Oldalak

2010. november 24., szerda

A palesztinok szerint a zsidóknak semmi közük a Siratófalhoz

A minap csak az első világháború előtt (!) a Szentföldön élt zsidók „maradását” engedélyezte volna a Hamasz egyik főembere; most egy palesztin tanulmány állítja, hogy a Nyugati fal muzulmán tulajdon.



A szerző az Abbász-féle (nyugati parti) palesztin kormány tájékoztatási minisztere, al-Mutavaki Taha, aki a dokumentumról szólva kijelentette: az a Palesztin Hatóság hivatalos álláspontját tartalmazza. Az ötoldalas iromány fejtegetése szerint a Kotelnek semmi köze nincs a zsidósághoz, ezzel szemben az iszlám szent tulajdona.

AZ IRÁNI PARLAMENT VÁDAT EMELNE AHMEDINEDZSÁD ELLEN

Lop, csal, sikkaszt a magát iszlám messiásnak képzelő első számú antiszemita?
Egy diktátor lehet egy eszme elkötelezett híve, de mégis majdnem mindegyikről kiderül előbb-utóbb, hogy saját zsebre dolgozik. Az Iráni Iszlám Köztársaság nagy hatalmú – ám nem mindenható – elnöke, a világi vezetés első számú embere kis híján a vádlottak padján találta magát. Ami sehol nem nagy élmény, de arrafelé, a fulladásos akasztás országában, elég komoly rémálom lehet. Eltűnt dollárszázmilliók, gyanús olajszállítmányok, hatalommal való visszaélés: az Izraelt felszámolni kívánó, a Holokausztot nyilvánosan kigúnyoló elmeháborodott viselt dolgai immár Iránban is hullámokat vernek.

Az iráni törvényhozás arra készült, hogy vádat emeljen Mahmúd Ahmedinedzsád ellen, és erre csak azért nem került sor, mert Ali Chameini ajatollah, a legfőbb vallási méltóság közbelépett. A rezsimen belüli szakadás azonban egyre szembeötlőbb. Vannak, akik a végső győzelemig szeretnék követni Ahmedinedzsádot, és vannak, akik – talán még idejében – visszacsinálnák az eddig történteket. A képviselők egy része szívesen vitázna Ahmedinedzsád viselt dolgairól.


Hatalma eddigi legnehezebb napja lehetett az iráni diktátornak az elmúlt hétfő: a parlament négy prominens tagja őt és kormányát tizennégy rendbeli jogsértéssel vádolta meg, valamint azzal, hogy az elnök egyes cselekedeteihez nem kapott törvényhozási felhatalmazást. A vádak közt szerepel, hogy Ahmedinedzsád saját zsebre adott el külföldre 76,5 millió hordónyi nyersolajat (ennek a tranzakciónak az értéke 9 milliárd dollár körüli), nem volt hajlandó a költségvetést átláthatóvá tenni, és a parlament tudta és jóváhagyása nélkül 590 millió dollárral csapolta meg Irán külföldi valutatartalékait.

A lázadás akkor következett be, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az Ahmedinedzsád-kormány képtelen bizonyos korábbi populista ígéreteinek betartására. Iránban az állam kőkeményen szubvencionálja az alapvető élelmiszerek, valamint a benzin árát, amely utóbbi literenként ötven forint körül van – amúgy teljesen irreálisan, mivel hiába nagy kőolajtermelő Irán, finomítói kapacitása elégtelen, így a nyersolajat külföldön kell benzinné alakíttatnia. Az ellenzék nem mulasztja el kihasználni azt sem, hogy az ország polgárait nyugtalanítja Iránnak az évek óta erőltetett atomprogram miatti nemzetközi elszigetelődése és egy esetleges izraeli csapás, amely – bármennyit is szájaskodjon a kormány – hazájukat alighanem a kőkorszakba vetné vissza.

A hatóságok valahogy úgy reagáltak az elmúlt napokban, ahogyan a boldogult Kádár-rezsim szokott volt március 15-ék előtt: elvitték a közismert ellenzékieket. A parlamenti képviselőket azonban nem lehet elvinni, így ők most azon dolgoznak, hogy összegyűjtsék a kellő számú aláírást, ami a probléma napirendre tűzésére szükséges.

A kezdeményezők történelmet írnak, mivel az Iráni Iszlám Köztársaságban még soha nem fordult elő, hogy a törvényhozás az elnök eltávolításáról tárgyaljon. Ami viszont nem lehetséges a legfőbb vallási vezető, az ultrakonzervatív Ali Chamenei ajatollah áldása nélkül.

Ahmedinedzsád – Teherán korábbi polgármestere – a nemzetközi politika „fenegyerekeként” írta be magát a történelemkönyvekbe. Több alkalommal hazugságnak, kitalációnak minősítette a Holokausztot, és hangot adott azon szándékának, hogy Izrael Államot meg kell semmisíteni. Meg nem erősített források szerint önmagát Mahdínak – síita mohamedán „messiásnak” – képzeli.

A síiták rejtőzködő „messiása”

A vallásháborúk, mint a legtöbb vallás esetén, természetesen az iszlám fejlődése során is jelentkeztek. A mai médiának évtizedek óta jó sok munkát adó síiták java főleg Iránban, illetőleg Irakban él. A szó a Síát Ali – Ali pártja – kifejezésből származik; az iszlám ezen ága az Alit hatalomtól megfosztókat és az utánuk következő kalifákat egy az egyben bitorlóknak tekinti, így nem csoda, hogy a síiták és a szunniták közti békés együttélés általában csak átmeneti, azt egy felsőbb hatalom terrorja kényszeríti ki, és abban a pillanatban, amikor ez a kényszer már nem áll fenn, a legvéresebb polgárháború robban ki, mint annak Irak amerikai megszállása után is tanúi lehettünk.

A síiták áttekintéséhez szemügyre kell vennünk a kharidzsi mozgalmat, amelynek az eredete még a kezdetekhez, a harmadik kalifa, Oszman meggyilkolása körüli időkre vezethető vissza. Sokan voltak, akik úgy vélték, Mohamedet eleve Alinak kellett volna követnie, és ők nem voltak hajlandók elismerni Oszman uralkodását. Mikor végre Ali került a trónra, a szíriai Muavíja klán kesztyűt dobott neki, s azonnal megkezdődött a háború, ám végül sikerült kiegyezniük. Ali pártjában azonban akadtak olyanok, akik nem voltak hajlandók semmiféle kompromisszumra, mert azt állították, a Muavíják nem igazhitű muzulmánok. Árulásnak tekintették a kiegyezést, s elhagyták Ali táborát (a kharidzsi kifejezés ezt is jelenti: „a távozó”), s a rákövetkező évben már Ali ellen fordultak. Élesen ellenezték természetesen, hogy Ali után Muavíja lett a kalifa, s innentől kezdve lényegében terrorszervezetként törtek a központi hatalom vesztére; az ehhez szükséges anyagi eszközökre pedig leginkább rablógyilkosságok elkövetésével tettek szert. Kivált az Öböl mentén, a kilencedik és a tizenegyedik század között tettek szert komoly ismertségre. Ma mérsékeltebb formában ugyan, de az ő elveik élnek tovább az ibádi iszlám tanításaiban. Az eredeti karaiták kompromisszumot nem ismerő fanatizmusának köszönhető, hogy az arab törzsek megfellebbezhetetlen kötelességként fogadták el az iszlám hódítással kapcsolatos ideológiáját. Voltaképp ennek a belső ideológiai tűznek is köszönhették, hogy a hetedik században annyi hódítást vihettek végbe, s ugyanebben a szellemben került hatalomra a félszigeten al-Szaúd a tizennyolcadik század végén, majd másodjára a huszadik század elején.

A jóval ismertebb síita szekta ebből a kharidzsi terrormozgalomból ered. A síiták szerint is Alinak kellett volna követni a prófétát, ám többször csalódtak: az igazhitűek előbb Abu Bakrot, majd Omárt, harmadjára pedig Otmánt emelték trónra, s amikor Ali végre kalifa lett, ők is elzárkóztak attól, hogy a Muavíja-család bármilyen szerephez jusson a vezetésben. Ali és Muavíja között a konfliktus igazából sosem rendeződött. Muavíja visszatért Szíriába, Ali pedig Irakban maradt: vesztére, mert a kiegyezési kísérleteivel kibékülni nem tudó karaiták egyik terroristája 660-ban meggyilkolta. A kalifátus ezzel Muavíja kezébe került, míg Ali követői annak két fiának, Husszeinnek és Hasszánnak esküdtek hűséget. Hasszán még csak tett kísérleteket a trón visszaszerzésére, Husszein azonban erőtlenebbnek bizonyult. Mikor a kalifátust Muavíja halála után annak fia, Jázid örökölte, Husszein nem ismerte ezt el, s Irakba ment, hogy támogatást szerezzen. A Jázidhoz hű erők azonban csapdába ejtették, s miután Husszein nem volt hajlandó behódolni, a dél-iraki Kerbalában lemészárolták őt és egész kíséretét, nem kímélve az asszonyokat és a gyermekeket sem.



E borzalmas eseményre emlékező ünnep az Asúra, amelynek során a hívők véresre verik, korbácsolják magukat. A rémes rituáléban a szunniták viszont pontosan azon pogány elemek felbukkanását vélik látni, amelyek ellen Mohamed próféta annak idején oly élesen kikelt.

Husszein meggyilkolásával a síiták véglegesen leváltak az iszlám főáramáról, de Husszein örökösében nem tudtak megegyezni, és így a szektán belül azóta is folyik az ezzel kapcsolatos vita. A többség azt az álláspontot foglalta el, hogy elfogadta a tizenkét vezető, avagy imám vonalát, akik közül az első Ali, az utolsó pedig Mohamed al-Montazer (avagy: Mohamed, akire várunk). A sía ezen ága szerint Mohamed 868-ban született Mohamed ibn Hasszán ibn Ali néven. Édesanyja, Nardzsisz bizánci hercegnő volt, aki rabszolganőnek álcázta magát, hogy beutazhassa a korabeli mesés Arábiát. Édesapja, Hasszán al-Ászkári a tizenegyedik, utolsó előtti imám volt. A születést titokban kellett tartani, mert Mutamid abbászida kalifa idején a síitákat keményen üldözték, így a csecsemő élete veszélyben forgott.


A tizenegyedik imám 874-ben hunyt el, s örökébe az öt-hatéves gyermek lépett – egyes beszámolók szerint már a temetés napján. Az imát a szokásnak megfelelően nagybátyja, Dzsafár ibn Ali kívánta levezényelni, de Mohamed, a Mahdi ráparancsolt: „Lépj félre, nagybátyám. Imám temetésén az imádságot csak egy imám vezetheti.” Dzsafár engedelmeskedett, és hagyta, hogy a fiú tegye a dolgát. Mohamed állítólag ebben a pillanatban el is tűnt, majd ghajbatba, azaz rejtőzködésbe fogott.

A síiták szerint maga Isten volt az, aki különféle okokból elrejtette az emberiség elől a tizenkettedik imámot. A rejtőzködés időszaka két szakaszból állt: a ghajbat al-sugra, azaz a kisebb rejtőzködés 939-ig tartott, míg a ghajbat al-kubra, azaz a nagyobb rejtőzködés a mai napig tart. Hogy meddig? Azt egyedül Allah tudja, mert az időpontot ő határozta meg. Mikor ez az idő eljő, a Mahdi – Jézussal együtt – előjön, és a világra ráköszönt az igazságosság korszaka. Ennek alátámasztásául magát Mohamedet idézik. A szunniták meglátása szerint azonban mindez csak legenda; Mohamed sok iszlám tudós szerint soha meg sem is született, a tizenegyedik imám huszonnyolc évesen halt meg, éspedig úgy, hogy nem hagyott utódot maga után. A síita hitet azonban mégis vázoltuk, mert – mint majd látni fogjuk – akár kitalált az egyértelműen a zsidók Messiás-hitére alapozott sztori, akár bír valóságalappal, rendkívüli fontossággal bír Ahmedinedzsád iráni elnök mozgatórugóinak megértésében.

