetni…

Eme felismerés első akkordja az volt, amikor rájöttem, hogy ha piacon szerelembe esem egy portékával, a „How mutch?” eredménye szinte mindig kétszer annyi (sékelben), mint a „Kama ze?” esetén (naná!). Tehát új izraeli mivoltom teljes magabiztosságával kérdeztem, majd a választ persze nem értettem, de sebaj, a szótár, toll, cetli (alkudozáshoz), két kéz (mutogatáshoz), némi mosoly (meghökkent árus megnyugtatására)… és máris működött a rendszer.

Így esett, hogy először a számokat tanultam meg, no és persze a kötelező köröket miszerint hogy vagyok, szép napot, és mit kapok ajándékba, ha ezt mind megveszem.
Az élet persze nem csupa bevásárlás (mi, nők ezt már csak tudjuk ), tehát egy idő után újabb rés keletkezett a kommunikációs falon, mert a városi lét elképzelhetetlen tömegközlekedés (és tömeg ) nélkül, a tömeg szükségszerű velejárója – eme igen nyitott nép körében – az egymás felé fordulás (fizikailag is, de most verbálisan értem).

Ez az elmélet. Gyakorlatban ez azt jelenti, hogy jön egy néni tíz nagy szatyorral, átverekedi magát a busz teljes hosszán és lehuppan a mellettem levő (egyetlen) szabad helyre, az ölébe (és az enyémbe) pakolja a cuccokat, elnézést kér, és egyazon levegővétellel beszélgetni kezd. Én meg, ugye. csak nézek rá nagy szemekkel. Azon kívül, hogy nem értek egy kukkot sem, az azért lejön a hanghordozásból, hogy nem panaszkodik, kicsit sem sopánkodik, talán mintha azt kérdezné, milyen szép a pulcsim, hol vettem, a lányának is ilyen kellene (valószínűleg ezért lebegteti előttem egy szép göndör lány képét)… majd biztos ami biztos, körbemutatja a szemben ülőknek is, persze ha ilyen szép lányom lenne, én is ezt tenném. A fiatal kiskatona a sarokban mond is valami elismerőt, (lehet hogy ő lesz a néni veje… asszem’ most valahogy úgy is néz rá)… Öt percen belül élénk kerekasztal-beszélgetés közepén találom magam, fel sem tűnik, hogy csak ülök ott, mindenki egymáson keresztbe-kasul beszél, én meg megfogadom, hogy holnap első dolgom lesz beiratkozni az ulpánra, mert az nem lehet, hogy ebből kimaradjak.

Így történt, hogy másnap kezemben a „beutalóval”, kisszótárral, a férjem angol nyelvtudásával és nagy elszántsággal felszerelkezve álldogáltam az iskola titkárságán, ahol pár perc alatt beírtak a legközelebb induló „alef” (azaz kezdő) csoportba, kezembe nyomták a kis kártyámat, rajta a bűvös dátummal. Akkor még alig izgultam, nem úgy mint a nagy napon (amire kábé egy hónapom volt lelkileg és fizikailag edzeni, ami a gyakorlatban például a korán kelés kegyetlenségének újbóli megszokását jelentette és a minőségi kávéról visszaszokást az automatákból oly ismerős mokaccsínóra ) amikor is egy csomó – szintén feszengő – ismeretlen között végre ott ültem a táblával szemben, a klasszikus iskolapadban. Pont olyan volt, mint húsz éve (csak most már nem fért el a lábam a pad alatt…)

A feszengés persze mindössze öt percig tartott, mert akkor beviharzott egy nagy papírkupac, amiről gyorsan kiderült, hogy mögötte egy kis mosolygós nő lapul, személy szerint a tanárunk, aki arra hivatott, hogy belőlünk héberül legalább száz szó/perc sebességgel beszélő, író, olvasó, és gondolkodó (!) személyeket faragjon. Miután mindezt ragyogó fehér fogait sűrűn felvillantó harsány kacajok közepette elpantomimezte, rájöttem, hogy ebbe a suliba minden valószínűség szerint a színészképzőből toborozzák a tanárokat… Az új tananyag ismertetése kapcsán bevezetett pantomimről azóta sem szokott le, nap mint nap kell valamelyikünket felvakarni az asztal alól, ahová az abbahagyhatatlan röhögőgörcs kapcsán csúszott be.

Amúgy az intenzív tanfolyam alatt nem is igazán intenzívet értenek, hanem afféle gyilkos iramú giga-intenzívet, öt hónapon át heti öt nap, öt iskolai óra, plusz legalább ennyi otthon leckeírás, olvasás, szómagolás. Így leírva nem is tudom érzékeltetni mit jelent ez, leginkább azt, hogy minden nap reggeltől estig ebben létezünk, gondolkodunk, ez jelenti a társasági életet, a holnapot, a holnaputánt… no vásárolgatás, no takarítás, no főzőcskézés, (szegény kis családom meg szépen lassan elsorvad mellettem)… de (és ez hangsúlyos DE!) cserébe két és fél hét után szép lassan kibontakozott a csoda: megszólaltunk, nem ám mekegve, félszavakkal, hanem már közel kétszáz (!) szavas szókinccsel és használható mennyiségű nyelvtani szabállyal a képzeletbeli tarsolyunkban, meglepve minden ismerősünket a boltban, a buszon, a sarki falafelesnél, miszerint kedvenc olé chádásuk (olá chádásájuk) a semmiből most egyszerre elkezd teljes mondatokban beszélni… Valahogy olyan érzés ez, mintha a víz alól bukkanna fel az ember, és morajok helyett érthető emberi beszédet hallana… szárnyalóan boldoggá tesz, feledtetve a délutáni magolás gyötrelmeit, meg a napfényes sabbatot a tengerparton, amikor mindenki lazul és pancsol (január közepén!!!!), csak én ismételgetem, mint egy mantrát: lomed, lomedet, lomdim, lomdot…


Két napja hazafelé a buszon, ölemben a héber könyvemmel bámultam a járókelőket (fejemben meg a szokásos mantra: tov, tová, tovim, tovot…), mikor arra eszméltem, hogy a mellettem ülő pasas a könyvre mutatva beszél hozzám. Kivettem az Edda Műveket a fülemből, és értetlenül néztem rá, mire újra nekifogott, hogy kikérdezzen, honnan jöttem, mióta tanulom a nyelvet és főleg hogy érzem itt magam… azon kaptam magam, hogy beszélgetek, pont úgy, ahogy szerettem volna, amikor még csak kívülállóként néztem mindezt, lassan és egyszerűen, de beszélek, kérdezek és válaszolnak rá, kijavítanak, ha eltévesztem, és már nem vagyok kívülálló…MÁR NEM VAGYOK KÍVÜLÁLLÓ!!!!

Azóta folyamatosan héber mondatokon töröm a fejem, mindent, amit látok megfogalmazok (útközben úgy nézhetek ki mint egy holdkóros, semmibe révedő tekintettel, fülig érő mosollyal, kezemben héberkönyvvel, fülemben zenével, fejemben mantrával és félkész mondatokkal) és néha még álmomban is héberül beszélgetek ismeretlenekkel… mert mostanában azt álmodom, hogy ugyanolyan gyorsan és folyamatosan beszélek, mint aki már évek óta itt él, minden nap idegenekkel nevetgélek a buszon, elmesélem a boltosnak, hogy mi történt a múlt héten, és mindig megkérdezem a postást, hogy van a felesége…(és meg is értem amit válaszol )…; héberről álmodom.

Egyszer majd héberül is álmodom.

A nagy kérdésekre néha egyszerű a válasz…

Szokásos kép a suliban kora reggel, álmos szemű, álmosság méretéhez igazodó nagyságú kávéspohárral kókadozó nemzetközi társaság, három nagyobb klikkbe tömörülve: amerikaiak, franciák és oroszok alkotnak kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) csoportot, a magunkfajta kis nemzet szülöttei meg választhatnak: kisebbségbe tömörülnek vagy csapódnak valakihez (tisztára mint a nagypolitika ). Mi magyarok, eddig hárman ismerjük egymást az egész suliból, ez elég pici kisebbség, tehát csapódunk… Ami engem illet, franciául pont egy szót sem tudok, németül, angolul valamennyit (a kicsi olasszal itt semmire sem jutok… őszintén szólva a némettel sem…), tehát angol vagy orosz… Én még abba a generációba tartozom, akinek kötelező volt az orosz, de eddig azt hittem, hogy a hosszú évek (nem túl lelkes) tanul(gat)ása után végül is nem tudok semmit (kivéve jelenteni, amit mindenki más is ). Most, ahogy sokat hallom, rájövök, hogy ha nem is beszélem, de néha azért értem az orosz szót. Azzal együtt, hogy itt nagyon hasznos az orosz tudás, mégis az amerikaiakat választottam, mert az angolomon (enyhén szólva) van mit csiszolni… No persze, könnyelműen azt hittem, hogy az én angliai (és főleg skóciai) csatangoláson edződött angolom majdcsak elbír az amerikai angollal is, mert aki egyszer hallott észak-skótot beszélni angolul (és meg is értette ), az bármire képes… és hát én hallottam (érteni ugyan csak Emberem értette, de fő az optimizmus!)…Itt van például az egyik csoporttársam, és az a helyzet, hogy még most sem tudom biztosan, hogy értem-e amit mond… ha érteném, milyen szavakat használ, a jelentésüket simán kibogoznám… mondtam neki, hogy csak lassan, plíz, lassított, de a szavak így is összefolytak… Lehet, hogy egyáltalán nem is tudok angolul? Pedig úgy tetszik ez a New York környéki angol, és tessék!

Lehet, hogy mégis az orosz csapathoz kellene csapódnom? Ők is beszélnek angolul, ha lefaragom az akcentust, tökéletesen érthető… Talán mégis tudok angolul (csak orosz akcentussal )?

Mióta megérkeztem Izraelbe, többet tanultam angolul, mint eddigi életemben összesen, hiszen az első időkben teljesen az angol kommunikációra voltunk szorulva. Jó lenne viszont most már közös nevezőre jutni, mielőtt komplexusaim lesznek, és ekkor bevillant:

Mi lenne, ha megpróbálnánk héberül?

Végül is ki mondta, hogy csak a buszon lehet héberül beszélni? Első áldozatom (az egyik orosz anyanyelvű csoporttársam) még aznap belesétált a hébercsapdámba: önként kérdezte tőlem (héberül!), hogy kikkel jöttem Izraelbe és hol lakunk… Bevillant a halvány gyanú, hogy én sétáltam az ő csapdájába, de már nem volt visszaút, azon kaptuk magunkat, hogy csak mondjuk és mondjuk… (a tanárnőnk pedig az asztalán matatva figyel bennünket és somolyog… lehet, hogy ő már tudja, hogy így kezdődik , és a biztonsági őrrel folytatódik, aki közel s távol az egyetlen fellelhető (és ráérő) héber anyanyelvű a suliudvaron… és csodák csodája, az a bizonyos amerikai osztálytársam is héberül kérdezett (bár héberül is összeolvasztja a szavakat, ez, úgy látszik, személyes varázsának a része ), és a gépezet úgy tűnik nyikorogva, lassan, de beindul… mindenkit beszippant ez a világ, a közös nyelv, a szokások befoltozzák a szakadékokat magyar, orosz, amerikai között, és most értettem meg, hogyan is működhet így ez a kis ország, ennyi különböző hátterű, karakterű emberrel…

Nemrég azt írtam, hogy egyszer majd héberül álmodom.

Azt hiszem, ma megértettem valami fontosat: az „egyszer” már nemsokára eljön, nemcsak nekem, hanem nekünk, nem csak önmagam találhatom meg itt, hanem mi mindnyájan egymást.

Akkor majd együtt is álmodhatunk.

Barátkozom (avagy egy fajsúlyos történet a bazársorról)

Egyszer volt, hol nem volt, egy szép verőfényes téli napon…

Úgy kezdődött, hogy a nem éppen cipelésre szakosodott nénikéknek kitalált, de rózsaszín alapon színes csíkokkal tinilányoknak is vonzóvá tett kerekes szatyorkámat vittem sétálni… Gondoltam megmutatom neki a Kármel súk forgatagát, és egyben megpakolom édes-fűszeres finomságokkal (hogy megszolgálhassa azt a száz sékelt, amit adtam érte ).

Bevezetésként végigcsodáltam a fő csapás minden szívet (és gyomrot) melengető gyümölcsét, és az összes kóstolási lehetőségnél megálltam, várva, hogy újabb ízesítésű halvával, esetleg humusszal csábítsanak vásárlásra. Meg is tették lelkesen!… Pedig ha tudták volna, hogy már amúgy is meglehetősen el vagyok csábulva… lévén, hogy e két izraeli gasztronómiai műremek semmilyen formájának nem tudok ellenállni .