A tizenkettedik imám visszatérésében reménykedő síiták mellett létezik egy kisebb csoport: ők az iszmailiták, akik azt az imám-vonalat követik, amely a hetedik imám annak uralmát megkérdőjelező öccsétől, Iszmaíltól ered. Ez a vonal sohasem szakadt meg, a jelenlegi imámot azonban – szerencsénkre – nem annyira a politikai lapokból, mint a bulvársajtóból ismerjük. Nem más ő, mint az Aga Kán, Ali közvetlen leszármazottja, a világ felső tízezeréhez tartozó úriember, aki aranyifjúi életviteléről és a nemzetközi segélyszervezetekben véghezvitt humanitárius munkájáról ismeretes (a képen).


A szunnita-síita torzsalkodás a nemzetközi kapcsolatokat is mérgezi. Így például Szaúd-Arábia és a nem arab Irán kapcsolatai egyes súrlódásoktól eltekintve elfogadhatók voltak, egészen addig, míg 1979-ben Khomeini imám vezetésével forradalom nem söpörte el Reza Pahlavi sah diktatúráját, s párját ritkítóan sötét, elnyomó, síita fundamentalista hatalom nem került uralomra Iránban. Az iszlám forradalom győzelmét követő vérgőzös teheráni retorika, amely az általa iszlámellenesnek tekintett monarchiák megdöntésére szólított fel, nem maradt hatástalan: politikai felforgató tevékenység vette kezdetét, amelynek csúcspontjaként szaúdi szunniták foglalták el a mekkai Nagymecsetet. Teherán érzékelhetően exportálni kívánta forradalmát. Noha Szaúdia hivatalosan semleges maradt, Rijád örömmel vette tudomásul, hogy a szunnita uralom alatti Irak 1980 szeptemberében lerohanja Iránt, s a gyakorlatban Bagdad szövetségese volt. Teherán erre azzal válaszolt, hogy a mekkai zarándoklat ürügyén évente százötvenezer felforgatót küldött a sivatagi királyságba, akik a politikai tüntetésektől és rendbontásoktól sem riadtak vissza. Az iráni rendszer ragaszkodott ahhoz az elképzeléshez, hogy a zarándokoknak joguk van politikai nézeteik kifejtéséhez a hadzs idején. A problémára nem sikerült megoldást találni, s a szaúdi rendőrség 1987 nyarán végül olyan erőszakosan lépett fel a zarándoknak álcázott iráni forradalmárok ellen, hogy négyszáz tüntetőt legyilkolt a mekkai Nagymecsetnél; a megöltek legalább kétharmada volt iráni állampolgár. Teheránban az őrjöngő csőcselék épp oly szenvedéllyel vetette rá magát a szaúdi nagykövetségre, mint nyolc évvel korábban az amerikaira; összeverték a benn tartózkodókat, egyiküket megölték, s mindezt a teheráni biztonságiak lábhoz tett fegyverrel nézték végig. 1988 elején aztán Szaúdia meg is szakította Iránnal a diplomáciai kapcsolatokat, amivel egyben a további „zarándokok” jövetelét is megakadályozta, hiszen az irániaknak immár nem volt kihez vízumért folyamodniuk. A viszonyt csak nagy nehezen sikerült normalizálnia a két országnak, s abban nagyban segítette őket a közös ellenség, Szaddám Huszein kuvaiti kalandorakciója.


A muzulmán népesség kilencven százaléka a szunnita iszlám híve, s csak tíz százalék tartozik a síitákhoz. A kétféle mohamedán vallás között az ellentét áthidalhatatlannak tűnik, s nehéz ennek fényében elképzelni, miért tartanak ki véleményük mellett azon nyugati gondolkodók, akik az iszlámot 2001. szeptember 11., no meg minden egyéb előzmény és azóta megtörtént esemény dacára toleráns vallásnak tartja. Holott maga a muzulmán történetírás jegyez fel egy bájos történetet Mohamed kortársáról és famulusáról, a fanatikus Amr Umajjáról, akit a próféta szükség esetén bérgyilkosként alkalmazott. Egy alkalommal az egyik ellensége, Abu Szufján meggyilkolásával bízta meg Umajját, aki valami miatt nem tudta véghezvinni az akciót, s elkeseredetten, dühösen igyekezett haza, hogy a megbízójának jelentést tegyen. Út közben találkozott egy félszemű pásztorral, aki mellesleg az ő klánjához tartozott. Rájuk esteledett, lefekvés előtt még beszélgettek, s a pásztor vesztére megvallotta a bérgyilkosnak, hogy ő bizony soha nem fogja felvenni a muzulmán hitet. Umajja megvárta, míg elalszik és horkolni kezd, majd pediglen saját bevallása szerint „borzalmasabb módon gyilkoltam meg, mint bárkit előtte. Nyílvesszőmet a megmaradt szemébe nyomtam, és addig toltam lefelé, amíg hátul, a nyakán ki nem jött.” Omajjá másnap reggel folytatta útját, majd Mohamednek jelentést tett a kudarcról, de nem hallgatta el azt sem, amit a szerencsétlen pásztorral művelt. A találkozóról így számol be: „[Mohamed] megkérdezte, milyen híreim vannak a számára, s amikor elmondtam, mi történt, megáldott engem.”

2006. február 4-én a NAÜ kormányzótestülete 27-3 arányban, 5 tartózkodás mellett* arra szavazott, hogy az iráni atomfegyverkezési ügy kerüljön a Biztonsági Tanács elé. Ezután Irán megkezdte szinte ugyanazt a húzd meg, ereszd meg-játékot, amit Szaddám Huszein jó évtizeden át sikeresen játszott el a világgal. Mahmúd Ahmedinedzsád 2006. április 11-én bejelentette: hazája sikeresen dúsított urániumot. A hír – annak tükrében, hogy az iráni elnök több alkalommal elpusztítással fenyegette meg Izraelt, illetve azzal készült az amerikai csapásra, hogy negyvenezer kamikázét képezett ki – megdöbbentette a világot. Április 24-én Ahmedinedzsád „hamis rezsimnek” nevezte a zsidó államot, amelynek nincs joga létezni, s lakosait arra szólította fel, térjenek vissza Európába. „Hisszük, hogy a zsidóknak, mint bármely emberi lénynek, joga van boldogságban, jólétben élni, és a biztonság áldásait élvezni”, hangzott az elnök mondandója. „Engedjük, hadd térjenek vissza a szülőföldjükre és országaikba.”
Megjelenik a rejtőzködő imám?

A huszonegyedik század eme ellentmondásos politikusa az egyik legnagyobb közel-keleti válság kellős közepén, 1956. október 28-án született a Garmszar melletti Aradan faluban, egy kovács hét gyermeke közül a negyedikként, ám tősgyökeres fővárosinak mondhatja magát: családja felköltözött Teheránba, amikor a leendő elnök még csak egy éves volt. Éles eszéről tanúbizonyságot tett, amikor országosan a százharmincadik helyezést érte el az egyetemi felvételi versenyen, és az Iráni Tudományos-Technológiai Egyetem mérnöki karán, 1976-ban kezdte meg tanulmányait. 1984-ben diplomázott s csatlakozott az Iszlám Forradalmi Gárda egységeihez, 1987-ben pedig felsőfokú diplomát szerzett mint közlekedésmérnök.

Politikai karrierje a Forradalmi Gárdában kezdődött. Miután kiképezték, az Irak elleni háborúban jeleskedett: titkos műveletekben vett részt Kirkuk városánál. A háború után Maku és Khoy helyettes kormányzójaként, illetve kormányójaként dolgozott, a kultuszminisztérium tanácsadója volt, 1993 és 1997 között pedig az újonnan megalapított Erdebil tartomány kormányzója volt.



A leendő iráni elnök legfontosabb hatású szellemi mentora nem más, mint az 1934-ben született Mohamed Taghi Meszba Jazdi ajatollah (fent), aki a szent városban, Kumban fejezte be tanulmányait 1960-ban, s olyan tanárokkal dicskedhetett, mint Allameh Tabatabaji, a Korán egyik legelismertebb síita egzegétája, valamint maga Khomeini ajatollah. A forradalom előtt a Bosszú című földalatti kiadvány főszerkesztőjeként dolgozott. Kumban az elsők közt kezdte hangoztatni, hogy a Nyugattól is van mit tanulni, s diákokat küldött nyugati országokba. Sokan ezek közül az Egyesült Államokban és Kanadában szereztek diplomát, azután visszatértek hazájukba. Belőlük alakult ki az a képzett új generáció, amely minden várakozás szerint főszerepet játszik majd a huszonegyedik századi Irán életének alakításában. Meszba Jazdi ajatollah a Hoddzsatíje csoport egyik legmagadsabb rangú vezetője. Khomeini annak idején nem nézte jó szemmel, 1983-ban pedig fel is oszlatta ezt a hírhedten türelmetlen, radikálisan baháj- és szunnita-ellenes társaságot, amely ezután illegálisan működött tovább, találkozóit pedig nagy titokban tartotta meg. A Hoddzsatije tagjainak hite szerint a világban kialakuló káosznak siettetnie kell a Mahdi – azaz a rejtőzködő tizenkettedik imám – eljövetelét, s az iszlám köztársaság csak ez után alakulhat meg, illetve funkcionálhat istenigazából. A nevezett káoszt a tagoknak minden eszközzel elő kell segíteniük. Meszba Jazdi megkérdőjelezi az Iránban még létező csekélyke pluralizmus létjogosultságát, s kiáll amellett, hogy meg kell gyilkolni mindazokat, akik inzultálják az iszlámot: „Ha bárki inzultálja az iszlám szentséget, az iszlám megengedi, hogy vérét ontsák, s ehhez még csak bírósági ítélet sem szükséges”, hangzik a huszonegyedik századi Irán egyik legbefolyásosabb figurájának jogfelfogása. Ezen kívül bizonyos feltételek fennforgása mellett igazolhatónak látja a rabszolgaság intézményét, s vallja, hogy az atombombát az iszlám szolgálatába lehet állítani. Nem csoda, hogy a főpap éles konfliktusban állt Mohamed Khatamival, aki 1997-es elnökké választását követően szerény reformokkal kísérletezve próbálta emberarcúvá tenni az iszlám köztársaságot – nem sok sikerrel. Maga Khatami – „a iráni Gorbacsov” – „az erőszak teoretikusának” nevezte ellenfelét.

Ez az ajatollah befolyásolta Ahmedinedzsád ideológiai-politikai gondolkodását, azét az emberét, aki jórészt ismeretlennek számított az iráni politikában egészen 2003. május 3-ig, amikor is Teherán polgármesterévé választották. Működése idején a korábbi mérsékelt és reformista polgármesterek sok változtatását visszafordította: a vallás ismét megkérdőjelezhetetlen úr lett az iráni fővárosban, megint külön lifteket működtettek az önkormányzati épületekben a férfiak és a nők számára. Ahmedinedzsád javaslatot tett arra, hogy köztereken temessék el az iraki-iráni háború áldozatainak földi maradványait. Rendkívül nagy hangsúlyt helyezett a jótékonykodásra, amivel elsősorban a szegény rétegek bizalmát vásárolta meg.