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy elfogyott a tömeg, és én a szomszédos sikátorban bukdácsolok a hely híján itt tárolt ládák, csorba üvegpalackok és a kidobásra szánt, fonnyadt zöldségek kupacai között, százkilósra tömött utánfutómat elszántan magam után ráncigálva. Hogy miért? Magam sem tudom. Hajtott a felfedezők izgalma, talán csak tudni akartam, mi van az üveghegyen túl…

Itt is voltak boltok, kicsit kopottabb kivitelben, melynek tulajdonosai (ellentétben a főutca hangos vevőfogó-kikiáltóival) csendesen üldögéltek a sarokban, esetleg a pultra dőlve szundikáltak, erősítve azt az érzést, hogy a portékával egyetemben róluk is le kell fújkálni időnként a port… Mivel nagy rajongója vagyok az efféle hangulatnak, bátran bemerészkedtem egy kis sarki boltocskába, ahol vonzó (bili)kék műanyag babakádakban felkupacolt minőségi fűszerek, magok, ínyenc rizsfélék kellették magukat. Nem csak nekem tetszett a kínálat, mert minden kupac tetején egy-egy hozzám hasonlóan bátor szárnyas jószág eszegetett elégedetten. A tulajdonos egy kissé fáradt állagú seprűvel vette fel velük a harcot, láthatóan tessék-lássék, amit nyílván a jószágok is éreztek, mert hasonlóan jelképes ijedtséggel felröppentek, aztán rögtön vissza… és minden elölről. Csak én törtem meg kissé a napi rutint, amit a tulaj azonnal lelkes teameghívással jutalmazott. Pesti rutinnal kapásból a hátam mögé néztem, persze, meg értetlenül vissza… alig másfél perc alatt azért rájöttem, igen, nekem szól a meghívás, a gyanakvóan nézegető, értetlen vevőnek.

Mondanom sem kell, negyed óra sem telt el, és átlényegültem hadonászva magyarázó, hangosan nevetgélő, illatos fűszerektől gőzölgő teát szürcsölő vevővé, aki már azt is tudja, a tulaj (név szerint Uri) melyik nénikéje honnan importált férjet magának, létrehozva Közép-Izrael legtöbb nyelven beszélő családját… Ha már így összebarátkoztunk, rögtön elmondta, milyennek lát izraeli szemmel: igazi európainak, aki még megijed a közvetlenségtől, és nem mer belekóstolni a kupacokba, félénken magyarázza, hogy nemigen beszél héberül, és feszengve ül a szék szélén… De no para, meglátom, egy pár hónap, és ha újra tudom kódolni a belém nevelt reflexeket, én is lehetek afféle igazi izraeli, aki nem csak ismételgeti, hogy tékitizi, hanem valóban érzi is, aki gátlások nélkül teremt kapcsolatokat erre fogékony embertársaival, magától értetődően végigeszi a fél bazárt, bízik másokban, de főleg önmagában (és igenis beszél héberül!… legfeljebb kicsit, de azt nem kell előre mondani, úgyis észreveszik majd )…

Ha jobban belegondolok, már eddig is kellett volna nekem egy Uri, sőt mindnyájunknak jól jönne olykor egy efféle humán tükör, hogy valaki más szemével (is) láthassuk önmagunkat, a kultúránkat, a gondolkodásmódunkat, ahogy ítélkezünk és megítéltetünk mások által. Egész megdöbbentő érzés most így meglátni önmagam, az eddigi valómban, amelyet úgy tűnik, egyszer s mindenkorra magam mögött hagyok, lassan, de biztosan, hogy azután a báb mélyéről kibontogathassam önmagam javított kiadását… amely azért születhet meg, mert rájöttem végre, hogy a dolgok egy szemszögből nézve sohasem láthatóak, ezért nem is érthetőek teljes valójukban… Hernyó és pillangó. Ugyanaz a kis lény, de mégis mekkora fejlődés… Hát ez az!

Bár eddig is sejtettem, hogy sok minden megváltozik, de elsősorban másra gondoltam: új nyelv, új szokások… de már látom, ennél jóval többet kaptam: nekem most megadatott az a lehetőség, amely oly ritka kincs az életben… tehát nem tehetek mást, nekiindulok, hogy újra felfedezzem és újratanuljam mindazt, amiről azt hittem, hogy értem és tudom…

Nyitott szemmel és szívvel, mert másképp nem lehet… vagy nem érdemes.

Válaszutakon

Szép lassan eltelt három hónap, és én azon kaptam magam, hogy véglegesen izraeli állampolgár lettem … no meg azon is, hogy még véglegesebb szerelem köt e kis országhoz… ami azt gondolom, hogy jóval erősebb kötelék holmi papírnál (bár bevallom, nem esik rosszul, hogy jogaim is vannak itt, nem csak érzéseim)… No meg kötelességeim, persze. Hivatalosak is, no és pluszban afféle elvárások, mint például, hogy tanuljak meg héberül. Ez nem is kérdés, én még annál is jobban szeretném, mint amennyire elvárják… Azért az ulpánon feltűnt, hogy (mint annyi minden másban) ebben sem vagyunk egyformák, mi bevándorlók…

Itt van például jó néhány csoporttársam a suliban, akik afféle szabadegyetemként értelmezik az intenzív nyelvtanfolyást … ami azt jelenti, hogy háromnaponta benéznek egy-egy órácskára, meglátogatni minket és a gutaütéses állapotba kergetni a nekünk kirendelt tanerőt (aki valamilyen rejtélyes oknál fogva utál dolgokat tizenegyszer elmondani )… Mi pedig, (a mindennapok kis güzüi) csak tanulunk, hajtunk és nem merünk hiányozni fél órát sem, mert attól tartunk, hogy ilyen tempó mellett soha többé nem tudjuk újra felvenni a fonalat.


Ez megy közel másfél hónapja, és ahogy elnézem magunkat, lassan körvonalazódik, melyikünk milyen izraeli lesz. Vannak ugyanis klikkek, ahová már nem nemzetiségi alapon, hanem személyes habitusunk által nyerhetünk felvételt.

Lássuk csak… vannak például a bizonytalanok (Homo Betoji’s): arcukon állandósult rémület, minden új igénél összerezzennek, ez is rendhagyó, mi jöhet még??? Szerintük itt Izraelben megtanulhatatlan a nyelv, (meg)érthetetlenek az emberek, nem is tudják, mit keresnek itt, és különben is sehol egy szem hó… még jó, hogy a barátaikkal együtt alijáztak, a hátralévő hatvan-hetven évecskét majdcsak eltöltik velük…

Azután az ellentábor (Homo Letoji’s): mit nekik héber, úgyis mindenki beszél angolul, akkor minek ez a sok strapa. Az izraeli lányok szépek, a tengerpartról nem is beszélve, a többi meg úgyis mellékes az életben…

Ja, és ki ne felejtsem, a Homo Nyomuli’s-t, aki már az első héten megoldja a gázai konfliktust (szóban), két sör után bárkinek kapásból vázolja az izraeli jogi rendszer reformszükségleteit és simán lekörözi az Akadémiát nyelvújításban. Mondanom sem kell, ezek az amúgy igen erős idegzetű tanerőnk leghatékonyabb ráncképzői… még pár ilyen lelkes olé, és lesz héber szó a Túró Rudira is (a pöttyösre persze) …

Aztán persze itt vagyunk mi, Homo Extasi’s-ok, mindazok, akik az első nap óta, hogy lábunkat izraeli földre tettük, teljes extázisban lebegünk tizenöt-húsz centivel a föld felett, de habitustól függően ez fölmehet harminc-harmincöt centire is… én például speciális féltéglát vagyok kénytelen cipelni nap mint nap a táskámban, hogy földközelben tartson. Speciális, mert ilyet minden bevándorlónak osztanak (nyilván, hogy a gyarapodó népesség ne hussanjon tova a fellegekbe holmi extatikus boldogság okán)… Persze Izrael nem lenne Izrael, ha nem tudná zseniálisan álcázni eme szándékát, ezért a fent említett féltéglának a „Héber nyelvkönyv kezdőknek” címet adták, minden gyanú eloszlatása végett…

Így történt, hogy mindannyian itt (lent) járunk eme földön, örülve minden pálmafának, pálcikalábú kismacskának, minden új héber szónak (a rendhagyóaknak is!), a közös élményeinknek, a közös múltunknak és még közösebb jövőnknek, amelyből mindenki belátása szerint veszi (vagy nem veszi) ki a részét… és persze leginkább egymásnak, mert itt élünk (élhetünk!!!) mindannyian, akiknek közünk van egymáshoz… élhetünk együtt és idegenekként, kívülállóként, sőt akár ellenségekként is… Mindenki eldöntheti melyiket választja.

Én az elsőre szavazok, barátaim… (Folytatjuk)

Az első rész

Fotók copyright by Miért Cion? (2007)

2010. december 27., hétfő

A Miért Cion? önálló honlappá alakulna

Kedves barátunk!

Ez az egyedülálló magyar nyelvű honlap e hónapban múlt hároméves. Jelenleg kétszázötven írás olvasható rajta: Izrael történelme, zsidó történelem, politikai elemzések, vélemények, színes írások, aktuális tudósítások és mintegy ezer olvasói hozzászólás.

A Miért Cion? célja, hogy a világsajtóban, de főleg az interneten Izraellel és a zsidósággal kapcsolatban kialakított, gyakran elfogult képet kiegyensúlyozva a maga valóságában mutassa be a cionizmus történelmét, a zsidó állam kialakulását, történelmi alakjait, az Ország mindennapjait, politikáját, céljait.

A Miért Cion? független blog, és a jövőben is az kíván maradni. Tervezzük azonban, hogy önálló honlap formájában, profi munkatársak bevonásával folytatjuk tevékenységünket. Ez amatőr szinten lehetetlen, ezért olyan vállalkozásokat keresünk, amelyel hirdetések formájában támogatni tudják a honlapot.

A Miért Cion? látogatottsága jelenleg naponta átlag százötven körül mozog, és napról-napra emelkedik, dacára annak, hogy idén anyagi okok miatt fél éven át zárva tartott. A látogatók zöme (70 %) Magyarországról kattint a honlapra, második helyen Izrael, a harmadikon az Egyesült Államok áll, de gyakorlatilag valamennyi földrészről, még Afrikából is vannak rendszeres olvasóink, akik jelentős időt töltenek el az olvasnivalók böngészésével, és hétről-hétre visszatérnek hozzánk.

A honlap fennmaradását és fejlődését igen kedvező árú szolgáltatásunk igénybevételével segítheti. Tetszőleges tartalmú* hirdetését hatvan héten át elhelyezheti négyzet alakban a baloldali sávban – ahol jelenleg a linkek találhatók – mindössze hatvanezer forint + ÁFA áron; az olvasók a linkre kattintva az ön honlapjára érkeznek.

Valamennyi hirdetőnek egy PR-cikk is jár, amelyet kívánsága szerint készítünk el, és amely benne foglaltatik a fenti árban.

Igény esetén, korlátozott számban lehetőség nyílik vízszintes banner elhelyezésére is a honlap felső részén, ennek ára 60 hétre 180 ezer forint + ÁFA.

Kérjük, böngésszen honlapunkon, és jelezze igényét a motlschoenfeld@yahoo.com címen. Amennyiben nem áll módjában a Miért Cion? hirdetés formájában történő támogatása, kérjük, ha tetszett annak tartalma, hívja fel rá minél több barátja, ismerőse figyelmét. Sokat segíthet azzal is, ha ezt a lehetőséget minél több más vállalkozással, magánszeméllyel ismerteti meg.

Megtisztelő figyelmét köszönjük.

*Antiszemita, anticionista, Holokauszt-tagadó, missziós jellegű, Izrael-ellenes stb. tartalmat nem közlünk.

Egy olá chádásá naplója

Engedjetek meg egy kis bevezetést egy különleges sorozathoz, amihez fogható magyar nyelven szerintem még soha nem jutott nagyobb nyilvánossághoz: autentikus beszámoló egy Izraelbe napjainkban kivándorolt magyar-zsidó család első esztendejéről.

Élményeiket a családanya, Ágnes osztotta meg a Cvi ben Gálil magyarajkúakat tömörítő közösségi blogjával, a MyIsraellel, tőlük, az ő engedélyükkel vesszük át a beszámolót hat részben; ha úgy tetszik, a polgári új évre ez a mi ajándékunk tőlük. Nagy köszönettel tartozunk érte, mert pontosan ez az, amire szükségünk volt: nagy jelszavak nélküli, őszinte és bátor beszámolóra, amely nem idealizál és nem sárba ránt, ellenben példát mutat.

Közhely, hogy az a cionista, aki Izraelben él. Ehhez csak azt tudjuk hozzátenni: az a cionista, aki felveszi a ritmust, hagyja, hogy a mediterrán életérzés gyökeret eresszen benne, aki hiszi és megvallja: „Nyitott szemmel és szívvel, mert másképp nem lehet.”