Polgármesterként több ízben is összekülönbözött a mérsékelt Mohamed Khatami elnökkel, aki ezért megfosztotta a teheráni polgármestereknek kijáró előjogtól, azaz attól, hogy részt vegyen a minisztertanács ülésein. Ahmedinedzsád több alkalommal nyilvánosan is ostorozta Khatamit, amiért az elnök nincs tisztában a lakosság mindennapi problémáival.

A polgármesterségről 2005. június 28-án, elnökké választása után mondott le. Kampányában – melyet Jazdi és társasága teljes erővel segített – az új évezredben oly divatos populista megközelítést alkalmazta annak érdekében, hogy szert tudjon tenni a vallási konzervatívok és a legalsóbb rétegek szavazataira egyaránt. Kampánymottója így hangzott: „Lehetséges, és képesek vagyunk rá.” A populista vonal mellett – amit vele nagyjából egy időben olyan különböző politikusok próbáltak vinni több vagy kevesebb sikerrel, mint Silvio Berlusconi, Orbán Viktor és Hugo Chavez – pengetni kezdte az egykori khomeinista húrokat is, amikor arról biztosította választóit, hogy „az olajjövedelmet a nép asztalára teszi”, azaz szétosztja a szegények között. Az elnökjelöltek közül egyedül ő kelt ki az ellen, hogy Irán a jövőben rendezze kapcsolatait az Egyesült Államokkal. Néhány nappal megválasztása előtt az ENSZ-t is támadta azzal, hogy a világszervezet egyoldalúan iszlámellenes, s azt állította: a vétójog, amivel a Biztonsági Tanács állandó tagjai rendelkeznek, meg kéne illesse a másfél milliárdos muzulmán világot is. Ezzel egyidejűleg védelmébe vette az iráni atomprogramot, s „néhány arrogáns hatalmat” vádolt meg azzal, hogy korlátozni próbálják Irán ipari-technológiai fejlődését. Arra a riporteri kérdésre, miszerint megválasztása után tervezi-e a politikai foglyok vagy azok egy részének szabadon bocsátását, lakonikusan visszakérdezett: „Milyen politikai foglyokét? Az Egyesült Államokban raboskodókét?”

Megválasztása után nem sok kétséget hagyott irányvonalát illetően: „A mártírok vérének köszönhetőn új iszlám forradalom kélt, s 1384 [azaz 2005] iszlám forradalma elvágja a világban az igazságtalanság gyökereit. […] Az iszlám forradalom hulláma hamarosan eléri az egész világot.” A megközelítés globális látásmódról tanúskodik, Ahmedinedzsád nem penget békés húrokat, nem alkalmazza az iszlám vezetők részéről oly megszokott, szinte már berögzült kettős beszédet, nem köntörfalaz és nem beszél mellé. Ezt a munkát ráhagyja azon nyugati értelmiségiekre, akik ezután is úgy döntenek, vakok és süketek maradnak, s kitartanak álláspontjuk mellett, miszerint az iszlám tulajdonképpen nagyon békés és toleráns eszme, nem is volna azzal semmi baj, ha „néhány arrogáns hatalom” nem próbálná a maga képére és hasonlatosságára formálni a világot. Ezt a célt azonban Ahmedinedzsád tűzi maga elé, amikor kijelenti a választások második fordulója előtt: „Ez a forradalom világkormányra törekszik.”


A 2005-ös iráni elnökválasztásokat a csalás gyanúja árnyékolta be. A harmadikként végzett, reformista Mehdi Karroubi azt állította, hogy a mecsetek hálózatát, az Iszlám Forradalmi Gárda egyes egységeit, valamint a Baszidzs milíciát illegálisan mozgósították Ahmedinedzsád érdekében. Karroubi explicite kijelentette, hogy a csalásért a legfőbb vezető fiát, Modzstaba Khameneit tartja felelősnek. Khamenei válaszában fenyegetően jegyezte meg, hogy „méltóságán alulinak” tartja ezeket az állításokat, amelyek „krízishelyzetet” okozhatnak Iránban, ezt azonban ő, Khameini nem fogja megengedni. Karroubi tiltakozásul minden tisztségéről lemondott. Ugyancsak szervezett csalásokra panaszkodott a reformistának semmi szín alatt nem nevezhető Hasemi Rafszandzsani, aki korábban már volt elnök, most pedig a második helyen végzett; „mocskos trükkökkel” vádolta meg Ahmedinedzsádot, ugyanakkor azonban kijelentette, ő a maga részéről csak Istenhez fellebbez, az eredményt egyébként elfogadja.


Ahmedinedzsád elnökségét Khamenei ajatollahnak, a legfőbb iráni vezetőnek kellett szentesítenie. A beavatási ceremónián a fiatal elnök látványosan kezet csókolt Khameneinek, imígyen demonstrálva hűségét. A cselekmény hatalmas konsternációt váltott ki az iráni sajtóban, mivel Radzsai elnök Khomeininek adott kézcsókja óta ilyesmire nem volt példa. A feudális-hűbérúri világ visszatérésének jelképe volt ez a kézcsók, amely végképp nem hagyott kétséget afelől, hogy a lazább Mohamed Khatami-világnak vége. További látványos gesztus volt, hogy Ahmedinedzsád nem engedte kirakatni a fényképét a közhivatalokban, így ott ma csak Khomeini és Khamenei tekintenek alá az ügyes-bajos dolgaikat intéző emberekre.


Az Ahmadinedzsád-kormány költségvetését 2006. január 15-én térgyalta a Madzslisz. A március 21-ével kezdődő fiskális év viszonylag nyomott, hordónkénti hatvan dolláros olajárat vett alapul, s annak hetven százalékát az állami szektorba szánták. Ez lett Irán történelmének legnagyobb költségvetése: mintegy ötven százalékkal haladta meg az előző esztendőét, s az ellenfelek némi okkal nyilvánították azt katasztrofálisnak. Több képviselő adott hangot azon meggyőződésének, hogy a populista ígéretek beteljesítésére még ez a monstre költségvetés sem lesz képes fedezetet nyújtani. Ahmenidedzsádnak tehát érdekében állt, hogy a nemzetközi feszültséget minden eszközzel szítva felverje az olajárat, s ezáltal elérje bevételei növekedését. Nem kétséges, hogy az atomválság szándékos felfújása, a militáns Amerika- és Izrael-ellenesség, a szájaskodás és a hőzöngés nem csak a Nyugat tűrőképességét volt hivatva tesztelni, de az olajár elszabadulását is szolgálta. A kormány elképzelése értelmében ráadásul a büdzsé úgynevezett operatív vagy mozgó költségvetés lett, vagyis olyan, amit az igényeknek megfelelően, menet közben, kézivezérléssel bármikor tetszés szerint módosíthat a hatalom – elviekben „eredménycentrikus” megközelítéssel, a valóságban persze úgy, hogy az extra olajjövedelmek birtokában tetszés szerint jutalmazhasson vagy büntethessen. Jellemző, hogy noha Ahmedinedzsád folyamatosan az iráni technológiai fejlődésről papolva próbálta igazolni az atomenergia iránti csillapíthatatlan vágyait, a 2006-2007-es költségvetés a GD 0,6, azaz nulla egész hat tized százalékát szenteli a tudományos kutatásnak – vagyis a felét annak az amúgy is nagyon szerény hányadnak, amelyet a negyedik iráni ötéves terv előírt.
Az első törvények egyike tipikusan populáris intézkedés volt: a kormány 12 trillió riált, azaz kb. 1,3 milliárd dollárt utaltatott át az úgynevezett Reza Szeretet Alapítványnak, amely a fiatalok álláshoz juttatását, házasulásuk költségeit és első lakáshoz jutásukat van hivatva fedezni. Az egyik első elnöki rendelet lehetővé tette, hogy nők is beléphessenek olyan sporteseményekre, ahol férfiak sportolnak. A rendelkezés meglehetősen kényes ügy végére tett okosan pontot, mivel korábban az iráni nők számos esetben összecsaptak az őket a stadionokból, sportcsarnokokból kirekesztő rendőri erőkkel; voltak, aki férfinek öltözve vagy más csellel próbáltak különféle rendezvényekre beslisszolni. A dolog nem került semmibe, ellenben valóságos liberális fényében tüntethette fel az olcsó népszerűséget hajhászó elnököt. Számosan „reformert” emlegettek, sőt „hőst” kiáltottak, holott – és ez a legdurvább a dologban – voltaképp semmi nem történt. Iránban egyetlen törvény sem zárta ki a nőket a sporteseményekről, Ahmedinedzsád „intézkedése” ezzel az erővel arról is szólhatott volna, hogy szabad a nőknek levegőt venniük. Ennek dacára számos keményvonalas főpap, így Nuri Hamedáni, Naszir Makarem Sirázi, sőt maga az elnök mentora, Meszba Jazdi is tiltakozott Ahmedinedzsád rendelete ellen, s annak sürgős hatálytalanítása mellett tört lándzsát. Kumban a klérus még tüntetést is szervezett az elnök ellen. Aki a maga módján reagált is: két nap múlva megszigorította a nőket sújtó öltözködési rendszabályokat. 2005. decemberben kitiltotta az állami rádiók és tévék műsorából a nyugati, illetve az „offenzív” zenét; 2006. január 16-án pedig a CNN-t tiltották ki Iránból, mert nem Teherán szája ízének megfelelően kolportálta az új elnök egyik beszédét, és csak hivatalos bocsánatkérést követően engedélyezték újra a működését.


A világot azonban nem a teheráni nő- és médiapolitika finomságai tartották ekkor már lázban. A atomprogram kérlelhetetlen szószólójaként fellépő Ahmedinedzsád verbális agressziója következő állomásaként 2006. január 11-én sokkolta a világot azzal, hogy hazája hamarosan szert tesz a békés célú nukleáris technológiára – atombombára viszont nem kíván szert tenni. Ezt követte az irándúsításról szóló, már említett áprilisi bejelentés. Az elnök így fogalmazott Maszharban egy diákok és tudósok előtt tartott beszédben „Irán kondíciói teljes mértékben megváltoztak azzal, hogy nukleáris hatalom lett, és más államokkal is ebből a helyzetből tud beszélni.” Két nappal később az IRNA idézte szavait, amely szerint „a békés iráni nukleáris technológia nem jelent fenyegetést senki ellen, mert mi békére, biztonságra törekszünk, és senkivel sem kívánunk igaztalanságot tenni, miként azt sem akarjuk, hogy velünk így tegyenek.”

Noha Ahmedinedzsád rengeteget szövegelt atomról 2006 forró tavaszán, az igazság az, hogy az atomenergia vagy pláne a nukleáris fegyverek fölött nem ő diszponál. Ez a Legfőbb Nemzetbiztonsági Tanács hatásköre, amely viszont annak az Ali Khamenei legfőbb vezetőnek van alárendelve, aki 2005-ben, mint láttuk, fatvát adott ki az atomfegyverek ellen. Ahmedinedzsád azonban akkor is munkát adott volna a világ hírközlő szerveinek, ha történetesen nem foglalkozik annyit az atomtémával. Hatalomra jutása után öt amerikai, akiket annak idején túszul tartottak fogva a teheráni amerikai nagykövetségen – nevezetesen dr. William Daugherty, a CIA egyik Iránban dolgozó embere, Kevin Hermening, David Roeder, Charles Scott nyugalmazott ezredes és Donald Sharer, az amerikai haditengerészet azóta ugyancsak nyugalmazott századosa a frissen megválasztott iráni elnökben vélték felismerni egyik egykori rabtartójukat. Valamennyien 444 napot töltöttek fogságban, 1979. november 4-től kezdődően, így bőségesen jutott idejük megfigyelni őreiket, s egyöntetűen állítják, hogy egyikük Ahmedinedzsád volt. A ma hetvennégy éves Scott ezredes a Washington Timesszal közölte: „Egyike volt a két vagy három fős vezetői körnek; Irán új elnöke egy terrorista.” A perzsául beszélő Scott beszámolt arról az esetről, amikor Ahmedinedzsád lehordta az egyik, a foglyokkal szemben viszonylag barátságos iráni őrt: „Ki ne merd engedni ezeket a disznókat a cellájukból.” Donald Sharer (ma 65 éves), aki az észak-teheráni Evin börtönben Scott cellatársa volt, kegyetlen, keményvonalas kihallgatóként emlékszik vissza Ahmedinedzsádra. A vádat iráni részről tagadják – maga az elnök is, aki viszont számos alkalommal kifejtette, hogy miután Khomeini támogatta az amerikai követség lerohanását, ő maga is így tett, még ha abban tevőlegesen nem is vett részt. Tény, hogy perdöntő bizonyíték a részvételre a mai napig nincs: igaz, előkerült egy fotó, amely állítólag a lerohant követségen készült és Ahmedinedzsádot ábrázolja a túszokkal, ennek hitelességét viszont erősen rontja két tény: az egyik, hogy az iraki székhelyű Modzsahedín Khalk ellenzéki szervezet honlapjáról valósi, a másik pedig, hogy még Ahmedinedzsád egyik legnagyobb kritikusa, a reformista Szaíd Hadzsarian – Khatami elnök volt személyi tanácsadója – is azt állítja, a nevezetes kép (lent) nem az elnökről készült, hanem egy Taghi Mohammadi nevű diákról.


Tekintve a túszdráma viszonylag szerencsés végkimenetelét, akár spongyát is dobhatnánk arra, hogy Ahmedinedzsád jelen volt: fiatalon ki ne csábulna valami ostobaságra ily forró légkörben. Csakhogy az elnök múltja még ennél is zavarosabb. Peter Pilz osztrák politikus, a Zöld Párt volt szóvivője külföldön tartózkodó iráni disszidensek meggyilkolásával vádolta meg Ahmedinedzsádot, s állítása szerint 1989-ben Bécsben a későbbi elnök ölette meg Ebdulrehman Kászimlo** kurd vezetőt két emberével együtt. Pilz Ahmedinedzsád megválasztása után tájékoztatta is erről az osztrák belügyminisztériumot, amely a vádakat továbbította az államügyészi irodába. Többen vitatják, hogy Ahmedinedzsád szervezte volna meg a bécsi vérengzést; ezek az emberek azt állítják, a politikus abban az időben teljes mértékben legitim elfoglaltságot űzött tartományában. Az Iráni Népi Mudzsahedín ellenzéki szervezet szerint azonban Pilz vádjai igazak. A Reuters szerint az osztrák politikus az információt egy titokzatos, neve kezdőbetűje után csak D.-ként emlegetett, „rendkívül szavahihető” személytől kapta, egy Franciaországban élő iráni újságírótól. Ahmedinedzsád követői a rájuk jellemző logikával azzal seperték le az asztalról a vádakat, hogy Pilz zsidó, a média pedig, amely az ilyen hamis vádakkal foglalkozik, cionista. Az iráni külügy szóvivője „válaszra sem érdemesnek” minősítette az állításokat, s azt tanácsolta az európai médiának, „ne essen bele a cionizmus csapdájába, és különböztesse meg érdekeit az amerikai érdekektől és a cionista entitás érdekeitől.” A cionista entitás kifejezés értelemszerűen a zsidó államra utalt Hamid Reza Aszefi szóvivő szavaiban.
Nos, Európának aligha kell kétszer mondani, ha arról van szó, hogy meg kell különböztesse magát az amerikai és az izraeli érdekektől; a kurdok meggyilkolásának ügye hamarosan elsüllyedt, hiszen annak elsüllyesztésére hogy is lehetett volna alkalmasabb terepet találni az osztrák államügyészi irodánál, ahol az elmúlt évtizedekben annyi kiemelt ügy talált már magának végső nyughelyet.

A legnagyobb vihart – és feszültséget – azonban kétségkívül az elnök antiszemita kirohanásai idézték elő. Irán hivatalos politikája 1979 óta harsányan antiszemita volt ugyan, ettől azonban a világ, s főként a gazdasági érdekeltségeiről lemondani nem képes Európa hajlamos volt eltekinteni. Nem beszélve arról, hogy Khatami elnöksége idején elhalkultak az ilyen hangok. Ahmedinedzsád ehhez képest az útszéli antiszemitizmus retorikájához nyúlva hergelte önnön szélsőségeseit egyrészt, s igyekezett a maga oldalára állítani a nyugati világ – főleg az Európai Unió, azon belül is elsősorban Franciaország és Belgium – antiszemitáit. 2005. októberében a „cionizmus nélküli világról” szóló beszédében Khomeini ajatollahra hivatkozva jelentette ki: „…a megszálló rezsimet el kell törölni a térképről,* és ez nagyon bölcs kijelentés volt [ti. Khomeinitől]. Palesztina ügyében nem köthetünk kompromisszumot. (…) Ez vereség lenne, és aki elfogadja ennek a rezsimnek [Izraelnek] a legitimációját, az valójában az iszlám világ vereségét írta alá. (…) Nincs kétségem afelől, hogy az új hullám, amely Palesztinában vette kezdetét, s aminek az iszlám világban is tanúi vagyunk, kitörli az iszlám világból ezt a gyalázatos foltot.” Ahmedinedzsád véleménye szerint az, hogy Izrael feladta a Gázai-övezetet, nem a zsidó állam béketörekvésének bizonyítéka, hanem csak trükk, amivel Izrael ki akarja csikarni az iszlám államok elismerését.

Nasszer, Asszad, Kadhafi és Szaddám Huszein után tehát újabb önjelölt népirtó kezdett teli szájjal szónokolni a zsidók megsemmisítésének szükségességéről. 2006 februárjában Mánuser Mottaki külügyminiszter a bizonyítványt magyarázván azt állította, elnöke nem az országot, hanem a rezsimet akarja eltörölni, ami nem mindegy, hiszen az izraeli rezsimet „jogilag mi nem ismerjük el”, mondta, miután még egyes palesztin politikusok is úgy tartották, Ahmedinedzsád alaposan túllőtt a célon – Szaíb Erikát, a palesztin tárgyalódelegáció veterán vezetője például ingerülten jegyezte meg: „Arról kellene beszélnünk, miként kerüljön Palesztina rá a térképre, nem pedig arról, miként töröljük le onnan Izraelt.” Khálid Mesál, a Hamasz politikai vezetője azonban bátornak nevezte az iráni elnök kijelentéseit, mondván: „Miként az iszlám Irán megvédelmezi a palesztinok jogait, akképp védelmezzük meg mi is az iszlám Iránt.”

Ahmedinedzsád a beszéddel elérte célját, s további éket vert a nyugati államok közé. Az Európai Unió – sokadszor téve tanúbizonyságot a tehetetlenségéről – némi felhördülés után hallgatott, s az iráni provokációt Izraelen, az Egyesült Államokon, Nagy-Britannián és Kanadán kívül másutt nem is nagyon ítélték el. Odahaza viszont igen. Khatami volt elnök felindultan jelentette ki, hogy „ezek a szavak sok száz politikai és gazdasági problémát kreáltak számunkra a világban.” Khatami azzal vádolta utódját és követőit, hogy ők az iráni Talibán, s ők szolgáltatják a legjobb ürügyet az iszlám és Irán elleni támadásokra. Ahmedinedzsád álnok módon visszakozott, mondván, szavait félreértelmezték, s leszögezte: „Amit mi mondunk, az világos: vegyenek a palesztinok részt a szabad választásokon, majd ők megmondják, mit akarnak.” Mint ismeretes, a palesztinok hatalmas többséggel az Izrael megsemmisítését célul kitűző Hamaszt választották meg, végromlásba döntve önmagukat – ezt az eredményt azonban már hónapokkal korábban borítékolni lehetett.

Ahmedinedzsád penetráns zsidógyűlöletének különösen förtelmes megnyilvánulása volt 2005. december 8-ai beszéde, amelyben imígyen tagadta a Holocaustot: „Bizonyos európai országok kitartanak amellett, hogy Hitler több milliónyi zsidót égetett el, és koncentrációs táborokba dugta őket. Azt a történészt, kommentátort vagy tudóst, aki ebben kételkedik, börtönbe zárják vagy elítélik. Noha mi nem osztjuk ezt az állítást, amennyiben feltennénk, hogy az igaz, s amennyiben az európaiak becsületesen akarnak eljárni, adják európai tartományaik némelyikét – például Németországban, Ausztriában vagy más országokban – a cionistáknak, és akkor a cionisták megalapíthatják a saját államukat Európában. Ajánlják fel Európa egy részét, mi majd támogatjuk.”

Az aljas, cinikus és nem mellékesen igen szemtelen beszédet – amelyet nyilvánvalóan „belső fogyasztásra” szántak – már több európai politikus, valamint Kofi Annan ENSZ-főtitkár is elítélte. Ezúttal nem irán kül-, hanem belügyminisztere, Mosztafa Pourmohammadi vállalkozott arra, hogy kijátssza a „félremagyarázás” és a „szövegkörnyezetből való kiemelés” cinkelt kártyáját – szerinte az elnök csak annyit akart mondani, hogy ha mások bántották a zsidókat és nehézségeket okoztak nekik, akkor ennek az árát nekik maguknak kell megfizetniük, nem pedig másokkal megfizettetniük, főleg nem a palesztinokkal.

Ahmedinedzsád azonban később elismételte, hogy véleménye szerint máshová kéne áthelyezni Izraelt, ami pedig a Holocaustot illeti, az csak mítosz. Az elnök egyik politikai tanácsadója, Mohamad Ali Ramin kijelentette: ő volt az, aki eredetileg felhozta Izrael áthelyezésének és a Holocaust mítosszá nyilvánításának ötletét, és kiállt főnöke mellett. Európai részről megint csak zömében hallgatás volt a válasz – egyedül a lengyel kormány vonta meg a vízumot iráni kutatóktól, akik Auschwitz meglátogatását tervezték. Odahaza a politikusok közül jószerével egyedül a Madzslisz magányos zsidó képviselője, a bátor Maurice Motamed jegyezte meg, hogy e történelmi tragédia tagadása inzultus a világ valamennyi zsidó közösségével szemben; hozzá csatlakozott Harún Jasajei, a maradék iráni zsidó közösség vezetője, aki az elnökhöz intézett levelében fejezte ki megdöbbenését.

Ahmedinedzsád 2006. január 5-én – egy nappal azután, hogy súlyos agyvérzéssel szállították kórházba Áriél Sáron izraeli miniszterelnököt – síita klerikusok előtt fogalmazott így Kum városában: „Remélhetőleg véglegesek a hírek, miszerint Szabra és Satila bűnözője csatlakozott őseihez.”

2006 áprilisában, ugyancsak Kumban – a palesztinok jogairól szóló úgynevezett Harmadik Nemzetközi Jeruzsálem Konferencián – az elnök, aki feltette a fegyvertelen kődobáló palesztin gyermekeket gyilkoló izraeli fegyveresek szánalmasan sercegő lemezét, ismét hosszasan foglalkozott „az egész régióra fenyegetést jelentő cionista entitással”, és ugyancsak Izraelben vélte megtalálni annak okát, hogy Irán és más országok nem juthatnak fejlett technológiához.