Megindít, mosolyt kelt, néha könnyfakasztó is. Nem propaganda, hanem a valóság. Néha egy sora többet mond, mint a Miért Cion? sokoldalas okossága. Fogadjátok szeretettel.

(A képek, ahol külön nem jelezzük, illusztrációk, copyright by Miért Cion?, 2007)


Isten hozott itthon!

Miután Kisembert újra biztosítottam róla, hogy a tengerpart ugyanott lesz most is, ahol tavasszal – még turistaként – hagytuk, mintegy igazolásképpen fel is tűnt a cakkos part. Olyan, mint egy nevető száj. Vagyis mint sok nevető száj egymás mellett. Illett is a hangulatunkhoz, mert aznap csupa ilyen emberrel volt dolgunk, valahogy az oléknak mindenki örül… a reptéri hölgy is a táblával… Már ifjoncként is irigyeltem azokat a kissé titokzatos embereket, akikre kis táblákkal várnak, valahogy úgy gondoltam ez afféle bennfentes dolog… hát most a mi nevünk is ott állt egy táblán…


Méretes kis tömeg jelezte, hogy bár Magyarhonból ma „csak” hatan jöttünk, sokan mások is most kezdik meg itteni életüket.

Jó harmincad-magunkkal ültettek egy buszra, kanyarogtunk a reptér területén és találgattuk hová visznek, mi lesz a csomagokkal… a jól bevált reflexszel rögtön szorongani kezdtünk, ahogy azt hosszú évek alatt megszoktuk, (akkor még sejtelmünk sem volt róla, milyen izraelinek lenni…), aztán kilépve a légkondicionált épületből, no meg a buszból, megcsapott a forró mediterrán levegő, a fűszeres virágillat és valahogy eltöltött az (az azóta már ismerős) érzés, jó hogy itt vagyunk, vártak ránk, majd csak elintéződik a papírmunka, ez csupán formaság, mi azért már idetartozunk.

A másik épületbeli fogadóirodában várt az igazi meglepetés: bárpult, szendvics, süti, kávé, tea, a gyerekeknek ajándékcsomag (a csoportban fellelhető mindkét gyerkőcöt mi magyarok „delegáltuk”, ami kissé meglepő, de szép teljesítmény!), egyszóval minden földi jó – beleértve az izraeli hívásokra használható telefont is – belátásunk szerint…

Lepakolásztuk a (nem is olyan kicsi) kézipoggyászainkat (meg az időközben rólunk lekívánkozott több rétegnyi téli holmit, reptéren beszerzett utolsó magyar újságokat, eddig féltve dédelgetett Lego-fúrótornyot a velünk alijázó másik kis család mellé, és először óvatosan kerülgettük a finomságokat, aztán, látva, hogy mások is megbátorodva esznek-isznak, mi is újratöltöttük lemerült energiatartalékainkat és a jóllakott, elégedetten kávézó-teázó „tömeggel” együtt vártuk, mi lesz most…

A váróterem melletti fülkékbe családonként szólítottak az ügyintézők és az irataink alapján szép sorban, visszavonhatatlanul beírtak minket a „nagy (virtuális) könyvbe”, átkonvertálták az adatainkat héberré – a nekünk juttatott ügyintéző arcára azért egy röpke pillanatra láthatóan kiült a rémület, mikor szembesült a magyar nyelvtannal; de no problem, minden megoldható, lett héber nevünk, bevándorlási igazolványunk (teudat olé), ketten kaptunk egyet közösen (mindenkinek jutott benne egy oldal), ehhez helyben csináltak fotót (csak rólunk, felnőttekről, a gyerekeknek csak az adatait írják be).

Ma már tudom, hogy ez azért is nagyon praktikus, mert a párom nevére érkező csomagot én is fel tudom venni a postán, ha ő nem ér rá, mert ezzel igazolható: összetartozunk.

No, de vissza a reptérre: kaptunk még nyomtatványokat, ami a személyi igazolvány igényléshez, illetve az egészségbiztosítás megkötéséhez kell, meg egy nyomtatványt, amit a bankszámlanyitáskor tölt ki a bank, és ezt kell bevinni a Befogadási Minisztériumba. Utolsó – igen kellemes – akkordként még a támogatás első összegét is átnyújtotta az ügyintéző, pont úgy, mintha egy szál virágot adna, és mire mindent elintéztünk, a csoport többi tagja is indulásra készen állt.

Sejtettük már, mi jön most, irány vissza a csomagokért…


A busz megint békésen kanyargott velünk a parkoló repülők mellett (milyen nagy ez a repülőtér!), ahogy az üvegre tapadva bámultunk kifelé, még egyszer átgondoltam a nap történéseit, a gondolataim újra- és újra visszatértek egyvalamihez, ami nem ment ki a fejemből: a többnyelvű felirat járt az eszemben a fogadóiroda falán. „Isten hozott itthon”!

Az első nap

Szerdán érkeztünk, ezért másnap rögtön gyors ügyintézéssel indult az új életünk, pénteken ugyanis a hivatalok szüneteltetik magukat, (szombaton meg pláne!) tehát azonnal kezdetét vette a mit és hogy kell elintézni című társasjáték.

Szereplők: két és fél olé chádás (a fél a gyerek) és néhány először furán néző, de emellett kedvesen mosolygó ügyintéző (néha ugyanez a változat, csak több, csoportosan tanakodó és furán néző – de kedvesen mosolygó – ügyintézővel)…

Első felvonás: az ügyintézők megkérdezik mit szeretnénk (kedvesen), mikor meghallják, hogy Magyarországról jöttünk, angolul szeretnénk ügyeket intézni, az első meghökkenés után tanácstalanul fel-alá szaladgálnak/telefonálgatnak/főnököt odahívnak/stb… (mindezt még mindig kedvesen)…

Olék (mi) tanácstalanul nézzük egymást (kedvesen). Nemigen értjük, de majd csak lesz valahogy. Take it easy!

Második felvonás: nem derül ki, hogy mi volt a gond (valószínűleg semmi), de talán előrébb viszi az ügyünket, hogy járt már itt bevándorló előttünk is (jó néhány), sőt magyarokat is láttak már, tehát a gépezet beindul, az ügy elintéződik, minden rendben. Mi csak mosolygunk rendületlenül, ők is, nem kell idegeskedni… tékitizi… Ezt gyorsan megtanultuk, és bevallom, mióta nem ér készületlenül, nagyon tetszik. Szépen kivárni a dolgokat, nem rohanni, mindenre és mindenkire jut idő… a hivatalban, a postán, a boltban… ez Izrael.

Először a személyi igazolványunkat (teudat zehut) kellett elintézni, ezért a Belügyminisztérium (Miszrad Hapnim) helyi kirendeltségére mentünk, ahol pár perc múlva sorra is kerültünk, és a fent már vázolt kedvesen mosolygó, de amúgy tanácstalanul fel-alá szaladgáló hölgy végül talált egy pultot, ahol elkezdődhetett a regisztráció.

Szükség volt a (magyarországi) Szochnutnál kapott hitelesített papírokra és az iratainkra, továbbá igazolványképre. Némi tanakodás/főnökkel való konzultáció után (mi csak ültünk és mosolyogtunk rendületlenül!) beazonosították, melyikünkhöz mi tartozik a nagy papírkupacból, regisztráltak minket az adatbázisban, és néhány perc múlva egy másik pultnál átvehettük a ropogós, új identitásunkat műanyag lapocska képében. Az igazolványtok másik felébe lakcím-igazoló papírt kaptunk, ennek a másik oldalára könyvelik el a kiskorú gyerkőcöt (az anya igazolványába).

Az igazolványszám – ezt már tudtuk – nem csupán holmi sorszám, ez a mi személyi azonosító kódunk, amit minden ügyintézéskor – hivatalokban, postán, bankban – meg kell adni, legtöbbször már a sorszámkéréskor, és ennek alapján hívják elő a virtuális kartonunkat a rendszerből.

Egy óra volt az ügyintézés, gondoltuk, akkor hajrá biztosítást intézni!

A biztosítótársaság kiválasztása (négyből lehet választani) meglepő módon a legközelebbi postán történik. Mindenkinek megvan a maga favoritja, érdemes előre érdeklődni, ismerősöktől, ki melyikkel (nem) elégedett, a postán bemondásra kell dönteni… no de szép sorjában. A postán (és más hivatalokban) egy póznára fejmagasságban elhelyezett régi hajszárítóra emlékeztető eszközből kígyózó sorszám-tekercsből kellett a soron következőt letépni (jó, hogy nekünk megmutatták postaügyileg járatos bennfentesek, magamtól nem vettem volna észre), és itt sem kellett pár percnél többet várni, már járulhattunk is a kedvesen mosolygó hölgyhöz. Megnyitotta a virtuális kartont, és máris kezdetét vette a főnök odahívatás/tanakodás… ekkor kezdtük sejteni, hogy ez normális része a dolognak, már nem nézegettünk egymásra értetlenül, csak mosolygás, várakozás, tékitizi…

Pár percen belül beavattak (angolul) a probléma lényegébe, miszerint túl gyorsak vagyunk, az adminisztráció még nem ért utol minket, kell egy kis idő, míg a Belügyminisztérium felteszi a minden hivatal által hozzáférhető adatbázisba a regisztrációs (szem. ig.) számunkat és a többit… Talán ha bemegyünk személyesen a Társadalombiztosítóba (Bituách Leumi). Megadta a címet, még mindig van időnk, hajrá!

A Társadalombiztosítóhoz nem sokkal zárás előtt érkeztünk (még ezen „kései” órán is meglepően kedves volt mindenki) és itt sem kellett sokat várni, tulajdonképpen tovább tartott bejutni (táska- zseb- személyi-átvizsgálás), mint amennyit üldögélni bent. Már egészen otthonos érzés volt, amikor az ügyintéző a szokásos köröket futotta, (mosoly, tékitizi) és kiderült, még ő sem tud hozzáférni az adatokhoz, várjunk pár napot…

Mivel a túlbuzgóság nem hozott eredményt, lassított tempóra váltottunk (végül is hova rohanunk?) és mivel az ügyintézős napok után – eddigi életünkben menetrendszerűen bekövetkező gutaütéses állapot jeleit sem érzékeltük magunkon (sőt!), elkönyveltük, hogy megint tanultunk ettől az országtól (vagyis a lakóitól) valami újat .. és mi (is) elmentünk inkább enni egy jót (sok humusszal…)

Az első hét

Eltelt pár nap (az első sábát), és következő héten újra belevágtunk a sűrűjébe…

Először is bankszámlát nyitottunk az egyik nagyobb szolgáltatónál, ahol a megszokott kedves mosoly (és a hozzátartozó ügyintéző) fogadott minket. Vagyis, először még a biztonsági őr az ajtóban (már egészen megszoktuk ezt az állandó táska-ellenőrzést a hivatalok, nagyobb boltok előtt) és miután beengedett, látván, hogy tétován állunk az előtérben található többféle automata előtt (a pénzkiadót felismertük, a többire meg csak néztünk, mint ama elhíresült boci az új kapura), előzékenyen elmagyarázta, melyikből és hogyan kell a személyiigazolvány-számunkkal sorszámhoz jutni. Azóta megtudtuk, hogy a harmadik gépezettel többek között önállóan lehet a banki forgalmunkat kinyomtatni.

Tehát egy kis segédlettel eljutottunk az ügyintézőhöz, aki negyed óra alatt megnyitotta a számlát, és rögzítette abbéli kívánságunkat, hogy (hozzávetőleg egy hét leforgása alatt) csekktömbhöz és pénzfelvételre alkalmas kártyához juthassunk. A fizetésre is alkalmas belföldi- vagy nemzetközi hitelkártyát (amely összegyűjti a kifizetett tételeket, és havonta egyszer terheli a számlára) csak állandó jövedelem meglétekor vagy nagyobb összeg letétbe helyezése esetén lehet igényelni. Egyébiránt a magyar bankok által kibocsátott (dombornyomott!) kártyával fizetni, a magyar bank számlájáról készpénzt felvenni minden további nélkül lehet. A Magyarországon elterjedt kártyaformátum, ami azonnal leveszi az összeget a számláról, nem nagyon elterjedt.

A csekk jóval elterjedtebb fizetési forma itt, mint Magyarországon, lakásbérlés esetén szinte elengedhetetlen, de akár kisebb összegeknél is használatos. Meglepő módon például a sarki fűszeresnél, a hosszú kígyózó sorban nem ritka látvány a fűszeressel kedélyesen csevegő, közben ráérősen csekket írogató vevő… és még meglepőbb módon a sorban mögötte várakozók sem elégedetlenkednek lilára vált fejjel (tékitizi).