Ahmedinedzsádról eddigre elterjedt, hogy – miként mentora, Meszba Jazdi – ő maga is tagja a Hoddzsatíje nevezetű, félig titkos szervezetnek. Egyes beszámolók szerint még egyetemi éveiben csatlakozott a társaság egyik leányvállalatához, egy ugyancsak szélsőséges, hagyományőrző, fundamentalista csoporthoz, s később kabinetje tagjait is eszerint válogatta meg. Legalább hárman vannak köztük Hoddzsatíje-tagok, így Hodzsatoleszlam Golam Hosszein Mohszeni-Edzsehji, a hírszerzés főnöke is ebbe a körbe tartozik.

A tagság meghatározza Ahmedinedzsád világnézetét, amelyet röviden már érintettünk. Az „elrejtőzött” síita imám, Mahdi küszöbön álló visszatérésével kapcsolatos hiedelmekre különösen azután figyeltek fel a témához értő nyugatiak, hogy az iráni elnök az ENSZ közgyűlése előtt mondott beszéde után a következőként fogalmazott: „Az utolsó napon, amikor a közgyűlés előtt beszélte, a csoportunk egyig tagja mondta nekem, hogy amikor elkezdtem mondani az Allah, a mindenható és könyörületes nevében szavakat, fényt látott körülöttem, és én ezen az aurán belül helyezkedtem el. Jómagam is így éreztem. Éreztem, amint az atmoszféra hirtelen megváltozik, és a világ vezetői abban a huszonhét vagy huszonnyolc percben még csak nem is pislogtak. S amikor azt mondom, a szemük sem rebbent, nem túlzok, mert figyeltem őket. És valamennyien feszülten figyeltek. Úgy tűnt, mintha egy kéz tartaná őket ott, s tartaná nyitva a szemüket, hogy befogadják az iszlám köztársaság üzenetét.”

Vajon ez azt jelenti, hogy az iráni elnök gátlástalanul rá akar játszani a síiták különbejáratú messiáshitére, vagy azt, hogy valóban hiszi, ő maga a Mahdi? Robert Baehr, a CIA volt tisztje szerint az iráni nukleáris válság kontextusában Ahmedinedzsád és a kormánya más tagjai apokaliptikus síiták: „Ezek a fickók őrültek, és nem látják okát annak, hogy meghátráljanak."

* A három ellenszavazatot a Castro-, az Hugo Chavez- és az Asszad-rezsim küldöttei adták le, a tartózkodók a következő államok voltak: Algéria, Belarusz, Dél-Afrika, Indonézia, Líbia.
** Dr. Ebdulrehman Kászimlo (1930-1989), az Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja főtitkára 1945. augusztus 16-án, 15 évesen lépett be a pártba, később emigrációba kényszerült, egyetemi tanulmányait Párizsban és Prágában végezte, később a csehszlovák fővárosban volt egyetemi tanár. Számos könyvet írt a kurd témáról, az elsőt 1965-ben cseh nyelven; a kommunista diktatúrában nem adták ki azzal az indoklással, hogy nem lenne rá érdeklődés; Kászimlo egy barátja azonban elintézte, hogy a mű Pozsonyban mégiscsak megjelenjen, szlovák címmel. Autonómiát szeretett volna elérni Iráni Kurdisztán javára, de ezt csak úgy látta lehetőnek, ha Irán demokratizálódik. A sah elűzése után azonban az új hatalom is kegyetlenül elnyomta a kurdokat, akikről az iraki-iráni háború alatt mindenki megfeledkezett. Végül 1988 decemberében sikerült a kurdoknak tárgyalóasztalhoz ülni a hivatalos Teheránnal – Bécsben. A kétnapos megbeszélés eredményei ígéretesek voltak, s a felek abban egyeztek meg, hogy januárban folytatják a tárgyalásokat. Ez meg is történt, s az irániak hajlottak arra, hogy megadják az autonómiát. Már csak a részleteket kellett volna kimunkálni. Kászimlo és két társa  Abdulla Gaderi-Azar és Fadhil Raszul professzor 1989. július 12-re beszélt meg találkozót az ugyancsak háromtagú iráni delegációval, amelyben helyet kapott Mohamed Dzsafar Sahrarúdi és Hadzsi Musztafavi, valamint kettejük testőre, Ámir Mánszúr Bozorgian. Másnap, július 13-án a tárgyalások helyszínén három lövéssel legyilkolták Kászimlót; Ghaderi-Azar tizenegy, Fadhil Raszul öt golyót kapott. Hadzsi Musztafavi sikeresen megúszta, Sahrarúdi kisebb sérülésekkel került kórházba, míg a testőrt, Bozorgiant az osztrák rendőrség letartóztatta, majd huszonnégy óra elteltével futni hagyta. Bozorgian az irán követségre menekült.

2010. november 23., kedd

Jámit (1967-1982): egy álom és annak vége

Nagyralátó terv keretében, óriási tengeri kikötőnek szánták, de csak kisváros lett belőle, amelynek romjait elnyelte a sivatag pora. A Szináj-félszigeten létezett legnagyobb izraeli település története egyszerre retró és figyelmeztetés: bármely közösség, bármikor így járhat, ha a mindenkori kormányzatba helyezi bizalmát.

A mai gázai-egyiptomi határtól nem sokkal délre, hatalmas kikötővárosnak álmodták meg Jámitot („Tengerke”), annak idején, amikor – az 1967-es Hatnapos Háború utáni győzelmi mámorban – jószerével semmi sem tűnt még lehetetlennek. Azoknak, akik hajlandóak voltak odaköltözni, új lakásokat olcsó lakhatást és pionírnimbuszt ígértek. 1978-ban Izrael Camp Davidben megalkudott Egyiptommal, és a jámitiak, valamint további tucatnyi szináji település zsidó lakosai innentől kezdve tudták, hogy napjaik meg vannak számlálva. Voltak telepesek – főként a néhai Méir Kahane rabbi követői –, akik nem nyugodtak bele az elkerülhetetlenbe, és amikor az izraeli hadsereg egységei 1982. április 23-án, délután kettőkor megkezdték Jámit kiürítését, passzív ellenállást tanúsítottak. A legelszántabbak csak Kahane személyes közbenjárására adták fel.

Izrael eredetileg abban egyezett meg Kairóval, hogy utóbbi 80 millió dollárt fizet a jámiti házakért és infrastrukturális létesítményekért, ám az utolsó pillanatban Menáchem Begin miniszterelnök mégis a város megsemmisítése mellett döntött – a hivatalos magyarázat szerint attól tartva, hogy lesznek, akik később visszaszivárognak, megpróbálnak újból tanyát ütni a városban, és életveszélynek teszik ki magukat. A valós indok sokkal inkább pszichológiai lehetett: Begin aligha akarta, hogy honfitársai végignézzék, amint a kiürített várost elözönlik az egyiptomi egységek, és arra sem lett volna szükség, hogy az egyiptomi média „győzelemként” kolportálja, amint kitűzik a zászlót az Izrael által alapított településen.

Jámit kiürítésekor a hadsereg erőszakkal hurcolta el a telepeseket, utóbbiak azonban óvakodtak attól, hogy izraeli katonára kezet emeljenek, így a művelet ideje alatt senki sem sérült meg, és a legdurvább fegyver, amit bevetettek, a tűzoltóhab volt (egyes telepesek dobáltak ugyan köveket, de nagyon vigyáztak arra, nehogy egyetlen katonát is eltaláljanak velük). A kiürítést végzők is kínos gonddal ügyeltek az evakuálandók testi épségére, legtöbbjüknél nem is volt fegyver, nehogy véletlenül elsüljön.

A bulldózerek alapos munkát végeztek. Jámitban csak a nagy zsinagóga váza maradt meg, minden mást a földdel tettek egyenlővé. Hasonló sors várt tizenhárom további szináji településre is. A rombolást csak Neot Szináj úszta meg: ezt eladták Egyiptomnak.

Jámit történetét szívfájdító fotók őrzik: mintha elvetélt embrió maradványait látnánk.


Előregyártott elemekből húzták fel a jámiti házakat. Noha nagyvárosnak szánták, mindössze hatszáz lakásegység épült fel. A város lakossága fénykorában is csak kétezer-ötszázra rúgott.


Babakocsis jámitiak a főtéren, a Hapoalim Bank helyi fiókja előtt.
Ezek a fiatalok lettek volna az első sivatagi nemzedék tagjai


Ejtőzés a főtéri szökőkútnál. Trapézfarmer, kockás ing, napszemüveg:
a hetvenes évek fílingje teljes erőből


A tetőn. A legtöbb jámiti belenyugodott, hogy az álomnak vége, de voltak, akik megfogadták:
amíg lehet, kitartanak

Ima a településért. Jámitot részben az Egyesült Államokból érkezett, vallásos idealisták népesítették be. A kemény mag Méir Kahanét, a később palesztin orgyilkos áldozatává vált
karizmatikus rabbit követte


Az ostrom során tűzoltásra szolgáló habot fecskendeztek azokra,
akik nem voltak hajlandóak lejönni a tetőről


A hab nem tett kárt a telepesekben, a cél az volt, hogy demoralizálja őket


Ostromlétrákkal „támad” a hadsereg. A habból a katonáknak is kijutott


Szemtől szembe. Voltak, akik attól tartottak, zsidó csap össze zsidóval,
erre azonban nem került sor


A telepesek csak passzív ellenállást tanúsítottak


Egyenként hurcolták el azokat, akik önként nem akartak Jámittól megválni


A tetőről néhány gyereket is le kellett hozni; a katonák már csak ezért is
kesztyűs kézzel kellett, hogy bánjanak a védőkkel


A katonalányok közül sokan nem állták meg sírás nélkül


Izrael levonja nemzeti zászlaját a területen, amelyet a békéért visszaad
többször tönkrevert ősellenségének, Egyiptomnak

Megkezdhetik munkájukat a bulldózerek


Kő kövön nem marad


Egyiptomnak nem volt hová kitűznie zászlaját


2010. november 17., szerda

Legyünk büszkék önmagunkra

Gyalázatosra sikeredett az izraeli pavilon a sanghaji Expón, írja a Jediot Achronot. A legnagyobb példányszámú napilap szerkesztőségi véleményét Ávi Rath tollából olvashatjuk.

A héten ér véget a kínai világkiállítás. Látszólag nem több, mint újabb triviális téma – ugyan mi köze lehet az ilyesminek a júdaizmushoz? Csakhogy ez a téma nem olyan elhanyagolható, nem olyan triviális, és egészen biztosan sok köze van a júdaizmushoz.

Az Expo egyike a világ legnagyobb presztízsnek örvendő, legfontosabb kiállításainak. Néhány évente rendezik, mindig másutt, a választás ezúttal Kínára, Sanghajra esett. A világ országai komoly erőfeszítésekkel, sok évi munkával, sok millió dolláros és eurós beruházással vettek részt a nagy esemény előkészítésében.


A kiállítás igazából a résztvevő országok kirakataként szolgál, rávilágít az állam lehetőségeire, vágyaira, álmaira. Az esemény fél éven át tartott, és ez alatt rekordszámban, mintegy hetvenkétmillióan látogatták meg!

Nos, én is ott voltam a hetvenkétmillió között… néhány napja, egy delegáció tagjaként tértem haza Kínából; valamennyiünk számára fájdalmas élményt jelentett az Expo izraeli pavilonja. Mindannyian igencsak kiábrándultan jöttünk onnan ki. Micsoda középszerűség, felszínesség, üresség. Hetvenkétmillióan jöttek el a kiállításra, léptek be az izraeli pavilonba, hogy ott ne lássanak semmit. Se cionizmus, se júdaizmus, se Biblia, se történelem, se gyökerek, se elért eredmények. Csak egy nagy, dagadt semmi.