Volt már tehát bankszámlánk, és újra elindultunk szerencsét próbálni biztosításügyben.

A postán most már több szerencsénk volt, mint múltkor, az adataink már láthatóak voltak a rendszerben, így – természetesen a megszokott forgatókönyv szerint – némi telefonálgatás és főnökkel való konzultáció (és néhány ragyogó mosoly) után regisztráltak mindhármunkat (külön megkérdezték, hogy a gyereket is belevegyék-e a biztosításba), és a választott biztosítótársaság helyi irodájába irányítottak. Mindez kábé húsz percbe és egy jelképes összegbe került.

A biztosítótársaság irodájában rövid várakozás után az ügyintéző elé járultunk, aki meglepő gyorsasággal prezentált nekünk három darab, személyre szóló mágneskártyát, és egy kis kiadványt arról, hogy melyik biztosítási fokozat milyen szolgáltatás-csomagot kínál. (Az alapbiztosításért a bevándorlóknak az első évben nem kell fizetni, a magasabb szintű csomagokért a kiegészítő összeget kell kifizetni.) Természetesen mindezt – mint eddig mindenhol – angolul intézzük, ez nem okoz gondot. Persze, ha az ember gavaritye paruszki, az még jobb, ugyanis a hivatalokban (is) sok az oroszul beszélő… Rólunk, magyarokról rögtön feltételezik, hogy tudunk oroszul, de biztos csak azért, mert nincsenek tisztában az elmúlt évtizedek orosztanulási moráljával…

Az igazolvány mellé járt egy „Isten hozott” is, ezt mindenkitől ugyanígy hallottuk, nagyon úgy tűnik, hogy az emberek év(tized)ek múltán is jól emlékeznek még, milyen volt, amikor ők voltak itt újak, nem értettek semmit és nem ismertek senkit… A varázsszó: olé hadas… apróság, mégis nagy dolog, hogy a boltban, a piacon, még a buszon is, egyből másképp néznek az emberre, isten hozott, örülünk, hogy itt vagy…

Az utolsó lépés a nagy adminisztrálós hadműveletben a Befogadási Minisztérium (Miszrad Haklita) ostroma volt, ahova előzetes időpont-egyeztetés után nyertünk bebocsátást

Érdemes a megérkezés után rögtön időpontot egyeztetni. Nekünk már – egy itt élő családtag által – megérkezésünk előtt előre lett időpontunk, de az első héten telefonos megkeresést is kaptunk. (Amúgy is azt vettük észre, hogy a kezünket nem engedték el hirtelen a hivatalos segítőink, pl. a magyarországi, aki a reptéren „utunkra bocsájtott” már rögtön az alija után felhívott, hogy minden rendben van-e, és az ügyünket végigkísérő – izraeli – segítőnk is érdeklődött az első héten, hogy jól vagyunk-e, sikerül-e intézni a dolgokat…ezek is jelképes apróságok, de mégis, egy ilyen helyzetben mennyit jelenthet…)

Itt, a Befogadási Minisztériumban is egy magyarul beszélő segítő várt, aki a banktól kapott papír alapján lekönyvelte, hová küldjék a továbbiakban a befogadási kosár (szál klitá) további részét, illetve megkaptuk az ajándékba kapott héber nyelvtanfolyam (ulpán) „beutalóját” és még egy fontos információt: adandó alkalommal hogyan és hol vezessük be egy szem csemeténket a helyi iskolarendszer hivatalos keretei közé (mindannyiunk, de főképp az ő legnagyobb örömére)…

Ezzel ünnepélyesen véget is ért az adminisztráció első köre, amely közel sem mutatkozott olyan kaotikusnak és idegőrlőnek, mint amire – eddigi életem (leginkább dühítő) ügyintézős tapasztalataira alapozva – számítottam… Mire végigfutottuk eme kört, bátran állíthatom, hogy a mediterrán életérzés alapvető elemei már némileg gyökeret eresztettek bennem, leginkább a tapasztalati úton elsajátított – és lassan már szállóigévé vált – tékitizi… és be kell vallanom, sokkal (de sokkal!) jobban is érzem magam… és mindenkinek csak ajánlhatom: és ….

Minden hét után jön egy következő

Az első hét olyan gyorsan repült el, hogy csak kapkodtuk a fejünket… és bár túlestünk az első körön, várt még egy nagy műveleti halmaz, iskola / lakás / munkahely témakörökben, amiről sejtettük, nem lesz kisebb falat mint az előző…

Meglepő módon a munka-keresés kérdése oldódott meg legelőször, ugyanis elmentünk egy szem utódunk számára beszerezni egy, a Tel Avivban és környékén élő (és közlekedő) ember számára a túlélést biztosítani hivatott kerékpárt (magyar hangja: bicikli)…

Az üzlet meg is köttetett, és Emberem – aki Magyarországon ezzel (is) foglalkozott – ösztönösen nekiállt beállítani a gépet, ami a tulaj figyelmét sem kerülte el. Miután egy – szintén bringaboltos – ismerőse épp munkaerőt keresett, pár nap múlva már Emberem egy fix munkahelyen találta magát, ami persze sokat lendített az anyagi helyzetünk stabilizálásáért beindított folyamaton.

Szerencsére az az aprócska hiányosság sem számított gátló tényezőnek, hogy még egy szót sem tud héberül, főnökei (akik amúgy orosz származásúak) megelégedtek az angol nyelvű kommunikációban rejlő lehetőségekkel. Most már csak az a kérdés, Emberem angolul, héberül vagy oroszul fog-e jobban megtanulni (jobb esetben mindegyiken)…

Az már csak hab volt a tortán, hogy amikor életem párja épp a próbanapját töltötte újdonsült munkahelyén, én valami kósza megérzést követve betévedtem egy ingatlanirodába, ahol épp aznap hirdették meg álmaink otthonát: négylakásos kis kétszintes házban, amely az a tipikus Tel-Avivra jellemző, nagyablakos kis kockaház, sok pálmafával az előkertben, csúnya kis bojlerekkel a tetején és klímadobozokkal az oldalán, amitől olyan romantikusan (és kaotikusan) mediterrán hatást kelt…



A lakás két szobás amerikai-konyhás, teljesen felújított, gyönyörű mediterrán kővel kirakott kis ékszerdoboz, amelyben a nagyszoba fala elhúzható üvegtáblákból áll, és így egybenyitható a kis kertecskénkkel… ahogy megálmodtam legmerészebb álmaimban. Még a bérleti díj is kedvező és a tulaj (akié amúgy az egész ház) meglepően szimpatikus ember!