A bejárat utáni folyosón a Holt-tengerről készült képeket látni, meg még egy-két másikat. Ott van Albert Einstein fotója is. A nyolc percen át tartó fényjáték valamiféle ősrobbanásra hajazott, és egy cserélhető lemez emelkedett ki belőle valami mezőgazdasági vagy orvosi mifenével egyetemben, ezt nem tudtuk pontosan megállapítani. És ennyi.

Állítólag hatmillió dollárnál is többe került az izraeli pavilon. Nem tudom, igaz-e, de ha igen, az botrány. Az unokáim ennél különbet produkálnak az óvodában. S a kreativitás hiányától eltekintve: hol volt a hazafiság? A cionista, a zsidó gyökerekhez való kötődés? Az ember számítana egyfajta üzenetre – haladás, oktatás, társadalom, Biblia, Erec Jiszráél. Valamire. És ehhez képest ennyivel dicsekedhetünk a világ legnagyobb kiállításán? Einstein-képpel meg kulccsal?

Összezavarodott az identitásunk

Ez nem csak az én véleményem. A delegáció összes résztvevője, valamint számos izraeli, akivel találkoztunk, a zavarodottságnak ugyanazzal a fájó érzésével távozott. Az összehasonlítás okán más pavilonokat is meglátogattunk. Látni is rossz volt, hogy Srí Lanka és más távoli országok pavilonjai messze felülmúlják az izraelit.

Aki például megjárta a kínai pavilont, csillogó szemmel, levegő után kapkodva hagyta azt el, a látottaktól elképedve. Az amerikai pavilon felvonultatta Obamát, Clintont és a kosárlabdasztárokat. Az üzenet így hangzott: vízió, javítás, változás, hazafiság, környezetvédelem, a jövő nemzedéke, és még sorolhatnám. Akik viszont a mi pavilonunkból jöttek ki, lehajtották a fejüket és szégyenkeztek.

Ennek köze kell legyen zsidóságunkhoz, mert pavilonunk meglátogatása után már ikszedik alkalommal tapasztaltam, mennyire nem vagyunk sehol a tájékoztatásban, propagandában. A világ elvárja, hogy azok legyünk, akik vagyunk, és mutassuk is azt meg – ősi nép, Bibliával, hagyományokkal; jóindulattal és szociális igazságérzettel megáldott, okos, kreatív nép, amely felvirágoztatta a sivatagot. Ehelyett folyamatosan identitásunk összezavarásával próbálkozunk, olyasvalakik akarunk lenni, akik nem vagyunk, múltunkat dugdossuk, jövőnk elől kitérünk. Tényleg nincs más mutatnivalónk, mint egy cserélhető lemez, meg holmi homályos orvosi akármi?

PR-unk azért nem sikeres, mert hiába tudjuk, mit kell közszemlére tennünk, ha nem vagyunk arról meggyőződve, miként tegyük ezt. Ha egyszer sikerül saját, autentikus zsidó nyelvünket használnunk, rájövünk arra, hogy van mit mondanunk; és azt is fel fogjuk fedezni, hogy a világ is ezt várja, ezt akarja hallani tőlünk.

2010. november 16., kedd

Hírcsokor

Azt szaporodják ki, aki hagyja magát * Dél-Tel-Aviv tüntet az afrikaiak ellen * A Cahal kivonul a kettévágott faluból? * Az információs háborút is meg kell nyerni

Jákov Márgi vallásügyi miniszter (Sász, balra) kézenfekvő megoldást javasolt azoknak a világi izraelieknek, akiket aggasztanak Izrael demográfiai trendjei, és attól félnek, előbb-utóbb kisebbségbe kerülnek a saját hazájukban.

A világi izraeliek nem elsősorban az arabok elszaporodásától rettegnek (ezt az álveszedelmet elsősorban a békekötést mindenáron erőltető média egy része fújta fel, azt az érvet hangoztatva, hogy azért kell megalapítani a palesztin államot, mert különben az arabok „kiszaporodják” az izraelieket. A statisztikák ezt az érvelést nem támasztják alá), hanem – a vallásos zsidókétól.

Közismert, hogy miközben a vallásos életmódot folytató családokban sok gyerek születik, nem ritkán tíz, vagy annál is több, a vallástalanok, különösen, akiknek van mit aprítaniuk a tejbe, beérik az egy gyerek, egy kutya megoldással, de nem ritka az egyke helyett az „egyse” sem.

A világ más tekintetben is változik. Korábban a jesivabócherekkel szemben legtöbbet hangoztatott vád az volt, hogy kibújnak a katonáskodás és a közteherviselés alól, s a világi Izrael nyakán élősködnek. 2003-ban erre hivatkozva kurtították meg a vallásos szektor járandóságait a költségvetésben, s ez, valamint a 2008-ban kirobbant pénzügyi válság egyre több bóchert kényszerített arra, hogy dolgozni menjen. Amivel most már az a baj, hogy – elveszik a munkahelyeket a világiak elől. Egyre többen vonulnak be a hadseregbe is, amely lassanként elveszíti korábbi, majdhogynem 90 százalékos világi jellegét. A harédi társadalom integrálódik.

Jákov Márgi vallásügyi miniszter azt ajánlotta a problémán rágódó világi honfitársainak, hogy lássanak neki, és csináljanak még több gyermeket. Így biztosak lehetnek abban, hogy sohasem kerülnek kisebbségbe a vallásosokkal szemben. Márgi érvelése kikezdhetetlen: aki nem hagyja magát, azt valóban nem lehet kiszaporodni.

***


Néhány napja írtunk az Izraelben menedéket kérő afrikaiak okozta problémákról. Hétfőn a Hátikva negyedben gyűltek össze azok az őslakosok, akik elviselhetetlennek érzik helyzetüket.

Lányokat zaklatnak, betegségeket terjesztenek, lopnak és részegeskednek – leginkább ezek a vádak hangzottak el a több ezer főt számláló tüntetésen, amelynek résztvevőit a néhány nappal ezelőtti véres gyilkosság háborította fel: egy eritreai bevándorló lemészárolta a terhes feleségét. Egy szomszéd, aki Oroszországból alijázott, úgy nyilatkozott, hogy már a rémtett előtt is félelemben élt, és sötétedés után nem mer az utcára menni.


Egy tüntető így fogalmazott: „Akik engem rasszistának tartanak, azok elmehetnek a pokolba a feketéktől mentes házaikban és negyedeikben.” A kifakadás azoknak szólt, akik maguk nem szembesülnek a menekültek okozta gondokkal, de azért szívesen osztják az észt, és megmondanák az érintetteknek, hogyan kell viselkedniük (politikailag korrekt módon), és mit kell tenniük (lehetőleg ne tegyenek semmit). Úgy látszik, az ilyesmi világjelenség.

Micháél Ben Ári, a Nemzeti Egységpárt képviselője – akinek társaságában ott volt a szélsőjobboldaliként számon tartott Báruch Márzel is – egyenesen a bibliai időket meghivatkozva állította, hogy a mostani exodus hasonlít az ókori midjánita betörésekre, amelyek rengeteg kárt okoztak az akkori Izraelnek, és egyben ledorongolta azon képviselőtársait, akik a rasszista vádaktól való félelmükben jobbnak látják hallgatni, holott Ben Ári szerint – az afrikai áradat legalább akkora veszedelem Izraelre nézve, mint az iráni vagy a palesztin fenyegetés.

***

Holnap, szerdán szavaz az izraeli kabinet arról, hogy visszavonuljon-e a hadsereg az északi, libanoni határ egyik legneuralgikusabb pontjáról. A javaslatot Binjamin Netanjáhu miniszterelnök és Ávigdor Lieberman külügyminiszter készül előterjeszteni, ami már csak azért is meglepő, mert annak idején ők ostorozták a legkeményebben Dél-Libanon és a Gázai-övezet egyoldalú kiürítését.

Bibi ráadásul nem egyszer leszögezte: az izraeli határok védelme soha nem bízható nemzetközi erőkre – most pedig, úgy tűnik, mégis ez fog történni Ghadzsarban, amely sok-sok éve ketté van osztva. Izrael az utolsó két évben az ENSZ Libanonban tartózkodó erőivel próbált megállapodni a falu biztonságáról – miután a központi bejrúti kormányzat nem volt hajlandó erről tárgyalni –, és most az UNIFIL-nek akarják átadni a települést, amelynek feladata lesz a terrortámadások megakadályozása is.

Tekintve, hogy a sóhivatal fennállása óta soha, semmilyen ENSZ-erő nem akadályozott meg terrorcselekményeket sem Libanonban, sem másutt – arra viszont annál több példa volt, hogy együttműködött a terroristákkal, de legalábbis tétlenül szemlélte azok tevékenységét –, az elképzelés épp úgy nehezen követhetőnek tűnik, mint Bibi döntése a települések építkezéseinek befagyasztásáról (lásd lejjebb). Nagyon úgy fest, hogy Bibi Ghadzsart is washingtoni nyomásra áldozza be (Barack Obama ideje szerencsére telik).

A Ghadzsarra vonatkozó elképzelés az Unifil spanyol parancsnokától, Alberto Asarta Cuevas tábornoktól származik, s annak értelmében Észak-Ghadzsarban, ahol egyébként izraeli állampolgárok élnek, ütközőzónát alakítanak ki, és itt nem állomásoznak majd sem Unifil-, sem Cahal-katonák: előbbiek Észak, utóbbiak Dél felől biztosítanák a falut, amely a 2006-os libanoni hadjárat előtt az egyik legkomolyabb rés volt Izrael biztonsági pajzsán. Állandóak voltak a terrorista beszivárgások, és itt ömlött Libanon első számú exportcikke, a kábítószer is. Ha a terv megvalósul, kizárólag az Unifil-erőkön múlik, hogy Ghadzsar a Dél-Libanont uraló Hezbollah terrorszervezet ölébe hull-e. Nehéz elképzelni, amint az ENSZ-katonák megakadályozzák Naszralla sejk keretlegényeit abban, hogy azt csináljanak Ghadzsarban, ami nekik tetszik.

***

A Cahal harcoló egységei a fegyver mellett ezentúl kamerát is visznek magukkal, hogy csata közben fényképeket készíthessenek az eseményekről, amelyek fontos ütőkártyának bizonyulhatnak az információs fronton vívott csatározásokban.

Noha már messze vannak azok az idők, amikor a palesztin propagandagépezet gyakorlatilag bármit megetethetett a világ közvéleményével, és a magukra minimálisan adó médiumok nagy fenntartással fogadják a palesztin-arab részről érkező regényes állításokat, Izrael még korántsem tart ott, hogy az információs háborút megnyerje. Elsősorban nem azokról van szó, akik beteges antiszemitizmusukat Izrael-ellenességben tombolják ki – ők úgysem meggyőzhetők –, hanem a megvezetettekről, akiknek sokszor fogalmuk sincs a valós történtekről, véleményüket pedig a palesztin hamisítóipar által szolgáltatott „adatok” nyomán alakítják ki.

Elsőként az elit Egoz egység katonái részesültek fotóstanfolyamban, amelynek oktatói főleg a Cahal hivatásos fotósai közül kerültek ki, de önkéntes tanerőnek jelentkezett több neves izraeli fotós, így a Jediot Achronot napilaptól Járon Brener, a számos lapban publikáló szabadúszó, Elád Gershgoren, valamint a Máárív napilaptól két kolléga: Elirán Háját és Joszi Áloni. Az ötnapos kurzusba természetesen csak az alapok férhettek bele, a távlati cél azonban nem az, hogy művészfotósokat neveljenek, hanem hogy minden szakaszban legyen legalább egy ember, aki viszonylag jól bánik a fényképezőgéppel. Ha ez meglesz, az izraeli hadsereg saját oldalról rendelkezni fog az operatív tevékenységgel kapcsolatos autentikus képekkel, amelyet sikerrel felhasználhat a propagandaháborúban, és véget vethet – ahogyan a palesztin hamisítóipart nevezik – Pallywood egyeduralmának. Talán többé az sem fordul elő, hogy a zsidó állam nyakába varrják egy kisfiú, Mohamed al-Dura meggyilkolását, és Izrael csak tíz év elteltével hívja fel a figyelmet a valós történtekre.