Azonnal kellett dönteni, mit volt mit tenni, belevágtam adott téma súlyához mérten némileg likacsos angol tudásommal… szerencsére már helyi lakásügyi tapasztalattal rendelkező ismerőseimtől hallottam egyet s mást a bérleti szerződésekről, a közvetítő pedig minden elváráshoz mérten is extra korrekt volt, a (bolti forgalomban készen is kapható) előre nyomtatott (héber nyelvű) szerződésmintát sorról-sorra lefordította angolra, kitöltötte az adatokat, az összeget, és pontosan azokat a kondíciókat javasolta, amire az előzetes infók alapján számítottam. Egy évre kötöttünk szerződést (mint ahogy az általánosan elterjedt), fix bérleti díjjal (+rezsi) azzal az opciós joggal, hogy ha az év lejártával mindenki elégedett, további egy évre kérhetjük a szerződés meghosszabbítását (változatlan bérleti díj mellett!), majd a két év leteltekor, ha maradni szeretnénk új szerződéssel lehetséges.

A fizetési feltételek viszont határozottan eltértek a várttól, méghozzá pozitív irányban!

Az első és az utolsó hónap díját kellett letenni szerződéskötéskor, majd egy hónap múlva az első év további tíz hónapjáról szóló előre megírt, névre szóló, minden hónap fordulónapjára dátumozott csekkjeit átadni… Slussz-passz… se kaució, se két kezes, mint ahogy másoktól hallottam…

Még a vízdíjat is tartalmazó helyi adót (árnonát) is a tulaj fizeti, nekünk csak az áramdíj (meg az öröm) marad.

Igazán felocsúdni se volt időm, már a frissen a kezembe nyomott lakáskulccsal a kezemben méricskéltem az új, még festékillatúan friss és üres kis kuckóban…

A kertben kupacba rakva a felújítás előttről megmaradt bútorok, hűtő, egyebek, és a tulaj (aki a mai napig bármilyen angolul feltett kérdésre következetesen héberül válaszol, ken/lo/beszeder [igen/nem/rendben] variációkban), óvatos puhatolózásomra, miszerint használhatunk-e a bútorokból, nyomatékos beszederrel körbemutatta az udvart, mindent amit akarunk, a többit takarjuk le a sarokban…

Hamar felismertem, hogy ha nem szeretnénk a megálmodott zöld kis oázis helyett egy raktárt a kertünkben, mindent leleményesen fel kell használni… Az ajándékba kapott kanapé, és még pár más mellé a kerti kupacból került minden szükséges bútor a lakásba (némi átfestés és rendbehozatal után), hűtő, bontott márvány konyhalapból márványasztal (letapétázott szabvány pvc-csőből kapott lábakat) íves csőből és dizájn konyhai tölcsérből átlényegült retro-lámpa, egy kis képzelőerő csak… Amúgy megfigyeltük, hogy itt nem évente egyszer lomtalanítanak, hanem a régi (és legtöbbször meglepően jó állapotú) bútorokat szépen kiteszik a ház elé/mellé az utcára, másnak talán pont ilyenre van szüksége… másnapra általában meg is találja új gazdáját.. ha mégsem, hetente körbejár egy markolós teherautó, és elviszi. Mi is így lettünk a márványasztalunkhoz illő négy gyönyörű kárpitozott szék új gazdái, amiket a szomszéd városrészből biciklin hozott haza Emberem… mármint mind a négyet egyszerre, egy bringán.

…egyszóval lett otthonunk, méghozzá nem is akármilyen! Nem volt más hátra, keresni kellett Kisembernek egy iskolát a közelben. Az ingatlanközvetítő említette, hogy a környék legjobb sulija a miénkkel szemközti ház mögötti téren található, vettünk hát egy nagy levegőt (főleg az utód) és egy szép napos reggelen elsétáltunk iskola-nézőbe.

Épp szünet volt, az udvaron nagy csődület támadt körülöttünk, amikor a biztonsági őr (itt a gyerekekre is éppúgy vigyáznak mint a bankokra, sőt!) alapos ellenőrzés után beengedett. Az első utunkba eső tanárt rögtön meginterjúvoltuk, aki rögtön megadta a központ címét, ahol beiratkozhatunk, aztán a beiratkozási papírral együtt várnak szeretettel vissza…

Nagy lendülettel eliramodtunk a városi irodába, ahol csupán azt kellett bizonyítanunk, hogy helyi lakosok vagyunk (a bérleti szerződésünk meg is felelt nekik) és megkaptuk a pecsétes papírt, sőt azzal az ügyintézővel is összefutottunk, akit Rita (a magyar nyelvű segítőnk a Befogadási Minisztériumban) már ajánlott, ugyanis ebben a városrészben (pontosabban önálló város, csak az idők folyamán Tel Avivval teljesen egybenőtt) az iskolai fejlesztésen túl heti háromszori délutáni héberórát is kapnak a bevándorló gyerekek.

Másnaptól így már a hosszúra nyúlt vakáció után újra iskolás lett Emberke, amit nagyban megkönnyített az a -meglehetősen heves- érdeklődés, amivel a többi gyerek (főként a lányok ) fogadták, illetve az a tény, hogy az otthoni hatodik helyett itt már hetedikes besorolást kapott… Így, bár minimális (tízszavas) hébertudással, de annál nagyobb önbizalommal kezdte az iskolát… ami egyébként – eddigi boldog beszámolói alapján – sokkal szabadabb és interaktívabb, mint a magyar sulik; eddig nem rajongott az iskolákért (úgy általában), de most a régi, stresszes kölyök helyett egy felszabadult és boldog gyerek suhan reggelente a suliba...

Most, amikor ezt írom, az új legjobb barátjával épp itt legóznak a szomszéd szobában, héber-angol-mutogatós keverék nyelven kommunikálva… én pedig örömmel konstatálom, hogy új életünk lassan pályára áll… ha nem is földkörülire, de majdnem . Itt vagyunk a világ másik felén, egy hónap se telt el, van otthonunk, munkánk, iskolánk, ugyanis nekem nemsokára elkezdődik az intenzív hébertanfolyam, amire a „beutalót” kaptuk, a suli a tengerparton van, heti öt nap lesz tanulás, reggeltől délutánig, öt hónapon keresztül… ha túlélem, esélyes, hogy majd tudok már beszélni (mármint héberül, magyarul már elég jól megy…), és azt hiszem, akkor leszek igazán itthon…

(Folytatjuk)