2010. november 14., vasárnap

Akuttá válik Izraelben a fekete-afrikai menekültek problémája

Több tízezren vannak, rövidesen százezren lehetnek, és tekintélyes hányaduk muzulmán. Globalizálódó világunk kis abszurdja: mit kezdjen velük a zsidó állam, és ők mit fognak kezdeni a zsidó állammal?


Utolsó, másfél hónapos izraeli utam alkalmával volt szerencsém megismerkedni fekete-afrikai menekültekkel, sőt, néhányukkal még beszélni is tudtam, noha ez utóbbi nem volt könnyű feladat. Részint a nyelvi nehézségek miatt – főként arabul beszéltek –, részint mert a menekültek félnek: kivétel nélkül olyan országból jöttek, ahol sötét elnyomás nehezíti meg az emberek életét, a kérdezősködő csak bajt hoz az emberre, és a legjobb hallgatni.


Az Izraelben menedékre lelt feketék számos afrikai országból érkeznek, de kilencven százalékuk szomáli, és körülbelül a kétharmaduk muzulmán – a maradék egyharmad keresztény és/vagy valamilyen természetvallás híve, de általában elmondható róluk, hogy nemigen veszik komolyan a vallásukat, ami nagy szerencse Izraelre nézve. Sok ezer kilométeres utat tesznek meg: többnyire „gazdasági okból” indulnak útnak, és heteken át vándorolnak Északnak. Leginkább az Európai Unióba akarnak bejutni, de miután az EU mindjobban megtelik, évek óta egyre privilegizáltabb célpont Izrael, ahol az éghajlat ismerősebb, a hivatalok barátságosabbak, több a munka és a gondoskodás, továbbá a lakosság, az átlagizraeli, színvak.

Legalábbis az volt sokáig.

Már a világválság előtt érezni lehetett, hogy a menekültek előbb-utóbb el fogják érni a kritikus tömeget. Ez általában öt százalék körül van. Ha egy fejlett ország két-három százalékban fogad be gyökeresen más kultúrájú embereket, azt még nem érzi meg; afölött viszont óhatatlanul lezajlanak az első csörték, teljesen mindegy, ki a befogadó és ki a befogadott – főleg, ha gazdasági krízisen esik túl a világ. A most levonuló válság korántsem rengette meg annyira Izraelt, mint jó néhány európai államot, de érezni mindenképp lehetett, és a menekültek, akik egyre többen lettek, óhatatlanul feszültségforrássá váltak. A puskaporos hordó a nyáron berobbant, és a feketék feje felett a maga hisztérikus módján összecsapott Izrael két vezető szellemi áramlata, a parttalan liberalizmus és a vallás.

A szikrát Jákov Katz, a Nemzeti Egységpárt képviselője szolgáltatta, aki a nagy nyilvánosság előtt figyelmeztetett arra, hogy Izraelben éveken belül százezer afrikai bevándorló lesz, a tel-aviviak pedig – tette hozzá – mehetnek Júdeába és Somronba. Katzot természetesen lerasszistázták, és így járt az a huszonöt vezető tel-avivi rabbi is, akik júliusban petícióban követelték: a lakástulajdonosok ne adják ki bérleményeiket az „illegális vendégmunkásoknak”. Ez a megfogalmazás persze elég sután hangzott, mindenki tudta, hogy a rabbik nem Nancsi nénire, a marosvásárhelyi takarítónőre gondolnak – már csak onnan is, hogy a proklamáció halachikus alapon dörrent rá azokra, akik lakásuk kiadásával Tel-Aviv zsidó jellegét sodorják veszélybe (aki már járt ott, az tudja: Tel-Avivnál kozmopolitább város a világon nincs).

A vallás feltörekvő erő a valaha szigorúan világi Tel-Avivban, nem csak azért, mert egyre többen fordulnak felé, de azért is, mert kimondott charédi betelepülés zajlik. A városi tanács nemrég tárgyalta, mivel tudná ösztönözni ezt a betelepülést (felmerült a hírhedt árnona, az izraeli ingatlanadó alóli három esztendei mentesség, a lakbérhozzájárulás, az iskolabuszok beállítása és az óvodai díjak csökkentése is). A hagyományosan szegényebb Dél-Tel-Avivban egyre több a vallásos, és elsősorban ők kerültek összeütközésbe az ugyancsak itt elszaporodó afrikaiakkal. Utóbbiak elveszik a munkát, felhajtják a bérlemények és a zöldség-gyümölcs árát, ami viszont általában a tel-aviviakat érinti érzékenyen, függetlenül attól, hogy vallásosak vagy sem. Ráadásul a rendőrségnek korábban is sok munkát adó déli negyedekben a bűnözési ráta is alaposan megnőtt: a rabbik proklamációja szerint a bűncselekmények negyven százalékát követik el az idegenek, akik számláját a tavaly elkövetett öt gyilkosság is terheli. A rabbik egyike arra is felhívta a figyelmet, hogy a feketék előszeretettel zaklatják ajánlataikkal a zsidó lányokat, nem kímélve a kimondottan vallásosan, szemérmesen öltözötteket sem.

Jáél Dáján – a néhai legendás tábornok, vezérkari főnök és védelmi miniszter leánya –, városi tanácsosként rasszistának minősítette a komplett rabbikart, annak tagjait közösség elleni izgatással vádolva; úgy tűnik, a világ más pontjain is nagy divat, hogy valóban felmerülő problémákra hülyeségek locsogásával reagálnak a politikusok. De miután Tel-Aviv megszólalt, példáját más városok is követték. Az ortodoxia fellegváraként ismert Bné Brákban hat rabbi foglalt állást az ellen, hogy afrikaiaknak adjanak ki lakásokat – ők viszont már azt is kimondták, hogy a szudániakra spirituális veszedelemként tekintenek.

Egyik beszélgetőtársam éppen szudáni volt. Hasszánnak hívták, és sok sorstársával egyetemben Eiláton dolgozott takarítóként a számos szálloda egyikében; Izrael e legdélebbi városában már a lakosság több mint tíz százaléka afrikai. Hasszán a többieknél jobban tudott angolul, így meg tudtam kérdezni tőle, nem érzi-e abszurdnak, hogy épp Izraelbe jött, a zsidók országába, amelyet a legtöbb iszlám állam szívesen kiradírozna a térképről. Hasszán, aki sikeresen túlélte az egyiptomi határőrök által előszeretettel rendezett futóvadlövészetek egyikét, azt felelte, érti a kérdést, tudja, mi Izrael, azt is tudja, hogy az arabok meg akarják semmisíteni, de mit csináljon, ha egyszer éhezett. Annyira éhes volt, hogy ezek a dolgok egyáltalán nem izgatták, és most is hidegen hagyják. Az izraeliek nem dugták táborba, személyazonossági okmányokat, munkát adtak neki, egészségbiztosítása van, éves fizetett szabadsága, ugyanazt a húsz-hetvenes minimálórabért kapja, mint bárki más, ketten laknak a munkásszálló egy szobájában, és naponta háromszor annyit eszik a szállodában ingyen, amennyi beléfér – ugyanazt, mint az ötcsillagos vendégek. A maradékkal három kukát töltenek meg naponta, ami Szudánban elképzelhetetlen lett volna.

Hasszán szerencsés volt: mindenkit nem lehetett szállodai takarítóként elhelyezni, és voltak, akiknek nem jutott kétágyas szoba. Miután lakni mindenkinek kell valahol, a Bné Brák-i háziurak épp úgy nekiálltak kiuzsorázni őket, mint a dél-tel-aviviak. Ezek a városok lakhatás szempontjából igen drágának számítanak Izraelben. Az elegánsabb negyedekben 350-400 ezer forintnál kezdődik havonta egy jobb lakás, de a jövevényeknek köszönhetően a szerényebb részeken is növekedtek a lakbérek. A tulajdonosok arra is rájöttek, mennyivel jobban járnak, ha egy lepukkant bérleménybe tízesével zsúfolják be az afrikaiakat, és fejenként számítanak fel ötszáz és ezer sekel (1 sekel kb 50-55 forint) közti bért; ilyen módon Tel-Avivban egy, a központi autóbusz-pályaudvarnál lévő lepukkancs tanyáért havi 3000 helyett 5000, Bné Brákban egy Párdesz Kátz-i bérleményért havi 5000 helyett akár 10 ezer sekelt is kaszálhattak. A nyerészkedés következtében összeszorult bérlők java része természetesen kiáramlik az utcára, ott üldögél, sörözik, él társadalmi életet, kerül kapcsolatba az őslakossággal és szúr annak szemet, más lévén a bőre színe.

Bné Brákban az őszi nagyünnepeken gurult el a java részt vallásos lakosok gyógyszere, a bevándorlók ugyanis Ros Hasanakor és Jom Kipurkor is zavartalanul üldögéltek a járdán, kaszinózva és sörözve, ami érthető módon a legmélyebb érzelmeket sértette. Az afrikaiak jelenlétét ekkortól sokan elviselhetetlennek érezték. Családanyák félteni kezdték gyerekeiket, az apák lányaikat, jesivabócherek panaszkodtak, hogy sötétedés után nem szívesen mennek végig a régebben oly biztonságos utcákon. Menáse Zelichá Párdesz Katz-i rabbi kijelentette: ha kevesebben lennének a szudániak, nem sok vizet zavarnának, de több ezren vannak egy negyvenezres lakosságú negyedben, s Párdesz Katz valósággal Kis-Szudánná változott (Bné Bráknak ebben a korábban világiak által lakott, igencsak szanálásra szoruló részében a környezethez képest lényegesen alacsonyabbak voltak a lakbérek). Itt is felmerült a nők zaklatásának a vádja, és Zelichá rabbi kerek-perec megmondta: „Nem vagyunk mi a szudániak ellen, de a kormány dolga, hogy gondot viseljen rájuk, akár úgy, hogy külön lakónegyedet épít számukra, akár úgy, hogy kitoloncolja őket.” Gedáljáhu ben Simon Bné Brák-i városi tanácsos arra mutatott rá, hogy ez a helyzet az illegálisoknak sem jó, miután teljesen kizárt, hogy egy charédi közösségbe a legminimálisabban is beilleszkedjenek.

A feketéket kizsebelő háziurakat ezek az érvek persze nem hatották meg, mire a rabbik őket fenyegették meg azzal, hogy kipellengérezik őket, amennyiben továbbra is afrikaiaknak adnak ki lakásokat. Rengetegen jöttek Bné Brákba; a menekült nem szívleli a rendőrséget, a tel-avivi buszpályaudvarnál pedig van rendőrörs és állandó a rendőri jelenlét is, míg Bné Brákban az egész városban egyáltalán nincs rendőrség. Jákov Aser rabbi rámutatott: miután a rendőrség nem tud mit kezdeni a menekültstátusszal rendelkező szudániakkal, nincs más hátra, mint a háziurak figyelmeztetése, azután pedig nevük közzététele. Bné Brák városának pedig végső esetben ahhoz is joga van, hogy jogilag eljárjon azok ellen, akik abnormális számú embernek adnak ki lakást.

Elképzelhető, hogy Bné Brák időlegesen megszabadul a szudániak egy részétől, az viszont nem kétséges, hogy Izrael a fekete bőrű, idegen kultúrájú és nagyrészt muzulmán vallású menekültek nyakló nélküli befogadásával már meglévő és fel nem dolgozott problémái mellé egy újat teremtett, olyat, amivel csak nagyon nehezen fog elboldogulni. Naivitás lenne azt hinni, hogy ezek az emberek valaha az életben visszatérnek Szudánba vagy máshová Afrikába; még inkább naivitás volna azt remélni, hogy a világ több tucat iszlám országa közül bármelyik, lett légyen akár a leggazdagabb, akár csak néhány százat is befogadna közülük. Ez a feladat a világ egyetlen, dunántúlnyi nagyságú, hétmillió lakosú zsidó államára maradt.

Netanjáhut csak nehezen lehet már követni

A telepesek szerint a miniszterelnök szavahihetősége nulla - Építkezni vagy sem, ez itt a kérdés

Naftali Bennett, a Jesa (Jehuda-Somron-Gáza telepesszervezet) elnöke a Jediot Achronotnak nyilatkozva keserves csalódásának adott hangot amiatt, hogy Binjamin Netanjáhu kormányfő hosszúra nyúlt washingtoni tartózkodása során háromhónapos építési moratóriumot jelentett be az Izrael által nem annektált, de 1967 óta ellenőrzött Jehudában és Somronban – noha három hete még arról beszélt: az építkezéseket akkor sem fagyasztják be, ha a palesztinok elismernék Izrael Államot (ami nem különösebben sanszos).

Az úgynevezett „területeken” folytatott építkezések a hetvenes évek eleje, de különösen az 1991 óta néha neki-nekilendülő, legtöbbnyire azonban csak bénult állapotban lévő békefolyamat legfőbb akadályának tűnnek az avatatlan szemlélő számára. Sokan egyenesen úgy vélik, ha Izrael nem építkezne a „megszállt” területeken, tulajdonképpen nem is lenne semmi probléma. Az építkezés, az értékteremtés mégis holmi sátáni tevékenységként jelenik meg a világsajtóban, a súlya pedig látszólag akkora, hogy a Fehér Ház az utóbbi húsz-harminc évben jóformán többet foglalkozik néhány száz vagy ezer lakásegység felhúzásával, mint egy-két saját égető problémájával. A torz beállítás szerint Izrael az „építkezésekkel” voltaképp kész tények elé akarja állítani a palesztinokat, azon van, hogy minél sűrűbben „betelepítse” az általa ellenőrzött területeket, azokról „jogos tulajdonosait” elűzze s még ki tudja, miféle borzalmakat kövessen el.

Az ilyen felfogású politikusokat és újságírókat a tények vajmi kevéssé érdeklik, holott azok a következők: a béketárgyalások eddigi valamennyi kézzelfogható eredménye úgy született, hogy Izrael, a győztes engedett a vesztes agresszornak, és adott – területet –, mégpedig úgy, hogy alig, vagy egyáltalán nem kapott érte cserébe semmit. Legelőször Egyiptom kapta vissza a Szináj-félszigetet, és a terület visszaszolgáltatását érdekes módon egyáltalán nem gátolta, hogy Izrael településeket, utakat, infrastruktúrát és kőolaj-kitermelő ipart hozott létre ezen a hatalmas, sivatagos területen, sőt, egy egész várost is felépített Jámit néven. A Camp David-i béke megkötése után a Jámitban élő zsidókat az izraeli hadsereg erőszakkal kihurcolta, magát a várost lerombolták, a megszállás éveiben kitermelt kőolajat pedig Egyiptomnak kifizették; ez utóbbira – hogy a kétszeres győztes fizessen az agresszornak – a történelem folyamán sem addig, sem azóta nem volt példa. Legutóbb a teljes Gázai-övezet került ebek harmincadjára, benne virágzó zsidó mezőgazdasági településekkel. Az izraeli hadsereg az ottani lakosokat a jámitiakhoz hasonlóan erőszakkal távolította el, a létesítményeket pedig lerombolta, mert az már mégiscsak sok lett volna a jóból, ha a csinos családi házakban a Hamasz főterroristái terpeszkednek el. Egyértelmű tehát, hogy az építkezések soha nem képezték gátját semmiféle megegyezésnek, sőt annak sem, hogy Izrael akár egyoldalúan visszavonja csapatait, mint az Gáza esetében történt.

Egyre kérdésesebb azonban, érdemes-e egyáltalán bármiféle békére törekednie Izraelnek arab környezetével, miután a környezet soha, egyetlen alkalommal nem igazolt vissza semmi ilyen törekvést, még csak a leghalványabb gesztus képében sem (ha csak a Hamasz legutóbbi humoros engedményét nem tekintik annak, miszerint a terrorszervezet „engedélyezi”, hogy a kilencvenhat évnél idősebb zsidók „maradjanak” – lásd lejjebb a Hírkoktélt). Ha viszont nem érdemes úgy tenni, mintha békéről tárgyalnánk, akkor tulajdonképpen miért is ne lehetne abbahagyni a települések viszonylatában a mindenkori izraeli kormányoknak ezt a szerfölött undorító húzd meg, ereszd meg játékot? Miért is ne lehetne ugyanúgy annektálni Jehudát és Somront – az Ország történelmileg legjelentősebb részeit –, amint az, nagyon helyesen, megtörtént Kelet-Jeruzsálem és a Golan-fennsík esetében? Miért kell Izrael Állam miniszterelnökének lejáratnia magát, hogy önnön, három héttel ezelőtti kijelentéseit lábbal tiporja? És mi értelme van az építkezések „három hónapra” történő befagyasztásának? Ugyan mi fog történni ez alatt az idő alatt, ami Madrid, 1991 ősze óta nem tudott megtörténni?

Gerson Mesiká, a somroni regionális tanács vezetője annak a reményének adott hangot, hogy ezzel meg vannak számlálva Netanjáhu kormányának napjai. Korántsem biztos, hogy ez így van, abban viszont tökéletesen igaza van Mesikának, hogy „a becstelenségnek is van határa”, és Bibi csak a tévében tigris, a valóságban azonban ijedt kiscica, akinek „kapitulációja hatalmas csapás a telepesekre és az állam létét veszélyezteti.” Icik Sádmi nyugalmazott vezérezredes, aki a binjaminai telepeseket erősíti, úgy fogalmazott: „Bebizonyosodott, hogy az araboknak tett bármiféle engedmény csak még több terrorhoz vezet.”

Hírkoktél

Egyiptomi katonát gyilkolt a terror * A Hamasz nem toloncolná ki az aggastyán zsidókat * Nem műtötte meg a zsidó orvos a nácit

Gázai arabok gyilkolták meg néhány nappal azon egyiptomi határőrök egyikét, akiket a Hamasz terrorszervezet megszállása alatt lévő Gázai-övezetet Egyiptomtól elválasztó acélfal őrizetére rendeltek ki. (Nem csak Izrael védekezik fallal az arab terroristákkal szemben: a kairói kormány a valaha-volt Vasfüggönyt megszégyenítő műszaki zárat hozott létre, igaz, ez soha nem volt téma a hágai nemzetközi bíróságon. Az acélfal  - lásd balra - célja, hogy megakadályozzák a fegyverek és egyéb áru Gázába csempészését.) Az incidens a gázai csőcselék kődobálásával kezdődött. Az egyiptomiak válaszul tüzet nyitottak (ők az izraeliektől eltérően nem gumilövedéket használnak, hanem éleset), mire gázai oldalról is eldördültek a fegyverek.

Az al-Dzsazíra szerint az összecsapást kirobbantó kődobálókat a Hamasz terelte ki a helyszínre. A tüntetőknek eredetileg amiatt kellett volna tiltakozniuk, hogy az egyiptomi hatóságok késleltetnek egy Gázába tartó nemzetközi segélykonvonjt, amely emiatt el-Árisban vesztegel. A Nagy-Britanniából útnak indult, 250 járművet tartalmazó, ötszázhúsz főt mozgató konvoj azért nem haladhatott tovább, mert annak sofőrei és kocsikísérői korábban nekiestek az egyiptomi katonáknak, és az összecsapás eredményeként ötvenöt ember került kórházba. A palesztin-párti aktivisták dühét az váltotta ki, hogy Egyiptom csak akkor lett volna hajlandó az állítólag gyógyszert szállító konvojt Gázába átengedni, ha néhány kamion – Izraelen keresztül megy. Kairó a jelek szerint ezúttal nem kívánt bűnsegéd lenni abban, hogy újabb fegyverek kerülnek az „éhező” Gázába.

Napnál is világosabb, hogy egy ekkora konvojt teljesen értelmetlen dollármilliókért végigvonultatni a fél világon; többe kerül a leves, mint a hús. Az akció hecckampány volt, és semmi mást nem célzott, mint a kedélyek felborzolását. Izraelt ezúttal nem sikerült lejáratni, életét veszítette viszont egy ember, aki feltehetően nem hal meg fiatalon, ha elmebetegek nem kívánnak széplelket játszani.

***

E blogon nem egyszer szóba került már, hogy az arabok, de különösen a Hamasz, még látszatengedményekre sem hajlandók Izraellel szemben. Nos, örömmel jelentjük, megtört a jég.

A terrorszervezet hivatalos álláspontja szerint a zsidó államot, úgy, ahogy van, fel kell számolni, annak helyén – és nem mellette – kell a palesztin államot létrehozni, ahol egyáltalán nem maradhatnak zsidók: őket külföldre kell toloncolni, aki pedig ellenállna, az halál fia legyen. Most ez az álláspont némiképp módosult: azok a zsidók, akik már az első világháború kirobbanása, azaz 1914 nyara előtt itt éltek, maradhatnak. A kilencvenhat éven aluliaknak azonban – távozniuk kell, függetlenül attól, hogy most alijáztak valahonnan, vagy már az ükapjuk is Erec Jiszráélben élt.

Az álláspont keményebb, mint boldogult Arafaté és a PFSZ-é volt, hiszen Arafat az Izrael Állam kikiáltása – 1948 májusa – előtt ott élt zsidó népességet nagyvonalúan megtűrte volna a palesztin államban.
Az ügyről a pánarab al-Háját című lap tudósított, amely Halíl al-Hajának, a Hamasz terrorszervezet egyik illetékesének tette fel a kérdést: a Hamasz iszlamista emirátust akar-e kikiáltani Gázában. A kérdezett nemmel válaszolt, majd kifejtette: Gáza része lesz a jövőbeli palesztin államnak, amely „a tenger és a folyó” (a Földközi-tenger és a Jordán) közt terül majd el. Ez az ország azonban határozottan „iszlám Palesztina” lesz, amely „egyesíti a palesztinokat. A zsidóknak ebben semmi joguk nem lesz, kivéve azokat, akik az első világháború előtt Palesztina földjén éltek.”

***

Észak-Rajna-Vesztfáliában történt: a zsidó orvos azután hagyta el a műtőt, hogy megpillantotta páciense karján a náci tetkót.

A Bild német napilap számol be a múlt pénteken, Paderborn városának kórházában történt esetről. A zsidó sebésznek egy harminchat éves urat kellett volna megoperálnia, de miután meglátta, hogy a beteg karján ott éktelenkedik a Reichsadler – a birodalmi sas, karmai közt a horogkereszttel –, kiment, és egy kollégáját kérte fel a beavatkozás elvégzésére. „Nem operálhatom meg a férjét”, közölte döntését a náci kint várakozó feleségével. „Zsidó vagyok.”

A náci szimbólumok közszemlére tétele Németországban bűncselekmény, amit a bíróság három évig terjedhető szabadságvesztéssel szankcionálhat.